NE CSAK… HANEM…

 

 

Lekció: ApCsel 3,11-26

 

Alapige: ApCsel 3,1-11, 16, 19-20

Péter és János felment a templomba, a délutáni imádkozás idejére, délután három órára. Arra vittek egy születése óta sánta férfit, akit napról napra letettek a templomnak abba a kapujába, amelyet Ékes-kapunak hívtak, hogy alamizsnát kérjen a templomba menőktől. Amikor meglátta, hogy Péter és János be akar menni a templomba, alamizsnát kért tőlük. Péter pedig Jánossal együtt rátekintett, és azt mondta: “Nézz ránk!” Ő felnézett rájuk, remélve, hogy kap tőlük valamit. Péter ekkor így szólt hozzá: “Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom neked: a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel, és járj!” És jobb kezénél fogva felemelte, annak pedig azonnal megerősödött a lába és a bokája, felugrott, talpra állt, és járt. Bement velük a templomba is, járkált, ugrándozott, és dicsérte az Istent. Látta őt az egész nép, amint járkál, és dicséri az Istent. Felismerték, hogy ő az, aki alamizsnáért szokott ülni a templom Ékes-kapujában. És félelemmel telve csodálkoztak azon, ami vele történt. Mivel ez az ember feltartóztatta Pétert és Jánost, az egész nép megdöbbenve futott össze hozzájuk a Salamon csarnokába. Amikor Péter ezt látta, így szólt a néphez: “Izraelita férfiak, mit csodálkoztok ezen? Mit néztek úgy ránk, mintha saját erőnkkel vagy kegyességünkkel értük volna el, hogy ő járjon?

A Jézus nevébe vetett hitért erősítette meg az ő neve ezt az embert, akit itt láttok és ismertek, és a tőle való hit adta vissza neki a teljes egészségét mindnyájatok szeme láttára. (…) Tartsatok tehát bűnbánatot, és térjetek meg, hogy eltöröltessenek a ti bűneitek, hogy eljöjjön az Úrtól a felüdülés ideje, és elküldje Jézust, akit Messiásul rendelt néktek.

 


 

Imádkozzunk!

Kegyelmes Istenünk, szeretnénk mindenekelőtt imádni téged. Valljuk, hogy egyedül téged illet minden dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás.

Köszönjük mindazt a testi-lelki ajándékot, amit az elmúlt héten kaptunk tőled. Köszönjük ezt a csendes órát is, amiben reád figyelhetünk, és tőled várhatunk igét. Tudjuk, Urunk, hogy minden neveden felül felmagasztaltad a te beszédedet és a te igéddel ma is bármi jót el tudsz végezni az életünkben. Szükségünk van a te bűnbocsátó kegyelmedre, szabadító hatalmadra, újjáteremtő irgalmadra. Szólj hozzánk úgy, hogy elvégződjék az életünkben az, amit most te szükségesnek tartasz.

Kérünk, ha kell, törd össze keménységünket vagy emelj fel elesettségünkből, add nekünk Szentlelked igazi vigasztalását. Tőled várunk tanácsot, útmutatást, de még az engedelmességre való készségért is hozzád könyörgünk. Ajándékozz meg minket most külső csenddel és nagy belső elcsendesedéssel, hogy értsük és cselekedjük a te halk és szelíd szavadat.

Szólj, Urunk, mert hallják a te szolgáid!

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Napi bibliaolvasásunk során az elmúlt héten került elénk ez az igeszakasz. Csütörtök esti istentiszteletünkön már foglalkoztunk vele. Folytassuk most ott, ahol abbahagytuk.

Ma egyetlen szempontból szeretném vizsgálni ennek a történetnek sok gazdag üzenetét, ez pedig az, hogy Isten mindig sokkal többet kínál nekünk, mint ahogy azt gondoljuk. Sokkal több van nála elrejtve és elkészítve a számunkra, mint amiért jelentkezünk, vagy mint ami egyáltalán eszünkbe jutna. Ma négyszer is elhangzik majd a mi Urunknak ez a kedves, de határozott biztatása: ne csak… hanem! Ne csak ennyit meg annyit várjunk tőle, vagy tételezzünk fel róla, hanem azt fogadjuk el, és azt vegyük komolyan, amit Ő kínál.

A történet minden szereplőjével kapcsolatban előfordult itt a leírtakkal kapcsolatban az, hogy nemcsak… hanem. Amiből lesz egy felszólítás, hogy ne csak… hanem! Miről is van itt szó?

Azt olvastuk, hogy két ember igyekezett az egyik hétköznap délután a jeruzsálemi templom felé, akik vittek egy harmadikat. Valakit, aki bénán született, akit letettek minden nap a templom bejáratához, hogy kolduljon. Őt otthagyták, ők pedig mentek a dolgukra. Nem sokkal később másik két férfi közeledett a templomhoz és ők is vittek valakit, csak azt nem lehetett látni. Az utána következő eseményekből tűnt ki, hogy mégis csak hatalmasan jelen volt az, akit ők vittek. Ki volt az? Erről szól ez a történet.

1) Az első “ne csak… hanem…” így hangzik, hogy ezek a beteghordozók csak a templomig vitték el ezt a társukat, hogy ott kolduljon, ők azonban máris visszafordultak és elmentek. Ők nem a templomba igyekeztek, csak szívességet tettek valakinek. Nem imádkozni akartak, mint Péter és János, keresve Istent és a vele való közösséget, csak segítettek valakinek, aki rászorult. Úgy voltak vele, hogy ha más él a templom javaival, az Isten-közelség áldásaival, ám tegye, az bizonyosan hasznos dolog. Őket azonban nem érdekli ez.

Sokan vannak ám így ma is. Ez a gondolkozásmód és gyakorlat sokszor ismétlődik. Kedves szülők elküldik, vagy elhozzák ide a gyermekeiket, ők azonban nem hallgatják Isten igéjét velük együtt. Férjek leteszik itt az autóból a feleségüket, hadd jöjjön — a múltkor így mondta egy fiatal férfi: hadd menjen az asszony és művelődjék itt a templomban, ők azonban mennek tovább a dolgukra. Ha kedvesek, még érte is jönnek, de be nem lépnek.

De ugyanez a szemléletmód húzódik ám meg amögött is, amikor tanácsokat adunk másoknak, hogyan kellene a Biblia szerint élniük, csak éppen magunk sem azok szerint a tanácsok szerint élünk. Vagy amikor számon kérjük családunk tagjain, hogy miért nem Isten igéjének a normáit veszik komolyan, miközben mi sem vesszük azokat komolyan.

Ugyanemiatt dorgálta Jézus a korabeli farizeusokat, akikről azt mondta: megkerülitek a földet, hogy egy pogányt zsidóvá tegyetek, de ti sem vagytok igazán azok. Szív szerint nem vagytok azok. Sok jót tanítotok másoknak, de a cselekedeteitek nem követik a saját tanításotokat. Sőt az embereket egyenesen arra figyelmeztette Jézus, hogy amit mondanak, azt tegyétek meg, mert igazat mondanak, az Írást magyarázzák, csak a cselekedeteiket ne kövessétek. — Valameddig elmentek, de ők maguk nem léptek be a templomba, nem éltek az Istennel való közösségben, nem engedelmesked-tek annak, amit másnak talán javasoltak.

Spurgeon írja: Az utcán egyszer találkozott egy limonádét áruló kislánnyal. Megkérdezte tőle: finom-e a limonádéd? Mire ő csodálkozva így válaszolt: nem tudom, még sosem kóstoltam, én csak árulom. Buzgón inti a fiatal teológiai hallgatókat, nehogy megpróbálják ezt a szörnyűséget, hogy csak árulják az evangéliumot, hirdetik másoknak, de ők maguk még nem kóstolták, nem aszerint élnek. Mert ez mindannyiunknak nagy kísértésünk.

Isten tehát először is arra figyelmeztet ma minket, hogy ne csak a kapuig, hanem menj be! Be a templomba, egészen Jézus Krisztusig. Hiszen Ő magához hívogatott mindenkit: jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és terheket hordoztok, és én megnyugtatlak titeket. A templom kapuig való elmenetel nem nyugtatja meg az embert. Még ha csak formálisan bemegy a templomba, az sem nyugtatja meg. Csak ha Jézusig eljut. Tanuljátok meg tőlem — folytatja a mondatot —, hogy én szelíd és szívből alázatos vagyok, és akkor nyugalmat találtok a ti lelketeknek. Ő magához hívogat minket.

Ha Isten éltet bennünket, mához egy hétre kezdődik őszi evangélizációs hetünk. Remélem, hogy mindenki, aki most itt van, fog hívni valakit, valaki mást. De ne csak a kapuig. És ne csak őneki tartsuk fontosnak, hogy itt legyen. Ami elhangzik, az nekünk is szól majd. Így készüljünk rá, így hallgassuk és vegyük majd komolyan. Ne csak a kapuig, hanem beljebb, Jézusig.

2) A második, amit megfigyelhetünk ebből a szempontból a felolvasott történetben, hogy az a beteg férfi adományt kért Pétert és Jánostól, és közben teljes egészséget kapott magától az Úr Jézustól. Ő csak alamizsnáért tartotta a kezét. Péterék azt mondták: sajnos, nincs nekünk semmink. Aranyam és ezüstöm nincs, nem azt jelenti, hogy nincs otthon eldugva arany. Az akkori pénzeket készítették többnyire ilyen anyagból. Nincs pénzünk, nem tudunk neked azt adni, amit kérsz, de annál sokkal többet: názáreti Jézus nevében kelj fel és járj!

És az a beteg, aki alamizsnát kért, átéli az Isten teremtő hatalmát. Mert itt nem gyógyítás történik. Nem arról van szó, hogy ennek az embernek megbetegedett a lába, és most Jézus helyreállítja, meggyógyítja, hanem arról van szó, hogy soha nem működött a lába. Itt valami olyat kell létrehozni, ami soha nem létezett, és erre csak az Isten képes. Teremteni csak a teremtő Isten tud, de Jézus nevében, az Ő eszközeiként közvetítik ezt az áldást az apostolok. És átéli ez a beteg az Isten teremtő hatalmát.

Fontos gondolat a Bibliában, hogy Isten nem foltozgatni akarja az életünket. Megint csak Spurgeon, aki nem riadt vissza az ilyen képektől, írja egy helyen: az Isten nem foltozó varga. Ő vadonatújat kínál nekünk. Nem azt olvassuk, hogy különböző módszerekkel megpróbálja lágyítgatni a mi kőkemény szívünket, hanem azt mondja Isten: elveszem a kőszívet a ti testetekből és adok a helyére hússzívet, amibe be van írva az én törvényem. Elveszi a régit mindenestől, és egészen újat ajándékoz.

Isten minket nem az erkölcsi megjobbulás útjára hívogat. Ez nagy tévedésük azoknak, akik nem ismerik őt és a Szentírást. A Szentírásban nincsen szó erkölcsi megjobbulásról. Isten minket magához hívogat, és amikor vele találkozik egy bűnös ember, Őt elismeri urának, és a hit összekapcsolja őt az élő Istennel, akkor egy egészen új erkölcsiség jelenik meg az életében, mint ennek a fának a gyümölcse. Az erkölcs mindig gyümölcs, és ahhoz előbb ültetni kell, meg gondozni azt a fát, meg egy kicsit megerősödnie, hogy teremjen. Isten ültetni akar az életünkbe, az ige magjait szórja bele. Jézus Krisztus önmagát, az Ő tulajdon életét kínálja nekünk. Aki megnyitja az ajtót és befogadja őt, bemegy ahhoz, és aztán majd ez az új élet terem újfajta gyümölcsöket.

Kísértésünk nekünk is az, hogy csak alamizsnát kérünk Istentől és sokszor nem kapunk. Mert Ő nem alamizsnát kínál, annál sokkal többet. Mit várunk Tőle? A legtöbbször azt, hogy adjon valamit. Az imádságaink is erről szólnak. De Ő nem valamit akar adni, hanem önmagát akarja adni. Őbenne mindaz megvan, amire nekünk szükségünk van. Aki az Ő egyszülött Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna vele együtt mindent minekünk — így olvassuk a Róma 8,32-ben. Vele együtt mindent. Ő önmagát kínálja nekünk.

Mi a legtöbbször egy kis segítséget kérünk Istentől, de hozzánk ne nyúljon! Márpedig Ő minket akar kezébe venni. Nem apró aktuális segítségekkel akarja megmutatni a maga végtelen szeretetét és hatalmát, hanem a kezébe véve át akar formálni, hogy ne is legyen szükségünk olyan segítségekre, amikért esedezünk. Ha az Ő kezébe kerül valakinek az élete, és ott átalakul és újjáteremti, akkor egészen más távlatok és lehetőségek nyílnak meg előtte. Sokan úgy vélik, tanulással, esetleg mások utánzásával, önfegyelemmel megjobbíthatják magukat, de csak szánalmas erőlködés lesz ebből. Isten viszont teremteni akar. “Aki a Krisztusban van, új teremtés az. A régiek elmúltak, íme újjá lett minden.”

Ez a koldus alamizsnát vár, és egészséget kap. A szegénységének az okát szünteti meg Isten. Nemcsak enyhíti a szegénységét, az okát szünteti meg. Legyen két ép lába, aztán majd ő megkeresi magának azt, amire szüksége van. Ma is, holnap is, holnapután is. Nem kell mindig alamizsnáért könyörögnie. És lelkileg is így van velünk. Sokkal többet kínál és ad nekünk, mint ahogy azt gondoljuk.

Mit várunk Istentől? Jó lenne, ha most végiggondolnánk egy pár pillanat alatt, hogy miért jövünk a templomba? Ilyen válaszokat hallottam eddig: egy kis vigaszért. Hogy egy kicsit megnyugodjam. Legalább addig sem vagyok egyedül. A szüleim is ezt a hagyományt ápolták, tovább akarom vinni. Csak ennyi?… Alamizsna kell nekünk? Isten ennél mérhetetlenül többet kínál. Ön-magát, új életet, üdvösséget, örök életet.

A másik ne csak… tehát így hangzik: ne csak alamizsnát kérj Istentől, hanem őt, magát keresd és az Ő egyszülött Fiát, Jézust fogadd el igazán úgy, hogy ténylegesen Úr legyen az életedben. Mert vele együtt megkapja az ember azt a békességet is, amiről nem is álmodott, hogy van olyan. Megkapja a bűnei bocsánatát, kap megalapozott reménységet, amivel másokat is tud bátorítani. Kap a maga indulatossága helyére jézusi indulatot, amin ő maga is csodálkozni fog. Olyan emberré válik, akit aztán Jézus használni tud mások javára is.

3) Éppen ez derül ki a harmadik megfigyelésünkből. Péter és János azért mentek a templomba, hogy imádkozzanak. Jézus Krisztus pedig sokkal többet akart velük ez alkalommal elvégeztetni. Kezébe vette őket, és eszközeiként használta hatalmasan. Péte-rék terve az volt, hogy az imádság órájára elmegyünk, csendesen elmondjuk, s megyünk vissza a munkánkba. Jézus terve pedig az volt, hogy itt most valami teremtés történik. Itt most Ő mint szabadító jelenik meg sokaknak a szemeláttára, ehhez azonban eszközökre van szüksége. Nos, éppen itt jön ez a két imádkozó, ők alkalmas eszközök lesznek. S miközben ők igyekeznek a templomba, az élő Krisztus eléjük áll és azt mondja: álljatok meg ti is. Ott van valaki, akinek énreám, (Jézusra) van szüksége, és arra indítja az apostolokat, hogy nyissák ki a szájukat, nyújtsák ki a kezüket. S miközben engedelmesen teszik, amit végeztet velük, aközben Ő maga, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, elvégzi ennek az embernek az újjáteremtését, a megszabadítását.

Péter és János előtt is egyértelmű ez. Úgy, hogy amikor őket kezdi csodálni a sokaság, akkor azonnal leintik őket, és azt mondják: álljatok meg! Nehogy azt higgyétek, hogy ezt mi, a mi kegyességünkkel vagy erőnkkel cselekedtük, hanem a Jézus nevébe vetett hitért erősítette meg a Jézus neve ezt az embert, akit itt láttok, és a tőle való hit adta vissza neki a teljes egészségét mindnyájatok szemeláttára. Ezt ők tudják a legjobban, Péter és János, hogy itt nem ők akcióztak. Nem ők beszéltek össze: próbáljuk meg, csináljunk valamit ezzel a beteggel. Őket is Isten Szentlelke irányította. Valami olyat kellett tenniük, amire maguktól talán soha nem vállalkoztak volna. Aminek ők maguk is csak nézői voltak, mert nem ők cselekedtek, hanem a hatalmasan jelenlevő, feltámadott, élő Jézus Krisztus. Csak kellett valaki, aki hisz őben-ne, aki átengedi magán az Ő erőit. Aki engedelmesen azt csinálja, amit parancsol neki. Aki Jézusnak az eszközévé válik. Erre pedig a komoly imádkozók alkalmasak. Azok az emberek, akiknek az életében meg-van az imádkozás órája.

Azt olvastuk: mentek fel az imádkozás órájára. Ahol az imádkozás program, állandó, rendszeres feladat. S miközben mint feladatot elkezdi az ember, közben rájön: ajándék, lehetőség. Nem kötelesség, hanem kimondhatatlan lehetőség. Isten gyermekeinek a joga, kiváltsága, hogy beszélgethetnek az Ő Atyjukkal, s éppen eközben lesznek alkalmasak arra, hogy vegyék Isten adását. Értsék, hogy most mit akar velük, hogy irányt változtassanak. Ne siessenek tovább a templomba, mert a templom előtt van még feladatuk. Aztán utána majd többedmagukkal mehetnek be a templomba, és többen fogják dicsőíteni az Istent, nemcsak ők ketten. De előbb Jézus Krisztus valamit még el akar végezni általuk.

Ismerős-e ez nekünk? Ismerős-e ez a komoly imádkozás? Megvan-e az imádkozás órája az életünkben?

Csütörtökön elmondtam azt a felejthetetlen jelenetet, amikor egy idős presbiterrel meglátogattunk egy fiatalon özvegyen maradt asszonyt, aki négy apró gyermekével itt maradt. Vigasztalni is akartuk, meg egy kicsit felmérni, mivel segíthetünk. Ami-kor elbúcsúztunk, ez a bácsi megjegyezte: ennyi gond, meg tennivaló között talán nem is marad ideje magának arra, hogy Isten elé járuljon és elcsendesedjen. Mikor tud imádkozni? — nem számonkérés volt ez, csak őszinte érdeklődés. Mire az asszony azt mondta: reggel öttől hatig szoktam, meg azután egész nap. Szinte olyan bocsánatkérően tette utána. Magammal hoztam ezt a vallomást. Reggel öttől hatig — most mindegy, hánytól hányig, de megvan az ideje. Minden napból félre van téve valamennyi, hogy Isten elé járuljak, hogy kiöntsem a szívemet neki, és Ő beszélhessen velem. Meg aztán egész nap. Mert munka közben is, meg hol itt, hol ott felsóhajtok. Megköszönök valamit, segítségért kiáltok, dicsőítem Őt. Szüntelen imádkozom. De megvan az ideje is. Mert megvan a rangja, a méltósága az Istennel való közösség ápolásának. Ismerős-e ez nekünk?

Mikor volt utoljára olyan, hogy úgy belemélyedtünk az imádságba, hogy elfeledkeztünk az idő múlásáról is? Van-e imalistánk, akikért közbenjárunk Istennél? Ügyek, amikért hálát adunk neki? Mert akinek komoly imaélete van, az tudja megérteni, hogy most Isten pályamódosítást alkalmaz az életemben. Most nem arra megyek tovább, amerre elindultam, mert Ő feladatot készített, használni akar. Na, de engem? Ilyen erőtlenül, ilyen kicsi hittel? Így, ha kész vagyok engedelmeskedni.

Használta Pétert és Jánost, és tud és akar használni minket is az Ő szabadító munkájának a végzésében, másoknak áldásul. Azután tudták dicsőíteni azt a Jézust, aki így cselekedett általuk.

A harmadik ne csak… így hangzik: ne csak a magad programjához ragaszkodj, hanem légy kész mindig arra, hogy Jézus mire akar használni. Nyugodtan mondhatjuk más változatban: Ne csak imádkozgatni akarj, hanem légy kész engedelmeskedni mindenben, ahova küld téged.

Először tehát azt láttuk, hogy ne csak a kapuig, hanem beljebb, egészen Jézusig menjünk. Ne csak alamizsnákat várjunk tőle, hanem Őt, magát fogadjuk be a szívünkbe, és mindazt a gazdagságot, amit Ő kínál. És ne csak imádkozgassunk, hanem engedjük, hogy használjon minket. Ha engedjük, hogy használjon, az imádságunk is sokkal gazdagabb lesz.

4) Végül még egy megfigyelést tegyünk: ez a sokaság, amelyik mindennek szemtanúja volt, nemcsak csodát látott, hanem igehirdetést is hallhatott. Látták mindazt, ami történt a sántával, és utána a Szentlélek arra indítja Pétert, hogy miközben álmélkodnak, csodálkoznak, összefutnak, (sokféle kifejezéssel érzékelteti itt a Szentírás a tömegnek a meglepetését és értetlenségét), aközben felhangzik egy világos, határozott, Jézushoz hívó igehirdetés. Beszél nekik Péter Jézus kereszthalálának az értelméről, okáról és céljáról, áldásairól, és hirdeti nekik a feltámadott Krisztust, aki íme most is mit cselekedett a ti szemetek láttára — magyarázza nekik. Mert ezt ti is felfoghatjátok, hogy nem mi ügyes-kedtünk itt, hanem Ő cselekedett. Ennyire valóságosan él.

Mi következik ebből? Bánjátok meg a ti bűneiteket, térjetek meg Őhozzá, s akkor eltörli a bűnöket, és nektek is olyan új életet ad, mint ahogy talpra állította ezt a nyomorult beteget.

Nemcsak csodát látnak tehát, hanem igehirdetést hallanak. Miért? Azért, mert a csoda nem feltétlenül vezeti az embereket Jézushoz. Nem sok olyat tudnánk mondani, hogy egy csodát látva tért meg valaki. A csoda legfeljebb a szemét nyitja meg valamennyire az embernek — így szoktuk mon-dani: nagy szemeket mereszt. Vagy esetleg a száját nyitja meg: tátva marad a szája csodálkozásában. De a szívet mindig Isten igéje nyitja meg. A kemény szívünket a keresztről való beszéd, Jézus Krisztus fölragyogtatása nyitja meg, és változtatja meg. Ezért nem maradhat annyiban, hogy csodát láttak. Isten igazi cselekedete még ezután következik. Amikor egyszerű, írástudatlan embereken keresztül olyan erővel szólítja meg a sokaságot, hogy közülük sokan bűnbánatra és megtérésre jutnak.

Isten tehát többet kínál nekünk, mint amit mi gondolunk. Mint amire pillanatnyilag vágyunk. Mint amit feltételezünk róla. Olyan keveset feltételezünk a mindenható Istenről. És Ő ma is beljebb hív minket onnan, ahol vagyunk. Akármeddig jutottunk el a hozzá vezető úton, onnan közelebb, egészen közel hozzá, hogy beteljesedjünk Ővele. Arra bátorít, hogy sokkal nagyobb dolgokat is merjünk kérni, ne csak alamizsnát, hanem engedjük, hogy azzal ajándékozzon meg, amivel Ő akar.

A samáriai asszonynak mondja Jézus: ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki azt mondja neked: adj innom! — te kérnél most. Ha ismernéd az Isten ajándékát, aki maga Jézus. Őt megismerhetjük, és vele telítődhet az életünk. Aztán megtanulhatunk sokkal mélyebben imádkozni, hogy használhasson minket, s akár már ma engedni, hogy oda küldjön, ahol rajtunk keresztül akar valami jót adni. Adja a szánkba az Ő igéjét, és adjon nekünk erőnk feletti terhekhez is erőt. Többet, mint amit gondoltunk.

Ne csak a csodákon csodálkozzunk, ha-nem az Ő igéjét vegyük egyre komolyabban. Vegyük mindennap a kezünkbe, s amit abból megértettünk, azt kezdjük el cselekedni. Ne legyünk kis igényűek. Sok hívőnek és Istent kereső embernek az a baja, hogy kis igényű, és csak annyit akar Istentől, amire ő gondolt, s követeli: azt adja meg, miközben Isten sokkal többet kínál.

Hadd fejezzem be egy különös történettel, egy fiatalkori emlékemmel. Volt egy évfolyamtársam, aki velem együtt egy falusi gyülekezetbe került segédlelkésznek. Ő mondta el, hogy kezdte már unni, hogy olyan szerény a felszerelése. Volt egy bicskája meg egy kiskanala, ezek voltak az “eszcájgok” a háztartásában. Elhatározta, hogy karácsonyra meglepi magát és vesz egy normális kanalat, villát, kést. Ezzel az elhatározással indult a Vas és Edényboltba, amikor szembejött vele az utcán egy idős házaspár, akik szerették őt a gyülekezetben. Többször meghívták az ágrólszakadt segédlelkészt ebédre is magukhoz. Látta, hogy a bácsi valami nehéz táskát cipel. Mihelyt lehetett, azt letette a bácsi, és elmondta: éppen őhozzá indulnak, mert arra gondoltak, hogy nekik már sok mindenre nincs szükségük, ami van az otthonukban. Nekik sajnos nincsenek gyermekeik. Ez a fiatalember, előbb-utóbb csak megnősül majd, gondolták, hogy neki ajándékozzák ezt a tizenkét személyes étkészletet. Mire ebből a fiúból azonnal kibukott minden gondolkozás nélkül, hogy éppen most indul egy kanalat, villát, kést vásárolni. Ne menjen vásárolni, itt van ez, ebből majd kiválasztja, mondta a bácsi. Ez a gyerek viszont ragaszkodott ahhoz, hogy ő már ezt elhatározta, el is megy. Minek is neki ez a tizenkét személyes, ő egyedül van. Köszöni, nem kéri. Utólag jutott eszébe, hogy nem volt kedves dolog, hogy ott az utcán visszautasította, és a bácsi szomorúan vitte vissza a nehéz készletet. Csak jóval később eszmélt, hogy nemcsak udvariatlanság volt, hanem valami gondolkozásbeli torzulás is van emögött. Neki csak egy kanál, egy kés, egy villa kell — a tizenkét személyes, értékes készlet nem kell.

Azóta sokszor eszembe jutott ez, amikor valamiért, valami számomra fontos, de még is talán apró dologért könyörögtem Istenhez. Közben arra gondoltam, hogy Ő azt mondja: mi módon ne ajándékozna Jézussal együtt mindent minekünk. Akkor én azt a mindent fogadjam el. Abban benne van az is, amire nekem most szükségem van. De ha csak alamizsnát kérek, akkor koldus maradok életem végéig lelkiképpen is. Csak azt a pici segítséget, amire most szükségem van, — holott Ő a segítőt, Jézust, kínálja nekünk.

Gondolkozzunk el ezen a ma délutáni csendünkben. Olvassuk el még egyszer ezt az egész fejezetet, benne Péter hatalmas prédikációját is, és vizsgáljuk meg, hogy nem nekünk szól-e ez: ne csak… hanem. Isten sokkal többet kínál, mint amink van, és mint amire pillanatnyilag vágyunk.

 


 

Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, köszönjük, hogy úgy szeretted ezt a világot, hogy egyszülött Fiadat adtad, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

Bocsásd meg, hogy sokszor úgy gondoljuk, hogy hiszünk benned, de olyan kicsinek képzelünk el, Urunk, olyan apróságokért könyörgünk, sokszor tőled teljesen idegen célokra akarjuk fordítani a tőled kért ajándékokat, tőled teljesen függetlenül tervezünk, és azt merjük kérni: segíts meg minket ezekben az akcióinkban. Kérünk, világíts bele életünknek ebbe a részébe is, hadd lássuk tisztán, ha kis igényűek vagyunk, ha kicsi a hitünk, ha téged is csak eszközként akarunk felhasználni a magunk akcióiban, és nem vágyunk arra, és nem engedjük, hogy te használj fel minket áldott eszközödként mások javára.

Kérünk, taníts minket imádkozni sokkal alázatosabban, mélyebben, a Lélek által. Kérünk, add nekünk mindazt, amit elkészítettél a számunkra. Ne azt, és ne csak azt, Urunk, amit kérünk, és kérni szoktunk. Ajándékozz meg minket önmagaddal, Szentlelkeddel. Hadd legyen tele a szívünk a te drága igéddel, és az engedelmesség lelkével támogass, hogy készek legyünk megállni, ha megállítasz, indulni, ha indítasz, hogy engedelmes életet éljünk.

Kérünk, segíts folytatni most ezt az imádságot, és engedd, hogy az egész hetünk a veled való közösségben, az imádság légkörében, az engedelmesség jegyében teljék el.

Ámen.