Lekció: Zsid 4,12-16

Alapige: JerSir 2,14

A te prófétáid hazugságot és bolondságot hirdettek neked, és nem leplezték le bűnödet, hogy elfordították volna fogságodat, hanem láttak neked hazug és megtévesztő prófétálásokat.

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük, hogy úgy járulhatunk eléd, mint aki a kegyelem trónusán ülsz. Köszönjük, hogy Jézusra nézel, és rajtunk könyörülsz meg. Köszönjük, hogy nekünk tulajdonítod az Ő érdemeit, sőt az Ő igazságát. Köszönjük, hogy nemcsak nekünk tulajdonítod, hanem kész vagy nekünk ajándékozni is azt. Olyan nagy szükségük van erre, Atyánk.

Bocsásd meg, hogy az elmúlt héten is sok mindenben engedetlenek voltunk veled szemben. Olyan sokszor nem az igéd szerint gondolkoztunk és cselekedtünk. Ajándékaid mellett hálátlanul mentünk el. Szívünk tele van követelőzéssel és elégedetlenséggel, irigységgel és gonoszsággal. Isten, légy irgalmas nekünk, bűnösöknek!

Bocsásd meg, hogy sokszor már észre sem vesszük, amikor engedetlenek vagyunk veled szemben, annyira megszoktuk a bűnt. Annál inkább kérjük, hogy igéddel világíts bele most a szívünkbe. Segíts el minket sokkal teljesebb önismeretre, és ajándékozz meg őszinte bűnbánattal és töredelemmel, hogy a mienk lehessen a te tökéletes bocsánatod ajándéka is, és annak az örömével tudjunk továbbmenni az utunkon.

Ismersz mindannyiunkat, kérünk, hogy azt az igét, ami elhangzik, tedd mindannyiunk számára személyessé, meggyőzővé, érvényessé, erőteljessé. Legyen a te igéd valóban kétélű kard, ami elhat a szívük mélyéig és megítéli még a gondolatainkat is. Formálj, tisztíts minket, hadd hasonlítsunk egyre jobban a mi Urunk Jézus Krisztushoz.

Ugyanakkor kérjük vigasztalásodat is, különösen azoknak, akik gyászban vannak. De mindnyájan rászorulunk, Atyánk, a te bátorító, biztató szavadra. Kérünk, szólíts meg minket úgy, hogy ne maradjunk ilyenek, amilyenek vagyunk. Végezd most is csodálatosan bennünk az újjáteremtés munkáját a te nagy kegyelmed szerint.

Ámen.

Igehirdetés

Sokan tapasztaltuk már, hogy valakinek a beszédéből egy mondat a szívünkbe hasít és fáj. Különösen, ha személyesen érint az, ami elhangzott, ha talált, ha valami hibánkat vagy bűnünket leplezte le. Előfordulhat ez egy igehirdetés hallgatása közben is. Fontos, hogy mit teszünk ezekben a számunkra igen jelentős pillanatokban azzal, ami így eltalált.

Sajnos a leggyakoribb az: megsértődik az ember. Így éli át és így mondja tovább: engem itt megbántottak. Ostoba és durva fráter, aki mondta. Mindig ezt csinálja, sértegeti az embereket. Ide nem is jövök többet! Ahelyett, hogy tárgyilagosan végiggondolná, hogy mit is mondott pontosan az illető, és igaz-e az, amit mondott.

Mindig könnyebb megsértődni, mint megváltozni. A sértődés mindig a változás előli menekülés, kibújás egyik módja. Ráadásul a győztes pozíciójában tetszeleghet az, aki megsértődött. A másik a hibás, mert ő bántotta meg. Ő maga ártatlan. Sőt, rajta most sebet ejtettek, gyertek hát, és vigasztaljatok, foglalkozzatok velem! Adjatok nekem igazat. Ez szólal meg minden ilyen panaszkodásban. És az illető így belekeményedik a bűnébe.

Például: A tanári fogadóórán az osztályfőnök ezt mondja a kedves szülőnek: a fia mostanában szétszórt. Ingerült, fáradt, rendetlen, figyelmetlen. Mi lehet ennek az oka, és hogyan tudnánk rajta segíteni? Mire a kedves szülő: Az én fiam fáradt és figyelmetlen? Figyelmetlen és fáradt a tanár úr! Az én fiamnak mindent megadunk. Nem úgy, mint némely más szülő.

Így nem lehet segíteni. A tanár szövetségest keresett a szülőben, nem ellenségesen lépett fel. És ki másban találhatna szövetségest egy nehézségekkel küzdő emberért, mint abban, aki a legközelebb áll hozzá? De ahelyett, hogy az érintett elcsendesedne, és végiggondolná, vajon mennyi igaz abból, amit mondtak, és ha csak egy százaléka igaz is, mit tehetünk azért, hogy segítsünk, javítsunk, ha ehelyett védi a hibát és elkezd azonnal támadni, vádaskodni, rágalmazni, akkor nincs segítség.

Ugyanez volt a helyzet Jeremiás próféta idejében is a Krisztus előtti 580-as években, ahonnan ezt a mondatot olvastuk. A nép szörnyű bűnökkel bosszantotta Istent, Ő pedig kilátásba helyezte az ítéletet: jön Babilon és fölfalja a kis Júdát, ha meg nem térnek. Ez a figyelmeztetés azonban azt jelentette, hogy most még meg lehet térni. Ezt az üzenetet bízta Isten Jeremiásra. Ő ezt elmondta, és mi lett a következmény? Az, hogy letartóztatták, börtönbe csukták, éheztették, megverték, elhallgattatták. Maradt minden változatlan, és beteljesedett az ítélet.

Közben pedig a hamis próféták kara zengte azt, amit a hivatalos körök hallani akartak: nem veszünk el, mi hősök vagyunk, megvédjük az országot. Jeremiást pedig hazaárulónak bélyegezték, hogy így még inkább hangsúlyozhassák azt, hogy nekik van igazuk vele szemben.

Azután, amikor beteljesedett az ítélet, Jeremiás sírva írja le ezt a mondatot: “A te prófétáid hazugságot és bolondságot hirdettek néked, és nem leplezték le a bűnödet, hogy elfordították volna fogságodat.”

Érezzük, milyen horderejű kijelentés ez? Ez azt jelenti, hogy a nép elkerülhette volna a babiloni fogságot, ha komolyan veszi, amit Isten a prófétán keresztül mondott. Ez azt jelenti, hogy másként alakul a történelem, ha odafigyelnek arra, amit Isten idejében üzent. Ilyen nagy jelentősége van Isten bűneinket leleplező és a jövőnket munkáló igéjének, és ilyen nagy a felelősségük azoknak, akik azt hallják és vagy visszautasítják, mint akkor a nép, vagy pedig megalázkodnak Isten előtt, és igazat adnak neki.

Hol rontjuk el ezt a dolgot mindig? Miért van az életünkben is olyan sok eredménytelen figyelmeztetése Istennek? Figyel-jük meg magunkat, hogyan hallgatjuk az ilyen kritikai vagy ítéletes megjegyzéseket. Hogyan olvassuk az igét, hogyan fogadjuk attól, akin keresztül Isten esetleg ezt küldi?

A legtöbb ember első reakciója, hogy ott elakad: ki mondja. Ez mondja nekem? Ez a senki, a nyolc elemijével? Még meg sem volt, amikor én már halálra dolgoztam magamat. Engem ne oktasson! Vagy azt mondjuk: Persze, ez mindig ilyen, csak a hibákat tudja szóvá tenni. Dicséretet még nem hallottam tőle. A kákán is talál csomót… És már megvédtük magunkat. Elakadunk ott, hogy ki mondja.

Aztán elakadunk ott: hogyan mondta. Hogy lehet ilyen nyersen néven nevezni dolgokat? Nincs ebben egy cseppnyi szeretet sem. Legalább kedvesen mondta volna. És milyen alkalmatlan időben mondta. Legalább keresett volna alkalmasabb időpontot arra, hogy erről beszéljen.

Nyilván, akikre Isten ilyen feladatot bíz, hogy leleplezzék mások bűnét, azoknak ügyelniük kell arra, hogy szeretettel, megértéssel, együttérzően és alkalmas időben mondják. Ez az ő felelősségük. De az meg a hallgatónak a felelőssége, hogy ezzel visszapattintja-e magáról az életmentő igét, hogy nem elég kedvesen mondták neki. Mert így el sem jut oda, hogy megvizsgálja: igaz-e, ami elhangzott.

Mert ez lenne a harmadik, hogy nem érdekel engem, ki mondja, meg hogyan mondja, mint mond? Igaz-e az, amit mond? És ha egy százalék érvényes belőle, akkor, ha azonnal nem is, mert mindig rosszul esik, de egy idő után megköszönöm neki, hogy szólt. Mert így formálódhat az életem, így kijavíthatok egy hibát, így rossz beidegződésektől szabadulhatok meg, és használhatóbb lehetek Isten kezében.

Igen ám, csak ki képes arra, hogy ennyire komolyan vegyen valamit, amit egy másik ember mond neki, ráadásul egy olyan alak, aki ellenszenvessé tette magát előtte, mert fejére olvasta az igazságot? Ki tudja ilyen embertől komolyan fogadni azt, amit mond? Csak az, aki komolyan veszi, hogy az az ember küldött. És a küldőjét látja, a hatalmas és szent Istent, aki annyira szereti az övéit, hogy nem hagyja őket bűneikben elpusztulni, előbb kedves szóval, aztán éles igével, aztán, ha kell, még megpróbáltatásokkal is utánuk szól és utánuk nyúl, mert mindenképpen meg akarja őket szabadítani. Aki a küldőre néz, és őt látja, az fogja komolyan venni azt, amit a küldött mond. Az átlát rajta, azt nem zavarják annak a gyengeségei sem, hanem Isten igéjeként veszi azt magára, és igyekszik azt megcselekedni.

Jeremiásnál pontosan az volt a helyzet, hogy nem látták az ő küldőjét, nem ismerték fel és nem ismerték el az őket nagyon szerető szabadító Istent, aki azért dorgálja őket Jeremiáson keresztül, hogy megmentse őket az ítélettől.

A hamis próféták “nem leplezték le bűneidet, hogy elfordították volna fogságodat.” Ha ők komolyan veszik, hogy Isten szól a prófétán keresztül, és engednek neki, megmenekülnek a fogságtól.

S nem ez volt a legnagyobb bajuk Jézus kortársainak is? Nem hitték el, hogy Őt a mindenható Isten küldte. Újra és újra kény-telen Jézus fölfelé mutatni, hogy amit mon-dok, nem magamtól mondom, az Atya bíz-ta rám. Amit cselekszem, nem a magam hatalmával teszem, Ő adott nekem teljhatalmat.

Egy alkalommal azt mondta: Aki az én beszédeimet hallja és hisz annak, aki engem elküldött, örök élete van. Ettől függ az üdvösség, hogy valaki bizonyos-e abban, hogy amit a mindenható Isten nagy tömeg füle hallatára különös módon kijelentett, az igaz: “Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, Őt hallgassátok!” Ezt az Atya mondta, ezt Jézusról mondta, ez igaz volt akkor, és igaz ma is. Akkor ezt a legtöbben nem hitték. Ezzel a szabadítást, az üdvösséget taszították el maguktól.

Hisszük-e mi ezt igazán? És hisszük-e, hogy e mögött a könyv mögött is a magát kijelentő mindenható, egy igaz Isten áll és ez az Ő szava a mi javunkra? Hisszük-e ezt? Nem véletlenül fog össze a világ egyházon belül meg kívül egyaránt, hogy ezt az igazságot megpróbálja aláásni. Mert ha ezt nem hisszük, akkor radikálisan elszakadtunk Istentől. Akkor tényleg magunkra vagyunk hagyatva és utalva, és oldjuk meg a kérdéseinket úgy, ahogy tudjuk. De ha ezt hiszi valaki, akkor lehet vele beszélni. Akkor kapcsolatban marad az Atyával, akkor értelmes szíve lesz, aki érti és tenni is fogja azt, amit Isten neki mond.

Vajon szólhat-e Isten egy kisgyereken keresztül? Vajon szólhat-e egy hitvány, bűnös emberen keresztül is? A Szentírás azt mondja: igen.

Sokáig fogok emlékezni még arra a bizonyságtételre, ami egyszer itt hangzott el a templomban, amikor elmondta valaki: pokol volt az életük otthon. Napirenden voltak a veszekedések, mégpedig csúnya, hangos, indulatos veszekedések. A gyerekek szenvedtek miatta, és egyszer egy vasárnap ebéd előtt is kitört a háború a házastársak között. Akkor az egyik gyerek már megismerte Jézus Krisztust és hívő lett. Nem sokat beszélt erről otthon, csak az élete változott meg és az prédikált az egész társaságnak. Ahogyan lassan lecsillapodott ez a vasárnap déli veszekedés, ez a hitre jutott gyerek elkezdte teríteni az asztalt. Aztán a mamája is odament mellé és együtt csinálták. A mama még tovább fortyogott és magyarázta a gyerekének: látod, ilyen az apád, ilyen is volt mindig. Ő tesz tönkre minket. Mennyit szenvedek mellette és miatta! Végighallgatta a gyermeke, és csendesen csak ennyit mondott: tudod, anyu, ez csak azért van így, mert nem hisztek Istenben.

Na most mit lehet erre mondani? Lehe-tett volna azt mondani: taknyos kölyök, fogd be a szádat! Én vagyok az anyád, hogy beszélsz velem? Vagy: Isten kegyelméből ez az asszony nagyon találva érezte magát, és — ő maga mondta el — folytatták a tányérok rakását, s újra és újra azt mondogatta magában, ennek a gyereknek igaza van; s ez indította őt el azután a templomba, ez adott a kezébe Bibliát, és Isten megváltoztatta az ő életét is. Egyetlen csendes mondat. Nem volt ez kioktatás. Kellemetlen mondat volt. Tényleg, hogy jön ez a gyerek ahhoz? Meg hogy beszél az anyjával? Hát hogy beszél? Tisztelettel beszélt, csak az igazság mindig fáj. Ennek az az oka, hogy nem hisztek Istenben. S mióta hisznek, egészen más a család légköre. Igaz volt.

Ezért döntő, hogy amikor Isten egy-egy olyan mondatot céloz nekünk, ami talál, ami érzékenyen érint, akkor ne az fog-lalkoztasson minket, hogy ki mondta, meg hogyan mondta, meg mikor mondta, hanem hogy igaz-e amit mondott. Lássuk meg mögötte azt az Istent, aki minket nagyon szeret, és azért küldte most ezt az üzenetet hozzánk, hogy megmentsen és segítsen rajtunk.

Mert ellenkező esetben elhisszük a magunk sokféle hamisságát, amit önmagunkról vallunk, meg másoknak a hízelkedését, vagy semleges beszédeit, és nem engedjük, hogy leleplezze a bűneinket, és elfordítsa a fogságunkat.

Tudom, hogy a múlt vasárnapi igehirdetésben is elhangzott néhány olyan megállapítás, amin meg lehetett sértődni. Különösen, ha valaki csak az érzelmein keresztül engedte azt magába. Aki azonban feltette ezt a kérdést: vajon igaz-e ez, és igaz-e ez rám nézve is, az valószínűleg másként fog ma úrvacsorázni, mint enélkül tette volna. Mert Isten éppen az ilyen leleplező kijelentéseken keresztül segít el minket oda, hogy sokkal mélyebben megtisztul a hitünk, és sokkal krisztusibb lesz az életgyakorlatunk. Mert világos lehetett az, hogy mi a különbség pogányság meg igazi keresztyénség, vagyis a krisztusi élet között. Isten, amikor tükröt tart elénk, azt mindig az Ő mentő szeretetével teszi.

Jeremiás nem akkor szerette volna az ő népét, ha hallgat. Mert ugye ez bántó, ez még béníthatja is őket ebben a nehéz helyzetben, ha leleplezi bűneiket. Azzal szerette mindenkinél jobban, hogy amit Isten tisztátalannak talált, azt elmondta. Nemcsak a felét, nem csiszolta le az éleket. Úgy, a-hogy rábízta Isten azt az üzenetet, tovább-adta.

Ma szereteten valami lágy, mindent elnéző hitvány magatartást értenek az emberek. Látjuk is azt a sok kárt, amit ez okoz. Isten nem így “szeret” minket, hanem Ő valóban szeret. Ő minket szeret, és ezért kész még arra is, hogy leleplezze a bűneinket. Aki ezt felismeri, az hálát is tud adni ezért.

Azért olvastam fel a Zsidókhoz írt levélből azt sokat idézett mondatot, mert világosan elénk adja, hogy Isten egyebek között mire is használja az Ő igéjét. “Az Isten beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű fegyvernél. Elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és velőknek megoszlásáig, és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait is.”

Itt arról a kétélű késről van szó, amit az áldozópap használt az áldozatra bemutatandó állat feldarabolásánál. Eltávolította belőle a tisztátalan részeket, és külön választotta a tisztát, ami az oltárra kerülhet Isten dicsőségére. Ezt végzi Isten igéje. Egy nagy distinkció történik mindig. Szétválasztás: mi az, ami Őszerinte tisztátalan, s mi az, ami tiszta. Ez olykor valóban hasonló egy műtéthez, a velejáró kellemetlenségekkel és fájdalmakkal együtt. Mert itt eközben derül ki, és Isten igéje mutat rá, hogy mi az, ami egészséges, és mi az, ami beteg rész, és azt éppen az egészséges érdekében, meg az egész ember érdekében le kell választani, és ki kell dobni onnan. Kíméletlenül. Isten igéje egyebek közt ezt a munkát is végzi.

Aki ilyen munkát végez, az szeretetlen? Ez a szeretetlenség, hogy leleplezi a bűneit, hogy elfordítsa a fogságát? Vagy az, hogy hamisságokat mond neki, hogy hadd menjen csak fogságba, hadd pusztuljon ott el. Hadd arassa le bűneinek keserű magvetését.

Ez nem azt jelenti, hogy elkezdjük önkényesen ítélgetni egymást. Itt arról van szó, ha Isten küld valakit. Akiket Ő küld, azok általában szabadkoznak. Azok nem mennek boldogan az ítéletet hirdető üzenettel. Azok szeretnének mást csinálni, és másnak átengedni ezt a nehéz feladatot. Azoknak ügyelniük kell arra, hogy miközben Isten a rájuk bízott igével másokat leleplez, ők maguk is engedjék, hogy leleplezze bennük mindazt, ami bűn. “Miközben másoknak prédikálok, magam valamiképpen méltatlanná ne legyek.” Nemcsak ítélkezniük kell Isten küldöttjeinek, hanem biztatni, bátorítani is. A Szentlélek nem a vádaskodás lelke, hanem a vigasztalásé, a biztatásé, de a leleplezésé is. Mert megítél és meggyőz minket bűn, igazság és ítélet tekintetében. Itt azonban nem a személyes rokonszenvünk vagy ellenszenvünk a mérce, hanem Isten szent igéje. Mit bízott Ő ránk. Amit másoknak mondok, rám is érvényes.

Azért is fontos ez, mert egy sértődékeny, megsértődött, haragtartó ember egy egész közösséget megmérgezhet. Nemcsak egy kis családot, egy munkatársi közösséget is, sőt egy gyülekezetet is. Nagy a felelősségünk, megengedjük-e magunknak ezt a luxust, hogy az érzékenykedésünket felhasználja az ördög, és a maga szétválasztó, romboló mérgeit bocsássa rajtunk keresztül egy közösség életébe is. Amíg valaki tartja a haragot, akár Istennel szemben, akár másokkal szemben, addig elzárkózik Isten felkínált kegyelme és ajándékai elől.

Még egy utolsó kérdésre keressünk választ: Miért olyan nehéz megalázkodnunk Isten előtt és — ahogy Jézus mondja — igazat adnunk neki?

Azt hiszem azért, ami miatt valaki a múltkor így csattant fel: Mit képzel maga, koldus vagyok én, aki az Istennél kegyelemért fogok könyörögni?

Ezért nehéz, mert nem akarunk koldusok lenni, pontosabban nem vagyunk hajlandók beismerni, hogy azok vagyunk, hogy rászorulunk az Ő kegyelmére. Hogy az Isten ellen elkövetett bűneinket nem lehet emberi erőfeszítéssel jóvátenni, csak isteni kegyelemmel megbocsátani, és mi naponta újra rászorulunk erre a kegyelemre, de Ő gazdag a kegyelemben és bővölködik a megbocsátásban, és lehet kegyelemből élni. Aki viszont ide eljut, az már nem koldusként járul a gazdag Isten elé, hanem gyermekként borul le az irgalmas Atya előtt. Ehhez azonban Isten gyermekévé kell lennie mindenkinek.

Tudjuk a Bibliából, hogy akik Jézust befogadták, azoknak adja meg azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek, és ők úgy jöhetnek, hogy úgy szólítják meg Őt akkor is, ha a haragját hívták ki maguk ellen: Atyám! Többször volt már szó arról, hogy azt a szót, ami a Bibliában itt van, magyarra igazán így fordíthatnánk: Apu. Mélységes tisztelettel, de ezzel a gyermeki bizalommal. Már megint rászorulok a te kegyelmedre, de hiszem, hogy gazdag vagy benne, könyörülj rajtam.

Az ilyen gyermekben már nem az ellenkezés lelkülete van, ő már nem védi magát, és nem vádol másokat, s főleg nem vádolja Istent a maga bűnei miatt, hanem igazat ad Istennek. Megalázkodik előtte, elfogad mindent, amit Isten kínál neki, és kész változni. Az ilyen ember fejlődőképes. Halála pillanatáig növekszik a hitben, a szent életben, az alázatban, az engedelmességben. Az ilyen ember még azért is hálás, ha Isten ítélő és bűneit leleplező igéjét kell hallania. Tudja, hogy emögött is az ő Atyjának mentő szeretete van.

Megérkeztünk oda, hogy valóban az a legfontosabb: ki mondja. De úgy, hogy túllátok azon, akin keresztül megérkezett hozzám az isteni üzenet, és meglátom mögötte a Küldőt. Aki a Küldőre néz, annak az életében csodálatos gyümölcsöket terem még Isten ítéletes, leleplező, de ugyanakkor mindig felemelő és feloldozó igéje is.

Imádkozzunk!

Bocsásd meg, Urunk, ha még tőled sem fogadjuk a feddő szót, vagy nem fogadjuk szívesen. Megvalljuk, hogy az első pillanatban mindig rosszul esik, ha a szemünkbe mondják az igazságot, de most mégis megköszönjük neked azokat, akiknek volt ehhez bátorságuk, és akik szeretnek minket annyira, hogy így cselekedtek.

Ajándékozz meg minket ilyen testvérekkel, akik nem örülnek a hibáinknak, hanem szeretnének kigyógyítani azokból minket. Küldj hozzánk olyanokat, akiken keresztül te magad akarod meggyógyítani, megtisztítani, egészen Krisztusivá formálni a gondolkozásunkat és életünket.

Könyörülj rajtunk, hogy egyikünk se maradjon ilyen, amilyen. Könyörülj rajtunk, hogy egyre jobban lássuk azt, ami neked utálatos az életünkben, és mi is meg tudjuk azt utálni, és egyre nagyobb bizalommal fogadjuk el tőled mindazt, amit kínálsz. Nyisd ki a szemünket, hogy lássuk az általad elkészített lehetőségeket, hogy meglássuk a tőled elénk tett szolgálatokat. Hogy el tudjuk fogadni tőled hittel azt a sok-sok lelki áldást, ajándékot, amit kínálsz a téged szeretőknek. Hadd tudjuk alázatosan elfogadni tőled a próbákat is, a megaláztatásokat, a veszteségeket. Hadd tudjuk hinni bátran, hogy azoknak, akik téged szeretnek, mindennel a javukat munkálod.

Hadd legyünk mi ilyenek, Atyánk, akik téged teljes szívünkből és minden erőnkből szeretünk!

Kérünk, készíts sok csendet a jövő héten is, hogy értsük, halljuk, cselekedjük a te igédet. Kérünk, add a te igéidet a szánkba, hogy ne a magunkét mondjuk meg egymásnak, hanem hadd lehessünk üzenetvivők, jó-hír vivők, a te küldötteid. Közben segíts minket, ha másokat küldesz hozzánk, hadd tudjunk mindig tereád nézni, a küldőre, aki örökkévaló szeretettel szeretsz minket és ezért terjeszted ki reánk a te irgalmasságodat.

Így hozzuk eléd mindnyájan személyes gondjainkat, országos gondjainkat, az evangélium ügyét. Könyörgünk hozzád most különösen a pedagógusokért. Adj nekik fizikai erőt, felülről való bölcsességet, tőled való igazi szeretetet a munkájukhoz.

Kérünk, taníts meg minket a most következő napokban sokkal engedelmesebben járni a te utadon, és sokkal nagyobb bizalommal fogadni tőled azt, amit adsz.