PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2008. április 03.
(csütörtök)

Varga Róbert


LEVELEK


Alapige:2Kor 3,1-4

"Elkezdjük-e ismét ajánlani önmagunkat? Vagy szükségünk van-e, mint némelyeknek hozzátok szóló vagy tőletek kapott ajánlólevelekre? A mi levelünk ti vagytok, amely be van írva szívünkbe, amelyet ismer és olvas minden ember. Mert nyilvánvaló, hogy ti Krisztusnak a mi szolgálatunk által szerzett levele vagytok, amely nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével van felírva; és nem kőtábláira, hanem a szívek hústábláira."


Imádkozzunk!

Köszönjük mindenható Isten a te igédet, amely ma is élő és ható, és megcselekszi azt, amit te jónak látsz. Mi sokszor nem értjük szavadat, vagy nem tudjuk elhelyezni azt az életünkre nézve. Könnyítsd meg nekünk, kérünk. Könnyítsd meg azt, hogy megértsük, hogy elfogadjuk, hogy átéljük, s aztán élő cselekedet legyen mindaz, amit hallunk, amit nekünk szántál, amit nekünk mondasz, s amit számunkra készítettél el személyesen.

Így kérünk, Úr Jézus, légy itt közöttünk, velünk. Lelked által bátorítsál minket, intsél, fedjél, ha kell. Ajándékozz meg örömmel, békességgel, vezetéssel. Add a te Lelkedet, hogy Szentlélekkel teljes emberek lehessünk.

Ámen.


Igehirdetés

A Szentírás nem volt mindig ilyen könnyen kézbe vehető könyv, mint az manapság történhet. Kisebb, nagyobb formátumban, nagyobb vagy kisebb betűvel nyomva. Színesen, regisztrációs fülek beleragasztva, hogy könnyebben lehessen kezelni. Voltak évezredek, évszázadok, amikor csupán az Újszövetség könyvei megtöltöttek volna több zsákot vagy kosarat. Olyan vékony, nehezen elkészített papír vagy pergamenlapokra írták a Biblia lapjait.

Azt is tudjuk, hogy régen, még korábban kőlapokra vésték, vagy éppen ólomba karcolták, vagy viaszba írták, viasztáblákra karcolták a mondanivalót. Sok idő telt el, amíg ezekből a forrásokból, a lejegyzett tanításból kódexeket, könyveket, Bibliát állítottak össze. Vagyis könyv lett. A római birodalomban gyakori és általános volt az úgynevezett ajánlólevél. Azt is mondhatjuk, hogy ajánlólevélből írták a legtöbbet. Erre volt ugyanis a legnagyobb szükség. Ajánlólevelekből maradt fönn a legtöbb. A legtöbb irattárban, ahol kéziratokat őriznek ebből a korból, ajánlólevélből találunk a legtöbbet. Ugyanis nem volt nyilvánosság abban az értelemben, ahogyan most létezik. Nem volt televízió, ez magától értetődő, de nyomtatott sajtó sem volt. Úgy, hogyha az emberek híreket akartak cserélni, vagy hírekhez akartak jutni, akkor ez általában kisebb közösségekben megbeszélt események voltak, amelyeket aztán egyik közösség, vagy egyik családtag elmondott a másiknak.

A társadalmi vagy közélet is a magán ismeretség köreiben zajlott. Összejöttek az emberek, találkoztak. Már akkor is voltak fogadások, de nem így hívták őket. Meghívta valaki a környezetében élőket, vagy a másik földbirtokost egy vacsorára, aztán oda mások is eljöttek, és így cserélték ki az információkat és a híreket.

Vagy ha valaki egy városban szállást keresett, még akkor nem alakult ki a vendégfogadó rendszer, akkor kezdődött az Ószövetség végén, az Újszövetség elején. Voltak olyan helyek, ahol meg lehetett szállni, de ezek bizonytalanok voltak. Sokszor felégették, kirabolták ezeket a helyeket, úgyhogy megszűntek. Ha valaki utazott, ez önmagában kockázatos vállalkozás volt. Ajánlólevél nélkül nem is igen mertek útra kelni. Mert a legtöbb esetben magánházaknál lehetett csak szállást kapni. De akkor sem volt veszélytelen messziről jött idegent befogadni a házba, s beengedni a családtagok közé. Úgyhogy ajánlólevél nélkül az embernek nem sok esélye volt arra, hogy szállást kapjon. Ezért az volt a szokás, hogyha valaki messzi földön lakó gazdát ismert, arra a területre utazott, akkor attól, aki ismerte azt a gazdát, akinél majd szállást kér az illető, ajánlólevelet kért a maga számára. Ezt elvitte magával. Odaadta, s ennek fejében kapott szállást, étkezést, s aztán fizetni is kellett bizonyos összeget. Így nem kellett félni attól, hogy egy idegent beengedtek maguk közé, mert tudták, bizonyos, hogy megbízható, vagy legalábbis úgy tűnt, hogy az. Nyilván itt is voltak azért olyan események, amelyeket nem kíván magának senki sem. De azért nagyrészt megbízhatóan működött a dolog. Vitt valaki egy ajánlólevelet, azt odaadta, így aztán szállása és étkezése volt, plusz még védelem alatt is állt, hiszen, ha valaki vendégként lakott ott, akkor egyrészt éjszaka nem kellett az utcán maradnia, vagy a falakon kívül, másrészt pedig attól sem kellett félnie, sokszor nagy összegű arannyal, ezüstpénzzel utaztak, meg áruval, hogy védtelenül ott marad a rablók kénye kedvére.

Később, a római birodalomban különösen elterjedt volt az, hogy egy nagyobb táblára, cseréptáblára, vagy cserépdarabra úgy írták föl az ajánlólevelet, hogy azt kettő vagy több darabra törték szét. Ez volt az úgynevezett asztrakhon, és akkor tudta magát igazolni az illető, ha ezek a széttört darabok összeillettek, és a szöveget el lehetett olvasni. Mint egy személyi igazolványnál. Az a darab az ott maradt. Több példányt készítettek ebből. Az egyik darab ott maradt, ott volt a vendégfogadónál, és a másikra alakított, törésre írt üzenetet adták mindig oda. Aztán ez visszakerült az ajánlóhoz. Ez később üzleti alapú lett, tehát pénzért is vettek ilyet, hogy össze lehessen illeszteni, és szállást kapjon. De mindenesetre akkor fogadtak be valakit, ha kettő vagy több cserépdarab pontosan összeillett. Ilyen igazolással lehetett csak útra kelni. Ilyen asztrakhont vittek magukkal egyébként a zsidó főpapok, az uralkodók megbízottai, vagy a kereskedők is.

A Szentírásból az is kiderül, mert Pál magáról mondja, hogy neki nem volt ilyen asztrakhonja. Nem volt ilyen ajánlólevele. Ő Krisztus nevében járt kelt, és így vitte a jó hírt, az evangéliumot oda, ahova éppen Jézus küldte.

Ma újra olyan világban élünk, bár ki tudja, hogy korábban nem volt-e ilyen világ, de ma újra olyan világban élünk, amikor bizonyos esetekben jó lenne, ha annak, aki bejön, aki meglátogat, akivel az ember valamifajta kapcsolatba kerül, rendelkezne olyan ajánlólevéllel, ami bizonyítja, hogy megbízható, korrekt ember, és nem fog minket becsapni.

De ma is létezik egyébként ajánlólevél. Időnként hozzánk is bejönnek a lelkészi hivatalba, és lelkészi ajánlólevelet vagy ajánlást kérnek. Ilyenkor az ember aztán igyekszik tudása, és a másikról megtudott információk alapján korrekt lelkészi ajánlást készíteni, és azt odaadni, elküldeni.

De léteznek nyílt levelek, vagy éppen titkos levelek kódolt betűkkel. Aztán ismerünk sajnos rágalmazó tartalmú leveleket is, amelyek általában név és aláírás nélkül kerülnek valakinek a kezébe. Vannak fekete szalaggal, csíkkal jelölt levelek, amelyek gyászüzenetet hordoznak. És vannak olyan levelek, amelyek örömöt tartalmaznak. Vannak felejthetetlen levelek, amelyeket az ember eltesz.

Nem régen egy nyolcvan év körüli asszony mutatta a szerelmesleveleit. Szépen, rózsaszín maslival voltak átkötve, megszámozva. Elrakta. Szép emlékek fűződtek hozzá, és ott tartotta a vitrinben becsomagolva, külön két papírba, nehogy megsérüljenek. Aztán kibontotta a maslit, és egy-egy részletet felolvasott belőlük.

Vannak levelek, amelyek visszajönnek. S vannak olyan levelek, amelyeket jobb lett volna, ha meg sem írunk, és el sem küldünk, mert mikor már a postára adtuk, megbántuk, hogy megírtuk és elküldtük. Aztán olyan levelek is vannak, amelyek azért jönnek vissza, mert a címzett ismeretlen, vagy ismeretlen helyre költözött.

Vannak tehát levelek, amelyek miatt örülünk, és amelyek miatt bánkódunk, és olyan is van, amit nem kézbesítettek, elveszett, és többé nem kerül vissza a kezünkhöz.

Pál azzal kezdi itt a második levél harmadik részét, hogy Krisztusban a Korinthusbeliek olyanok, mintha levelek lennének. Nekem, mondja Pál, nincs ajánlólevelem, amelyet sokan számon kérnek rajtam. Mások meg is bántották ezzel Pált, sőt vádolták. Hogyan meri ő az evangéliumot hirdetni, mikor nincsen ajánlólevele sem a jeruzsálemi vénektől, sem valamilyen más egyházi vezetőtől. Pál erre azt mondja, de van Krisztustól. Sőt, kedves Korithusbeliek, az, hogy ti léteztek, hogy ez a gyülekezet létrejött, hogy ti vagytok, hogy ti hisztek, ez az én ajánlólevelem. Ti vagytok a bizonyítékai, az élő bizonyítékai annak, hogy engem Isten, Krisztus hívott el a szolgálatra, és nem én magam ajánlottam magam. A vádakra azt mondja, azt válaszolja, Korithusbeliek, ti vagytok az én leveleim. Krisztus a szívetek hústábláira írta be önmagát, az evangéliumot. A ti létezésetek bizonyítja, hogy én angelos, Isten küldöttje, apostola vagyok. S nem magamtól prédikálok.

Ma is így van ez. Nem kell feltétlenül ajánlólevél. De ha valaki Jézus Krisztus küldöttje, apostola, annak az életén ez meglátszódik. S azt is mondja Pál, hogy én önmagamról nem gondolok sokat, viszont Krisztusban bízva végzem ezt a szolgálatot, s elég, hogy lehet látni az én szolgálatomnak a gyümölcsét. Ez mind-mind ajánlólevél. Az a sok-sok gyülekezet, ami létrejött Kis-Ázsiában a szolgálatom nyomán, ez visszamutat arra a Krisztusra, aki engem megbízott és elküldött. S azt is mondja Pál, hogy a hívők alkalmatos volta nem saját maguktól van, hanem az Isten ajándéka. Ajándék, hogyha valaki hirdetheti és hirdeti az evangéliumot, és ehhez nem kell külön ajánlólevél.

Egyszer azt mondják Jézusnak a tanítványok: Van valaki, aki a te nevedben gyógyít. S Jézus nem mondja azt, hogy hagyja abba. Tiltsd el a szolgálattól. És akkor Jézus azt mondja, hogy nem. Attól függetlenül az országot, az Isten országát építi, hogy én nem adtam rá megbízást személyesen, hogy nem én hívtam el. De ha Isten Lelke hívta el, választotta ki erre, akkor miért ne végezhetné azt a szolgálatot, amit Isten rábízott.

Az apostol nyilvánvalóvá tette, hogy aki Istennek szolgál, az többé nem a betű, nem a törvény hatalma alatt, hanem Isten Lelkének hatalma alatt áll. Ezért nem hiábavaló azoknak a munkája, szolgálata, akik Isten Szentlelke erejével végzik ezt a szolgálatot, a Lélek erejével, amit Jézus rájuk bízott.

A betű világa szerint az egyház egy emberekből álló társaság. Még ilyet is mondanak, hogy közhasznú társaság, bár ezt sem mindenki így gondolja, hogy a keresztyén egyház léte hasznos. Vagyis azt mondják, hogy organizáció, szervezet, semmi más. Vannak kultuszhelyei, templomok. Vannak imaházak. A gyülekezetnek is van gázszámlája, villanyszámlája. Fizet vízdíjat, és elviszik a szemetet is. Azért is fizetnie kell.

Nem véletlen az, hogy az ötvenes években bejött ide valaki, az "illetékes elvtárs", körülnézett, és azt mondta, hogy ez egy szórakoztató létesítmény. Székek vannak, amelyek egy irányba tartanak. Valaki biztos följön a színpadra, mond valamit, szórakoztatja a közönséget, és beírták, hogy a pasaréti templom szórakoztató létesítmény. Így tartották nyilván sokáig ezt a templomot. Még azt is mondták, hogy olyan, mint egy mozi vagy egy színház. Olyan szép rendben vannak a sorok egyik a másik után.

Betű szerint a gyülekezetnek tényleg van leltári jegyzéke is a székekről, az orgonáról, a lámpákról, az erősítőről és így tovább. Van használati és vagyontárgy leltár és jegyzék. Van lelkészi hivatal, telefon és telefax, számítógép, sőt még pénztárosunk is van. De ettől gyülekezet egy gyülekezet? Sok helyen mindez megvan, és lehet, hogy mégsem gyülekezet. Lehet, hogy csak organizáció, és nem organizmus. Élő szervezet.

Pál itt azt mondja, hogy akik Krisztus követei, azok nem csak a szervezeti egységbe, az organizációba, hanem az élő organizmusba, az Isten láthatatlan népébe is beletartoznak. Ez igazán fontos kérdés, hogy akik ma este itt vagyunk, meg itt vagyunk vasárnaponta, vajon csak az organizáció, a magyarországi református egyház, mint emberi szervezet tagjai vagyunk, vagy az élő organizmus, Krisztus népe, Isten népe, Krisztus teste tagjai is vagyunk-e ezen a földön? Így van, vagy nem így van? Ez igazán fontos. Az élő organizmusnak a gazdája, igazi vezetője, a feje maga Jézus Krisztus.

A betű szerint, a világ szerint az egyház teher, terhet visel, megterhelik anyagilag bizonyos csekkekkel, azt ki kell fizetni. Számlákat vezet, adminisztrál, s itt véget is ér. Isten meg más szempontból nézi. Azt mondja, hogy az én hívő népem a gyülekezetben él. Az az én földi testem. A hívők az én kezem, lábam, szívem, szemem és így tovább. Küldöm őket, és akkor simogatnak, vagy benyitnak egy ajtón, megírnak egy levelet, vagy fölhívnak valakit. Testileg Jézus a mennyben van, Lelke által pedig benne lakik mindenkiben, aki Őbenne hisz, és vele jár.

Pál így fogalmaz: a Korinthusban lévő hívők, vagy mondhatom így, hogy a Pasarétre járók, akik már hisznek Krisztusban, olyanok, mint az Isten levelei. Azt mondja itt Pál, hogy ti a Krisztus levele vagytok, amelyet ismer és olvas minden ember. Azok élete, akik Krisztusban hisznek, olyan a világ előtt, mint egy nyitott levél, vagy nyitott könyv. Tényleg olyan? Ismer és olvas minden ember? Beleláthat bárki az életünkbe, vagy azért olyan zárkózott az életünk, hogy azok a dolgok ki ne derüljenek, amelyet nem szívesen vennénk, ha látna valaki, vagy látnának mások. Olvashat minden ember a mi életünkből? Láthatja a cselekedeteinket, az életvitelünket, a pénzbeosztásunkat, az időbeosztásunkat? Láthatja, hogyha házas emberek vagyunk, hogy tiszta a házasságunk lelkileg, testileg, anyagilag, minden vonatkozásban? Ha egyedül élünk, akkor megőrizzük magunkat Krisztusnak, meg a társunknak addig, amíg nem ad mellénk segítőtársat? És ha nem ad, akkor végig Krisztusnak szolgálunk? A Szentlélek temploma a mi testünk, vagy átjáróház? Oda bárki beléphet, használhatja, aztán otthagyja, használja, fölhasználja, elhasználja, aztán eldobja. A Lélek temploma, vagy pedig újra mondom, bárki hozzányúlhat, használhatja azt.

Vagyis ismer és olvas minden ember, az azt jelenti, hogy nincsen a hívőknek rejtegetni valójuk. Mindenkinek lehet magánélete természetesen. De az nem azonos azzal, hogy valami bűnt vagy sötét dolgot rejtegetek az életemre vagy a családi életemre nézve. A Krisztusban újonnan született emberekre azt mondja Pál, hogy ti Krisztus levele vagytok, amelyet ismer és olvas minden ember. Mint ahogy Jézus azt mondta, hogy a hegyen épített várost nem lehet elrejteni. A várakat azért építik olyan magasra, hogy onnan belássák a völgyeket, vagy a síkságot, és hogyha látták, hogy jött ott egy lovascsapat vagy gyalogosok, akkor azonnal ment ki egy csapat a várból. Ha kellett beszedte a vámot, vagy megsarcolta őket, vagy legalább megkérdezte, hogy hova tartanak, és mi járatban vannak? A hegyen épített várost nem lehet eltakarni. Mint ahogy Jézus azt is mondta, hogy azért gyújtják meg a lámpát, hogy az világítson. Nem azért, hogy sötétében maradjon. S miközben világít, fogyaszt olajat. Vagy ha a gyertya világít, akkor a viasz fogy. Fölhasználja, elégeti ahhoz, hogy a dolgát végezze.

A várost sem lehet a hegyen eldugni, meg a lámpást sem. Az a dolga, hogy végezze azt, amivel megbízták. Vagy ahogy az izzólámpa wolfram szála is lassan, de biztosan elég abban a közegben, ahogy átfut rajta az áram. Egy idő után aztán tönkre megy, mert elhasználódik abban, hogy ég és fényt ad.

A hívők tettei ? mondja Pál ? arra mutatnak, akiben hisznek. A jó meg a gonosz tettek is jeleznek valamit. Hányszor káromoltatik miattunk az Isten szent neve? Mert az biztos, hogy az nem az Isten dicsőségére van, amit időnként a hívők is elkövetnek, amikor elbuknak. Ahogyan szólnak, ahogyan cselekednek, vagy amit éppen nem tesznek meg, pedig kellett volna.

Pál azt mondja, hogy a mi levelünk ti vagytok, Korinthusbeli testvérek. Jézusra mutat a ti életetek? Vagy nem mutat senkire és semmire? Ismer és olvas titeket minden ember? Korinthusban mindenki tudta, hogy kik azok a krisztiánuszok, a Krisztus-követők. Úgy éltek. Aztán utána Pál mégis felsorol egy csomó sötét, aljas bűnt, amit a Korinthusiak követtek el. Krisztus levele, és azt mondja, hogy nem lehet köztetek olyan, amiről tudomást szereztem. És ott van egy felsorolás: ez, meg ez, meg ez. Kizárt dolog, hogyha Krisztus levelei vagytok, akkor ezt is megtűrjétek a ti életetekre nézve.

Ha valaki, egy valaki akár nem Jézushoz méltóan élte az életét, az Korinthusban is elterjedt. Mint ahogy a faluban is. Nagymamám mondta el, hogy volt egy szorgosan templomba járó asszony, de amikor átment a szomszéd csirkéje hozzá, mindig kitekerte a nyakát, és úgy dobta vissza. Hát minek megy oda, s legeli le az ő sóskáját vagy spenótját? Hát, ugye a csirke nem tudta pontosan. Talált egy lyukat, átbújt, aztán étkezett. S az asszony kitekerte a nyakát, és visszadobta. De szinte minden hajnali misén ott volt. Minden istentiszteleten, amin lehetett, részt vett. Ez az indulat volt benne. Ne ítéljük el olyan könnyen. Inkább gondolkozzunk. Hogy állunk mi? Ismer és olvas minden ember? Nyitott könyv? Belenézhetnek? Anyós ? meny viszony. Szülő ? gyerek viszony. Meg gyerek ? szülő viszony. Tanár ? diák és így tovább. Ahogy kitöltjük a papírokat, befizetjük az adót. Aláírunk valamit. Tényleg igaz, amit aláírtunk? Vagy hát egyszer elmegy. De ha nyitott könyv, akkor nem megy el egyszer sem. Ha nyitott könyv az életünk. Az Isten előtt nyitott könyv. Nem mindenki lát bele, és néha jobb is. De az Isten látja. Ott nem lehet rejtegetni. Nyitott könyv előtte az életünk.

Nem azért erőtlen időnként a szolgálatunk, mert be kell, hogy csukjuk, mert jobb, ha nem látnak bele, s nem látják, amit gondolunk, szólunk és cselekszünk.

Hogyan viseljük tehát magunkat? Gondoljuk csak végig ezt a kérdést. Minden levélnek van feladója. A hívők életének a feladója, gazdája maga Jézus Krisztus. A küldő tehát Jézus. Ő küld a szolgálatba. Van tartalma is a leveleknek. A tartalom, amivel kiküldi a hívőket a világba, az Ő leveleit. Az az evangélium, az Isten szeretetéről szóló jó hír. Ezzel küldi el az övéit Jézus Krisztus ebbe a világba. Ez az, amiről nem tud a világ, amit sóvárogva vár. Az Isten fiainak a megjelenését. Sóvárogva várja, hogy valaki elmondja a jó hírt, az Isten szeretetéről szóló jó hírt. Hitelesen, őszintén, és úgy, ahogyan azt kell. Annyira figyelik a hívőket az emberek.

Nem régen mondta el ezt valaki, tőle vettem, hogy az egyik gyülekezeti lelkész arról beszélt vasárnap az istentiszteleten, hogyha valakinek egy áruházban többet adnak vissza, azt ne tegye el, az nem becsületes dolog, hanem szóljon a pénztárosnak, s adja vissza azt a pénzt, amivel többet kapott. Aztán egy héttel később ez a lelkész vásárolt egy bevásárló központban, és jóval nagyobb összeget kapott vissza a pénztárnál, mint amennyi járt volna. S odaszólt a pénztárosnak, hogy többet tetszett visszaadni. Ez a pénztáros azt mondta: tudom, ott voltam vasárnap az istentiszteleten. Ugye milyen kemény? Ez nem csak lelkészekkel fordulhat elő. Nem csak lelkészekkel fordulhat elő. Ott voltam múlt vasárnap az istentiszteleten. Ahogy mondja, úgy gondolja, és úgy is csinálja? És joguk van hozzá, hogy a hívők életét megkaparják. Belül is arany, vagy csak aranynak látszik? Futtatott réz, vagy máz? Vagy amit mond, az úgy is van. Ahogy gondolkodik, azokból szavak és cselekedetek lesznek.

A levél feladója tehát Jézus Krisztus. A tartalma az evangélium, és a tartalmat figyelik az emberek, meg a hírnököt is, meg aki viszi a levelet, hogy vajon hiteles, vagy hamis valami? Mi sem szeretjük azt, ha becsapnak minket. Mást mondanak, mást csinálnak, vagy nem tartják meg a szavukat, az ígéretüket, amit nekünk ígértek.

Nagyon fontos tehát, hogy ez az összhang meglegyen. Fedje egymást gondolat, szó, cselekedet. Előfordul, hogy nem így van. Mindenkivel. Velem is, veletek is. Akkor valljuk meg, ha felismerjük, ha rájöttünk. Ez bűn volt. Nevezzük néven, és ha kell, valakitől kérjünk bocsánatot érte. És utána legyen másképpen. Isten segít, mert ez nem könnyű, de segít abban, hogy a gondolat, szó és cselekedet fedje egymást, mint a szép rétegek, amit öröm nézni, ha egy-egy réteg a másikra simul valamilyen anyagban.

Miről beszél tehát az életünk, ahogyan élünk, az életvitelünk? Újra mondom, az időbeosztásunk, pénzköltésünk, szokásaink, döntéseink.

Pál azt mondja, hogy ismer és olvas minden ember. Jézus élete nyitott volt. Bárki belenézhetett. Soha, semmi takargatnivalója nem volt. Ő átlátszó volt minden ember előtt. Neki nem kellett megvallania a takargatnivalóit, meg a bűneit, mert nem volt ilyen. Nem takargatott semmit, és nem voltak bűnei és vétkei. Neki nem kellett megalázkodnia szándékosan bűnei miatt, vagy bocsánatot kérni, mert megbántott valakit, mert sosem követett el ilyen bűnt. Mert alázatos volt egészen a keresztfának haláláig. Mint Isten Fia, és mint Megváltó, így olvassuk a Bibliában, odaszegezte a keresztfára a mi adóslevelünket. Odaszegezte a golgotai keresztfára. Ő, a tökéletes, a bűntelen, az Isten Fia.

Azt mondja a Biblia, hogy a vére megtisztít minket minden bűntől, hamisságtól. Ő maga volt az Isten levele az emberekhez. Ennek a levélnek a címzettjei mindannyian vagyunk. Ha az Isten szeretetéről hallunk, vajon mit teszünk azzal? Ha az Isten mond valamit, kiugrik egy sor a Bibliából. S mi érezzük és tudjuk, ez most nekünk szól. Mi történik azzal? Elfogadjuk, elhisszük, elolvassuk egyáltalán? Komolyan vesszük? Vagy ellenállunk, vagy fel sem bontjuk. Meg sem hallgatjuk. Távol tartjuk magunkat attól, hogy Isten szólhasson nekünk, vagy visszaküldjük a feladónak? Megtudtam, hogy mit akar az Isten. Á, hát ezt nem mondhatja nekem. Hát pont ezt, pont nekem, pont rólam? Honnan tudja? Onnan, hogy Ő teremtett minket. Nyitott könyv vagyunk előtte, vagy ahogy itt mondja, nyitott levél. Belelát az életünkbe. Ezért tudja. Ezért mondja azt, ezért mondja nekünk. Ezért beszél rólunk. Ezért mondja, mert nem akarja, hogy olyanok maradjunk, amilyenek vagyunk. A címzettek mindig mi vagyunk. És aztán mi is lehetünk azzal az örömhírrel mások számára jó hírhordó, levélhordó. Elküld másokhoz, hogy vigyük az Isten szeretetéről szóló jó hírt, hogy annyira szerette Isten a világot, hogy Jézust odaadta értünk.

Milyen rossz, amikor a levélhordó postás nem dobja be a levelet, vagy nem hozzánk dobja. Tavaly nyáron volt egy nagyon fontos értesítés. Nem érkezett meg. A postán ott volt, hogy kivitte, de a postaládánkban az óta sem találtuk meg. Nagy kárunk lett abból, hogy ez az értesítés dátumhoz volt kötve valami, azt sajnos nem kaptuk meg. S hiába reklamáltunk bárhol, ott be volt írva, hogy kézbesítették. Hiába volt ajánlott levél. Ma már csak a tértivevényes az, amit alá kell írni. Az ajánlottat bedobhatják. Ők kézbesítették, és mi mégsem kaptuk meg. Milyen nagy baj lehet abból? Meg abból is, amikor a hívők nem úgy végzik a szolgálatot, ahogy azt kell. Nem mennek oda, nem teszik meg, nem mondják el, nem kérdezik meg, nem teszik nyilvánvalóvá. S legfőképpen, a legnagyobb bűn, amikor nem mutatunk a feladóra, a küldőre, arra a Jézusra az életünkkel, aki elküldött minket.

Az üzenet tehát egyrészt a mi nevünkre szól, másrészt mások nevére szól. Ezért nagyon fontos a hűség. Az a kitartás, a kitartó imádkozás, a közbenjáró könyörgés, a hűséges szolgálat. Egy helyen azt mondja a Biblia, hogy átkozott, aki az Úr dolgát hanyagul végzi. Nem lehet hanyagul végezni. Csak korrektül, pontosan, tisztességesen, átlátszóan, tisztán, tiszta eszközökkel. Úgy, ahogy Jézus élte a maga életét.

Egyrészt tehát nekünk szól Isten üzenete, másrészt pedig szól rajtunk keresztül másoknak. Ezért fontos kérdés az, hogy valóban Krisztus levelei vagyunk-e? Ott van-e a szívünk hústáblájára ? ahogy itt mondja Pál a Korinthusbelieknek ? írva az üzenet? Isten szereti ezt a világot, nem mond le róla, s ha mi már hívő emberek vagyunk, akkor minket küld el ezzel az üzenettel másokhoz. Ámen


Imádkozzunk!

Köszönjük, Úr Jézus, hogy arra méltatsz minket, hogy a te leveled legyünk, akiket a jó hírrel, az evangéliummal küldhetsz másokhoz. De kérünk először, hadd ismerjünk meg ? ki-ki téged ?, ha még nem tudunk rólad, vagy nem követünk téged, aztán úgy legyünk hűséges tanítványaid, követőid, hogy ismerünk, hogy befogadtunk, és úgy viszünk másokhoz, másoknak. Tégy minket ilyen apostolokká, küldöttekké, akik viszik a jó hírt, az evangéliumot.

S kérünk arra, hogy bocsáss meg, amikor hűtlen szolgáid voltunk, amikor nem azt vagy nem úgy mondtuk, vittük, ahogy kellett volna, és amit kellett volna. Amikor az életünk vagy az életvitelünk, vagy bármilyen cselekedetünk kárt okozott a te ügyednek, országod építésének. Isten, légy irgalmas nekünk, bűnösöknek.

De neked köszönjük meg azt is, amikor sikerült a te segítségeddel továbbadni jól, korrekt módon, érthetően a te szeretetedről szóló jó hírt. Hadd legyen, kérünk, ez egyre többször így. Hadd legyünk valóban levelek a te kezedben, s hogy dicsőítsék ezért mások a te nevedet.

Ámen.