VETÉS ÉS ARATÁS

 

Lekció: Mt 13,18-23

Alapige: Gal 6,7-8

“Ne tévelyegjetek: Istent nem lehet megcsúfolni. Hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is: mert aki a testének vet, az a testből arat majd pusztulást; aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből fog aratni örök életet.”

 


 

Imádkozzunk!

Kegyelmes Istenünk, a te különös ajándékodnak tekintjük, hogy újra itt lehetünk színed előtt a gyülekezet közösségében, és még mindig van szavad hozzánk. Köszönjük, hogy a te életet támasztó igédnek olyan sok jó magját hintetted már a szívünkbe. Egyedül te tudod, Urunk, hogy hány gyökerezett meg abból igazán, és termett jó gyümölcsöt.

Bocsásd meg, hogy olyan sokszor csukott füllel, csukott szívvel olvassuk vagy hallgatjuk igédet. Bocsásd meg, hogy oly sokszor a megértett igének sem engedelmeskedtünk. Bocsásd meg kegyelmesen mindazt, amivel ezen a héten is megbántottunk téged. Megalázzuk magunkat és így fogadjuk el tőled azt az ítéletidőt, amit reánk bocsátottál a közelmúltban, és így valljuk meg, hogy ennél még keményebb ítéletet is érdemelnénk. De a te igédre emlékezünk, és alázatosan könyörgünk, hogy ne az érdemeink szerint cselekedj velünk, és ne fizess nekünk álnokságaink szerint. A te nagy irgalmadból engedd, hogy mégis betakaríthassuk a kenyeret, és meglegyen mindenkinek a mindennapi kenyere.

Most pedig mutasd meg kegyelmedet azzal is, hogy táplálsz minket lelkileg és szólsz hozzánk személyesen, meggyőzően, úgy, hogy attól meggyógyul, megtisztul, egészen újjá lesz az életünk.

Szólj, Urunk, mert hallják a te szolgáid.

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Holnapután lesz Péter-Pál napja, az ara-tás megkezdésének hagyományosan megszokott ideje. Néhány vasárnapon nézzük meg hát, mit tanít a Szentírás az aratásról. Gyakran ír erről Isten igéje a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt.

Elöljáróban még hadd biztassak szeretet-tel mindenkit, hogy beszéljünk a gyerekeink-nek, meg az unokáinknak a kenyérről. Régi magyar nyelvünk nem véletlenül nevezte a kenyérgabonát életnek. Ady A grófi szérűn című verse szép példája ennek. Hiszen az élet attól függ, hogy lesz-e kenyér, mennyi lesz, milyen lesz, és jut-e mindenkinek. A nagyvárosi gyerek is hadd tudja meg miből lesz a kenyér, hogy az nem a polcon terem. Tanulja meg, hogy a kenyér bizonyos értelemben szent, ne dobálja el, ne becsmérelje, ne nyafogjon, hogy csak az aznap sült kenyeret hajlandó megenni. Becsülje meg és legyen kész mindig megosztani másokkal. Legyen öröm neki, ha megoszthatja a kenyerét valakivel. Még akkor is fontos ez, ha sokan ma már, amikor annyiféle adalékanyagot kevernek a kenyértésztába, nem is ismerik, milyen az a kenyér, amelyik nem szárad meg, nem penészedik meg, és egy hét múlva is élvezhető. Nekünk akkor is úgy kell gondolkoznunk a kenyérről, ahogy arra Isten igéje tanít.

Ma két egymással összefüggő bibliai i-gazságot szeretnék felragyogtatni. Az elsőről részletesebben, a másodikról csak érintőleg szólok.

1. Ez a bibliai igazság, ami tulajdonképpen banalitás, így hangzik: Az aratás a vetéssel kezdődik. Ahhoz, hogy valaki aratni tudjon, előbb vetnie kell, mégpedig idejében, jól megmunkált, előkészített talajba, és tiszta, jó vetőmagot. Csak akkor várható bő ara-tás. Ez a törvényszerűség az élet minden területén érvényesül. Az tud jól vizsgázni és lesz majd jó szakember, aki sokat tanult. Aki sokat tanul, annak közben sok mindenről le kell mondania. A cél érdekében azonban kész lemondani. Tehát az aratás áldozathozatallal kezdődik. Lemondás előzi meg a bőséges aratást.

Ahhoz, hogy valaki felvegye a kamatokat, előbb valamennyi tőkét kellett elhelyeznie a bankban. Azt meg még megelőzően szorgalmas munkával és okos takarékossággal össze kellett gyűjtenie. Legalábbis a régebbi időkben így volt. Ma már egészen más módszereket is ismernek és alkalmaznak erre.

Az aratás nem azonnal következik be. Ma hihetetlen torzulást szenvedett a közgondolkodás amiatt, hogy sokan befektetés nélkül, munka nélkül, áldozat nélkül is gyorsan akarnak jutni haszonhoz, aratáshoz, gyümölcs-höz, sikerhez. Lehet, de bizonyos, hogy tisz-ta eszközökkel nem, és károkozás, vagy károsodás nélkül nem. Vannak sokan, akik szí-vesen szennyes eszközökhöz is nyúlnak a cél érdekében, hogy ezen az úton jussanak haszonhoz. Jób könyvében olvassuk, hogy már akkor is voltak, akik a másik vetését is képesek learatni, s ha az kicsi, ők meg nagyok, ak-kor szegény még szólni sem mer miatta. Így lehet befektetés nélkül is kamathoz jutni, mun-ka nélkül is haszonra tenni szert. De ennek a vége mindig Isten súlyos ítélete.

Vagy pedig úgy is lehet, hogy rablógazdálkodást folytatunk, és ma ráállt az egész emberiség erre. Így tesszük tönkre az erdőket, raboljuk ki a tengereket, így tettünk tönkre nagyrészt az egész mezőgazdaságot, a bányákat, így pusztítjuk önmagunkat is, meg egymást. Amikor megint csak nincs türelme kivárni az embernek azt, hogy az aratásig bizonyos időnek feltétlenül el kell telnie. Megvan a vemhességi ideje minden új élet és gyümölcs létrejöttének.

Amikor Jakab apostol a béketűrést akarja szemléltetni, akkor éppen a földműves példáját említi: “Legyetek tehát türelemmel, test-véreim, az Úr eljöveteléig. Íme a földműve-lő várja a föld drága gyümölcsét, és türelmesen várja, amíg az korai és késői esőt kap.” (Jak 5,7) Nem lehet akármikor aratni. Sem korábban nem érdemes, mert akkor éppen a célt nem éri el az ember, sem később nem szabad, mert akkor nagy lesz a szemveszteség, és kihull a drága gyümölcs a földre.

Alapigénk arra az összefüggésre hívja fel a figyelmet, ami megint csak banalitás és mindenki tudja, mégsem vesszük komolyan a lelkiekben, hogy amit vet az ember, azt aratja is. Ha egy bizonyos területen kukoricát vetett, ott hiába vonul fel júliusban a kom-bájnnal, nem tud búzát aratni, mert ott kukorica kelt ki, és csak azt lehet leszedni, ha terem valamennyit majd annak az idejében, és nem a búza idejében. Amit vet az ember, azt aratja.

Pál apostol itt mindjárt a lelki síkra tereli a gondolatainkat, hogy aki a testnek vet, testi dolgokat csinál, testiesen gondolkozik, az önzés irányítja, az a testnek is arat pusztulást. Aki a léleknek vet, az a lélekből fog aratni örök életet. Most nem a mondatnak ezt a második felét szeretném magyarázni, egyszerűen csak a törvényszerűséget szeretném felragyogtatni, amire itt az apostol hivatkozik: Amit vet az ember, azt aratja is.

A Példabeszédek könyve számos, szel-lemes illusztrációt sorol fel erre. Például ilye-neket: “Aki álnokságot vet, nyomorúságot fog aratni.” (Péld 22,8) Vagyis: azt hiszi, hogy sikerült álnok, hamis módon, valamit rövidre zárva jól megoldani, és rövid távon úgy is tűnik, milyen leleményes megoldás volt ez, de hosszú távon valami nagy nyomorúság lesz az. Az álnoksággal, mint vetőmaggal előkészítette valami későbbi nyomorúságnak, mint aratásnak, a feltételét.

Nagyon fontos lenne, hogy világosan gon-doljuk végig, hogy tulajdonképpen minden, amit mondunk, teszünk, elmulasztunk — ve-tőmag. Minden szavunknak, tettünknek, moz-dulatunknak, mulasztásunknak — következménye van. Az fog bekövetkezni, amit elvetettünk. Egyrészt megnöveli az ember felelősségét, hogy akkor vigyázzak, milyen ma-gokat szórok, másrészt óriási bizonyosságot adhat ez arra a reménységre nézve, hogy minden jó magból előbb-utóbb kikel valami, és az gyümölcsözni fog. Nem biztos, hogy nekem, de mi a fontos? Az, hogy én arassam le a magvetésem jó gyümölcseit, vagy az, hogy lehessen jó gyümölcsöket aratni? A Bib-lia szerint az utóbbi a fontos. Csak a mi mániákusan önző, magunk körül forgó gondolkozásunkból következik ez “logikusan”, hogy amit én vetettem, azt én akarom aratni. Miért? Nem arra hívott minket Isten. Minket Isten magvetésre hívott, és ez gyönyörű hivatás. Amit vet az ember, azt fogja aratni is.

Van egy jó barátom, akiket fiatal házas korukban sokszor meglátogattam, akkor még legényember voltam, és láttam, milyen természetesen és ügyesen segített a feleségének mindenben. Aztán amikor gyerekeik születtek, akkor is természetes volt náluk, hogy egy-más helyett is bármit szívesen elvégeznek. Hosszú ideje nem jártam náluk, azóta a gyerekeik megnőttek, a legidősebb fia már meg is nősült. Most, hogy ott voltam, ugyanaz a kép elevenedett meg előttem, amit a korábbi években láttam. A nagy fia ugyanúgy segít a feleségének, ahogy azt apukától annak idején láthatta. Lefényképezte a kicsike, ami naponta a szeme előtt zajlott. Magvetés volt, ahogy viselkedett egy feleségét szerető, segítő férfi, és ez most terem. Egy idegen asszony, az ő felesége, aratja a gyümölcsét. És az miért baj, hogy ő aratja? Nem szép hivatás az, hogy akaratlanul is jó magot vethetett az apja? Egy-szerűen csak élte a maga hívő, megszentelt, Istennek engedelmes életét. Közben potyogtak a jó magok a körülöttük növekedő gyerekek szívébe. S a mag egyszer csak szárba szökken és gyümölcsöt terem.

Ugyanígy a rossz mag is. Tegnap voltam egy családnál. Ismertem az öregeket is, néha fizikai fájdalmat okozott az, ahogy a férfi kiabált a feleségével. Nyugodtan mond-hatom ezt a csúnya szót: ordított otthon a család minden tagjával. Csak úgy tudott beszélni. Most a fia ugyanígy. Az öregek már nem élnek. Valami apróságon hajba kapott a feleségével és az apja ordítása ütötte meg a fülemet most. Az öreg úr elvetette a rossz magokat, és az most kikel és gyümölcsöt terem, mert amit vet az ember, azt aratja is, vagy másnak kell azt learatnia.

Nagy lehetőség ez: vessük a jó magot. Egy kedves, tiszta mosoly, egy idejében el-hangzó csendes biztatás, egy őszinte, hiteles vigasztaló, bátorító szó, valami helyén mondott ige, valami csendes segítés, amit nem a publikumnak szántunk, hanem azon akartunk segíteni, aki bajban volt, de valaki esetleg látta, vagy ő nem tudja soha többé elfelejteni, hogy a bajában egy valaki mellette állt — ez mind, mind magvetés. És naponta számtalan lehetőségünk van rá. Jó ezt tudatosan elkezdeni, aztán az igazi az, amikor már akkor is vetünk, amikor nem vetni indulunk, mert Isten Szentlelke úgy átjárhatja a gondolkozásunkat, átformálhatja a jellemünket, hogy min-den, amit teszünk, mondunk, az olyan jó mag-nak a vetése lesz, ami majd egyszer gyümölcsöt terem.

Megint mondom: nem biztos, hogy nekünk. Emiatt nehogy szomorúak legyünk! Mert erről is beszél a Szentírás. Jézus a tanítványainak — mielőtt még komolyan munkához láttak volna — már mondja: lesz olyan, hogy ti a más vetésébe álltok be. “Ebben az esetben igaz a közmondás: más a vető, és más az arató. Én elküldtelek titeket, hogy azt aras-sátok, amiért nem ti fáradtatok: mások fáradoztak érte, ti pedig az ő munkájukba álltatok be.” (Jn 4,37-38) Aztán közben ti is vet-tek, és egy részét lehet, hogy ti aratjátok le, egy része meg későn érő fajta, azt majd más aratja le. Nem az a fontos, hogy ti sokat aras-satok, hanem az a fontos, hogy szakadatlanul vessetek, hogy legyen mit aratni, hogy min-dig legyen gyümölcs, hogy legyen termés.

Ismertem egy idős asszonyt, aki igazán megszentelt életű, hűséges gyermeke volt Is-tennek, és ezzel a lelkülettel nevelgette a kis unokáját. Az unoka szülei bizonyos okok mi-att ritkán és keveset tudtak foglalkozni a gye-rekkel. Nyitogatta a kis szemét és szívét Isten szeretetére. Megtanította főzni is, meg sok minden másra is, s kitűnő háziasszony lett belőle, de odavezette őt Jézushoz is. Együtt imádkoztak minden erőszakosság nél-kül. Mondta a gyereknek való igét, és élte az Istennek kedves életet, és értékes nagylánnyá, majd asszonnyá nőtt fel ez a gyermek. A nagymama már rég nincs, de amikor ennek a gyermeknek a szülei súlyos betegek lettek, ő már asszony volt és neki is születtek a gyerekei egymás után, de olyan hűséggel és szeretettel ápolta a szüleit, amilyen hűséget és szeretetet a nagymamától látott, meg amit ő csepegtetett a szívébe.

Ez a néni csak vetett. Vajmi keveset kapott vissza a kis unokától, valami unokai ragaszkodást, vagy néha valami rajongó kedves megjegyzést. A gyümölcs később termett. De két ágyhoz kötött öreg beteg arathatta ennek a termését, meg ennek az asszonynak a gyerekei aratják most ennek a termését, és elmondják, milyen jó légkör van otthon, hogy sietnek haza. A múltkor egyikük ezt mondta: áldja Istent, hogy ilyen anyát adott nekik. Egy magvetésnek hosszú időn át tartó, kései termése is van. Feltétlenül érdemes vetni!

Éppen ezen a héten gondoltam arra, ami-kor elindultak a csendesheteink Neszmélyen, hogy hány hűséges gyülekezeti munkásunk, akik közül sokan az egész szabadságukat arra szánják, hogy gyerekeknek, fiataloknak, öregeknek a lelki üdvösségén fáradozzanak, évtizedekkel ezelőtt indultak el a hit útján. Joó Sándor hirdette az igét, aztán 29 évvel ezelőtt lehunyta a szemét és elment, de még ma is aratjuk annak a gyümölcsét, amely magvetés évtizedekkel ezelőtt történt. Nem az övé az érdem, és nem azoké, akiknek az életében terem, mert az egyik ültet, a másik öntöz, de a növekedést az élő Isten adja. Viszont óriási kiváltság eszköznek lenni Isten kezében, az Ő teremtő és gyümölcsöt ajándékozó szeretetének eszközei lenni, és ilyen gazdagon teremni a gyümölcsöket. Ne kímél-jük magunkat e tekintetben!

Pál apostol még azt is megemlíti, hogy “aki szűken vet, szűken is arat, és aki bőven vet, bőven is arat.” (2Kor 9,6) Nem érdemes spórolni a vetőmaggal. Vannak ínséges idők, amikor kevés van, alig van, amikor a szájuktól vonták meg emberek, hogy vessenek, hogy valami jövőre is legyen, de érdemes bőven vetni — nem tékozlóan és értelmetlenül, a szakember tudja, hogy mennyit. Hogy mennyit fektetek be, mennyi áldozatot hozok, a munkát, a becsületet, az alaposságot nem érdemes kispórolni semmiből. A lelki életünkből sem és másból sem. Érdemes ma lemondani azért, hogy holnap meg holnapután több gyümölcsöt teremjen az, amit mi magvetésként végzünk. Ne irigyeljük azokat, akik valami módon gyorsan jutnak nagy eredményre, esetleg kis befektetéssel vagy befektetés nélkül. Aki az ő útjuk vé-gét is ismeri, az nem irigyli őket. Az tudja, hogy ennek az útnak a vége soha nem szokott jó lenni.

Mivel nem könnyű munka a magvetés a szó semmilyen vonatkozásában sem, ezért előfordul az, hogy néha bizony sírva vetjük a magot. Amikor nagy ellenállásba ütközik az ember, amikor azok gáncsolják, akiken segíteni akar, amikor csak ő maga tudja, hogy ez segítene rajtuk egyedül, és ez igazán segítene, de ez nem kell — volt már olyan, bevallom, hogy a szó szoros értelmében is sírtam emiatt. A magvetőknek ez közös tapasztalatuk. Ezért bíztat Isten minket a zsol-tárban így: “Akik könnyezve vetettek, ujjong-va arassanak! Aki sírva indul, mikor vetőmagját viszi, ujjongva érkezzék, ha kévéit hozza! (Zsolt 126,5-6) Mert hozza, mert a csíraképes mag előbb-utóbb kikel és minden viszontagság ellenére is terem.

Lehet, hogy mi azt nem érjük meg, de nem ez a fontos. Sírva is vetni kell. A nehéz körülmények között is vetni kell. Mert megengedheti Isten, hogy vigadozva emeljük majd a nehéz kévéket. De még ha sírva vetünk is, ott kell lennie a szívünkben annak a derűs bizalomnak és reménységnek, hogy az Istentől kapott vetőmag előbb-utóbb gyümölcsöt fog teremni, és a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban. Amivel Ő bízott meg, azon egészen bizonyos, hogy áldás lesz.

Ezért nem érdemes magyarázkodni, hogy miért nem vetünk. Mert sokan vannak, akik kiválóan meg tudják magyarázni, hogy a körülmények kedvezőtlen alakulása miatt ma miért nem vetnek, meg holnap sem, meg hol-napután se. Erre mondja a Prédikátor könyvének az írója: “Aki mindig csak a szelet figyeli, nem vet, és aki csak a fellegeket lesi, nem arat.” (Préd 11,4) És mindig fúj egy kis szél, és mindig lesz egy kis felhő, ami miatt legjobb, ha nem is látunk munkához. Isten őrizzen meg minket ettől, hogy így akarjuk becsapni magunkat is, és félrevezetni a Gazdánkat is, aki reánk a magvetésnek a szolgálatát bízta.

Jézus Krisztus két esetben vonatkoztatja magára a vetés és aratás képét. Az egyik az a példázat, amit az imént olvastunk, hogy a magvető kimegy, elveti a magot. Az egyik az útfélre esik a kövek, gyomok közé, de van, amelyik a jó földbe esik, az meggyökerezik és sok gyümölcsöt terem. A példázat magyarázatában említi, hogy a magvető az Isten Fia. Ő maga a magvető. Minden igazi igehirdetés során Ő munkálkodik, mint mag-vető, és szórja gazdagon a magot. A kérdés az: milyen talaj az életünk?

Valaki így mondta a héten, egy ifjúsági órán, hogy az állattenyésztésben ismerős kifejezés ez: milyen takarmányértékesítő valami. Ugyanannyi takarmányon az egyik izmos, erős, fejlődik, gyarapszik, kövér, ha kell, a másik meg sovány, erőtlen. Hogy értékesíti azt, amit megevett. Ez a lelkiekre is érvé-nyes. Vannak nagyon rossz igeértékesítő em-berek. Sok alkalmon ott van, hallgatja az ige-hirdetéseket, s marad az élete olyan, amilyen volt. És vannak nagyon jó takarmányértékesítők. Még egy unalmas, üresebb prédikációból is viszi magával azt, ami abban valóban ige volt. Ha mást nem, azt, amit felolvastak a Bibliából, és az munkálkodik benne ahogy Pál a thesszalonikaiaknak írja.

Mi lesz azzal a sok igével, amit olvasunk és hallgatunk? Milyen talaj a szívünk?

És a másik, ahol Jézus vetőmagról és mag-vetésről szól, ott egészen különös magasságokba emeli a gondolatainkat. Önmagáról beszél, amikor azt mondja: “…ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad, de ha elhal, sok gyümölcsöt terem.” (Jn 12,24) Az elhal szó azt jelenti: elrothad. Szétmegy — nem megsemmisül, mert nem semmisül az ott meg, de a mag maga elrothad, és lesz belőle termés.

Ezzel azt a nagy kérdést intézi ott tanítványaihoz, hogy milyen minőségű életet óhaj-tanak élni. Lehet az is, hogy féltem magamat: jaj, csak elhalni ne kelljen! Én maradjak ép, egészséges, mások eszembe sem jutnak. Vagy lehet az, hogy ott, ahova Isten állított, nem féltem magam, és még abba is beleegyezem, hogy rámenjen a kényelmem, az álmaim, ha kell, az egészségem, de közben sok gyümölcsöt terem az életem Isten dicsőségére és má-sok javára. Olyan gyertya élete lesz az ilyen embernek. Ami miközben világít, egyre kisebb lesz, a végén elfogy, de nem égett hiába, mert közben mellette tájékozódni, olvasni, sok hasz-nos dolgot csinálni lehetett. De ennek ára van, és ő megfizette az árát.

Jézus megfizette az árát annak, hogy nekünk legyen szabadulásunk a kárhozatnak, a bűnnek, a halálnak a börtönéből. Az egyszerű jelek az úrasztalán az Ő érettünk megtöretett testére és a golgotai kereszten kifolyt vérére emlékeztetnek. Ez volt az ára annak, hogy mi máig arathassunk bocsánatot, életet, örök életet. És Ő erre az útra hívja ma is az övéit. Lehet ímmel-ámmal, elméletben is az Ő tanítványának lenni. Megpróbálhatja az em-ber. De a Krisztus-követés azt jelenti: válla-lom radikálisan azt, hogy rámenjen az életem. Hogy meghaljon a régi természetem, az én tulajdonságaim mindenestől, és egyre job-ban éljen és növekedjék bennem Krisztus. A végén Ő éljen egészen, én pedig ne. Abban a szolgálatban, amit Isten bízott ránk, érdemes tönkremenni. Magunkat nem helyes tönk-retenni hajszában, rablógazdálkodással. Annak nincs értelme, az Isten ellen való bűn. De ha abban megy szép csendesen tönkre valaki, hogy engedelmes Őneki, akkor az sok gyümölcsöt terem.

Egyszer meglátogattam egy idős lelkész házaspárt egy kis faluban. Hetvenen felül volt a bácsi és nyugdíjba készült. Faggattam: mi van a gyülekezetben, és kirajzolódott előt-tem egy rendben levő csodálatos kis gyülekezet, ahol mindenki megkapja a magáét, ahol Isten sokakat újjászült. Aztán körbe vezetett, megmutatta az épületeket, hogy a kis pénzből egymás után hogyan hozták rendbe. Közben megérkezett a nagy fia és kimondta azt, ami bennem fogalmazódott meg: apuká-ék beleépítették magukat ebbe a gyülekezetbe — és kis szünet után befejezte a mondatot —, meg belénk, a gyerekeikbe. Sok gyerme-kük volt. Mindegyik tisztességes, becsületes hívő ember lett.

Ők szépen leépültek, ott állt két kis görnyedt öreg, egymásra támaszkodva, de beleépítették magukat egy gyülekezetbe lelkileg is meg fizikálisan is, meg a szeretteikbe, és ott terem a magvetés sok gyümölcsöt — ez értelmes élet. Így érdemes tönkremenni. És erre hív minket a mi Urunk.

Az aratás tehát vetéssel kezdődik. Amit vet az ember, azt aratja is. Nem azonnal arathatja, ki kell várni azt. Nem biztos, hogy ő aratja, de az ne vegye el a kedvét, fő az, hogy termés legyen, jó termés. Lényegében minden magvetés, amit csinálunk, végezzük ezt tudatosan, hogy jó magot vessünk. Aki szűken vet, szűken is arat. Ne sajnáljuk magunkat vessünk bőven abban a bizonyosságban, hogy az teremni fog. Jézus azt mondja: legyünk mi is vetőmaggá. Olyan maggá, a-melyik nem félti magát, nem sajnálja magát, nem magát sajnálja, hanem kész másokért élni, ebbe, ha kell, belehalni, de így sok gyü-mölcsöt terem.

2. A másik bibliai tanítás, amit ma már csak inkább megemlítek, hogy kerek legyen a mondatunk, az ennek a mondatnak a folytatása, mert ez még így nem kerek. Tudniillik a Szentírás azt tanítja és a tapasztalat is ezt bizonyítja, hogy a legjobban előkészített talajba vetett legjobb vetőmagból sem lesz feltétlenül bő és gazdag termés. Nem a mi munkánkon múlik mindenestől, hogy milyen aratás lesz, és hogy lesz-e aratás. Miért? Mert a vetőmag is éppen úgy kilenc hónapot a szabadban tölt, mint ahogy kilenc hónapig növekszik a magzat az édesanya szíve alatt. És ez alatt a kilenc hónap alatt ott kinn, rengeteg veszély leselkedik rá. Árvíz és hőség, fagy és aszály, különféle kártevők és emberi mulasztások mind-mind veszélyeztetik az ara-tást, és bizonytalanná teszik a betakarítást. Isten gondviselő szeretete nélkül sose lenne aratásunk. Mi esendők, kiszolgáltatottak vagyunk e tekintetben is. Ha az Úr szele fuvall reá, megég az egész. És ha árvizek jönnek, elvész az egész.

Az ősszel a szépen kikelt vetésünk került víz alá. Most a már megérett, vagy félig érett gabona áll vízben. Jó lenne, ha izgatna ez minket olyan értelemben, hogy megalázzuk magunkat Isten előtt a bűneink miatt és könyörgünk hozzá, hogy mégis csak legyen irgalmas, és adja meg a mi mindennapi kenyerünket. Mert Ő az ura az aratásnak a szó mindenféle értelmében. Az Ő áldása nélkül hiábavalóvá lesz minden erőfeszítésünk. Miközben becsülettel elvégezzük azt, amit nekünk kell, aközben szakadatlanul kérnünk kell tőle az áldást, és ha ad, akkor egyedül neki megköszönni a termést és az aratást. Nem pedig magunknak tulajdonítani, és nem a bőség miatt panaszkodni, mint ahogy az tavaly történt, amikor gabonaválságról beszéltek em-berek, ahelyett, hogy hálát adtunk volna Istennek, és gondoltunk volna arra, hogy lehet ez még úgy is, hogy egyszer majd nem lesz. Ahogyan a Jeremiás, Mikeás, Hóseás köny-vében olvassuk is: vettek, és nem fogtok arat-ni. Isten őrizzen meg ettől minket! De teremje meg ajkunk a hálának gyümölcsét min-den szem életért, kenyérgabonáért, és azért, ha Ő ad nekünk kenyeret. És jó lenne, ha imádkoznánk ezen a nyáron az így különösen nehézzé vált aratásért. Jó lenne, ha imádkoznánk most ezekben a napokban még valami másért is. Jézus egyszer missziót az aratáshoz és a magvetéshez hasonlította. “Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába.” Ezt közvetlenül a tanítványok kiküldése előtt mondta.

Ezekben a napokban folyik a budapesti teológiánkon a felvételi, amikor több napra behívják azokat, akik lelkészek akarnak lenni, és sokféle szempontból megvizsgálják őket. Néha nehéz eldönteni, kit vegyenek fel, és kit ne. Viszont égető szükség van olyan élő hitű férfiakra, akik nem sajnálják magukat, akik nem maguknak, nem embereknek, még csak nem is egy ügynek akarnak szolgálni, hanem a feltámadott, élő Jézus Krisztusnak, és hozzá akarnak vezetni másokat. Könyörögjünk azért, hogy Isten küldjön ilyen mun-kásokat az Ő aratásába, és irányítsa azoknak a gondolatait, akaratát, akik döntenek most arról, hogy kik kezdhetik el a felkészülést erre és kik nem.

Ha néhány rövid mondatban kellene összefoglalni azt, amiről szó volt, akkor azt mondanám: légy jó szántóföld! Mivel a Biblia is sokféle összefüggésben járja körül ezt a témát: légy jó magvető! És végül: légy igazán jó vetőmag! Légy olyan szántóföld, a-melyikben az Isten igéjét nem fojtják meg a gyomok, nem sül el a köves helyen, nem csípheti ki a szívedből az üzenetet már itt az ajtóban az ördög, hanem ahol meggyökerezik és gyümölcsöt terem minden ige. Legyen ilyen szántóföld az életünk! És legyünk o-lyan magvetők, akik tudják azt, hogy minden gesztusuk magvetéssé válhat és válik is, tehát tudatosan jó magot akarnak hinteni, azzal a nagy derűs reménységgel, hogy egyszer ez majd gyümölcsöt fog teremni. De azzal a felelősséggel, hogy az kel ki belőle, amit vetek. Jézus itt emeli a legmagasabbra, és itt viszi a legmélyebbre ezt az üzenetet: légy te is vetőmag, amelyik nem akar egyedül maradni, hanem kész elhalni, és így sok gyü-mölcsöt teremni.

 


 

Imádkozzunk!

Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, mindenekelőtt téged áldunk és magasztalunk, mert nem kímélted magadat. Dicsőítünk, mert noha az Istennel egyenlő vagy, nem tekintetted ezt zsákmánynak, hanem megaláztad magadat, megüresítetted, hozzánk hasonlóvá lettél, és engedelmes voltál a halálig, mégpedig a keresztfának haláláig.

Magasztalunk, Urunk, mert a te engesztelő kereszthalálod az életet, a bocsánatot, az örök élet gyümölcsét termi a mai napig is mindannyiunk számára. Dicsőség ezért neked!

Segíts, hogy bátran kövessük példádat. Bocsáss meg, hogy olyan sokszor sajnáljuk magunkat. Féltjük azt az utálatos természetet, ami bűnben fogant és vétekben növekedik. Engedj világosan látnunk itt. Segíts, hogy hadd váljék az életünk olyan szántófölddé, amelyikbe kerülve a te igéd magja gyümölcsöt terem. Hadd váljunk mindnyájan olyan magvetőkké, akiket használhatsz arra, hogy jó magot vetünk, és abból jó termés lesz. De hadd váljunk mindannyian olyan vetőmaggá is, amelyik kész az áldozat megsemmisülését vállalni abban a bizonyosságban, hogy így megy általa is előbbre a világ, így lehet áldott eszköz a kezedben, így teremhet sok gyümölcsöt dicsőségedre és mások javára. Engedd meglátnunk, hogy ez a legértelmesebb élet, amit élhetünk ezen a földön.

Könyörgünk, Atyánk, az aratás munkájáért. Kérünk, legyen mit learatni. Segíts, hogy megteremjen sokunk szívében és ajkán a hálának a gyümölcse is. Könyörgünk hozzád, az aratás Urához, hogy küldj munkásokat a te aratásodba. Add, hogy azokat vegyék fel a teológiákra, akiket te hívsz erre a szolgálatra. Áldd meg a megfáradt szolgákat, de formálj mindannyiunkat igehirdető szolgáiddá, akik tudunk rólad hitelesen bizonyságot tenni.

Kérünk, teremts igazi békét itt a szomszéd országban. Úgy kell a béke is, Istenünk, mint egy falat kenyér. De azt is csak te tudod adni. Ajándékozd kegyelmesen.

Kérünk, ajándékozd a te életet támasztó, hitünket tápláló igédet azon a sok nyári konferencián, csendeshéten, ami előttünk van. Áldunk a sok lehetőségért. Kérünk, őrizd meg az igét azoknak a piciknek a szívében, akik tegnap jöhettek haza egy ilyen hétről. És adjál gazdag magvetést ezen a most következő héten is a konfirmáltjainknak. És végig, egész nyáron mindenkinek. Mindnyájunknak rád van szükségünk. A te gazdagságod szerint ajándékozz meg minket.

Téged áldunk a mögöttünk levő tanévért. Köszönjük, hogy erősítetted a pedagógusokat, és formáltad hitünk szerint a tanulókat. Adjál mindenkinek hasznos, neked kedvesen eltöltött szünidőt.

Kérünk, beszélj velünk tovább is ezen az igén keresztül, és segíts, hogy beszéljünk hozzád most őszintén ebben a csendben.

Ámen.