Alapige: Jn 16,6-7

“Mivel ezeket beszéltem nektek, a szomorúság eltöltötte a szíveteket. De én az igazat mondom néktek: Jobb néktek, hogy én elmenjek: mert ha el nem vegyek, nem jő el hozzátok a Vigasztaló; ha pedig elmegyek, elküldöm azt ti hozzátok.”

Imádkozzunk!

Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, hálásan köszönjük, hogy nem hagytál magunkra minket, amikor visszaléptél a láthatatlan mennyei világba. Köszönjük, hogy nem mentél ki ebből a világból. Köszönjük, hogy személyesen is oly sokszor tapasztaltuk már, hogy ez az ígéreted is igaz: velünk vagy mindennapon a világ végezetéig.

Áldunk azért, hogy jelenlétedben, színed előtt zajlik az életünk. Köszönünk minden percet, amit tudatosan is és a gyülekezet közösségében veled és előtted tölthetünk. Köszönjük, hogy jelenléted teszi ünneppé számunkra ezt a munkanapot. Köszönjük, hogy felemelhetjük a tekintetünket és mi is nézhetünk a mennybe. Köszönjük, hogy mi is hallhatjuk az angyalok figyelmeztetését: várhatunk vissza téged onnan. Addig pedig nem a mennybe kell néznünk, hanem utána kell néznünk a tőled kapott feladataink végzésének. Köszönjük, ha ma is azt végezhettük. Legyen a tied a dicsőség, ha hűséges sáfárok vagyunk, miénk pedig az orcánk pirulása, ha nem vagyunk azok.

Kérünk, hirdess most nekünk evangéliumot. Hadd értsük meg örvendező szívvel, hogy jobb volt ez így nekünk, hogy visszamentél a mennybe. Hadd tudjuk egészséges módon mégis a mennybe függeszteni a szemünket és várni vissza téged, amikor megjelensz majd nagy hatalommal és dicsőséggel. Addig pedig segíts, hogy hűséggel végezzük mindazt, amivel megbíztál.

Köszönjük, hogy mindannyiunk számára van még feladat. Köszönjük, hogy bennünk is munkálkodni akarsz és általunk is el akarsz még végezni sok mindent. Hadd valósuljon meg mind a kettő. Ehhez segíts közelebb most bennünket. Kérünk, adj külsőleg is csendet, és nagy belső lelki elcsendesedést. És akármilyen gondok, terhek alatt roskadozunk is, hadd tudjunk tovább menni az utunkon veled még szorosabb közösségben.

Ámen.

Igehirdetés

Húsvét után még negyven napig volt együtt Jézus tanítványaival. Ki tudja, milyen fontos tanítások hangozhattak el ez alatt a rövid idő alatt? Tulajdonképpen ekkor készítette fel őket véglegesen a rájuk váró feladatokra. Korábban nem is értettek mindent, amit mondott nekik. Most azonban, feltámadása után, húsvét fényében minden sokkal világosabb lett. Jobban értették azt, ami ellen előzőleg még tiltakoztak is. Péter tiltakozott az Ő szenvedése és kereszthalála ellen, de most már ő is értette, hogy ennek valóban így kellett történnie. Nem volt más megoldás a világnak, de ez valóságos és kozmikus erejű megoldás volt. Jobban értették sok korábban elhangzott tanítását is. Emberré lételének, isteni eredetének a titkát, és az Ő egész váltságművét.

A János evangéliuma három hosszú fejezeten keresztül elénk adja, hogy mi min-dent tanított ez alatt a negyven nap alatt Jézus a tanítványoknak. Most azonban elérkezett a búcsú ideje. A tanítványok sejtették, hogy előbb-utóbb el kell szakadniuk Mesterüktől, és ahogy közeledett ennek az időpontja, egyre jobban rájuk telepedett a szomorúság.

Jézus is észrevette ezt, és ezt mondta nekik: “Mivel ezeket beszéltem nektek, a szomorúság eltöltötte a szíveteket.” Hiszen okkal úgy érezték, hogy ha Jézus visszamegy a mennybe, ők egyedül maradnak itt a földön, kiszolgáltatva ellenségeiknek, akik-ről a megelőző részben részletesen szólt nekik Jézus, és a Mester nélkül sokszor tanácstalanul. Nos, Jézus éppen ezt a szomorúságukat orvosolja itt, amikor ezt mondja nekik: “Én az igazat mondom néktek: Jobb néktek, hogy én elmenjek.”

A tanítványok a mennybemenetel napjához közeledve egyre inkább úgy látták, hogy rossz nekik, ha Jézus elmegy. Jézus pedig itt arra hívja fel a figyelmüket, hogy higgyék el neki, mert Ő az igazat mondja most is, hogy jobb nekik, ha Ő elmegy.

Jobb-e az, hogy Ő elment? Jobb-e nekünk, mai, késői tanítványoknak is? És ha igen, miért? Kitűnik, hogy nem egészen értették a tanítványok ezt. Itt még nem volt meggyőző nekik, hogy valóban jobb, hogy Jézus elmegy, de bizalommal hallgatták.

A mennybemenetel ünnepe mindig a hitünkre kérdez rá. Isten ma a hitünkből vizsgáztat minket nagy szeretettel. Legalább két kérdésre mindnyájunknak válaszol-nunk kell:

a) Valóban bizonyosak vagyunk-e abban, hogy Jézus Krisztus mindig a javunkat akarja? Mindig azt nézi, mi jobb nekünk? Nem azt mondja: jobb nékem, hogy vissza-menjek, hanem jobb nektek, hogy én visz-szamegyek. Mindig ez volt a szeme előtt.

Ezért hagyta ott a mennyei dicsőséget. Istenségét elrejtette, midőn testünket felvette, mert jobb volt nekünk az, hogy idejött, mert az ember bűnéért csak ember szenvedhetett és tehetett eleget. Jobb volt nekünk, hogy vállalta a megkorbácsoltatást, a megaláztatást, a leköpdösést, a kínhalált, noha Péter tiltakozott: veled ilyen nem eshetik meg. Lényegében neki is azt mondja: jobb néktek, hogy végigszenvedjem ezt, és belehaljak. Most pedig azt mondja: jobb néktek, ha itt hagylak titeket és visszamegyek a mennybe. Ki érti ezt?

Hiszünk-e mi akkor is Jézus szavának, ha egyelőre még nem értjük, vagy nem egészen értjük? Hiszünk-e, ha ellenkezőjét mondta annak, mint amit éppen látunk? Azt mondta: veletek vagyok minden napon a világ végezetéig, és kezét áldásra emelve egyszer csak eltűnt. Most melyik az igaz? Az, hogy eltűnt, vagy az, hogy velünk van minden napon?

Egyelőre nem értették. A hitük volt az, amire építhettek, vagy ha nem hiszik azt, amit Jézus mondott, akkor kétségbeeshetnek. Jobban hiszik-e azt, amit Jézus mondott, mint azt, amit a szemükkel látnak.

Ábrahámról, a hívők atyjáról is ezt jegy-zi fel a Szentírás. Komolyabban vette azt, amit Isten neki ígért, mint azt, amit látott. Megérkezik végre hosszú vándorlás után az ígéret földjére, és kiderül, hogy egy talpalatnyi hely sincs a számára. Az a föld foglalt, ott ugyanolyan nomád állattenyésztő emberek laknak, és alig várják, hogy vonul-jon onnan Ábrahám minél messzebb az óriási nyájaival. Kevés a legelő, sok a birka, menjen innen ez a jöttment, holott Isten azt mondta: tied az a föld. És húzódnia kell egyre délebbre, végül is le kell mennie arról a földterületről, amit Isten neki ígért. Ki tud itt eligazodni? Megígérte az Úr, és ezek meg kiutálnak maguk közül.

Ugyanígy volt Izsákkal is. Végre megszületik az ígéret fia, és akkor azt mondja: áldozd meg azt. Ki érti ezt? De nem kezdi magyarázni: Uram, talán tévedtél, vagy elfelejtetted korábbi ígéretedet, hanem a Ró-mai levélben Pál apostol élesen fogalmazva azt mondja: Ábrahám annyira hitt Isten ígérete beteljesedésében, hogy úgy volt ve-le, hogy, még ha meg kell is halnia Izsáknak, Isten megelevenítheti haló poraiból is, mert az Ő ígérete beteljesedik. (Róm 4,17)

Ez nagy belső eltökéltség, az a rendíthetetlen bizonyosság, hogy Isten nem hazudik, Isten ígéretei teljesednek. Ha minden ellentmondani látszik neki, akkor is az az igaz, amit Ő megmondott: jobb néktek, hogy én elmenjek. Megszólalhattak volna egymásután: de Uram, nem jobb, mert… — és jöhettek volna az érvek. De nem jöttek az érvek. Végighallgatták Jézust és ott álltak félig-meddig bizonytalanul ugyan, de erre az ígéretre építve. Ő azt mondta: jobb néktek…

Tehát az első kérdés, amit Isten ma feltesz nekünk: bizonyosak vagyunk-e abban, hogy Ő mindig a javunkat akarja. Mindig azt nézi: mi jobb nekünk.

b) A másik kérdés az: bizonyosak vagyunk-e abban, hogy Ő jobban tudja, mire van valójában szükségünk, mint ahogy vél-jük, vagy elképzeljük? Egyedül Ő tudja i-gazán, hogy mire van valójában szükségünk. Sokszor tényleg nem értjük a magunk kicsiny személyes életének az eseményeit sem. Miért jött az a betegség? Miért éppen akkor jött, amikor ott állt valaki egy fontos feladat küszöbén, vagy már-már megoldotta? Miért engedte Isten, hogy az a szép és nemes vállalkozása kudarcba fulladjon? Mindeninek jó lett volna, ha sikerül befejeznie.

Például egy tudományos kutatással volt így egy jó barátom. Valaki gonoszságból tönkretette a kísérleteinek az eredményét. Kezdhette elölről, pedig több éves munka volt benne. Miért engedi meg az Isten? Kinek jó ez? Két évvel később elmondta: kel-lett neki az a megaláztatás, és azóta sok mindent egészen más fényben lát. Jobban tudta Isten, mi kell neki, még ilyen áron is, hogy valami jó később bontakozhatott ki.

Ez is a hitünkre kérdez rá. Mert ha az ember indulatos, akkor átadhatja magát az indulatainak, vagy elkeseredik, vagy bosz-szút áll, vagy az öklét rázza az égre, és mire megy vele? Vagy lehajthatja a fejét, és bevallhatja Istennek: Uram, nem értem, de akkor is hiszem és hinni akarom, hogy tudod, mi van javamra. Hiszem, hogy azoknak, akik téged szeretnek, minden a javukat szolgálja. Nem tudom, ez hogy fogja a javamat munkálni, de szeretni akarlak téged továbbra is. Ez az igazi imádság.

Nem azonnal jutnak el ide a hívők. Idő kell hozzá, amíg a felágaskodó indulatok is megcsendesednek, amíg nem az öklét rázza, hanem összekulcsolja a kezét. Még Páléknak is idő kellett hozzá, amikor igazságtalanul összekorbácsolták őket, és vérző háttal kalodába zárták Filippiben. Ez történt délután, és azt olvassuk: éjféltájban kezdték el magasztalni az Istent és énekelni. Többször gondoltam arra, hogy mi történt közben? Az, hogy fájt a hátuk, meg az, hogy ők sem értették. Talán a keserűség is úrrá lett rajtuk. Egy ideig félájultak lehettek. Ki tudja, mi történt közben? Ők sem azonnal tudták magasztalni Istent. De előbb-utóbb magasztalták. Nem ezért, hogy összeverték őket, hanem azért, hogy így összeverve is az Ő kezében vannak, és ők így is azt akarják tenni, amivel Ő megbízta őket. Nem bosszúért imádkoztak, hanem dicsőítették Őt. Ez a hitnek a magatartása. Nem értem, de abban bizonyos vagyok: Ő tudja, mikor, mire van szükségem, és tőle fogadom el. Nem azokra vagyok mérges, akik végrehajtották, hanem mindent az Ő kezéből fogadok el, mert tudom, hogy az Ő keze irányítja az eseményeket, és Ő mindig a javamat munkálja.

Rendkívül gazdag ez a néhány rövid szó, amivel Jézus itt a tanítványait vigasztalja. Olyan kedves, ahogy azt mondja: én az igazat mondom nektek, jobb néktek, hogy én elmenjek. Miközben meg voltak győződve, hogy rossz nekik, hogy Ő elmenjen. Engedjük-e, hogy átállítsa a gondolatainkat? Engedjük-e, hogy beszéljen velünk? És a végén igazat adunk-e neki?

Isten az övéinek megengedi, hogy lássák a színét is, vagy ha nem látják a színét, csak legszebb perceikben valamit látnak abból, akkor hiszik, hogy van színe is, és a színén értelmes és szép minták vannak. Csak a visszája tűnik értelmetlennek. Mi, innen alulnézetben látva az Ő nagyságos dolgait, sokszor nem értjük.

Boldog ember az, aki nem lázad és tiltakozik, hanem kérdez. Mint ahogy Jób is kérdezett. Volt benne keserűség is, de kérdezte Istent. Miért? Mi okból? Mi célból? Mi végre? és így tovább… És a kérdéseire kapott választ. Illetve egy idő után rájött, hogy egy sor kérdése felesleges, de ami fontos volt, arra kapott választ.

A mennybemenetel ünnepe a hitünket akarja erősíteni. A tanítványoknak be kellett fejezniük a látás korszakát. Jézus meg-mondta: engem többé senki nem lát, amíg vissza nem jövök. Ettől kezdve csak a hit talaján mozoghattak, de az nagyon is biztonságos talaj. Ezt tapasztalták lépésről-lé-pésre.

Egyébként olyan sokszor van, hogy nem tudjuk, mi jó nekünk és mi rossz. Valószínűleg többen hallották már a Csín apó meséjét. Az elejét mondom csak. Élt egy magányos idős ember meg az egyetlen fia egy faluban. Művelték a földjüket az egyetlen lovacskájukkal. Az egyik reggel arra ébrednek, hogy üres az istálló. Megszökött a ló. Hát ez borzasztó, ez nagy baj! Mire Csín apó azt mondja: nem is biztos, hogy olyan nagy baj. Mi történt az öreggel? Meghibbant a veszteség miatt, hogy ilyet mond? Ez egyértelműen baj. Néhány nap múlva a ló visszatér negyed magával. Találkozott félvad lovakkal, azok vele tartottak. Remek. A nagy szegénységet gazdagság fogja felváltani, el lehet adni ezeket a lovakat. Igen, de be kell törni őket. Majd a fiú betöri. Ahogy hozzálátott az elsővel, az ledobta magáról és a fiú eltörte a lábát. Borzasztó, megint milyen nagy baj! Csín apó azt mondja: nem is biztos, hogy olyan nagy baj. Már hogyne lenne az, mikor egy öregember egyetlen fia, aki munkaképes, most hosszú ideig munkaképtelen lesz! Néhány nap múlva háború tört ki, sorozás volt. Emiatt nem vitték el a fiút, s így maradt életben, mert eltört a lába, és így tovább.

Azt akarja szemléltetni ez a mese: tényleg nem tudjuk sokszor, mi jó és mi rossz. Mondjuk nagy meggyőződéssel: ez borzasztó! Isten esetleg abból hoz ki valami jót az életünkben. Vagy el vagyunk ragadtatva egy siker miatt, vagy mindent megteszünk, hogy valami sikerüljön, és kiderül később, milyen kára lesz annak. Ez nem azt jelenti, hogy minden bizonytalan és semmiről sem tudhatom, jó vagy rossz, de hogy javamra válik-e vagy nem, azt sokszor valóban nem értjük. Aki viszont tudatosan Isten kezébe teszi le az életét, annak az Istennek a kezébe, akit nem látott, de akiben hisz, mint ahogy a tanítványok kénytelenek voltak a mennybemeneteltől kezdve így letenni az életüket a Mester kezébe; nem látjuk Őt többé, a fülünkkel nem halljuk, de valami módon kapcsolatban maradunk vele. Innentől kezdve csak hinni lehetett vagy hitetlenül engedetlenkedni.

Többször lehettünk már annak tanúi, amikor bölcs szülők néha nehéz helyzetnek is kiteszik a gyermeküket, vagy rászorítják valamire, hogy mondjuk egy hangszeren több órát gyakoroljon. Az neki gyötrelem egy ideig. Vagy a nyári szünidő jó részét áldozza fel arra, hogy úgy, ahogy megtanul egy idegen nyelvet. Akkor talán bosszankodik, de évek múlva áldja a szülőt, hogy elrontotta a vakációját azzal, hogy tanulni kellett, mert így a többszörösét éri önmagának ezzel a tudománnyal. Ő akkor azt élte át: ez rossz, de valaki tudta, hogy ez neked nagyon jó lesz egyszer. Az a kérdés: hiszünk-e így a minket nagyon szerető Istenben: Ő mindig a javunkat akarja, és egyedül Ő tudja, mire van szükségünk?

Az egyik felnőtt csoporttal József történetét vettük át most két alkalommal, és elcsodálkoztunk azon, hogy alakult át József annak a sok szenvedésnek a során, amiben része volt. Aztán felfedeztük: hogy átalakultak a testvérei is, és éppen a szenvedések során, amikor mentek gabonáért Egyiptomba és József megleckézteti egy kicsit őket. Felfedeztük, hogy nem József leckéztette őket. Ő szíve szerint átölelte volna már az első találkozásnál őket, de Isten fékezte Józsefet is, mert azoknak a testvéreknek is át kellett menniük egy bizonyos kohón, amíg eljutottak oda, hogy képesek lettek volna egymás helyett ott maradni rabságban, csak a másikat engedjék haza. S amíg eljutottak oda, hogy kimondták: a mi régi bűnünk büntetése ez, amikor láttuk a testvérünk kínjait, és nem könyörültünk rajta. El kellett jutni a bűnbánatig, és akkor vége lett a szenvedésnek.

Láttuk, hogy Jákobot is betette Isten a kohóba, mert nem vette észre, hogy előbb Józsefet, aztán meg Benjámint bálványozta. És előbb Józsefet veszítette el, aztán Benjáminról is le kellett mondania. S ekkor dőlt le a bálvány és került Isten az őt megillető helyre. Egyedül Isten tudta, hogy ezeknek az embereknek erre mind szükségük van: milyen adagolásban, milyen időzítéssel, milyen sorrendben. Jobb néktek, hogy most szenvedéseken kell átmennetek, mert új emberként kerültök ki a végén. Csak a végét nem látjuk, csak ha elhisszük, hogy Isten nem ejt ki a kezéből, nem összemorzsolni akar, hanem csak formál és tisztogat, mert szeret.

A mennybemenetel ünnepe a mi tekintetünket is felfelé irányítja a láthatatlanokra, hogy utána annál tisztábban tudjunk tájékozódni itt, és jobban ismerjük meg önmagunkat is, és merjünk építeni a mi Urunkra.

Miért jobb, hogy Jézus elment? Három dolgot említek még röviden.

Azt mondja a Biblia azért, mert így az Atya jobbján szüntelenül képviseli a mi érdekeinket, esedezik érettünk. A legnagyobb hatalomnál, annak a birtokában is és annak a közelében minket képvisel. Azt olvassuk: nem szégyellt testvéreinek tekinteni minket, a benne hívőket. A testvérünk a mindenható Isten előtt intézi az ügyeinket. Jó lenne ebbe belegondolnunk. Megvigasztalódott és felderült a szívem, amikor erre a szolgálatra készülve próbáltam magamra alkalmazni. Egyrészt meghatódtam újra, hogy engem testvéréül fogadott, — már pe-dig ez benne van a Szentírásban több helyen is —, másrészt, hogy a testvérem ott van, ahol eldőlnek a dolgok, és engem, az én érdekeimet képviseli. Szüntelenül esedezik érettünk. (Róm 8,34; Zsid 7,25) Akkor mit izgulok bizonyos dolgok miatt? Akkor miért kell szoronganunk, aggodalmaskodnunk? Akkor miért keresünk sokszor nagy árat fizetve érte mindenféle összeköttetést, amikor a legnagyobb Úrnál van a testvérünk, és ott könyörög érettünk?

Jó lenne, ha engednénk, hogy ez leszivárogjon az értelmünkből a szívünkbe is, és betöltsön ennek az öröme, hogy van valaki, aki szüntelenül imádkozik értünk. A múltkor valaki olyan keserűen mondta: a-míg az anyám élt, tudtam, hogy valaki rendszeresen imádkozik értem. Most már senki sem imádkozik én értem. De igen! Ha senki sem lenne a földön, az Isten szent Fia akkor is szüntelenül esedezik értünk. Ott, ahol az életünk dolgai eldőlnek, a minket legjobban szerető testvérünk képviseli az érdekeinket. Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint aki életét adja az ő barátaiért. És Ő az életét adta értünk.

Elmondta egyszer valaki: kétségbeesett állapotban, igen gondterhelten ment az utcán, és a látóterébe benne volt, mintha valami akadály lenne előtte. Egy hosszú desz-ka volt keresztbe téve, és rá volt írva egy nagy táblára ákombákommal: vigyázz, a magasban dolgoznak! Elmosolyodott. Ezt felejtette el éppen, hogy a magasban dolgoznak. Azt hitte, neki kell megtennie min-dent önmagáért, csak éppen ezt felejtette el, hogy a testvérem már mindent elintézett, s majd ki fog derülni. Még nem tudom most, de majd kiderül. Ez az egyik áldása: jobb néktek, hogy elmenjek — mondja Jézus.

A másik áldása az, hogy Ő a mi fejünk — ahogy a Biblia mondja — és a benne hívők az Ő testének a tagjai. Az a tény, hogy a mi fejünk ott van a mennyben, arra utal, hogy az egész test is ott van a mennyben. Minden tagja még nem került oda, de ez a test nem esik szét. Ez egy összetartozó, organikus egység. Krisztus és a benne hívők közössége valóság.

Tehát úgy nézhetünk a jövőnkbe, hogy nekünk már foglalt helyünk van a mennyben. Aki Krisztussal valóban egy, aki Ő-benne hisz, az bizonyos lehet abban, hogy elkészített helye van a mennyben. S ezt megint nem mi találtuk ki, Jézus mondta. “Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek az én Atyám házában, és majd eljövök, s magamhoz veszlek titeket, és ti is ott lesztek, ahol én vagyok.” Ezt jelenti a hívő em-bernek a halál. Ezért gondol egészen másként arra, mint akik hit nélkül gondolnak rá, vagy nem is mernek rágondolni. És így néz elhunyt szerettei után is az, aki Jézusban hisz. (Jn 14,1-3)

Akik hitben haltak meg, azok már elfoglalták az elkészített helyüket a mennyben. Ebben mi a rossz? Mi miatt kellene sajnálnunk őket? Magunkat sajnálhatjuk, mert szegényebbek maradunk, amikor el kell búcsúznunk, de ha rájuk gondolunk, csak áldhatjuk az Istent, hogy ilyen kegyelmes volt, és ott lehetnek már sokkal közelebb hozzá. Egészen megváltoztatja az ember szemléletét, ha elhiszi Jézusnak: jobb néktek, hogy én előre menjek, és ott helyet készítsek nektek.

Ezzel a reménységgel várjuk őt vissza is. A mennybemenetel történetének leírását így fejezi be Lukács: “Az a Jézus, akit lát-tatok felmenni a mennybe, eképpen jön majd el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe.” (ApCsel 1,11)

A harmadik, amit említ Jézus alapigénkben, hogy jobb néktek, hogy én elmenjek, mert ha nem megyek el, nem jön el hozzátok a Vigasztaló. Ha pedig elmegyek, elküldöm azt tihozzátok. Vagyis: Ő testi jelenlétére nézve nincs többé az övéi között, de Lelke által ott marad velük, sőt — azt olvassuk a Bibliában — ott marad bennük. Aki Jézusban hitt, annak Ő ajándékozza az Ő Szentlelkét, és így teszi bizonyossá a jelenlétéről. (Jn 14,16-18)

Pál apostol nyugodtan fogalmazhat így az Efézusi levél 3. részében például: “hatalmasan erősödjetek meg az Ő Lelke által a belső emberben, és lakozzék Krisztus hit által a ti szívetekben.” Megint hit által, nincs fizikálisan mellettem, hogy megfoghatom, mint ahogy Péter talán megfogta. Hiszem-e azt, hogy itt van mégis? Honnan veszem ezt? Onnan, hogy megígérte: “ahol csak ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” Sokszor tapasztaljuk az Ő jelenlétét, és annak jeleit, bizonyságait.

Elgondoltam: ha Jézus nem megy visz-sza a mennybe, akkor ma is csak egyidejűleg egy helyen lehetne. Tehát, ha valaki találkozni, vagy beszélni akarna vele, akkor el kellene utaznia a Jordán partjára. Vagy esetleg Ő utazná, mint utazó prédikátor a világot, de meg kell várni, hogy ellátogasson ide is, és az összes többi az alatt nem találkozhatna vele, csak éppen, ahol ott van. Ezért mondja: jobb néktek, hogy én elmenjek, mert így egyidejűleg mindenkivel hallótávon belül vagyok. Így mindenkinek az imádsága eljut hozzá, egyidejűleg mindenütt éreztetni tudja az Ő hatalmát, egyidejűleg az összes benne hívők átélhetik az Ő jelenlétét. Nem sokkal jobb ez? Mérhetetlenül jobb, mintha nem ment volna vissza, és most is csak egy helyen lehetne Őt megtalálni.

A Heidelbergi Káté szépen leírja mindezt. Hadd fejezzem be azzal, hogy néhány mondatot olvasok ebből. Azt olvassuk a 46., 47., 49., 51. kérdésekben:

“Hogyan érted azt, hogy “felméne mennyekbe?” — Hogy Krisztus a földről tanítványainak szemeláttára emelkedett fel az égbe, és a mi javunkra ott van, míg majd ismét eljön, hogy ítéletet tartson elevenek és holtak felett.

Nincsen-e velünk Krisztus mind a világ végezetéig, amint azt nekünk megígérte? —Krisztus valóságos ember és valóságos Isten. Emberi természete szerint nincs többé e föl-dön, de istenségére, fenségére, kegyelmére és Lelkére nézve soha sem távozik el tőlünk.

És a legtömörebb összefoglalás:

Mit használ nekünk Krisztus mennybemenetele? — Először, hogy Ő a mennyben az Atya színe ellőtt nekünk Közbenjárónk. Másodszor, hogy a mi testünk a mennyben biztos zálog nekünk afelől, hogy Ő, mint a mi Fejünk, minket, tagjait szintén fel fog vinni oda. Harmadszor, hogy Ő viszont zálogul Lelkét küldi alá nekünk, akinek ereje által nem a földiekkel törődünk, hanem az odafelvalókkal, ahol Krisztus van, ülvén Istennek jobbján.

Mit használ nekünk a mi Fejünknek, Krisztusnak ez a dicsősége? — Először, hogy Szentlelke által mireánk, tagjaira kitölti mennyei ajándékait; továbbá, hogy hatalmával minden ellenség ellen oltalmaz és megőriz.”

Elhisszük-e neki, mert ő az igazat mond-ja: Jobb néktek, hogy én elmenjek, mert akkor eljön hozzátok a Vigasztaló? Ő megérti a szomorúságunkat is, de orvosolja azt, ezzel az ígérettel. Boldog ember, aki mer bízni a ma is élő, uralkodó Krisztusban.

Imádkozzunk!

Kérünk, Urunk, ajándékozz nekünk őszinte alázatot, amikor kijelentésedet halljuk. Szabadíts meg minden kételkedéstől és okoskodástól. Add nekünk a hit bátorságát. Őrizz meg attól, hogy föléd próbáljunk emelkedni, és felülbíráljuk kijelentéseidet és ígéreteidet. Taníts meg fenntartás nélkül bízni benned, hogy ha valamire azt mondod: az jobb nekünk, merjük várni, hogy ez bebizonyosodjék akkor is, ha pillanatnyilag azt tapasztaljuk, hogy nem jó. Segíts túllátni a magunk érzésein, tapasztalatain, gondolatain, és komolyan venni szent kijelentésedet, minden szavadat.

Dicsőítünk téged és valljuk: néked adatott minden hatalom mennyen és földön. Hálásan köszönjük, hogy közbenjársz az Atya előtt érettünk. Köszönjük, hogy ez egészen személyesen a mi kicsi életünkre nézve is érvényes. Add ennek a békességét, derűjét, biztonságát mindannyiunk szívébe. Taníts meg minket engedelmeskedni Lelkednek. Áraszd ki reánk gazdagon a te Lelkedet, és irányíts minket igéddel és Lelkeddel.