6.

BŰNBOCSÁTÓ ISTEN VAGY

Alapige: Neh 9,16-17

“A mi őseink azonban gőgösek voltak, nyakaskodtak, és nem hallgattak parancsolataidra. Nem akartak engedelmeskedni, nem emlékeztek csodáidra, amelyeket velük tettél, hanem nyakaskodtak, és makacsságukban arra adták a fejüket, hogy visszatérnek a szolgaságba. De te bűnbocsátó Isten vagy, kegyelmes és irgalmas, hosszú a türelmed és nagy a szereteted, ezért nem hagytad el őket.”

 


 

Imádkozzunk!

Köszönjük, Istenünk, hogy még arra is te indítasz minket, hogy imádjunk téged. Köszönjük, ha Szentlelkeddel meggyőztél már arról, hogy egyedül te vagy Isten, ezen az egész világon egyedül téged illet minden imádat, dicsőítés, dicséret és magasztalás.

Segíts most egy zajos, fárasztó nap után úgy elcsendesedni itt, hogy az értelmünkkel is, a szívünkkel is tudjunk téged imádni. Valljuk, hogy egyedül te vagy Isten, éppen ezért egyedül tőled várunk most is mindent. Te adj választ kérdéseinkre, sőt te adj helyes kérdéseket a szívünkbe, békességet, reménységet sokféle csüggedésünk és félelmünk helyére. Te adj világosságot igéddel, hogy tudjunk tájékozódni. Olyan nagy szükségünk van arra, hogy tanácsolj minket, fogjad a jobb kezünket, hogy vigasztalj és bátoríts. Egyedül te tudsz minket meggyőzni bűneinkről is és arról is, hogy megbocsáttattak a bűneink a te egyszülött Fiad, Jézus érdeméért.

Beszélj velünk, kérünk, most ebben a csendben, és legyen a te szavad meggyőző, személyes, ír és gyógyító erő!

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Több alkalommal kerestük már Isten igéjéből a választ erre a kérdésre: Ki a mi Istenünk? Tulajdonképpen vég nélkül lehetne egy sorozatot erről tartani, mert az egész Szentírás erről szól. A legfontosabbakat azonban mégis szükséges újra és újra tudatosítanunk magunkban. Mit mond Isten magáról, kinek jelentette ki magát? Azután mik azok a nagyon beszédes tettei, amikből az Ő lényét, lényegét megismerhetjük. És kinek ismerték meg Őt azok, akik a legközelebb kerültek hozzá: az Ő népe, és akik igazán hittek benne.

Ez a részlet, amit most hallottunk, egy imádságnak a része. Úgy próbáljunk eljutni egyre közelebb ehhez a válaszhoz, hogy ki a mi Istenünk, mint amikor egy kamerát egyre közelebb visznek egy tárgyhoz. Először csak a távolból a többi között, a nagy összefüggésben lehet látni, aztán egyre nagyobbnak látja az ember, s a végén már a részletek is kirajzolódnak.

Mindenekelőtt azt vegyük észre, hogy egy imádságban elmondott hitvallás ez a néhány mondat, amit most felolvastam. Van ilyen, hogy imádságban hitvallást mond az ember? Vagy imádkozik, vagy hitvallást mond. Nem ‘vagy’… A Biblia sok gyönyörű példát ad erre, hogy van olyanfajta imádság is, amikor az imádkozó nem kér, nem ad hálát, nem is a bűneiről beszél, hanem csak egyszerűen elmondja Istennek, kinek vallja Őt. Ezek a dicsőítő imádságok. Abban különbözik a hálaadástól, hogy a hálaadás során megköszönjük, amit Istentől kaptunk, a dicsőítésben pedig elmondjuk, kinek hisszük Őt.

Ez nagyon fontos. Nem véletlenül kérdezte egyszer Jézus a tanítványait, amikor afféle hitmélyítő alkalomra elvonultak egy egészen csendes helyre, hogy kinek mondotok engem? A Jézusban hívőnek újra és újra tudatosítania kell magában, hogy kinek ismerte meg az ő Urát. Hadd derüljön ki esetleg, hogy még nem is ismeri igazából. Vagy felszínes ez az ismeret, vagy csak ismeret, de nem vált még meggyőződéssé, hitté. Nem tudja elmondani másoknak, hogy kinek vallja Őt. Legalábbis nem világosan, nem érthetően. Bonyolult, homályos mondatokba keveredik bele. Nincs tiszta látása arról: ki az ő Istene? Ebben lehet növekedni, és kell is növekedni.

A mi Urunk teremt néha olyan helyzete-ket, ahol ki kell derülnie annak: kinek tart-juk Őt? Elkészít olyan alkalmakat, amikor kiderülhet, hogy kinek valljuk Őt. Meg mer-jük-e vallani másoknak is: mit tett velünk.

Nos, amikor Nehémiásék hazatértek a fogságból, és hozzáláttak az újjáépítéshez rengeteg nehézség között, akkor hangzott el ez a nagy bűnbánó imádság. Ennek ez a része Isten dicsőítése. Így az imahéten nekünk különösen is tudatosítanunk kell magunkban azt, hogy a komolyan imádkozó ember megtanulja dicsőíteni az Urat.

Ezt azonban egyrészt nem lehet megtanulni, mert ez belülről fakad, csak a bennünk lakozó Szentlélek tudja igazán dicsőíteni az Urat, márpedig Ő csak az újjászületett emberben lakozik. De akiben lakozik Isten Szentlelke, annak tanulnia kell egyre inkább, hogy tartsa féken magát, szorítsa háttérbe a maga előnyomakodó kéréseit. Majd elmondhatja azokat is. Legyen neki mindennél fontosabb az, akihez imádkozik. Egészen másként fogja a kéréseit is előtárni, ha tudatosítja magában, ki a mi Istenünk, kinek fogom én most elmondani a ké-réseimet, ki elé öntöm ki félelmeimet, kinek vallom meg szorongásaimat, aggodalmaskodásaimat. Kire bízom azokat, akiket a legjobban szeretek és tehetetlenül nézem sokszor a nyomorúságukat. Egészen más lesz az imádság folytatása, ha az imádság kezdete ilyen, mint amit itt most olvastunk.

Ne unjuk meg elsorolni Istennek, hogy hiszem: te vagy egyedül Isten, te teremtetted az eget és a földet. Téged az jellemez, amiket itt elsorolt: amit mondasz, azt meg-tartod. A te ígéreteid igazak. Már kezd a mennyei békesség beszivárogni egy háborgó vagy szorongó szívbe, amikor tudatosít-ja magában, hogy az igazmondó Isten előtt állok most, és Ő megígérte ezt is, azt is, amazt is. Akkor most mitől félek? Miért aggodalmaskodom? Nem szégyellem magam? Ilyen kicsi a hitem? S már erősödik az ember hite, miközben elsorolja Istennek, kinek vallja Őt.

Nyilvánvaló: nem Istennek van szüksége arra, hogy elmondjuk neki, kicsoda Ő és mit tett. Erre egyes-egyedül nekünk van szükségünk. Az imádkozónak, akinek a hitét állandóan támadja sokféle kételkedés, akinek az idegrendszerén nap mint nap mások táncolnak, aki fizikailag is elfárad, és olyan nagy szüksége van arra, hogy megtapasztalja, hogy akihez imádkozik erőt ad a megfáradottnak és az erőtelennek erejét megsokasítja, és bölcsességet ad nekünk, akiknek nincs velünk született bölcsességünk. Megtanít eligazodni, és helyes döntésre segít. És a végén az Isten békessége, amely minden értelmet felülhalad, betölti az imádkozónak a szívét.

Ehhez fontos eszköz, hogy tudjuk Istent dicsőíteni. Ne sajnáljuk az időt ettől. Azon-nal a kéréseinkre térünk. Pedig nem az a kizárólagos tárgya az imádkozásnak. Azt jelenti ez, hogy én vagyok fontos magamnak még imádkozás közben is, és nem az, aki előtt leborulok. Vagy el sem jutok oda, hogy igazán leboruljak előtte és megalázzam magamat. Nem is látom az arányokat, milyen hatalmas Ő és milyen pici vagyok én. S milyen nagy dolog mindaz, amiről itt olvasunk: “te beszéltél velük az égből.” Isten az Ő igéjét is adta az Ő népének.

“Te kenyeret adtál nekik, mikor éhesek voltak.” Isten látja, mikor vagyok éhes, és mire van szükségem, mert gondviselő Isten. “Te szövetséget kötöttél velük és kiválasztottad Ábrahámot”. Ő elhívott minket és nem véletlenül vagyunk itt. Nem véletlen, hogy ott tartunk a hit útján, ahol tartunk. Ez mind az Ő csodája. Nekünk szükségünk van arra, hogy ezt újra és újra elmondjuk. Nem jelenti ez azt, hogy órákig imádkozik az ember, bár az sem baj. De valóban nem tudja azt egy hajszolt életű ember megvalósítani. Ezt percek alatt is el lehet mondani, de esetleg évekkel hosszabbítja meg az ember életét, hogy újra és újra ott látja magát a mindenható Isten előtt. És újra és újra felfrissül benne ez a bizonyosság: ki a mi Istenünk?

Az, akinek magát kijelentette. Az, akiről az Ő tettei beszélnek. Az, akinek az Ő népe és a benne igazán hívők megismerték Őt. Ő ma is az, aki egyedül Isten, aki teremtette a világot, aki minden életnek a forrása. — “Te adsz életet mindnyájuknak”… Egészen másként tudok így imádkozni egy hitetlen rokonom megtéréséért. Uram, adj neki új életet, mert egyedül csak te tudsz adni. Vagy a kismamákért: adj egészséges gyermekeket. Vagy akármilyen vonatkozásban az életért. Ha valaki el tudja mondani: te adsz életet mindnyájuknak.

S micsoda vigasztalás van ebben — csak mi nem nagyon érzékeljük —, amikor külön megemlíti: “Te alkottad az eget, az egek egeit és minden seregüket, a földet és mindent, ami rajta van. Előtted borul le az ég serege.” Akik ezt elmondták, Babilonból jöttek. Babilonban asztrálkultusz volt. Az égitesteket istenként imádták. Amikor hazajönnek, tudatosítják magukban, nehogy megfertőzze őket az a pogányság, amiben éltek évtizedeken át: Nem istenek az égitestek, az egyetlen Isten alkotásai, és mind leborulnak előtte, és azt csinálják, amit Ő parancsolt nekik. Nem isten a nap és a hold, és nincs megírva a csillagokban semmi. A mi szerető Istenünk határoz el mindent. Óvakodni a pogányságtól, védekezni a babonaságtól, menekülni a sötétségből a világosság atyjához. Aki megtanulja Istent dicsőíteni, annak a hite szépen fejlődik és erősödik éppen ezáltal is.

Ha egy kicsit közelebb hajolunk ehhez az imádsághoz, akkor feltűnik az, hogy többször ismétlődik ez: ők azonban…, de te… Ők azonban nem imádtak téged, nem hallgattak szavadra, nem akartak engedelmeskedni — itt van ez a kemény kifejezés. Az ember ezután azt várná: na, akkor most ám lássák bűneik következményét. A folyta-tás azonban mindig ez: de te… Nem eszerint cselekedtél velük, mégis adtál nekik kenyeret, mégsem parancsoltad el a felhőoszlopot onnan, hogy eltévedjenek, hanem vezetted őket továbbra is. Ők ellenkeztek veled, de te mindig ugyanaz maradtál, aki voltál. Mintha nem ellenkeztek volna.

Ők változtak. Amikor jött a nagy próba, hozzád kiáltoztak — csak nem olvastam végig ezt a hosszú fejezetet. Amikor megszabadítottad őket, megint szembefordultak veled. Ők hol így, hol úgy viselkedtek, de te mindig egyenletes voltál hozzájuk. És mi jellemezte ezt az isteni egyenletességet? A 17. vers talán a központi üzenete ennek: “De te bűnbocsátó Isten vagy, kegyelmes és irgalmas, hosszú a türelmed és nagy a szereteted, ezért nem hagytad el őket.”

Van tehát a népben egy megátalkodott ellenkezés azzal az Istennel szemben, aki beszélt hozzájuk, kenyeret adott nekik, vezette őket, kivezette őket a rabságból, új otthont adott nekik, ígéreteit teljesítette és sorolhatnánk vég nélkül, hogy milyen Isten az ő szövetséges Istenük. Ennek ellenére “őseink gőgösek voltak, nyakaskodtak, és nem hallgattak parancsolataidra. Nem akar-tak engedelmeskedni, nem emlékeztek csodáidra, amelyeket velük tettél, hanem nyakaskodtak, és makacsságukban arra adták a fejüket, hogy visszatérnek a szolgaságba.” Vagyis ez a nép, amelyik oly sokszor megtapasztalta, ki az ő Istene, újra és újra nemet mond Istenre. És Isten ennek ellenére újra és újra igent mond az Ő népére. Védi őket saját gonoszságuk következményeitől is. A mi őseink újra és újra ellenkeznek, Isten azonban újra és újra igent mond rájuk és ragaszkodik hozzájuk.

Ennyire igaz az, amit a zsoltárban így olvasunk: “Nem bűneink szerint cselekszel velünk, és nem fizetsz nékünk a mi álnokságaink szerint.” Hanem mégis szereti őket Isten. Az Ő irgalmasságának, kegyelmének, szeretetének fontos jellemvonása, hogy mégis… annak ellenére… Nem azt kapja tőlük, amit ők kapnak tőle. Annak ellenére, hogy viszonzatlan marad ez a szeretet, annak ellenére, hogy nem érdemlik meg, hogy tovább így hordozza őket, Ő mégis hordozza, szereti és megajándékozza mindazzal, amivel csak lehet.

Isten ajándékai kellenek ennek a népnek. Ugyanakkor parancsait nem veszik komolyan, sőt Őt magát nem veszik komolyan, és nem ismerik el Istennek maguk felett. Nem félelmes ez? Sajnos sok hasonló helyzettel találkozhatunk ma, amikor egyfajta szolgáltatásnak tekintik Isten létét. Szolgáltassa nekik azt, amire szükségük van, de életközösséget vele nem gyakorolnak.

Hány házasság válik ilyenné! A férfi szerelje fel a leszakadt karnist, adja haza fizetését, de hogy mi van a szívében, a gondolataiban, az már nem érdekli az asszonyt, mert az ő szíve már másfelé húz. Vagy az asszony szolgáltassa mindazt, amit igényel egy férfi. Kétségbeesem mindig, amikor ezt hallom: legyenek kivasalva az ingek. És… Hogy őt mi bántja, minek örül-ne, hogy van? A szolgáltatás kell, de ő maga már nem kell. Kiürült a kapcsolat. Életközösség, ahol kölcsönösen éltetik egy-mást, frissítik, erősítik, hordozzák, megértik, már nincs.

Ami nekem tőled jár… — és ez a nép akkor azt hitte, hogy Istentől ez nekik jár. Isten újra és újra mondta: nektek nem jár semmi. Nektek az ítélet járna. De Isten mégis továbbra is adta. — Ez az irgalomnak és az Ő szeretetének a lényege.

Szeretném most kiemelni ezt a mondatot az egész imádságból: “De te bűnbocsátó Isten vagy, kegyelmes és irgalmas, hosszú a türelmed és nagy a szereteted, ezért nem hagytad el őket. ”Mind az öt ujjunkra jut egy isteni tulajdonság. Bűnbocsátó Isten vagy, kegyelmes, irgalmas, hosz-szú a türelmed és nagy a szereteted.

Nem tudjuk itt most néhány perc alatt ezeknek a súlyos bibliai szavaknak a jelentését kibontani, inkább csak utalásszerűen hadd mondjak néhány dolgot.

Az első három tulajdonképpen ugyanaz. A legtöbbször együtt is szerepelnek a Bibliában: bűnbocsátó, irgalmas és kegyelmes. Van árnyalati különbség köztük, de ez most lényegtelen. Lényegileg azonos ez a három. Egy kicsit részletesebben erről az első csoportról beszéljünk.

Mit jelent: bűnbocsátó Isten vagy, kegyelmes és irgalmas? Az egyik régi írásma-gyarázó szemléletesen fejtegeti, hogy a Bib-lia sehol sem állítja, hogy Isten elfelejti a bűneinket. Isten tökéletes és nem feledékeny. Ő nem felejti el, de nem rója fel. Nem em-legeti, nem hivatkozik rá. Ha elfelejti valaki, akkor könnyebb a kapcsolatot rendezni és megbocsátani. De aki nem felejti el, és mégsem jelent akadályt a számára, olyan, mintha nem történt volna. Az az igazi irgalom és megbocsátás. Nem választanak el tőle többé a megbocsátott bűneink. Tud azokról, csak nem tényezők, nem számít többé. Nem áll ott köztünk. Hogy irgalmas és bűnbocsátó, azt jelenti, hogy új kezdést engedélyez annak, aki Őt megbántotta. Lehetőséget ad arra, hogy másként folytassa.

Egyszer, mikor József Attilának Tudod, hogy nincs bocsánat című versét elemeztem csak úgy magamnak, kétségbeestem amiatt, hogy ha nem lenne bűnbocsánat, az azt jelentené: nincs tovább életlehetőség. Ha valóban igaz lenne, hogy tudod, hogy nincs bocsánat, akkor nem lehet folytatni, nem lehet egy kapcsolatot rendezni. Akkor nem tudunk tovább együtt semmit sem csinálni. Ha nem tudom őszin-tén azt mondani: bocsánatot kérek, mert ennek nincs más megoldása, a másik meg őszintén: megbocsátok. Rosszul esett, fájt, de ne álljon ott közöttünk, megbocsátok. Ha így nem lehet elrendezni egy összeütközést, akkor nem lehet továbbmenni.

A bűnbocsánat, az irgalom azt jelenti: adok neked lehetőséget arra, hogy másként folytasd. Várom és segítelek ebben, hogy másként folytasd. Isten irgalma és bűnbocsátó kegyelme mindig ezt jelenti. Nem úgy, ahogy mi szoktuk mondani: van még egy dobásod. Isten még egyet, meg még egyet is ad, bár látni fogjuk, hogy egyszer véget ér ennek a lehetősége is. Az Ő irgalma azt jelenti: új kezdést engedélyez.

Ha tovább olvastam volna, akkor újra és újra ismétlődtek volna ezek a mondatok: ők azonban engedetlenekké váltak, fellázadtak ellened, de amikor hozzád kiáltottak, te megbocsátottad bűnüket, mert irgalmas és kegyelmes vagy, türelmed hosszú és szereteted nagy.

Aki irgalmas a másikhoz, az megérti a másikat akkor is, ha nem ért vele egyet. Isten ezt mindig világosan az Ő népe tudomására hozta, és ma is hívő emberek tapasztaljuk, hogy tudomásunkra hozza, hogy mivel nem ért egyet. A magam elesett, nyomorult állapotában is megért és felemel, és lehetővé teszi, hogy másként foly-tassam. Azt a bűnt, amit elkövetünk ellene, utálja, de Ő nem azt nézi csupán, hanem az embert, aki elkövette, és azt viszont szereti. Nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen és éljen. Nem azt nézi, mit tettünk ellene, hanem azt: milyenekké válhatunk, ha ezt igazán megvalljuk és elhagyjuk.

Ilyeneket szoktunk mondani első mérgünkben: örök harag! Azt olvassuk a Bibliában: Ő nem tartja meg haragját örökké. A Mikeás könyve így fejeződik be: “Nem tartja meg haragját örökké, mert abban telik kedve, hogy kegyelmet ad. Újra irgalmas lesz hozzánk, eltapossa bűneinket, a tenger mélyére dobja minden vétkünket! Hűséges és kegyelmes Isten Ő.”

Ő nem haragszik örökké. Mi újra és újra szívesen felemlegetjük vagy az igazság nevében meg akarjuk torolni a bennünket ért sérelmeket. Isten nem torolja meg az Őt ért sok sérelmet. Más kérdés, hogy a bűn törvény — erről beszéltünk már többször — aminek van következménye, és ítéletet von maga után, ha valaki nem bánja meg és nem hagyja el.

Hogy elengedi az Ő népének a bűnét, azt jelenti: gazdag, telik neki. Nyugodtan elengedheti. Nem vasalja be kicsinyesen, mert Ő gazdag a kegyelemben és bővöl-ködik az irgalmasságban. Aki irgalmas, az bele tudja élni magát a másiknak a helyzetébe, sőt azonosulni tud vele. Isten annyira irgalmas volt hozzánk, hogy azonosult velünk, emberré lett Jézus Krisztusban. Sőt azonosult Jézus a bűnünkkel: bűnné lett érettünk (2Kor 5,17) s így szabadított ki minket ebből a fogságból. Ő fizette meg az árát annak, hogy szabadok lehessünk. A karácsony és nagypéntek mélyen összetartozik. Karácsonykor azonosult az emberrel, nagypénteken azonosult a bűnnel, hogy mi Isten igazsága lehessünk Őáltala.

Valóban úgy van, ahogy a szép karácsonyi énekünk mondja: “Irgalommal szánva minket nagy jósága ránk tekintett, s ördögcsalta bús szívünket mennymagasból látni jött.” Az irgalom nemcsak azt jelenti, hogy szánakozott rajtunk onnan a menny magasságából, hanem hogy emberré lett és bűnné lett. Itt van a mi egyik szegénységünk, hogy azt gondoljuk sokszor, hogy az irgalom az, hogy megesik a szívem valakin. Ezzel kezdődik, hogy észreveszem a másik nyomorúságát és megesik a szívem. És mi történik utána? Tudniillik ez magában még nem irgalom. Az irgalom mindig tett, sőt az irgalom mindig áldozat. Jézus önmagát áldozta oda, mert irgalmas, és minket is erre akar elsegíteni.

Ami minket elválaszt Istentől, az a bűn, ezt Ő mindig kész félretenni, de nekünk is abba kell hagynunk. Fontos látnunk, hogy Isten kegyelmének nem feltétele az ember bűnbánata. Ő nem azért kegyelmes, mert mi megbánjuk a bűnt. Nem attól kezdve lesz kegyelmes és irgalmas hozzánk, ha már bánjuk a bűnt. Ő eleve kegyelmes és irgalmas. Akkor lesz az enyém az Ő irgalma, amikor megvallottam neki és kész vagyok elhagyni. A tékozló fiú apja nem akkor kezdte el szeretni a fiút és nem akkor viszonyult hozzá irgalmasan, mikor már hazament. Előtte már várta haza és készen volt az irgalma. A gyereknek azonban el kellett mondania: Apám, vétkeztem, nem vagyok méltó, csak béresnek fogadja vissza, ha lehet. Akkor lett az övé az az irgalom. Isten kegyelme és irgalma felettünk van és örökkévaló, nem a mi viszonyulásainktól függ.

Türelme hosszú — azt olvassuk itt. Ez azt jelenti: tud várni és ad időt nekünk is, de egyszer ez az idő véget ér. Ezt nem szabad elfelejtenünk. A kegyelmi idő véget ér. Isten meghosszabbítja — többször is —, türelmes, de nem szabad visszaélni az Ő türelmével, mert akkor magát zárja ki valaki a kegyelemből.

Szeretete nagy. Sokszor beszéltünk már arról, hogy a szeretet azt nézi, mi jó a másiknak, és azt adja, amire szüksége van a másiknak. Isten mindig ezt teszi velünk.

Ennyit erről egészen röviden. Amit nem ártana könyv nélkül megtanulnunk — a konfirmandusok egyébként éppen most hétfőre tanulták meg ezt a szép mondatot innen — “de te megbocsátod bűneinket, ke-gyelmes és irgalmas vagy. Türelmed hosz-szú, szereteted nagy.”

Végül azt szeretném megemlíteni: ebből élünk mindnyájan. Jó lenne, ha ma este próbálnánk visszaemlékezni életünkből hely-zetekre, eseményekre, és felismernénk azt, hogy Istennek ebből az érthetetlen és végtelen nagy kegyelméből és irgalmából élünk. Hányszor mondhatta volna már azt: veled befejeztem! Úgy látszik, nem akarod komolyan, nem akarsz engedelmeskedni, nem hallgatsz a szavamra, vége! Találok engedelmesebbet is. És Ő újra és újra meg-mutatta: megbocsátja bűneinket, irgalmas és kegyelmes. Ad lehetőséget az újrakezdésre. Sőt ad lehetőséget arra, hogy egészen újat is kezdjünk, vele közösségben folytassuk. Türelme valóban hosszú és szeretete nagy.

Sokszor kell tapasztalnunk, hogy a bűnt valóban nem lehet emberi erőfeszítéssel helyrehozni, csak isteni kegyelemmel megbocsátani. Hányszor volt már, hogy Ő kegyelmesen eltörölte álnokságunkat, és új kezdést adott.

A másik, hogy pontosan ezek az isteni tulajdonságok hiányoznak az életből. Enél-kül szűkölködik a világ körülöttünk, és egy-re fokozódik a világnak a irgalmatlansága, a kegyetlenség, hogy nincs bocsánat, hogy megtorlás van, bosszú van. Nagyobbat üt vissza az, akit megütöttek, s aztán még nagyobbat kap, még nagyobbat ad… Ez foly-tatódik addig, hogy lelkiismeret-furdalás nél-kül lehetséges már tömegmészárlás is, amiről napjainkban is értesülünk. De kicsiben is ugyanez történik. Pontosan ezek az isteni tulajdonságok válnak egyre nagyobb hiánycikké.

Azonban jó, hogy nem itt fejeződik be a gondolatmenet, hanem azt elmondhatjuk: Isten viszont az újjászületés során ilyenekké formálja a benne hívőket. Kiütköznek az újjászületett embereken ezek az isteni tulajdonságok. Kiábrázolódik rajtuk a Krisztus. Mennyi ábrázolódott ki ebből eddig rajtunk? Akarjuk-e, hogy egyre jobban hasonlítsunk ahhoz, akinek azt merjük mondani újra és újra: mi Atyánk! Hogy valóban az Ő gyermekei legyünk, akiken meglátszik, hogy hozzá tartozunk.

Ehhez az kell, hogy minden ilyen meg-torló, bosszúvágyó, velünk született meg körülöttünk viruló hatásnak ellenálljunk, és minden ilyen tulajdonságunk ellen küzdjünk, s engedjük, hogy az irgalmas Isten legyen egyre inkább Úr az életünkben, és az irgalmas Krisztus éljen bennünk egyre hatalmasabban. Rászorulunk az Ő irgalmára, de szabad ezt az irgalmat továbbadni. Naponta. Naponta többször is. Jó lenne, ha ma este ezen a téren is rendet teremtenénk a szívünkben: Kivel szemben van bennünk nemcsak keserűség, hanem talán bosszúvágy is. Igazi megbocsátást kaptunk Istentől, igazi megbocsátást adhatunk tovább másoknak. Ebben az irgalmatlan világban akkor csakugyan megjelenik valami rajtunk, a benne hívőkön, az Isten dicsőségéből és fényéből.

 


 

Imádkozzunk!

Saját tapasztalatunkból is valljuk, Atyánk, hogy megbocsátod a bűnt, kegyelmes és irgalmas vagy, hosszú a türelmed és nagy a szereteted. Mindezt úgy kapjuk tőled nap mint nap, hogy egyáltalán nem érdemeljük meg. Köszönjük, hogy nem is érdemeink szerint ajándékozol, hanem Jézus Krisztus érdeme alapján és a mi szükségeink szerint. Olyan nagy a szükségünk. Olyan nagyon szükségünk van Rád. Kérünk, erősíts meg minket a veled való közösségben. Erősödjék meg bennünk mindaz, ami tőled való, aki te magad vagy.

Köszönjük, hogy a te jó Lelkedet közlöd a benned hívőkkel. A te Lelked támogasson minket az engedelmességre. Segíts növekedni a tisztaságban, a szent életben. Segíts komolyan vennünk igédet. Engedd, hogy ne sodródjunk a világgal, hanem meg legyen bennünk az Atya szeretete. Segíts ezt elkezdeni már ma.

Köszönjük, hogy olyan sokszor adtál nekünk új lehetőséget, hosszabbítást, hogy még mindig tart a kegyelmi idő. Segíts azt arra használnunk, amire adtad.

Könyörgünk azokért, akik a gyűlölet rabságában vannak, és azokért, akik mások gyűlöletének az áldozatai lettek. Kérünk, mégis csak erősödjék a szeretet ebben a gyűlölködő világban, és hadd tudjuk ezt a tőled kapott szeretetet vinni és képviselni a magunk családjában, munkahelyén, népünk között, a gyülekezetekben, ahová állítottál minket.

Segíts, hogy valóban kiábrázolódjék rajtunk a Krisztus.

Ámen.