Mélyebbre látni

 

 

Alapige: Jn 12,1-8

Jézus tehát hat nappal húsvét előtt elment Betániába, ahol Lázár élt, akit feltámasztott a halottak közül. Vacsorát készítettek ott neki, s Márta szolgált fel, Lázár pedig a Jézussal együtt ülők között volt. Mária ekkor elővett egy font drága valódi nárduskenetet, megkente Jézus lábát, és hajával törölte meg; a ház pedig megtelt a kenet illatával. Tanítványai közül az egyik, Júdás Iskáriótes, aki el akarta őt árulni, így szólt: „Miért nem adták el inkább ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem juttatták az árát a szegényeknek?” De nem azért mondta ezt, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem azért, mert tolvaj volt, és a nála levő erszényből elszedegette, amit beletettek. Jézus erre így szólt: „Hagyd, hiszen temetésem napjára szánta; mert a szegények mindig veletek lesznek, de én nem leszek mindig veletek!"


Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, olyan sokan tapasztaltuk már, hogy csakugyan így van, életünk sokféle nehézsége, vesztesége, zaklattatása között nálad találunk igazi békességet és nyugalmat. Sőt, köszönjük, hogy engedted már azt is tapasztalnunk, hogy ha a nyugalom nincs körülöttünk sem, meg bennünk sem, a te békességed akkor is betöltheti a szívünket. Segíts most így elcsendesedni előtted.

Köszönjük neked, hogy ma is veled indulhattunk. Köszönjük a te oltalmadat, ajándékaidat. A te kezedből fogadjuk el a próbákat is. Köszönjük, hogy most mindnyájan a te színed előtt állunk és neked van egészen személyes szavad hozzánk. Köszönjük, hogy te mindent tudsz rólunk, és egyedül te tudod megelégíteni minden szükségünket.

Könyörgünk hozzád most együtt is azokkal, akik gyászban vannak. Emeld fel az ő tekintetüket önmagukról, a veszteségről és engedd, hogy lássanak téged, aki meghaltál helyettünk, de dicsőségesen feltámadtál, Urunk Jézus Krisztus, aki életnek és halálnak, élőknek és holtaknak ura vagy, akinél vannak a halálnak és a pokolnak a kulcsai. Kérünk, légy nagyon közel hozzájuk. Az űrt, ami az életükön támadt, te pótold ki.

A te Szentlelked legyen mindannyiunk vigasztalója most ebben a csendes órában. Te adj nekünk választ kérdéseinkre, és nyitogasd a szemünket, hogy ne csak a láthatókra nézzünk, hanem a láthatatlanokra is. Hadd érzékeljük, hogy itt vagy közöttünk, hogy közel vagy hozzánk, hogy közel engedsz magadhoz annak ellenére, hogy oly sok közömbösség, veled szembeni bizalmatlanság, hitetlenség és bűn van bennünk.

Kérünk, tisztíts meg mindettől, és engedd, hogy megértsük most, amit nekünk akarsz mondani. Oly nagy szükségünk van rád. Szólj, Urunk, és mi készek vagyunk engedni a te szavadnak.

Ámen.


Igehirdetés

Akik a bibliaolvasó kalauzunk szerint olvassuk a Szentírást, az utóbbi napokban három olyan szakaszt is olvastunk, amelyeknek van egy közös vonásuk: ugyanazon eseményt a jelenlevők más szinten értették, és így más jelentőséget tulajdonítottak neki. Tehát valami történt, annak több tanúja volt, és volt, aki egészen a felszínen mozogva ér-tékelte azt és mondott valamit, és voltak, akik mélyebbre láttak és sokkal többet jelentett nekik ugyanaz, amit a felszínesek is átéltek. Mind a hármat szeretném most elmondani, és majd vigyük magunkkal a közös üzenetet belőle.

Az első ez a jelenet: Jézus ismét Betá-niában van Lázár feltámasztása után. Másokat is meghívtak a testvérei, Mária és Márta, és vacsorát készítettek a vendégeknek. Óriási esemény volt ez, hogy Lázárt Jézus feltámasztotta. Ott vannak Jézus tanítványai is, és mint ahogy az minden más alkalommal is történt, Márta szolgál fel. És mit csinál Mária?

Egyszer csak eltűnik, és visszajön egy kis edénykével. Az edénykében pedig egy font, vagyis harminchárom deka drága, ere-deti, értékes illatos kenet van. Olyan anyag, amit, akik tehették, összegyűjtögettek életük során, hogy majd a temetésükre megkenjék őket ezzel, s ne másoknak a gondja legyen ez. Ezt hozta elő, az ő féltett, drága kincsét. Talán egyetlen, de minden esetre legnagyobb kincsét. Leül Jézus lábához — egyébként figyeljük meg, hogy Mária mindig Jézus lábánál ült az alázata kifejezéseképpen —, letöri a nyakát ennek az értékes kis edénykének, és rákeni Jézus lábára. Ilyen anyagból a nagyon tisztelt vendégnek a ha-jára szoktak egy cseppet tenni. Nem feltétlenül, csak ha nagyon szerették és tisztelték. Attól az egy csepptől is illatos lett az egész lakás. Ilyen sokat ilyen célra használni, ez teljesen szokatlan volt.

Nem is értik a jelenlevők, de elkezdik kommentálni. Megszólal Júdás: Micsoda ér-telmetlen tékozlás! Elekezd számolni. Mi pénzt lehetett volna ezért kapni! Háromszáz dénár, az egy átlag keresethez jutó napszámosnak az évi tiszta bevétele volt. Háromszáz dénárért is el lehetett volna adni. Aztán nehogy nyilvánvaló legyen a kap-zsisága, hamar hozzáteszi: és azt ki lehetett volna osztani a szegények között. Tehát Mária valami nagy ostobaságot csinált, még kárt is tett. Még önzőnek is nevezhető, ha már eltékozol ilyen drága kincset, legalább lenne gondja a szegényekre.

A Biblia azonban mindjárt megjegyzi, hogy Júdás ezt nem azért mondta, mintha ne-ki a szegényekre lett volna gondja, hanem azért, mert ő volt a tanítványi körnek a pénz-tárosa, nála volt a közös erszény, és amit ab-ba beletettek, azt elszedegette — ahogy itt finoman olvassuk. Tehát miért tékozol Mária, amikor az ő zsebébe is vándorolhatott volna kicsinyenként ez a nagy összeg.

Valószínű a többiek is elkezdték értékelni — ilyenkor mindenki hozzászól az ese-ményekhez —, hogy nem is háromszázat kaptatok volna azért. Kaptatok volna azért négyszázat, vagy dehogy annyit, kétszázötvenet, meg hogy máshova is lehetett volna tenni. Ilyenkor mindenki nagyon okos és mindenki elmondja a maga véleményét. Fo-galmuk sincs arról az egész díszes társaságnak, hogy mi zajlik le annak az embernek a szívében, aki most élete legnagyobb kincsét odaadta Jézusnak. Milyen kimondhatatlanul keserű volt Mária, amikor Jézus nem sietett, noha hallotta, hogy Lázár beteg. Miért kellett megvárnia, hogy meghal? Hogy a temetés után négy nappal érkezett. Milyen keserűen mondta neki akkor: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. S mennyire nem értette, amit Jézus mondott: ha hiszel, akkor meglátod az Isten hatalmát. És íme meglátta. Hitte is meg nem is, de azt a kicsi hitet is Jézus elfogadta és visszaadta nekik Lázárt. Lázár feltámadt és ez mindenkinek bizonyította, kicsoda Jézus. Nem akárki, nemcsak egy tanító, nemcsak csodadoktor, benne valóban a mindenható Isten jött közel hozzánk.

Ez a kimondhatatlan emberi hála, meg ez az egyedül Istennek kijáró tisztelet egyesül a szívében, és ez indítja arra, hogy nyúl-jon a szekrény leghátsó sarkába és hozza ide a féltve őrzött kincsét. Mert nincs az az érték, ami drága lenne ahhoz, hogy ne adná oda Jézusnak. A szívét szeretné kitenni neki, mert a szívét adja most neki. Egyedül Őt illeti meg az, hogy mindenét odaadja az ember neki, mert Őbenne a szerető és hatalmas Isten hajolt közel.

Minderről semmit nem tudnak a júdások. Ők csak számolnak: háromszáz, kétszáznyolcvan, meg mit kellett volna vele csinálni, meg miféle dolog ez, amit Mária csinál. De hogy mit csinál, arról semmit nem tudnak. Hogy mik a cselekedetének az indítékai, hogy micsoda hála tölti be a szívét. Az, hogy a hajával törli meg Jézus lábát, az az önmaga legmélyebb megalázását jelentette. Az asszonyok ékessége — néha úgy mondták dicsősége — a hajuk volt. Ő itt lemond minden dicsőségről és ékességről. Ő itt mindent Jézus szolgálatába állít. Ő maga is odaáll.

Milyen különös. Mária, aki kimondhatatlanul örült, hogy Lázár is ott van újra közöttük, nem Lázárt tekinti a vacsora főszemélyének, hanem Jézust. És Jézust Őt megillető isteni imádatban és tiszteletben részesíti. Hol van ez attól, hogy adták volna el és tették volna az erszénybe, hogy on-nan én majd kiszedegessem! Micsoda szint-különbség!

Ebben az esetben azonban még feljebb kell mennünk. Mert nemcsak arról nincs fo-galmuk, hogy mi zajlik le Mária szívében, arról sincs, hogy mi zajlik le Jézus szívében. Ezt még Mária sem tudta. Egy-két mondattal utal erre a Biblia leírása. Hogy annak, ami ott történt, még ennél is nagyobb jelentősége van. Nemcsak egy nagy ajándékot kapott emberszívnek a hálája, nemcsak a Jézusnak kijáró tisztelet megadása, hanem Mária ebben az esetben a mindenható Isten eszköze. Az én temetésemre kent meg engem előre — mondja Jézus.

Erre csak Ő gondol ott, hogy egy hét múlva már a kereszten fog függni és meghal Mária helyett, Márta helyett, ti helyettetek meg én helyettem. És elszenvedi azt a kínt, amit el sem tudunk képzelni, hogy mi-lyen, amikor az igazságos és szent Isten mindannyiunk minden istentelenségét és em-bertelenségét igazságosan megbüntette. Erre készül Jézus. Ennek a nagy szertartásnak egy kicsi része az, amit itt Mária csinál. Anélkül, hogy tudná.

Persze, ha komolyan vették volna mindazt, amit Jézus már előbb mondott nekik, ha hitték volna azt, amikor beavatta őket a reá váró szenvedés, kereszthalál és dicsőséges feltámadásának a titkába, akkor most sokkal jobban értenék. Az átlagember azon-ban megmarad az erszényproblémáknál. Mennyi kerülhet be az erszénybe, és az onnan hogyan kerülhet az én zsebembe. Még a nemes lelkű máriák is odáig jutnak el, hogy hálás vagyok az Úrnak és imádom Őt, mint Istenemet, de hogy Őt most éppen Isten használja, arra Jézusra kell felhívnia a figyelmét.

Érzékeljük ezeket a szinteket? A legalsó színt az, hogy tegyék a pénzt oda, ahonnan én ellophatom. Ez Júdás gondolkodása. Ennél valamivel magasabb az, hogy tegyék a pénzt oda, ahonnan ki lehet osztani másoknak, rászorulóknak. Nemes és fontos gondolat. Jézus mondja is: mindig lesz erre alkalmatok. Ennél mérhetetlenül több az, ami Mária szívében zajlik: a hála és a tisztelet. És mind e felett ott van Isten üdvtörténeti akarata: az Ő mentő szeretete, aminek fontos állomása Krisztus kereszthalála és feltámadása. Ezt az eseményt is beépíti Isten ebbe a folyamatba. Erre csak egyetlen egyszer van lehetőség, akkor, amikor Mária ezt elvégezte.

Ezért mondja Jézus: szegények mindig lesznek közöttetek, és csak adjatok nekik. Ne csak a feleslegetekből, annál többet. Arra mindig lesz lehetőség, de amire csak ebben a pillanatban van lehetőség, azt csak most lehet elvégezni. Mária, aki közel volt Jézushoz, ráérzett erre. Öntudatlanul is engedelmeskedett Istennek. A júdások nem tudnak ilyesmiben engedelmeskedni, ők csak magukra gondolnak. A máriák, akik Jézusra gondolnak, azok lesznek Isten hatalmas kezében eszközökké.

* * *

A második jelenet a következő fejezetben van. Most olvastuk a napokban.

Miután ezeket elmondta Jézus, megren-dült lelkében, és bizonyságot tett e szavakkal: „Bizony, bizony, mondom néktek, közületek egy elárul engem.” Zavartan néztek egymásra a tanítványok: vajon kiről beszél? Jézus mellett telepedett le egyik tanítványa, akit Jézus szeretett. Intett neki Simon Péter, hogy tudakolja meg, ki az, akiről beszél. Ő ráhajolt Jézus keblére, és meg-kérdezte tőle: „Uram, ki az?” Jézus így fe-lelt: „Az, akinek én mártom be a falatot, és odaadom.” Bemártotta tehát a falatot és odaadta Júdás Iskáriótesnek, a Simon fiának. Akkor a falat után belement a Sátán. Jézus pedig így szólt hozzá: „Amit tenni szándékozol, tedd meg hamar!” Az ott ülők közül senki sem értette, hogy miért mondja ezt neki. Egyesek ugyanis azt gondolták, hogy mivel az erszény Júdásnál volt, azt mondja neki Jézus: „Vedd meg, amire szük-ségünk van az ünnepre", vagy azt, hogy a szegényeknek adjon valamit. Miután tehát elfogadta a falatot, azonnal kiment. Már éjszaka volt. (Jn 13,21-30)

Ez az utolsó vacsora alkalmával történik. A vacsora után Jézus megmosta a tanítványok lábát. Ezen ők meglepődtek, meg-szeppenve ültek egymás mellett és megint csak fogalmuk sem volt arról, hogy mi zaj-lik Jézus szívében. Van itt egy nagyon kifejező szó: „Jézus megrendült lelkében”. Károli úgy próbálja lefordítani, hogy: „nyug-talankodott a lelkében". Néhány óra válasz-totta el e kereszthaláltól és ezt csak Ő tudta, és csak Ő tartotta számon. A kereszt ár-nyéka már rávetődött az Ő életére és szorongatta mindaz, ami reá vár.

Ekkor jelezte a tanítványoknak, hogy va-laki el fogja Őt árulni. Kicsoda? Megint Pé-ter az, aki a legaktívabb, és látva, hogy János van Jézushoz legközelebb, int neki, hogy kérdezd meg tőle. Ismerjük az ilyen néma jelzéseket. János engedelmes, azonnal meg-kérdezi. Akkor Jézus azt mondja: akinek ép-pen most adok egy falatot.

Ha a családfő egy vendégnek külön be-mártotta a falatot és a kezébe adta, az meg-tiszteltetés volt. Milyen különös: Júdás már megegyezett abban, hogy harminc ezüstért — még csak nem is háromszázért, a tizedéért — Jézust kiszolgáltatja ellenségeinek, és éppen most ment jelenteni nekik, hogy hol tudják elfogni azon az éjszakán. Jézus még ebben az állapotában is szereti őt, sőt mint egy tisztelt vendéget, külön kitünteti a figyelmességével.

Itt mond egy különös mondatot Júdásnak: „Amit tenni szándékozol, tedd meg hamar!" Ezt csak ketten értették. A többiek meg elkezdenek találgatni. Mit jelenthez ez? Biztos arra gondolt, hogy holnap lesz a páskaünnep, vásárolja meg a szükséges dol-gokat, hiszen a pénzünk nála van. Nem, hanem arra gondolt, hogy adjon valamit a szegényeknek. Ugyanúgy, mint ahogy mi szoktuk. Fogalma sincs az embernek, hogy miről van szó, de találgatni kezd, mondja a véleményét. Hozzászól ahhoz, amiről nincs is szó.

Nem változott az ember évezredek alatt. Megint a felszínen mozognak. Elhangzik egy mondat, azt valahogy értelmezik, de a mélyet senki nem látja, hogy mi zajlik az események mögött. A láthatókat és hallhatókat értelmezik, de a láthatatlant nem. Azt sem, hogy Jézus arca miért olyan, amilyen talán nem szokott lenni, és azt sem, amit itt olvastunk, hogy a falat után a Sátán bement Júdás szívébe.

A fejezet elején még csak azt olvassuk, hogy belesugallt valamit a szívébe, itt már ő maga belemegy. Ezt nem lehetett látni, de akinek van hite, az a valóság nem látható részét is érzékeli. De hol itt a hit? Kinek van hite? Kinek jut eszébe hitbeli módon gondolkodni a dolgokról? Jóllaktak a jó vacsorával, Jézus megmosta a lábukat és emésztenek mindnyájan. Ez a felszín. Aztán mondanak valamit ahhoz, ami elhangzott. De hogy miről is van itt szó? Miért olyan a Mester? Mi készülődik itt? Mi következik be nagyon hamar? Érint az minket? Mi közünk nekünk ehhez az egészhez? Senkinek nem jut eszébe. Jellemző ez is, ahogyan erre a mondatra reagálnak ezek a tanítványok.

* * *

A harmadik jelenet ennek a folytatása.

Amikor Júdás kiment, így szólt Jézus a tanítványokhoz: „Most dicsőült meg az Em-berfia, és az Isten dicsőült meg őbenne; ha pedig az Isten dicsőült meg benne, az Isten is megdicsőíti majd őt önmagában, sőt azon-nal megdicsőíti őt. Gyermekeim, még egy kis ideig veletek vagyok: kerestek majd en-gem, és ahogyan megmondtam a zsidóknak, hogy ahova én megyek, oda ti nem jöhettek, most nektek is ezt mondom. (Jn 13,31-33)

Simon Péter megkérdezte tőle: „Hova mégy?" Jézus így felelt: „Ahova én megyek, oda most nem követhetsz, de később majd követsz." Péter így szólt hozzá: „Uram, mi-ért ne követhetnélek most? Az életemet adom érted!" Jézus így válaszolt: „Az életedet a-dod énértem? Bizony, bizony mondom ne-ked, mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem." (Jn 13,36-38)

Itt már a keresztről beszél Jézus. A Fiú dicsőítette az Atyát, most az Atya megdicsőíti a Fiút. Semmit nem értenek belőle. Mit jelent ez? Kinek fontos ez? Hogyan tartozik ez oda? Jézus úgy szólítja meg itt őket, ahogy a szülők a kisgyerekeiket szok-ták: gyermekeim, én most elmegyek, és oda, ahova megyek, nem jöhettek utánam, ne is akarjatok. Mire Péter: Miért? Hova mész? Hol van az a hely, ahova én ne mehetnék utánad? Még ha veszélybe kerülök is, megyek, ha kell, az életemet is adom. Mire Jézus: az életedet adod értem? Késő este volt és azt mondja: nem szól addig a kakas hajnalban, hogy háromszor letagadod, hogy ismersz engem.

Megint a különböző szintek. Jézus a legmagasabb szinten beszél a történelem leg-jelentősebb eseményéről, ami másnap olyan-kor már bekövetkezik. Megdicsőíti Őt az Atya, és Ő dicsőíti az Atyát. Befejeződik a váltságmunka, elhangozhat az Ő jelentése: elvégeztem a munkát, amit reám bíztál. S elhangzik utolsó leheletével: elvégeztetett.

Megfosztotta a Sátánt egyeduralmától, legyőzte a bűnt, a halált. Halálával kinyitotta előttünk a mennyország kapuját. Újra visszatalálhat az Istentől elszakadt ember az Atyjához, újra, mint a kisgyermek, mondhatja neki: Atyám. Úgy járhatjuk végig ezt a küzdelmes földi életet, hogy nem vagyunk egyedül, tudhatjuk, hogy hozzá tartozunk, s neki gondja van reánk. Újra hihetünk ben-ne. Tudjuk, hogy ha utolsót dobban a szívünk, azzal nincs vége mindennek, csak a földi kínoknak van vége, de örök életet adott nekünk az Isten, és ez az élet az Ő Fiában van. Akié a Fiú, Jézus, azé az élet. Az elvehetetlen, az örök élet. Hiszen Ő maga mondta ott Betániában Máriáéknak: „Én vagyok a feltámadás és az élet, és aki hisz énbennem, ha meghal is, él az."

Ezt az életet kínálja újra Jézus, s ennek az ára az Ő kereszthalála. Ez következik be órákon belül, de erre a tanítványok nem gondolnak. Megint csak találgatják: hova mehet, miért nem mehetünk vele. Péter azt mondja: olyan nincs, hogy én nem mehetek veled. Megyek az életem árán is, s kiderül, hogy önmagát sem ismeri. Azt mondja Jézus: dehogy adod az életedet, letagadod, hogy ismertél engem!

Jézus gondolatai fent a magas szinten, a láthatatlanokat is számba véve, és az emberi gondolatok a földszinten vagy az alagsorban botorkálnak, tétováznak, és nem értik Jézust.

Azért fontos ezt látnunk, mert Isten cél-ja, hogy felemeljen minket ebből az alagsori gondolkozásból. Isten célja, hogy kitágítsa a látókörünket, hogy ne csak az orrunkig lássunk, vagy még addig sem. Isten célja, hogy a teljes valóságot megismerjük, ne csak a láthatókat, amiket a Biblia így ne-vez, amiket öt érzékszervünkkel tapasztalha-tunk, hanem a láthatatlanokat is. Magát a láthatatlan Istent megismerjük. Az Ő velünk kapcsolatos tervét. Számunkra elkészített ajándékait, az Ő nagy és igaz gondolatait, és ettől meggazdagodjék az életünk. Hogy igazán életünk legyen. Olyan, ami felett nincs hatalma a halálnak sem. Ha majd lefogják a szemünket, mi akkor is élünk; ha nékünk az élet Krisztus, akkor a meghalás egyenesen nyereség — azt mond-ja Pál apostol.

Nos, ide akar elsegíteni minket. Ezért fontos látnunk, hogy nem innen indulunk. Onnan indulunk, hogy tapogatjuk még azt is, ami körülbelül megismerhető lenne. Ta-lálgatunk, mint itt az emberek mind a három helyzetben. Szeretnénk megismerni az igazságot, de csak igazság mozzanatok bir-tokába juthatunk. Ugyanakkor Ő kinyitja a szemünket, adja a hit ajándékát, felemel ma-gához, és onnan magasabbról nagyobb áttekintése van az embernek. Onnan a magasról még önmagunkat is látjuk, és nem fogunk ilyeneket mondani, mint Péter, hogy az életemet adom érted, miközben tele volt gyávasággal és hitetlenséggel. Elsegít Isten igazi önismeretre, és Őt is megismerhetjük.

Mondok erre egy-két példát befejezésül.

Sok ember olvassa a Bibliát. Lehet a Szentírást úgy olvasni, hogy ami ott le van írva, az események cselekményét nagyjából megértem, de semmi közöm nincs hozzá. Nem kapcsolódik össze az életem mostani eseményeivel. Miért is kapcsolódna össze? Az történt kétezer évvel ezelőtt, én élek ma. Hasznos olvasmány, de nem válik igévé, Isten személyesen hozzám szóló, időszerű szavává. Ha azzá válik, akkor emelt fel minket a mi Urunk. Akkor már nemcsak a betűket, a szavakat meg a mondatokat értem, akkor Őt értem, a Mindenhatót, aki szeret engem, kis senki embert, akinek fon-tos vagyok, aki vezetni akar, tanácsolni. Ezért van az írott Szentírás, hogy az az ér-telmemen át a szívembe jusson, és helyes döntéseket hozzak. Olyan szempontok érvényesüljenek az életemben, amire csak Ő tudja felhívni a figyelmemet. Így veszem a kezembe naponta: szólj, Uram, mert hallja a te szolgád. Persze, hogy a betűkön meg a mondatokon keresztül szól, de nem akadok el azoknál, hanem eljutok Őhozzá. Amikor becsukom, akkor megköszönöm, hogy újra megóvtál valami rossztól, mert azt akartam csinálni. Most már értem, hogy az nem jó, akkor nem csinálom. Erre a döntésre úgy jutottam, hogy olvastam a Bibliát. Ez sokkal több, mint tartalmilag megismerni, a cselekményét elmondani.

Ahogyan Isten cselekvését észreveszi a hívő ember: Egyszer néhányan imádkoztunk egy sokgyerekes családért, hogy kapjanak meg egy bizonyos lakást, vagy valami módon segítse őket Isten egy kicsit nagyobb lakáshoz, mert abban a szűkben már nem lehet létezni. Volt is egy lehetőség, de sokan pályáztak rá, és akinek a döntésétől függött az ellenségesen viszonyult általában a hívőkhöz és így őhozzá is. Mi csendesen imádkoztunk: ahogy Isten jónak látja, segítsen rajtuk és oldja meg ezt a kérdést.

Eljött a tárgyalás napja, és az illető, aki szeretett volna nagyobb lakásba menni, nem értette az egészet és nem győzött csodálkozni, hogy a nagy ellenség milyen természetes kedvességgel fogadta és közölte vele, hogy mérlegelve a jelentkezőket, úgy látja, hogy leginkább őket illetné ez meg, és gratulált neki, odaadta a kulcsokat, hogy néhány nap múlva beköltözhetnek a kért lakásba. Amikor jött ki, jellemző volt, hogy ki hogyan értékelte: na, öreg, nagy mázlista vagy — itt kezdődött, azután a skálán sok ehhez hasonló elhangzott, egészen odá-ig, hogy megőrült az a „muki”, mert most az ellenkezőjét mondta annak, amit a múltkor. Mi csak csendesen összenéztünk, és azt mondtuk: adjunk hálát Istennek, hiszen minden lakás az övé, Ő intézi az ilyen dolgokat is. A mi imádságaink ott voltak előt-te, és tudtuk, hogy nem őrült meg a „muki”, és nem mázlija volt a barátunknak, ha-nem Isten elérkezettnek látta az időt, hogy segítsen rajtuk. Tőle kértük, neki köszönjük meg.

Két szinten értékelni az eseményeket. A láthatatlanokat is komolyan venni. Ehhez már hit kell.

Isten figyelmeztetéseit is csak így érti az ember. Együtt szolgáltam valakivel egy héten, és nagy belső harcai voltak, mert a hét második felében máshova hívták őt. Egy nem az ő hitéhez illő rendezvényre. Ő is tudta, hogy ott semmi keresnivalója nincs, de nagy volt a csábítás és nem merte kimon-dani: nem, hanem itt maradok. Nem erőszakoskodtam vele. Minden nap előhozta: mégis, hogy látod? Mondtam: elmondtam egyszer, ma is úgy látom. A végén már csak azt kérdezte: még mindig úgy látod? Még mindig úgy látom. Az nem neked való, biztos, hogy nem kedves Istennek, de men-jél el nyugodtan, elvégezzük helyetted a munkát, nem fogjuk a szemedre vetni soha.

Aznap munka közben egy érdekes kőgolyót találtunk a föld alatt. Neki az nagyon megtetszett, szépen letisztogatta s min-denkinek mutogatta: milyen érdekes, szabályos, kerek. Hogy csinálhatták ezt kőből… Ahogy mutogatta, ráejtette a lábára, és eltört az egyik lábujja. Bevittük a kórházba, és megint hangzottak vélemények. Szegény, szerencsétlen, most nem mehet el oda, abba a buliba, ahova hívták a hét végére, pedig többnapos buli lett volna és pén-zébe sem került volna. Innentől, azon keresztül, hogy ha valaki ilyen ügyetlen, akkor ne mutogasson kőgolyót, hanem tegye le a földre, és ott mutassa meg, mindenféle bölcsesség elhangzott. Amikor visszahozták a kórházból begipszelt lábbal, nekem csak ennyit mondott: útközben megköszöntem Istennek, hogy nem enged el oda.

Ez az ember látta a valóságot, az összes többi elakadt a kőgolyónál. Ők nem ismerték azt, aki az eseményeket irányítja, aki az övéit megvédi a számukra veszedelmes utaktól, még akkor is, ha készek lennének engedetlenek lenni, mint ahogy ő kész lett volna akkor. Aki szereti a benne bízókat, aki tud adni lakást, és tud adni fenyítést, de a fenyítése mögött is az Ő mentő szeretete van. Ide akar elsegíteni minket a mi Urunk, hogy kinyíljon végre a szemünk és lássuk a valóságot, ne csak mozzana-tokat, töredékeket, jelenségeket. Lássuk a legfőbb valóságot, Őt magát, aki nagyon szeret minket. Jézus szemével nézzünk — ahogy ezekből a történetekből kiderül.


Imádkozzunk!

Édesatyánk, elhisszük a te igédnek, hogy magunktól soha nem tudunk eljutni ilyen helyes látásra. Ezért aztán sokszor valóban össze-vissza beszélünk. A legnagyobb jó szándékunkkal is helytelenül ismerjük fel a helyzeteket és értékeljük a dolgokat. Önmagunkat is félreismerjük, mint Péter, és sok rossz döntést hozunk.

Köszönjük, hogy a te Szentlelkedet kínálod nekünk, és akiben a te Lelked van, az megismeri a te gondolataidat, felismeri terveidet és képes engedelmeskedni neked. Add nekünk a te Szentlelkedet, szülj újjá minket a te igéddel. Emelj ki minket onnan, ahova születtünk, hogy az újjászületés által a te szemeddel lássuk a valóságot.

Így hozzuk eléd most mindnyájan pillanatnyi helyzetünket. Adj nekünk tanácsot, kiutat, szabadulást, vigasztalást, megoldást — melyikünknek mire van szükségünk.

Könyörgünk hozzád a betegeinkért, különösen is egy férfitestvérünkért, két asszonytestvérünkért. Olyan tehetetlenek az orvosok is sokszor, Urunk. Hisszük, hogy neked minden lehetséges, az ő gyógyulásuk is.

Könyörgünk hozzád ott a tenger mélyén, élet-halál szélén levő embertársainkért, és azokért, akik menteni akarják őket. Könyörgünk azokért, akiknek a hőség különösen megnehezíti a munkáját. Könyörgünk azokért, akik most vannak csendeshéten, s azokért, akik a jövő héten próbálnak reád figyelni. Adj nekik nyitott szívet, életüket megújító igét. Könyörgünk az új tanév küszöbén a pedagógusokért, diákokért. Add, hogy mindnyájan örömmel lássanak munkához, s akik a tieid, hadd tudjanak reád figyelni és tőled kapott áldásokat továbbadni.

Könyörgünk már most az őszi evangélizációnkért. Te légy itt közöttünk, dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus. Nyitogasd a mi szemünket és adj bátorságot, hogy higgyünk benned és a mienk lehessen ez az élet, amiről most hallottunk.

Őrizd meg a szívünkben az igét, és beszélj velünk tovább is még a te igéden keresztül. Segíts ebben a csendben őszintén imádkozni.

Ámen.