Leborulva imádta Őt

 

 

 

Lekció: Jn 9,10-17

 

Alapige: Jn 9,35-38

Meghallotta Jézus, hogy kiközösítették, és amikor találkozott vele, megkérdezte tőle: „Hiszel te az Emberfiában?” Ő így válaszolt: „Ki az, Uram, hogy higgyek benne?” Jézus így felelt neki: „Látod őt, és aki veled beszél, ő az.” Erre az ember így szólt: „Hiszek, Uram.” És leborulva imádta őt.


Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, őszintén bevalljuk, hogy sokszor bizony csakugyan nagy mélységből kiáltunk hozzád. Olyan messze tudunk sodródni tőled egy hét alatt is, sokszor pillanatok alatt, néha még szembe is tudnak fordítani veled mások, meg a magunk alakoskodása, az, hogy szégyellünk téged vagy félünk másoktól, vagy egyszerűen el is feledkezünk arról, hogy te vagy.

Bocsásd meg, Urunk, ha még mindig magunk körül forgunk. Ha még mindig azt gondoljuk, hogy nálad nélkül bármi értelmeset, szépet és jót cselekedhetünk. Bocsásd meg mindazt, amivel az elmúlt héten bántottunk meg téged. Megvalljuk neked itt a megterített asztalnál minden önzésünket, hiúságunkat. Eléd hozzuk szorongásainkat, aggodalmainkat, félelmeinket. Még mindig oly sokszor ismétlődik, Urunk, hogy önmagunkra nézünk vagy a valós, vagy elképzelt veszedelmekre, vagy az ellenségeinkre és nem tereád.

Bocsásd meg, hogy noha sok mindent tudunk rólad, olyan kevéssé vesszük komolyan, hogy te örökkévaló szeretettel szeretsz és ezért terjesztetted ki reánk is a te irgalmadat. Olyan kevéssé számolunk azzal, hogy neked minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen.

Magasztalunk téged azért, mert te nem bűneink szerint cselekszel velünk, és nem fizetsz nékünk a mi álnokságaid szerint. Köszönjük neked, hogy Jézusra nézel, és nekünk bocsátasz meg. Áldunk téged az Ő keresztjéért, vérének bűntörlő erejéért és szabadító hatalmáért.

Alázatosan kérünk, hogy hadd szóljon a keresztről való beszéd most is közöttünk. Az emberi szón túl hadd halljuk meg és vegyük komolyan a te hozzánk szóló isteni igédet. Legyen a te szavad valóban teremtő igévé. Olyanná, ami elhat a szívnek és a veséknek a mélységéig, amelyik felszínre hozza a sötétséget, amelyik bizonyosakká tesz minket arról, hogy megbocsáttattak a mi vétkeink Jézusért.

Kérünk, így beszélj itt most velünk. Mindent tudsz rólunk, egyedül te tudsz mindent rólunk. Egyedül te tudod minden szükségünket kielégíteni, minden kötelékünket leoldozni, és mindazzal gazdagon megajándékozni, amire szükségünk van nekünk és azoknak, akik között elhelyeztél.

Kérünk, legyen ez az óra most a te ajándékozásod alkalma. Nyisd meg a mi szemünket is. Olyan vakon élünk, Urunk, nem látunk téged, nem látjuk önmagunkat sem azoknak, akik valójában vagyunk, nem látjuk azt a sok lehetőséget, amit elkészítettél. Olyan sokszor nem látjuk a bűnt bűnnek, vagy csak a másikét látjuk. Nem látjuk a te kegyelmedet kegyelemnek.

Nyisd meg a mi szemünket. Engedd, hogy a láthatatlanokat is komolyan tudjuk venni. Mindenek felett téged, magadat, a láthatatlan, de valósággal uralkodó és minket szerető Istent. Engedj közel magadhoz most minket, emelj közel magadhoz abból a mélységből, amiben vagyunk. Hadd lehessünk engedelmes, néked élő boldog gyermekeid.

Ámen.


Igehirdetés

Múlt vasárnap este ennek a történetnek az elejét tanulmányoztuk. Láttuk, hogy ott nem gyógyítás történt. Jézus ennek az embernek nem a megbetegedett látószervét gyógyította meg, hanem a hiányzó látószerve helyére teremtett szemet. Egészen nyilvánvaló lett itt az Ő isteni teremtő teljhatalma. Ezért is kapják fel a fejüket a rend őrei és több tárgyaláson keresztkérdések tűzébe helyezik ezt a meggyógyítottat. Ki az, aki foglalkozott veled, hogy csinálta, mit csinált, és biztos-e, hogy vak voltál, és biztos-e, hogy most látsz? Ki nem fogynak már a nevetségességig a kérdésekből, mert ez egyértelmű messiási jel volt — amit éppen ők, az írás tudói ismertek a legjobban —, hogy vakon születettnek látást adni csak Isten képes. Ez mindent eldönthet a tekintetben, hogy kicsoda Jézus.

Láttuk azt, hogy sajnos mi is mindannyian lelkileg ennyire vakon születünk. Szü-letésünktől fogva nem látjuk Istent, nem szá-molunk vele. Nem látjuk önmagunkat sem azoknak, akik vagyunk, nem látjuk az Istentől elkészített lehetőségeinket, nem látjuk a bűnt bűnnek és az Istent olyan nagynak, amilyen Ő valójában. Nekünk is arra van szükségünk, hogy teremtő hatalommal nyúljon bele az életünkbe Jézus. Jézus Krisz-tusnak ma is van hatalma újjáteremteni mind-nyájunkat és elsegíteni oda, hogy látni fog-juk helyesen a láthatókat, és érzékelni fog-juk pontosan a láthatatlanokat is. Vagyis új-ra emberré formál minket, akik a teljes va-lóságot látjuk, és helyesen tudunk azon tájékozódni.

Innen folytassuk most a történetet. A ma hallott részből három szót szeretnék majd kiemelni. Azok kedvéért, akik nem tudták nyomon követni az előzőeket, röviden hadd foglaljam össze, hogy miről is van itt szó, mert az első mondattól kezdve örömhír ez a történet.

Azzal kezdődik, hogy Jézusnak nagyon keményen nekiesnek a vallásos élet vezetői, a templomban éles vitát folytatnak vele, és olyan méregbe gurulnak az Ő szelíd válaszain, hogy ott mindjárt meg akarják lincselni — vagy ahogy a Biblia mondja: meg akarják kövezni. Köveket ragadtak, hogy reá dobálják — ezzel fejeződik be az előző fejezet. És ahogy ebből a helyzetből elmegy Jézus (egyelőre még nem ölhették meg, mert még nem jött el az ő órája), akkor látja meg ezt a vak koldust. Láttuk, hogy milyen nagy örömhír ez maga is. Hogy még ilyen fenyegetett helyzetben sem önmagával van elfoglalva a mi Megváltónk, még itt is mások fontosak neki: egy kicsi, egy névtelen, egy megvetett, egy senki.

Az is nagy örömhír, hogy ez az ember még nem látja Jézust. Senkit és semmit nem lát, Jézust sem, de Jézus már látja őt. Ez így kezdődik mindannyiunk életében. Mi még nem látjuk őt, esetleg bőszen tagadja is valaki, beszéltem már ilyenekkel, de Jézus már látja az illetőt és ismeri a sebeit, látja a terheit. Dávid azt mondja: számon tartja még a könnyeinket is. Tömlőjébe sze-di, mintegy megszámlálja a befelé elsírtakat is. Nála készen van mindaz, amire szük-ségünk van. Te még nem látod Őt, Ő már lát téged.

Az Ő szeretete elkezd vonzani, mint a-hogy ezt az embert is, akinek egy egyszerű parancsot adott: menj el a közeli tóhoz és mosd le a szemedről a sarat. Az ember elment, s miközben lemosta, látott. Mi nem tudjuk elképzelni, milyen élmény lehetett ez neki. Amikor visszafelé jön és kérdezik, hogy ki tette ezt, azt mondja: egy ember, akit Jézusnak hívnak. Aztán a farizeusok maguk elé citálják és elkezdik részletesen faggatni, és megint megkérdezik ők is: te kinek tartod Őt?

Érdekes, itt már nem ezt mondja, hogy egy ember, akit Jézusnak hívnak, hanem ezt: prófétának tartom. Ez már több annál. Erre ők megharagszanak, mert azt mondják, hogy szombaton gyógyított, megszegte a törvényt, tehát nem lehet próféta, hanem egy közönséges bűnös ember. A kollegáik egy része viszont azt mondja, hogy ha közönséges bűnös, hogy tehetett ekkora csodát, amekkorát csak Isten tehet? Ezen elvitatkoztak egymással.

Ez az ember viszont elgondolkozott a-zon, hogy ők sem ismerik, hogy ki tette ezt velem, én sem ismerem! Ki lehet Ő? Próféta vagy annál is több? Akkor hangzik el az az erőteljes mondata ennek a meggyógyítottnak, amikor bizonygatja a farizeusok egy része, hogy hidd el, ez bűnös ember, mert szombaton cselekedett ilyet, akkor azt mondja: nem tudom, hogy bűnös vagy nem bűnös, nem tudom ezt teológiailag eldönteni, egyet tudok: vak voltam, most pedig lá-tok. Erre megharagszanak rá és kiközösítik.

Ez veszedelmes ítélet volt, mert azt je-lentette, hogy akit Izráel népi és vallási közösségéből kiközösítettek, az törvényen kívülivé vált, vagyis bárki azt tehetett vele bün-tetlenül, amit akart. Agyon is üthették az ut-cán, nem lett neki következménye. Sőt még megdicsérték az illetőt, hogy végrehajtotta egy ilyen gonoszon az ítéletet, akit ki kellett közösíteni. Közvetlen életveszélyben for-gott ettől kezdve ez az ember. Valamelyik fanatikus nekiesik és vége az életének.

Nos, Jézus szemmel tartotta őt, és meg-tudván, hogy kiközösítették, azonnal keresi. Ott a templom zsúfolt udvarán Jézus úgy veszi az irányt, hogy odamenjen ehhez az emberhez, és feltesz neki egy olyan kérdést, ami látszólag egyáltalán nem ide illő. „Hiszel te az Emberfiában?” Megtanultuk már, hogy az Emberfia ugyanarra a személyre vonatkozik, akit Isten Fiának, akit Messiásnak nevez a Szentírás. Ezek a fontos jelzők mind egy személyre, Jézus Krisz-tusra vonatkoztak. Hiszel te Jézusban, az Emberfiában?

Tiszteletreméltó a meggyógyítottnak a gondolkozása, mert nem válaszol azonnal. Azt mondja: „Ki az, Uram, hogy higgyek benne?" És itt újra megmutatkozik Jézusnak ez a csodálatosan figyelmes, tapintatos, finom szeretete, és ez az utolérhetetlenül bölcs pedagógia, ahogy elvezeti az igazságra azokat, akikkel elkezdett beszélgetni. Nem megy ajtóstól a házba, nem nyitja ki előtte sarkig a mennyország kapuját, hogy onnan az a fény, ami reá árad elvakítsa, hanem fokozatosan nyitja ki előtte. Azt mondja: „Látod őt” Hm… Emberfia, Isten Fia, látod őt… ki lehet az? Hagy időt arra, hogy gondolkozzék. Utána folytatja a mondatot: „aki veled beszél, ő az.” Itt sem azt mondja: én vagyok. Kezdhette volna ezzel.

Engedi, hogy megérlelődjék benne a meggyőződés, hogy mérlegeljen, gondolkozzék, és úgy hangozzék majd el egy magalapozott hitvallás. Ez el is hangzik. „Hiszek, Uram” és leborulva imádta őt. Úgy, ahogy egy akkori hívő csak Istent imádta. Úgy szólítja meg a názáreti Jézust, akit korábban csak prófétának tartott, ahogyan egy akkori hívő csak Istent szólította meg: Uram — ezt mondták a Jahve név helyett.

Ugyanarra a felismerésre jut ez az ember ott a nyüzsgés közepette a jeruzsálemi templomban, amire Tamás jutott húsvét után egy héttel: én Uram, és én Istenem. Felismeri Jézusban az Isten Fiát. Felismeri Jézusban Istent. Mert Jézusban a mindenható Isten van itt közöttünk és a mindenható Isten csak Jézusban van itt közöttünk. Ezek nem öncélúan megfogalmazott dogmatikai formulák, hanem ettől az üdvösségünk függ mindnyájunknak, hogy hisszük-e ezt. Annyira, hogy ugyanez a János a levelében le merte írni, hogy aki ezt nem vallja, az az Antikrisztustól van. Aki nem hiszi és vallja, hogy Jézus a testben megjelent Krisztus, az az Antikrisztustól van. És nemcsak az üdvösségünk függ ettől a hittől és meggyőződéstől, hanem az is, hogy a testben hátralevő időnket hogyan töltjük el.

Éppen ez rajzolódik ki gyönyörűen ennek az embernek a történetében. Előbb Jézus megajándékozta őt testi látással, aztán fokozatosan elvezette lelki tisztánlátásra is, és ennek a csúcsa az volt, amikor az Ő titka kinyílt előtte. Felismerte Jézusban az Is-ten Fiát, az Istent.

Olyan szépen bomlik ki ez ebben a három megjelölésben. Először azt mondja a kérdésre, hogy ki az, aki meggyógyított? Egy ember, akit Jézusnak hívnak. Aztán mikor a hatóság faggatja, azt mondja: próféta. Itt pedig némi gondolkozás után megvallja a hitét: hiszek benned, Uram, és hiszem, hogy te vagy az Isten Fia, ezért leborulva imádlak.

A legtöbb ember életében ezzel kezdődik a Jézussal való kapcsolat, hogy egy ember, akit Jézusnak hívnak. Valamit hallottunk harangozni. Olvastunk róla ezt, azt. Hallottunk róla. Elképesztően sok buta és hamis könyv is megjelenik róla mostanában, amik mind valami módon Jézust akar-ják bemutatni ki-ki a saját elképzelése, ideológiája és vérmérséklete szerint. Olvasnak az emberek ilyet, olyat, amolyat.

Besorolják a történelem nagyjai közé. Egy nagy ember. Amiben benne van az is, mint a történelem nagyja felett, a történelem elszalad. Tehát volt. Múlt időben beszélnek ezek az emberek róla. Kár, hogy olyan makacs volt, nem végezték volna ki olyan fiatalon, mert jó ember volt. Sok jót tehetett volna még, ha nem ragaszkodik annyira az Ő Atyjához, meg tanításaihoz, még évtizedekig jót cselekedhetett volna. De hát jobb sorsra érdemes fiatalemberként kivégezték. Ennyi. Egy ember, akit Jézusnak hívnak.

Ennél lényegesen több az, amikor valaki megkockáztatja, hogy próféta, ami azt jelenti, hogy nemcsak egy ember, hanem Isten embere, aki Isten dolgait tanítja nekünk. Nagy tanító, nagy gondolkodó. Olyan kedvesen ajánlotta valaki a múltkor figyelmembe, hogy olvassam el mindenképpen, valahonnan szerezzem meg Jézusnak a Hegyi beszédét, mert gyönyörű szép gondolatok vannak benne. Nem egészen időszerű az ma már, mert a kor megváltozott, de azért érdemes elmélkedni rajta.

Próféta. Érdemes tőle olvasni még ma is, pedig mi már mindent tudó, képzett, mo-dern emberek vagyunk. De hogy mi helyet-tünk halt meg a kereszten, hogy nekünk csak azért van lehetőségünk visszatalálni Istenhez, mert Ő utánunk jött és visszavezet; hogy csak vele együtt jelenhet meg ember az Isten előtt úgy, hogy nem pusztítja el az Isten igazságos ítélete; hogy Ő legyőzte a halált is, mert Isten és ma is él, és akik hiszünk benne ma is beszéltünk vele, számíthatunk rá — mindez hiányzik ebből: próféta. Szépen hangzik, de hiányzik belőle, féligazság.

Mennyire csodálkozhatott ez az ember, amikor kimondta a hitvallást: „Hiszek, Uram" és leborulva imádta őt azon, hogy ó, de messze van ez attól, hogy egy ember. Hogy mondhattam olyat az elején, hogy egy ember, akit Jézusnak hívnak? Jézusnak hívják, de nem ember… most már tudom: Isten. Úgy szeret minket, hogy emberré lett, hogy az Ő örök isteni természete mellé ma-gára vette a mi nyomorult testünket is, mert csak így lehetett segíteni rajtunk. Dehogyis egy ember … A szerető Isten maga! Hogy mondhattam olyat, hogy próféta? Hát persze, prófétának is a legnagyobb, de nemcsak az, ez fél-igazság, hanem Ő az Isten Fia, az Emberfia, a megígért Szabadító.

Ez annyira élesen van megfogalmazva a Bibliában, hogy semmiképpen nem szabad elködösítenünk, mert maga Jézus így beszél erről: „Az Atya nem is ítél senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak adta át, hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogyan az Atyát tisztelik. Aki nem tiszteli a Fiút, az nem tiszteli az Atyát sem, aki őt elküldte. Bizony, bizony, mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe. Bizony, bizony mondom néktek, hogy eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten Fiának a hangját, és akik meghallották, élni fognak. Mert a-hogyan az Atyának van önmagában élete, úgy a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában. Sőt arra is adott neki hatalmat, hogy ítéletet tartson, mert ő az Emberfia.” (Jn 5,22-27)

Érdemes lenne minden állítását elemez-ni, de erre most nincs időnk. Ezt az egyet ragadom ki: „Aki nem tiszteli a Fiút, az nem tiszteli az Atyát sem, aki Őt küldte”, akiben Ő maga van itt jelen, akiről Ő maga tett bizonyságot: ez az én szeretett Fiam, akiben én gyönyörködöm. Ha tehát valaki azt mondja, hogy hisz Istenben, de nem hiszi, hogy Jézus Krisztus örök Isten, hogy az Ő kereszthalála helyettünk bemutatott en-gesztelő áldozat volt, hogy Ő feltámadott és él, dicsőségesen eljön majd másodszor is, és egyedül a hozzá való személyes kapcsolatunktól függ az üdvösség vagy kárhozat, az nem hisz Istenben. Nem az igazi Istenben hisz, az csinált magának egy bálványt és abban hisz. Isten úgy rendelkezett, hogy aki Őt tiszteli, az tisztelje a Fiút is ugyanazzal a tisztelettel. Ha ezt nem teszi, akkor nem az igazi Istenben hisz, akkor bálványimádó.

Érdemes ám ezt kritikusan és becsületesen végiggondolnunk, mert sokan, még templomos emberek is visszariadnak attól, hogy Jézus istenségét vallják. Mert mi nem akarunk embert isteníteni… Nem bizony! De pont ezt kell eldönteni, hogy Ő ember vagy Isten. Kinek mondta magát, kinek állította őt a Mindenható és annak hisszük-e?

Ebben a rövid hitvallásban, hogy „hiszek, Uram” és leborulva imádta őt, néhány sorsdöntő felismerés van. Benne van mindenekelőtt ez: felismerte ez az ember Jézusban az Istent. De benne van az a felismerés is, hogy most már személyes kapcsolata van az élő Istennel Jézus által.

Nem tudom, megfigyeltük-e milyen hidegen és tárgyilagosan hangzik az, hogy egy ember, meg az is, hogy próféta. De a harmadik elnevezés végén személyrag van. Azt mondja: Uram, mi összetartozunk. Te észrevettél engem, beléptél az életembe. Tő-led akkor, amikor még semmit sem tudtam rólad, ajándékot kaptam. Az életemet kaptam tőled. Uram, én ezért mindig veled akarok maradni. El nem fogy a hála a szívemből. Te vagy az Úr és én a te szolgád. Mit akarsz, hogy cselekedjem?

Egyszerre létrejön az a személyes kapcsolat és az a világos alá-fölérendelés, amire Isten az embert teremtette, és ami megsemmisült, mikor mi Isten ellen fellázadtunk. Megpróbáltuk Őt letaszítani a trónjáról. Összeeszkábáltunk magunknak egy tró-nust, felkapaszkodtunk rá, fogjuk a két kar-fáját utolsó erőnkkel is és megpróbálunk uralkodni. Isten nélkül kis istenné válik min-den ember.

Figyeljétek meg, mennyire magunk körül forgunk csak a mai napon. Amiket elterveztünk, vagy eddig mondtunk, tettünk, vagy amit csinálni fogunk. Mennyire az a döntő, hogy mi kellemes nekünk és mi nem. Ki nem fogynak emberek a maguk hőstetteiért dicsérni magukat és a maguk sérelmei miatt sajnáltatni magukat. Bármikor, bárkiről tudunk valami rosszat mondani. Hogyne, hiszen legalább azon az egy ponton mi feljebb érezhetjük magunkat, és abban különbnek tekinthetjük magunkat, s erről a hall-gatót is igyekszünk meggyőzni. Sokszor sze-rénykedve, hogy ne lógjon ki a lóláb. Ez azonban előbb-utóbb mindig meglátszik.

Ki szervezi meg az életünket? Mi kézbe vesszük és megszervezzük. Hadd kérdezzem meg: ki kérdezte ma reggel Istentől: Uram, mire adtad nekem ezt a vasárnapot? Mit akarsz, hogy ma csináljak? Lehet, hogy eszünkbe jutott volna valaki, akihez el kell menni vagy megírni egy levelet, vagy visszaadni, vagy odaadni valamit, vagy útba ejteni valakit templomból hazafelé me-net. Vagy megvallani valami bűnt és itt hagyni végleg. Vagy elfogadni végre vala-mi olyan ajándékot, amit Ő kínál, netalán Őt magát, Jézust. Ez azt jelentené, hogy lejövünk végre arról a trónusról és azt mond-juk: te vagy a királyok Királya. Ez a hely egyedül téged illet meg, Uram. Én pedig kész vagyok mától kezdve szolgálni neked.

Akiben ez a döntés megszületik, és ezt elkezdi gyakorolni, az éli át, hogy a lehető legnagyobb méltóság egy ember számára az, amikor így elkezd szolgálni Jézusnak. Akkor zökken a helyére egy elrontott élet. Akkor kerül vissza az elveszített pozíciójába a bűnös. Akkor lesz újra kapcsolata Istennel Jézus által. Mert akkor ismeri fel, amikor végre elismeri, hogy Ő az Úr, és egyedül Ő legyen. Nem akarok tovább istenkedni, Ő az Isten, én ember vagyok. Ő a Teremtőm és én az alkotása vagyok, és egyedül Ő tudja mire teremtett, és az Ő céljainak szeretnék megfelelni, az Ő akarata hadd valósuljon meg az én nyomorult életemben is.

Ó, de messze van ez onnan: egy ember, akit Jézusnak hívnak, de még ettől a vallásos választól is: próféta. Ez az Istenhez visz-szatalált igazán hívő ember nagy felismerése.

Ahogy ezt a három kifejezést ízlelgettem, eszembe jutott egy régi emlékem. Egy ideig voltam segédlelkész egy olyan kedves főnök mellett, aki jó barátja volt egy igen nagy magyar írónak. Mivel annak az írónak a rokonsága ott volt eltemetve, többször lejöttek a temetőbe. Egy alkalommal baráti társaság volt együtt a főnökömnél és nekem is kellett ott egymást csinálni, és erről az íróról beszélgettek. Volt, aki hallott róla. Örömmel közölte, hogy hallotta már ezt a nevet. Volt, aki überelni akarta őt, és beszámolt arról, hogy mit olvasott tőle. Mondta pontosan a címeket. Valaki hallgatott. A végén az egyik nagyhangú résztvevő megkérdezte: maga nem ismeri ezt a nevet? Mire ez az asszony csendesen azt mondta: a férjem. Ez a különbség: hallot-tam róla, ennél több: olvastam tőle, meg is tudom mondani mit; vagy együtt élek ve-le, a férjem.

Egy ember, akit Jézusnak hívnak, — hal-lottam róla, próféta, — ismerem valameny-nyire a gondolatait és tisztelem őt, Uram — együtt élek vele. Egyszer az én ajtómon is kopogtatott, én kinyitottam neki, és úgy ahogy mondta, bejött és azóta mindenét megosztja velem. Azóta van értelmes életem. Tudom, hogy ez olyan élet, hogy ha egyszer utolsót dobban majd a szívem, akkor is megmarad, ez túléli a halálomat, mert ez az élet Ő maga. Nékem az élet Krisztus.

Ide akar elsegíteni minket a mi Megváltónk. Hol vagyunk mi a három fokozat közül? Akárhol vagyunk, onnan léphetünk előbbre. Hogy lehet előbbre lépni? Az is világos ebből a történetből. Ez az ember úgy ismerte fel Jézust, hogy hallgatta Őt. Megtette, amit mondott, mindjárt a legelején elment megmosakodni. Nem okoskodott, nem halogatta. A végén meg hallgatta Őt. Mindenki az ige hallgatása közben jut el erre a hitre. A Biblia szerint nincs más út. A hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének hallásából. Nem lehet másként Őt felismerni.

Gyárthat magának különböző elképzeléseket bárki, de Őt igazán megismerni csak aközben lehet, miközben Őt hallgatjuk. Ezért érdemes igét hallgatni, Bibliát olvasni, és amit abból megért az ember — ha csak ilyen egyszerű parancs is mint amivel kezdődött ennek a vaknak az életében: menj el és mosakodj meg — azt meg is teszi. Akkor eljutunk mi is oda, hogy tudjuk leborulva imádni Őt. Ettől kezdve nem attól félt ez az ember, hogy jaj, vele mint kiközösítettel mi történhet, hanem annak örült, hogy őt befogadta Jézus. Lehet, hogy az emberek kiközösítették, de ahhoz tartozik, aki őt a legjobban szerette.

Van egy szép énekük, amelyik végig Jézusról szól. Legyen ez a mi személyes hitvallásunk:

  

Jézus Krisztus, kegyelmes Megváltónk,
Úr Istentől adatott tanítónk,
Szent Atyáddal felséges megtartónk,
Szentlélekkel mi megigazítónk!
Téged vallunk hatalmas Istennek,
Kezdet nélkül való természetnek,
Szent Atyáddal egy örök Istennek:
Szentlelkétől lelkeztél Istennek.

(286,3)


Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, kezdjük látni, hogy nem értjük mi meg soha ezt a titkot: hogy ki vagy te valójában? Természetesnek is tartjuk, hogy a te végtelen lényed nem férhet bele a mi véges, sőt sokszor korlátolt értelmünkbe.

Köszönjük, hogy amit nem értünk, a hitünkkel azt is komolyan vehetjük. Kérünk, tedd világossá számunkra, hogy nem két Istent kell nekünk imádnunk, hanem te, aki alkottad ezt a világot, te hajoltál egészen közel hozzánk a te Fiadban, Jézusban és te vagy kész még közelebb jönni hozzánk, be egészen a szívünkbe a te Szentlelked által.

Téged dicsőítünk és áldunk. Kérünk, kezdd el a te munkádat bennünk. Köszönjük, hogy akiben te elkezded, be is fejezed. Nem végzel félmunkát. Segíts minket közelebb hozzád onnan, ahonnan vagyunk. Előbbre a hitben. Adj nekünk egészséges növekedést a te megismerésedben, az alázatban, a neked való engedelmességben, a benned való bizalomban és abban az örömben, ami mindezt kíséri a te gyermekeid életében.

Segíts lépni most, hogy ne csak hallgassunk, hanem tudjunk válaszolni neked úgy, hogy leborulva imádunk mi is.

Eléd hozzuk mindnyájan személyes gondjainkat. Taníts meg rád bízni azokat és tőled várni a megoldást, szabadulást. Köszönjük, hogy letehetjük előtted bűneinket. Adj nekünk érvényes feloldozást és békességet. Segíts, hogy ne csak megvalljuk, hanem elhagyjuk azokat. Hadd legyünk mindnyájan a magunk helyén a te szeretetednek az eszközei. Adj nekünk nyitott szemet, hogy mi is észrevegyük mások nyomorúságát, mint te, és add, hogy mozduljon a kezünk és lábunk, és amíg lehetőségünk van arra, hogy jót cselekedjünk, engedelmeskedjünk neked.

Könyörgünk hozzád népünkért, országunkért, annak vezetőiért. Könyörgünk, adj lelki ébredést ennek a népnek. Legyen a te gazdag áldásod azokon a csendesheteken, napokon, amik ezen a nyáron is nagy számban vannak, hogy sokan megismerjenek téged mint Szabadítójukat, hogy sokaknak megnyíljon a szemük és higgyenek benned. Engedd, hogy mi is ezek közé tartozzunk. Engedd, hogy megszenteljük a mai napot és a te akaratod szerint tölthessük el a testben hátralévő időt.

Kérünk, segíts ebben a csendben folytatni magunkban az imádságot.

Ámen.