Hálaadás és dicsőítés

 

 

Alapige: Neh 12,27-43

Jeruzsálem falának a felavatásakor mindenütt fölkeresték a lévitákat, és elvitték őket Jeruzsálembe, hogy tartsák meg a felavatást, és örvendezzenek hálaadással, énekléssel, cintányérokkal, lantokkal és citerákkal. (…)

Össze is gyűltek az énekesek Jeruzsálem egész környékéről, mert az énekesek Jeruzsálem körül építettek maguknak falvakat. És miután a papok meg a léviták megtisztították magukat, megtisztították a népet, a kapukat és a falat is.

Azután felküldtem Júda vezető embereit a fal tetejére, és felállítottam két nagy hálaadó énekkart és menetet. Az egyik jobb felé indult a várfalon, a másik hálaadó énekkar pedig bal felé haladt.(…)

Messzire elhallatszott, hogy mennyire örülnek Jeruzsálemben.

 


 

Imádkozzunk!

Kegyelmes Istenünk, ebben a zajos világban köszönünk neked minden percet, amit csendben tölthetünk. Köszönjük neked a gyülekezet közösségét, ahol egy szívvel, egy szájjal magasztalhatunk téged.

Dicsőítünk, mert egyedül te vagy méltó minden dicséretre és hódolatra. Hálát adunk neked, mert kimondhatatlanul sok ajándékot kaptunk már tőled.

Köszönünk minden jót, és köszönjük, hogy azoknak, akik téged szeretnek még a rosszat, a próbákat, a veszteségeket is javukra fordítod.

Áldunk téged, mert ajándékozó Isten vagy. Kérünk, legyen ez a csendes óra is most a te ajándékod. Segíts vételre állítani a szívünket, hogy úgy tudjuk hallgatni és befogadni a te igédet, és engedd, hogy egy szívvel tudjunk majd téged dicsőíteni a zene nyelvén is.

Áldunk téged, Jézus Krisztus, és valljuk a mennyei seregekkel együtt: méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen erőt, dicsőséget, tisztességet és áldást.

Kérünk, szólj hozzánk most egészen személyesen a te igéddel és legyen a te szavad ír és gyógyító erő.

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Sokan olvassuk a Szentírást bibliaolvasó vezérfonal szerint, és ennek alapján most a Nehémiás könyvéből olvasunk na-ponta egy-egy fejezetet. A könyv vége fe-lé járunk, és ezekre a napokra esik éppen az a rész is, amit olvastam.

Izgalmas kor volt az a babiloni fogságból való hazatérés után, amiről ez a könyv szól. Rendszerváltozás történt. Ösz-szeomlott a babiloni világbirodalom, és felváltotta a perzsa uralom. A perzsák sokkal humánusabban kormányoztak, és először is hazaküldték a deportált népeket eredeti otthonukba. Így adott engedélyt Cirus perzsa király is, hogy a Na-bukodonozor által Babilonba hurcolt zsi-dók menjenek haza, építsék fel újra városaikat, építsék fel a templomot, és kér-jék meg az ő Istenüket, hogy adjon sok jót a perzsa uralkodóknak is.

Hazamentek sokan, munkához láttak, de nehéz körülmények között kezdődött az újjáépítés. Itt részletesen leírja a könyv. Akik ezt most olvasták, újra lát-hattuk napról-napra, milyen küzdelmes volt az. Nagy lendületet adott az építésnek, amikor ez a bizonyos Nehémiás ha-zaérkezett a fogságból, és mint megbízott helytartó, kezébe vette az újjáépítés vezetését.

Ő legfontosabbnak azt tartotta, hogy Jeruzsálemet (bár nagyrészt még romok-ban feküdt a város), kerítsék körül kőfallal. Az fog tekintélyt adni a népnek, meg a városnak, attól város egy város, hogy várfallal veszik körül. Kevesen vol-tak, nehéz volt az építőanyagot odaszállítani. Rengeteg volt a sitt, amit el kellett szállítani — részletesen le van itt írva —, de valami heroikus, hősies elszánt-sággal összefogott az a kis csoport, a-melyik már otthon volt, és felépült Jeruzsálem kőfala.

Közben az ellenség gúnyolta, gáncsol-ta, most azonban megszeppentek: Mire képesek ezek az emberek? Áll a fal, és ez már város. Nyilván újjá fog épülni a többi is.

A nagy erőfeszítés kifárasztotta Isten népét, és ilyenkor szokott az lenni, hogy elengedi magát az ember. Egy kicsit pihenjünk, üljünk a babérainkon. Vagy jobb helyeken ilyenkor szoktak kitüntetéseket osztogatni. Vagy készítsünk egy márványtáblát a főbejárat mellé, s véssük bele azoknak a nevét, akik elől jártak az építkezésben. Közben tele volt az emberek szíve sokféle félelemmel, szorongással, csüggedéssel: jó, jó, felépítettük ezt a falat, de mi lesz tovább? Ez még ettől nem város, ezt mi tudjuk a legjobban. Alig laktak benne, inkább a környe-ző falvakba húzódtak, ott mégis együtt volt néhány család és bátorították egymást. Üres város volt Jeruzsálem. Mikor lesz itt megint a régi dicsőség, mikor áll majd a templom, és mikor kezdődnek el az istentiszteletek? Talán soha? Sok csüg-gedés volt ott a szívek mélyén.

Akkor Nehémiás azt mondta: nem ünnepeljük magunkat, de nem is esünk kétségbe. Kétségtelenül nagy szakaszon túl vagyunk, jöjjünk össze egy hálaadó istentiszteletre, aminek a programja: Isten dicsőítése. Adjunk hálát mindazért, amit eddig kaptunk tőle, és dicsőítsük őt.

Templom nélkül is lehet hálát adni. Itt a puszta mezőn is lehet Őt dicsőíteni, és teljes szívvel tartsunk egy nagy istentiszteletet. Ezen pedig igen fontos szerepük van az énekes lévitáknak meg a hang-szeres zenészeknek. Ők nemcsak egy-egy istentiszteleten, hanem az istentiszteletek között is hivatalból magasztalták Istent, és hálát adtak neki. Jöjjenek hát ők, és vezessék ezt az istentiszteletet.

Két nagy kórust alakítottak ki. Olvas-tuk, hogy az egyik kórus a főbejárattól balra vonult a falakon, a másik jobbra, és aztán szépen, reszponzórikusan, egymás-nak válaszolgatva, felelgetve énekelték a hálaadó és Istent dicsőítő énekeket. Han-gozzék ez nyilvánosan, hallják pogányok és nem pogányok, hogy vállaljuk a mi Istenünket, és kinek valljuk Őt.

Hálát adni és dicsőíteni Istent. Mit jelent hálát adni? Azt, hogy megköszönöm, amit már kaptam tőle, — és ők sok mindent kaptak Istentől. Nehémiás azt akarta, hogy ezt ne felejtsék el. Kaptak engedélyt, hogy hazajöhessenek. Kaptak bátorságot, hogy hazajöjjenek a valame-lyest konszolidált körülmények közül a semmibe, a romok közé, ahol sakálok és kígyók tanyáztak — ezt olvassuk. Kaptak ingyenes építőanyagot, mert Isten jóindulatra indította a perzsa uralkodót. Kaptak, kaptak, kaptak — fel sem lehet sorolni, ha belekezdenek, hogy mi mindent. Soroljuk csak fel, adjunk hálát. Há-lát adni azt jelenti: megköszönöm, amit kaptam.

S mit jelent Istent dicsőíteni? Azt je-lenti, megvallom, kinek ismertem meg Őt. Itt már nem azt sorolom, mit kaptam, hanem azt sorolom, kicsoda Ő. Itt az Ő személye lesz fontos. Fontosak az ajándékai is, de az ajándékozó maga sok-kal több, mint ajándékainak az összessé-ge. Isten népének megadatott az a kiváltság, hogy az ajándékozót ismerje. Vele legyen közösségben, hitbeli kapcsolatban.

Akkor mondjuk el, kinek ismertük meg Őt. Erre nem Istennek van szüksége, Ő tudja, hogy kicsoda. Erre nekünk van szükségünk mindig, mert mi nem tudjuk, meg nem vesszük komolyan. Kisebbnek gondoljuk Őt, mint aki valójában. Elfelejtjük az Ő csodatetteit, magunknak tulajdonítjuk sokszor azt, amire Ő segített el.

Nehémiás igen fontosnak tartotta a nép jövője szempontjából, hogy vegyék csak sorra mindazt, amit eddig kaptak, és sorolják el hálás szívvel, és vegyék csak számba, kinek ismerték meg eddig Istent. Sokkal bátrabban rá fogják bízni magukat ezentúl.

Miért olyan fontos a hálaadás és a di-csőítés? Három gyümölcse derül ki ebből a történetből, ha az egész fejezetet felolvastam volna.

A hálaadás és Isten dicsőítése először is megőriz a csüggedéstől. A múlt béní-tólag telepedett rá itt erre a népre akkor. Mindig összehasonlítgatták a szegényes jelent a dicső múlttal: milyen volt a salamoni templom?! Ez meg, amit felépítünk, ki tudja, milyen lesz? Biztosan kisebb, meg szegényesebb. Micsoda kőfa-lai voltak Jeruzsálemnek, mielőtt Nabu-kodonozor idejött. Ez meg, amit mi épí-tettünk, amolyan falacska ahhoz képest. Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?

Most ez sincs, az sincs, amaz sincs. Ez bénítólag hat az emberre. Nem volt helyén a múlt. Rosszul hatott a múlt a jelenre. De ha elsorolják, mi mindent kaptak már eddig Istentől, meg fognak bátorodni. Sőt, ha az ajándékokról feltekintenek az ajándékozóra, s azt mond-ják: aki akkor olyan sok szépet adott a mi népünknek, nem tudna még annál töb-bet is adni ezután? Megerősödött a hitük és a bizalmuk. Hálát kell adni, és el kell kezdeni dicsőíteni Istent, mert másként csüggeszti őket az összehasonlítgatás.

A másik gyümölcse a hálaadásnak és a dicsőítésnek, hogy megőriz az elbizakodástól. Mert akkor is voltak olyan han-gok, hogy azért nem vagyunk mi akárkik. Nézzétek meg ezt a kőfalat. A két kezünkkel raktuk össze, és nem akármilyen munka ez. Nem is volt semmiség ötvenkét nap alatt akkora munkát elvégezni viszonylag csekély létszámmal. Bi-zony nagy dolog volt az. Némelyek kezd-ték dicsérni magukat, hogy micsoda ösz-szetartás volt itt, micsoda kitartás, — pe-dig micsoda betartás volt az ellenségek részéről! Egyik vasárnap éppen erről volt itt szó. Ahol csak lehetett, gáncsolták ő-ket. Nem vagyunk mi akárkik!

Nehémiás látja ennek a veszedelmét. Minél inkább elbízzák magukat, annál ki-sebbnek látják Istent, és annál jobban ki lesznek szolgáltatva az ellenségnek. Ezt nem szabad engedni! Adjunk hálát és di-csőítsük Istent. Soroljuk el, mit kaptunk tőle, s egyszerre kisebbek leszünk a magunk szemében, és dicsőítsük Őt, és ne mi dicsekedjünk azzal, amit Ő végzett el. Mert igenis volt összetartás, de ez Isten csodája és ajándéka volt. Aki a körülmé-nyeket ismeri, tudja. Igenis volt bennünk kitartás, és nem hagytuk abba akkor sem, amikor már mindenünk fájt, de ezt is tő-le kaptuk, ezt az állhatatosságot.

Ha jól megnézzük: mindenért egyedül Őt illeti a dicsőség.

A harmadik, hogy a hála és dicsőítés megőrzi az embert az aggodalmaskodás-tól, ha a jövőre néz. Mert azért nagy volt ám a bizonytalanság. Mit tudunk mi még felépíteni? Jó, itt van ez a fal, nem kis dolog, de ebből még nem lehet megélni. Tetőket is kell építeni a fejünk fölé. És a templom… Mikor fog felépülni? Jönnek-e haza a fogságból még többen is? Keve-sen vagyunk itthon. És, és, és — lehet ilyenkor sorolni. Elég csak elkezdenünk az aggodalmaskodást a gyerekeink miatt, az egészségünk miatt, a jövő miatt, a né-pünk miatt, azután ki nem fogyunk a szempontokból és meggyőzzük magunkat: minden okunk megvan arra, hogy kétségbeessünk.

Nehémiás azt mondta: minden okunk megvan arra, hogy reménységgel nézzünk előre, mert az az Isten, aki eddig ennyi mindent adott, még sokkal többet fog. Ez csak előleg abból, ami el van ké-szítve. Az az Isten, aki olyan szép múltat adott a mi népünknek, meg most a je-lenben is már velünk volt, az Ő jelenlétét a jövőre is ígéri. Mi reménységgel néz-hetünk előre.

A hálaadás és a dicsőítés így teszi he-lyére a múltat, a jelent és a jövőt. Nem csüggeszt a múlt, sőt inkább bátorít. Nem ejtenek kétségbe a jelen bajai, gond-jai, veszedelmei, mert tudjuk, hogy Isten jelen van, és nem aggódva gondolunk a jövőre, hanem reménykedve. Isten holnap is Isten lesz. Nem lesz kisebb az ere-je, mint tegnap volt, és mint ahogy ma megtapasztaljuk.

Úgy tapasztalom emberekkel beszélgetve, hogy mindnyájunkat kísért felvált-va ez a három dolog — meg még sok minden más is. Hol a csüggedés lesz úrrá rajtunk, hol egy kicsit elbizakodunk, vagy nagyon is, hol meg az aggodalmas-kodás telepszik ránk és szívja el az erőn-ket, az örömünket, és be tudjuk bizonyí-tani magunknak és másoknak is, hogy minden okunk megvan a csüggedésre vagy esetleg az elbizakodásra. Vagy átlendülünk a másik végletbe, az aggodal-maskodásba és nincs kiegyensúlyozottság, stabilitás, derű, békesség a szívünk-ben, mert rágja ez a három ellenség.

Isten igéje azt mondja, hogy a hála és az Isten dicsőítése kigyógyít ebből vagy megőriz ettől. De kinek a szívében fakad fel, kinek a szívéből árad újra és újra gazdagon ez a hála és Isten dicsőítése? Csak azokéból, akik már tudják, mit kaptunk tőle, és akik már ismerjük Őt va-lamennyire, hogy kicsoda Ő, és ezt meg is tudjuk vallani. Akik tudjuk, mit kaptunk, és akik tudjuk, ki Ő.

Éppen, hogy sok minden elválasztja az embert Istentől. Éppen ezt nem látjuk meg, hogy mit ad nekünk folyamatosan. Éppen Őt nem látjuk, hogy ki Ő, aki dicséretre méltó. Ezért nagy evangélium a Bibliának a központi evangéliuma. Ezt most szeretném formailag szembeállítani a Nehémiás könyve evangéliumával.

Nehémiás könyvében a nagy örömhír az, hogy felépült egy fontos fal, és ez biztosíték a jövőre is.

A mi számunkra pedig az a nagy ö-römhír, hogy leomlott egy bizonyos fal, ami minket, embereket elválasztott Isten-től, mégpedig végérvényesen és végzete-sen elválasztott. Amely falat akkor emel-tünk, amikor hátat fordítottunk Istennek, és azt mondtuk: majd mi, egyedül, Őnél-küle is. Ekkor emelkedett lassan egy fal, a Biblia úgy nevezi, hogy a bűn, ami elválasztja az embert Istentől, és azóta nem látjuk Őt, nem érzékeljük, és nem tudjuk dicsőíteni sem.

A Szentírás arról szól, hogy nagypénteken, amikor Jézus Krisztus a Golgotán ott a kereszten meghalt, és elhang-zott az Ő utolsó szava: elvégeztetett, ak-kor valami különös dolog történt a jeruzsálemi templomban. Az a vastag függöny, ami elválasztotta a templom emberek által is járható részét a szentek szentjétől, az Isten jelképes lakóhelyétől, tetejétől az aljáig kettéhasadt. Csak úgy magától. Ez azt hirdette az emberek-nek, hogy újra mehetünk Istenhez, nem választ el tőle semmi: sem fal, sem függöny, sem bűn, sem a mi sok nyomorúságunk. Isten ajtót nyitott az ember előtt. Aki Őt őszintén keresi, odatalálhat hozzá. Isten nem haragszik többé ránk, noha mi haragra ingereltük, mert Jézus Krisztus halála kiengesztelte az Ő igazságát. Jézus halála mindannyiunk helyett bemutatott elégtétel volt, és az igazságos Isten az Ő meghalt Fiára néz, és rajtunk könyörül, akik Őbenne hiszünk.

Jézus az ajtó. Ő maga ezt mondta is: Én vagyok az ajtó. Őrajta keresztül léphetünk be újra Istenhez. Leomlott egy fal, ami elválaszt tőle. Aki belép ezen az aj-tón, vagyis, aki mindezt elhiszi, magára nézve is érvényesnek tekinti, és azt mond-ja: akkor elkezdek hálát adni Istennek mindazért, amit kaptam, és elkezdem di-csőíteni Őt, az csodálkozva tapasztalja, hogy tényleg tudja Őt dicsőíteni. Egyszer-re helyére zökken a múltja. Nem vádol-ja már a múlt, mert bocsánatot kapott rá. Helyére kerül a jelene, sem el nem biza-kodik, sem kétségbe nem esik, mert Isten jelenlétében él minden pillanatban. Helyé-re kerül a jövője, mert tudja, hogy az Ő kegyelmes Istene, aki kinyitotta előtte az örök élet, az igazi élet kapuját, holnap, meg holnapután is, meg egy örökkévalóságon át szerető és hűséges Istene lesz.

Ma szeretnék egy nyitott ajtóra rámutatni, és bátorítani mindnyájatokat, hogy lépjetek be. Mi soha nem tudtuk volna kinyitni ezt az ajtót. Ez csak Jézus kereszthalálára nyílt meg, de arra megnyílt. Szabad az út Istenhez mindannyiunk számára. Sokan el tudnánk itt mondani, hogyan jött rendbe ettől az Istennel való valóságos találkozástól az életünk. Mit jelentett az, hogy bocsánatot kaptunk a múltunkra, hogy Isten jelenlétében élhetünk minden pillanatban, és hogy nemcsak ebből a földi életből hátralevő néhány esztendőnket, hanem a ha-lálunkat, meg a halálunk után az örök éle-tünket is az Ő kegyelmes kezében tud-hatjuk.

Csüggedés, elbizakodás és aggodalmaskodás helyett Jézus Krisztus ad a ben-ne hívőnek békességet, biztonságot és re-ménységet.

Ezt a hitet fejezi ki az az öt zenemű, amit itt majd hallani fogunk, és ezt a hi-tet erősíti meg bennünk szinte minden so-ra és minden szava, ami majd elhangzik.

 


 

Imádkozzunk!

Édesatyánk, minket is támad sokszor a csüggedés, az elbizakodottság, az aggodalmaskodás. Sokszor olyan egyedül érezzük magunkat, olyan tehetetlennek és erőtlennek. Aztán próbálunk nagyhangúskodni, magabiztosan hencegni, magunkat is áltatjuk sokszor, de ritkán van a szívünkben igazi reménység, békesség, biztonság.

Köszönjük, hogy mindannyiunknak lehet valóságos közösségünk veled. Köszönjük neked, Jézus Krisztus, hogy haláloddal kinyitottad előttünk az életnek a kapuját. Bátoríts minket a te Szentlelkeddel, hogy belépjünk azon. Merjünk megszólítani téged akár már ma. Kérünk, cseréld ki a szívünk tartalmát. Adj nekünk csüggedés, hencegés, szorongás helyett békességet, biztonságot, örömöt, reménységet. Se-gíts, hogy soha el ne fogyjon a szívünkből és el ne halkuljon az ajkunkon a neked való hála és a te dicsőítésed.

Kérünk, hogy ami most itt elhangzik, szolgálja az is a te dicsőségedet és a mi üdvösségünket.

Ámen.