De mi…

 

 

Lekció: Nehémiás 4,1-10 (a régi fordítás számozása)

 

Alapige: Nehémiás 4,8-9

Mindnyájan egy akarattal összeesküdtek, hogy harcot indítanak Jeruzsálem ellen, és zavart keltenek benne. De mi imádkoztunk Istenünkhöz, és őrséget állítottunk ellenük védelmül éjjel-nappal.

 


 

Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, szeretnénk a felállásunkkal és a fejünk meghajtásával is kifejezésre juttatni, hogy megalázzuk magunkat előtted, és nagyon nagynak tekintünk téged. Bocsásd meg, hogy sokszor éppen ez a hitetlenségünk oka, hogy nem látjuk, ki vagy te valójában. Hogy a magunk elképzelése szerint formálunk meg téged valahogy hozzánk hasonlónak, és ezért nem merünk bízni benned.

Kérünk, bocsáss meg minden bizalmatlanságot, hitetlenséget, a te igazmondásodban való kételkedést. Bocsásd meg, ha emberekben vagy magunkban jobban bízunk, mint ben-ned. Bocsásd meg, ha nem merjük várni ígéreteid teljesedését. Bocsásd meg, ha eltelt ez a hét is úgy, hogy csukva maradt a Bibliánk és nem kérdeztük: mit akarsz, hogy cselekedjünk?

Annál inkább köszönjük, hogy mégis magad elé engedsz minket és van szavad hozzánk.

Könyörgünk hozzád azért a csodáért, hogy az emberi szón keresztül ma is a te teremtő igéd érkezzék el hozzánk. És még azt is tőled kérjük, hogy tudjuk azt nyitott szívvel hallgatni.

Segíts összpontosítani és most csak reád figyelni. Segíts azzal a készséggel hallgatni téged, hogy amit mondasz, azt komolyan vesszük és cselekesszük. Nem majd, hanem most, nem félig, hanem egészen. Nem majdnem, hanem valóságban.

Köszönjük mindazt, amivel eddig formáltad az életünket. Itt állunk előtted és ezt kérjük tőled továbbra is. Formálj minket olyanokká, hogy kiábrázolódjék rajtunk a Krisztus. Adj nekünk olyan új természetet, amelyikben megjelennek Jézus Krisztus tulajdonságai, amelyikkel tudjuk teremni gazdagon a Lélek gyümölcsét, hogy az a szeretet, öröm, békesség, türelem, jóság, szívesség jelenik meg bennünk, ami reád jellemző, megváltó Krisztusunk.

Így segíts most minket, hogy ne csak hallgassunk, hanem tartsuk a kezünket, és mindazt, amit kínálsz, elfogadjuk, használjuk, és legyen gazdagabb az életünk, és tudjunk gazdagítani másokat is.

Könyörülj meg rajtam is, és a te Szentlelked tüzesítse át a szót, tegye azt élővé és hatóvá, vigasztaljon és biztasson minket, vagy törje össze keménységünket és ellenállásunkat. Hadd lehessünk mi a te boldog gyermekeid.

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Bibliaolvasó kalauzunk szerint a Nehé-miás könyvét olvassuk most napról-napra, és éppen a mai napra ajánlja ezt a fejezetet a kalauz. Izgalmas olvasmány ez, s tele van egészen mai problémákkal, és az azokra adott világos isteni válasszal. Már csak ezért is érdemes naponta tanulmányoznunk a Szentírást, Isten igéjét.

Ma ebből a gazdag történetből egyetlen gondolatot szeretnék kiemelni, ez pedig az: hogyan vált lehetségessé Nehémiás és társai számára, hogy olyan sok támadás kereszttüzében mégis befejezzék azt, amit Isten parancsára elkezdtek? Miért nem hagy-ták abba? Miért nem adták fel? Ennél kisebb nehézségek között is ma olyan sok ember meghátrál, feladja, megmagyarázza, hogy miért nem lehet folytatni, — ahelyett folytatná ilyen elszántan, ilyen szent helytállással, igazán Istenben bízva.

Mindannyiunknak szükségünk van ilyen jellegű bátorításra, de ahogy az igét tanulmányoztam, arra gondoltam, hogy különösen nagy bíztatást adhat ez a mi érettségire készülő testvéreinknek, meg annak az öt kedves családnak, akik ma hozzák ide a gyermeküket megkereszteltetni. De ne az ő számukra hallgassuk az igét, hanem mindannyian a magunk számára.

Miről is van itt szó?

Krisztus előtt 445-ben a perzsa királyi udvarban magas pozícióba emelkedett egy zsidó fiatalember, úgy hívták: Nehémiás. Ő már ott született a fogságban. Őt nem Na-bukodonozor hurcolta el otthonról, a szüleit vitte el. Ő már csak szüleitől, az öregektől hallott arról, hogy milyen volt a szent város, milyen volt a templom, hogyan zajlott le egy istentisztelet. De hallott erről. És a hit mindig hallásból van. A szülői elbeszélés pedig hitet támasztott ennek a kisfiúnak a szívében. Ez a hit folyamatosan erősödött, annyira, hogy Nehémiásnak templom nélkül, kultusz nélkül, írott Szentírás nélkül, hitoktatás nélkül is, pogány környezet-ben tiszta, átgondolt, élő hite lett. És ezzel a hitével mindvégig ragaszkodott Istenhez. Tulajdonképpen végigimádkozta az egész életét. Akármi történt vele, abból imádság lett, és ezekben az imádságos csendekben értette meg azt, hogy mi Isten szándéka vele, és mire akarja őt használni, mások javára is.

Fontos üzenet ez (de erről most nem akarok részletesen szólni), hogy ne a környezetet okoljuk azért, ha a gyerekeink pogányok. A legpogányabb környezetben, az otthonuktól távol, a népükből kiszakítva, a vallásgyakorlást lehetetlenné téve éltek ott a zsidók Babilonban, de így is nőttek fel hívő gyerekek, mert voltak hívő szüleik. A szüleiknek szent volt Isten igéje, és ha nem tudták az irattekercset odaadni a kezükbe, ott élt a fejükben, meg a szívükben az ige, meg ők éltek az ige szerint, és ez életnek beszédévé vált a felnövekvő nemzedék szá-mára, és hívő emberek is lettek közöttük. Ilyen volt Nehémiás is.

Közben uralomváltás történt. A babiloniakat felváltották a perzsák. A perzsák pe-dig kiadták a parancsot, hogy minden deportált nép hazamehet. Építse fel az otthonát, dolgozzék otthon, aztán fizessen majd annyi adót, amennyi nem teszi szegénnyé, hogy tartósan tudja ezt teljesíteni. Így hazament egy csoport zsidó is, hogy felépítsék Jeruzsálemet meg a régi városokat. Ott-hon azonban nehéz körülmények voltak, s nem haladt az építés. Közülük néhányan visszajöttek segítséget kérni.

Nehémiás egy szép napon ezzel a küldöttséggel találkozott. Mikor megkérdezte: hogy vagytok otthon, akkor ők csupa kétségbeejtő adatot mondtak. Nincs otthon vezető, nincs lelki vezető, nincs egység, nincs koncepció, nincs pénz, nincs életkedv, nincs munkakedv… Semmi nincs, ami ahhoz kell, hogy talpra álljon egy nép és felépítse a ro-mokban levő hazáját.

Nehémiást annyira elszomorította ez, hogy sírva fakadt. De nemcsak sírva fakadt, hanem néhány napra elvonult, böjtölt és imádkozott. Imádságos csendben kérdez-te Istent: mit csináljak, Uram? Hogyan segíthetnék rajtuk? Eközben erősödött meg benne az a gondolat, hogy menjen haza. És ha ott nincs vezető, átmenetileg vegye ő ke-zébe a dolgok intézését, fogja össze a széthullott népet, és végezze el azt, amit Isten a legfontosabbnak tart.

De ez nem olyan egyszerű. Egy királyi főtisztviselő nem hagyhatja el az uralkodót. Isten ezt is egyszerűvé tette. Most ezeket a részleteket nem mondom. Mindenesetre ha-zament, és otthon — mivel ő mindig imád-kozni szokott, úton-útfélen, éjjel-nappal — sokat imádkozva az a gondolat erősödött meg benne, hogy legelőször fel kell építeni Jeruzsálem kőfalát. Attól város egy város, ha körül van véve várfallal. Ez az első. Addig nincs tekintélyük a környék népei előtt.

Na, de ki fog ezért lelkesedni? Hogy tudja ezt a népnek bebizonyítani, hogy ez az első és legfontosabb feladat? Isten ezt is egyszerűvé tette. Nagy lelkesedés volt. Kiadták a jelszót: gyertek, építsük meg!

A harmadik fejezetet olvastuk tegnap, és ezeket a részeket szokták átlapozni a felszínes bibliaolvasók, mert ott csak egy név-sor van, és abból én úgy sem kapok üzenetet. De ha valaki elolvassa azt a névsort, meg közben-közben azokat a mondatokat, amik nemcsak neveket tartalmaznak, akkor elcsodálkozhatunk, milyen rendkívüli szervezettséggel folyt ez a munka. A falszakaszokat felosztották: egy-egy iparos csoport vállalt egy-egy szakaszt, és mindenki ott serénykedett. Árulkodók az ilyen kifejezések: ott építette a falat XY fejedelem is a lányaival. Mellette serénykedtek az ötvösök, a finom kezűek, akiknek vigyázni is kell arra, hogy finom maradjon a kezük. Lapátolták a sittet, és bányászták ki belőle a még használható köveket. Mindenki a fedélzeten volt, teljes egységben, jól szervezetten elindult a munka.

Csodálatos indulás, biztosan csodálatos befejezése is lesz. Az is lett, de közben adódott sok nehézség is és erről a középső szakaszról szól a mai igénk.

A csodálatos indulás után megindult az ellentámadás. Ezzel nekünk józanul számol-nunk kell mindig. Ha valaki valami szépet, jót, igazat szeretne megvalósítani, biztos, hogy azt megnehezíti az Ördög. Meghiúsítani nem tudja, ha az Istentől való akció, de megnehezíteni tudja. Emiatt nem kell bosszankodni, nem kell elkeseredni, legfőképpen nem szabad abbahagyni. Ez volt a nagy erényük Nehémiáséknak. Csinálhatott az ellenség, amit akart, ők akkor is végigvitték azt, amivel Isten megbízta őket.

Ez egyébként életünk minden területén így van. Valakit végre felvesznek az áhított iskolába. Nagy lendülettel elkezdi a tanulást. Azután becsúszik egy rossz jegy, aztán még egy, aztán váratlanul van dolgozat. Azután sokáig beteg volt és nem pótolja be. Aztán igazságtalan a tanár, s megállapítja, hogy ő tök — ahogy mondani szokták a gyerekek. Legjobb abbahagyni.

A nehézségek arra vannak, hogy legyőzzük őket. Ha van kivel összefogni — és Nehémiáséknál ez is nagy erény volt —, akkor fogjunk össze, és úgy győzzük le őket. Nehézségeink mindig lesznek. Minél jobb és igazabb ügyet képviselünk, minél inkább Isten parancsainak akar engedelmeskedni valaki, annál nagyobb szembeszéllel kell mennie, de mennie kell!

A múlt héten beszélgettünk erről valakivel, és az illető búcsúzóul azt mondta: szembeszél mindig fújni fog, csak vigyázz, nehogy a hátadat érje. Ez tényleg fontos. Nehémiáséknak a hátát nem érte. Szembe mentek vele mindig.

Jézust is megpróbálta az Ördög letéríteni az engedelmesség útjáról az első perc-től az utolsóig. Már a kereszten függött és haldokolt, még mindig adták az ajánlatokat neki: ha Isten Fia vagy, szállj le, és majd hiszünk neked! Ő azonban nem szállt le, és így aratta a világtörténelem legnagyobb győ-zelmét. Minden nehézségen keresztül az Is-ten által megjelölt cél felé, az Isten által ki-tűzött úton, tőle kapva újra és újra erőt ahhoz, hogy továbbmenjünk.

Ebben a szakaszban a mindenkori ellen-ség két jellemző fegyveréről szól a Szentírás.

1. Az egyik a gúny.

„Amikor meghallotta Szanballat, hogy építjük a várfalat, méregbe jött, és nagy bosszúságában gúnyolni kezdte a júdaiakat. Ezt mondta: Mit csinálnak ezek a nyomorult júdaiak? Hát megengedik ezt nekik? Talán már áldozni is akarnak, mert még ma befejezik? Életre kelthetik-e ezt a halom követ, amely porrá égett? Mellette állt az ammóni Tóbiás, ő meg így szólt: Bármit építsenek is, ha ráugrik egy róka, az is ledönti a kőfalukat!"

Ha mai kifejezéseket használnánk: folyik a munka lelkesen, vízhólyagos már minden-kinek a tenyere, de rakják a falat. Erre oda-jön valaki, zsebre dugja a kezét, megáll ab-ban a jellegzetes nyegle állásban, és „okos" megjegyzéseket mond: hogy kellett volna, meg: így nem jó, meg minek, úgy sem fogjátok befejezni. Fal ez? Ezt egy erősebb szél feldönti. Ha egy róka végigmegy rajta, ledől. — Mindenki tudja, hogy ez nem igaz. Ebből semmi sem igaz. A szél sem dönti le, a róka sem — öt róka sem dönti le. De azért dolgozni kezd az emberben: tényleg, érdemes ezt csinálni? Nincs ezeknek igazuk? Mikor fogjuk ezt befejezni? Nem is látjuk a végét. Csináljuk, csináljuk, fogy az erőnk. Meddig lesz anyag, meddig lesz pénz? Érdemes egyáltalán?

El lehet ám így ültetni a csüggedésnek, majd az elkeseredésnek és a kétségbeesésnek a magvait az emberek szívében. Ezt a lélektani hadviselést kezdték itt el ezek az emberek, ez a bizonyos Szanballat és Tóbiás nevű léhűtő.

Nehémiás azonban tudta, hogy jöhet ide még több léhűtő is, jöhet ide akárhány róka, s még ha eleven ördögök ugrálnának a falon, mi akkor sem hagyjuk abba. Nem azért, mert ez a rögeszménk, hanem mert ezt a feladatot Isten bízta ránk. A gúnyolódás fáj. Ha az ember komolyan veszi, elkezdi szívni az energiáit, legyengíti, esetleg el is csüggesztheti, de aki arra néz, hogy mi a dolgom, ki bízott meg ezzel, az keresztüllép ezen az akadályon; mint amikor gödrök meg árkok vannak egy úton: próbálom kikerülni, ha mégis belementem, talán ép kerékkel kijövök belőle, és megyek tovább, mert a célt nézem. Nem azon bosszankodom: mennyi gödör van, hanem szeretnék a célba megérkezni.

Van itt két rövid szócska, ami kétszer is ismétlődik a mai szakaszban: de mi… Azok itt gúnyolódnak, de mi tovább építettük a kőfalat.

Mivel Nehémiás munka közben is imád-kozni szokott, a gúnyolódást is odaviszi Is-ten elé: Uram, ezek gúnyolnak minket, rosz-szul esik. Én túlteszem magam rajta, de van-nak itt erőtlenebbek is. Könyörülj rajtunk, nehogy abbahagyják és föladják. Miközben imádkozik, rájön valamire. Arra, hogy tulajdonképpen kit gúnyolnak ezek? Itt olvastuk: „Mert ők téged gúnyolnak, amikor az építőket gúnyolják.” — Hát persze. Ezt nem szabad elfelejteni.

Nehémiásék Istennel szövetségben élnek. A gúnyolódók őket veszik célba. De nemcsak velük találják magukat szembe, hanem a hatalmas Istennel. E mögé a fölismerés mögé, mint egy pajzs mögé odabújik. Majdnem azt mondja — a szavaiból ez derül ki — akkor ez nem a mi dolgunk. Majd Isten elintézi velük, hogy Őt kigúnyolták. Mi meg nyeljünk egy nagyot és építsük tovább a falat, mert azt bízta ránk.

Könnyű erről így beszélni, és nehéz, amikor az ember benne van egy ilyen éles helyzetben. Pontosan ezekben a helyzetekben ez segíthet rajtunk. Ez a bizonyosság, ha ez valóban megfelel az igazságnak, hogy Is-tennel szövetségben élek, Ő engem befogadott Jézus érdeméért a vele való szövetségbe, és nem egyedül lődörgök a nagyvilágban, hanem vele együtt akarom végezni azt, amivel Ő bízott meg. Ha pedig azt végzem, akkor mindig számíthatok rá. Őt nem látják a hitetlenek, engem gúnyolnak. Tegyem túl magam rajta, és az egésznek az elintézését hagyjam az igazán ítélőre. „Magatokért bosszút ne álljatok” — írja Pál apostol. „Hagyjátok az igazán ítélőre.” Őt gúnyolják tulajdonképpen, s majd Ő elrendezi.

Az én dolgom az: De mi építsük tovább a falat. De én tanuljak tovább, ha az a dolgom. De én végezzem a munkámat. De én szeressem a feleségemet és a férjemet, a-kármennyi akadálya van is ennek. De én reménységgel nézzek a jövő elé. De én becsülettel álljak helyt, és járjak világosságban továbbra is. Akármit ajánlgatnak, akár-mivel fenyegetnek, ismerem a célt, ismerem az utat, s legfőképpen ismerem azt az Istent, aki ezen az úton járatni akar engem.

Tönkre tud tenni embereket a gúnyolódás. De mérhetetlen erőt ad az igazán hívőnek az, hogy ha e mögé a biztos pajzs mögé bújik. Istennel szövetségben továbbra is azt akarom tenni, amivel Ő bízott meg.

Valaki egyszer azt mondta: a hívők éle-tében nagyobb próba az, hogy bohócsipkát nyomnak a fejükbe, mint ha töviskoszorút. Ebben nagy igazság van. Jézussal is megpróbálták, hogy bohócot csináltak belőle.

Amikor a római korbács a hátáról a húst is lemarta már, akkor rádobtak erre a csupa seb hátra egy katonaköpenyt, — bíborköpenybe öltöztették, így olvassuk — nádszálat tettek a kezébe királyi jogar gyanánt, és elkezdtek előtte a katonák röhögve hajbókolni: üdvözlégy, zsidók királya! Mi más ez, mint a gúnynak, a megalázásnak, a meggyalázásnak az egyik súlyos formája.

Jézus mit csinált? Azt olvassuk: „Mint bárány az őt nyírők előtt néma, száját nem nyitotta meg.” Egyszer nyitotta meg a száját, amikor elkezdett imádkozni ezekért. „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tud-ják, hogy mit cselekszenek.” Ez a krisztusi indulat. Ő végigjárta azt az utat, aminek a végén a világtörténelem legnagyobb győzelmét aratta ott a kereszten, és a számunkra is lehetővé tette az életbe való bejutást.

Az egyik fegyvere tehát az ellenségnek a gúny.

2. A másik a nyílt fenyegetés. Az életveszélyes megfenyegetés. „Mindnyájan ösz-szeesküdtek és elhatározták, hogy harcot indítanak Jeruzsálem ellen, s ezt mondták: észre sem fogják venni, hogy rajtuk ütünk, legyilkoljuk őket, és ezzel véget vetünk a munkának."

Ez a célja az ellenségnek mindig. Véget vetni annak a munkának, amit Isten gyer-mekei Isten megbízásából végeznek. Ha a gúny fegyvere visszapattan a pajzsukról, mert ilyen közösségben élnek Istennel, akkor majd a fenyegetéstől megijednek. Ne-hémiás úgy volt, hogy ezt tényleg komolyan kell venni. Lehet, hogy csak a szájuk nagy és fenyegetnek, de lehet, hogy tény-leg rajtunk ütnek. Felelősek vagyunk a csa-ládért, a gyerekekért, az öregekért, mindnyá-junkért — egymásért.

Mit csinál most? Nem lenne a legjobb abbahagyni a munkát? Akkor megszűnne a fenyegetés és a fenyegetettség. Isten azonban azt mondta: építsük meg, akkor nem hagyjuk abba. Akkor talán bölcs dolog lenne szünetet elrendelni. Ez azt jelenti mindig: abbahagytuk. Az ilyen szünetek után vajmi ritkán folytatódik tovább a munka. Ez az, ami Nehémiásnak eszébe sem jut.

Azt mondja: Isten bízott meg ezzel a feladattal minket. Most életveszélyesen meg-fenyegettek, és azért fel kell készülnünk a védekezésre. Akkor a férfiemberek fogjanak az egyik kezükbe valamilyen fegyvert, hogy ha rajtaütés lesz, azonnal tudjunk védekezni, a másik kezünkkel meg folytatjuk a falak építését. Kétszer annyi ideig fog tartani, mert csak fél kézzel tudjuk csinálni, de akkor is végezzük tovább! Egyik kezünkben a dárda vagy a kard, a másikban a fándli, és folytatjuk tovább a munkát, de akkor is folytatjuk.

Ez az Isten gyermekeinek a magatartása és szemlélete. Nem azért, mert rögeszmések, hanem mert ezzel bízta meg őket Isten. Akkor ott ez volt az Istentől kapott feladat. Mindenki megérthetné, ha abbahagyják, olyan sok nehézség van. De mond-ta Isten, hogy hagyják abba? Nem! Akkor tessék megoldani másként. Így sokkal nehezebb! Az biztos. Sokkal könnyebb lenne két kézzel. De akkor is folytatjuk azt, amivel Isten megbízott.

Érdemes ennek a fejezetnek a részletein is elgondolkozni, és ajánlom ezt a testvéreknek a figyelmébe. Mert itt is elhangzik: de mi… „Összeesküdtek ellenünk, hogy egy akarattal nekünk rohannak, de mi imád-koztunk Istenünkhöz, és őrséget állítottunk ellenük védelmül éjjel-nappal." Mind a ket-tőt, de ebben a sorrendben. Azonnal imádkoztunk Istenünkhöz és azonnal megtesszük, amit magunkért megtehetünk, miköz-ben tudjuk, hogy ha támadásra kerülne a sor, nem tudjuk megvédeni magunkat. Isten azonban meg tud védeni bennünket. Benne bízunk elsősorban, aztán mi is készek vagyunk arra, amit meg kell tenni magunkért.

Gúnyolnak, de mi az Isten hűsége mögé rejtőzünk és továbbfolytatjuk az építést. Megfenyegetnek, de mi imádkozunk Istenünkhöz, és őrséget állítunk ellenük éjjel-nappal.

Isten ma minket erre bátorít, hogy a magunk helyén, a magunk feladatai közt és nehézségei közt újra és újra el tudjuk mondani ezt a harcos, és mégis szelíd kijelentést: de mi…

Ez az ellentétes kötőszó sejteti azt, hogy itt harc van, küzdelem van, valami szent dac van mögötte. Nem hagyom magam eltántorítani az Istennek való engedelmesség-től. De az néha elképzelhetetlenül nehéz. Az. De éppen ezek között a nehézségek kö-zött fogja megdicsőíteni magát a hatalmas Isten, mint ahogy tette itt is. Az én dolgom, hogy ragaszkodjam hozzá és engedjem Őt munkálkodni az életemben, én meg végezzem a magamét. A sittből nekem kell kibányászni a köveket, nekünk kell megkeresni a régi falnak az alapvonalát, arra kell felépíteni az újat. Közben röpködnek a szit-kok, a gúnyszavak, az élcek, meg fenyeget-nek is bennünket, meg már néha elegünk is van ebből a munkából, meg magunk is megkérdezzük: érdemes-e, mikor lesz vége? — de egymást bátorítva akkor is mindvégig állhatatosak maradunk abban, amivel Isten bízott meg, akármilyen kicsi vagy a-kármilyen jelentős dolog is az.

Hadd kérdezzem meg: hogyan nézünk azokra a feladatokra, amik éppen most tornyosulnak előttünk? Hogyan nézünk a bizonytalan jövőbe, mert mindannyiunké bizonytalan, azt sem tudjuk, megérjük-e a mai estét, és hogyan érjük meg? Hogyan nézünk azokra a nehézségekre, amik minduntalan, újra és újra elénk jönnek, miközben szeretnénk nyugodtan végezni a magunk munkáját? Fontos, hogy mindez ne szívjon el energiákat tőlünk. Tanuljunk meg úgy élni, hogy nem a nehézségekre nézünk. Legalább is nem engedjük, hogy azoknak az igézetébe kerüljünk, nem engedjük, hogy az ellenség szuggeráljon minket, hanem a nagy és hatalmas Istenre nézünk, és csendesen kimondjuk: elég baj, hogy ilyen sok gond között kell végeznünk a munkánkat, de mi ragaszkodunk Istenhez, ragaszkodunk az Ő igéjéhez, amivel megmondta, mit csináljunk, és feltétel nélkül bízunk benne. Az Istenben való bizalom pedig a nehézségeket lehetőségekké változtatja.

Isten kegyelméből tegnaptól elkezdődve egész nyár végéig minden szombaton fog-nak indulni fiatal párok innen az úrasztalától. A napokban beszélgettem az egyikkel, és olyan sok szorongással voltak tele: jaj, mit hoz a holnap? Szeretik egymást, van egy pici kis lakás is, ahol elkezdhetik. Megvan minden, ami a legszükségesebb. De vajon mit hoz a holnap? Jó volt az ő tekintetüket is feljebb irányítani. Ahogy itt Nehémiás mondja — csak nem olvastam végig a fejezetet —, hogy a nagy és hatalmas Úrra nézzetek, ne a Tóbiásokra, ne magatokra, s ne a sok nehézségre. Az Úrra, és Ő majd ad reménységet és erőt.

A diákoknak most egymást követi majd vizsga, érettségi, felvételi, pályaválasztás, a végzősöknek pályakezdés. Mindegyik ne-héz feladat. Ha egyszerre az egészet látja valaki, azt mondja: legjobb, ha visszafordulok. Vagy ahogy a napokban valaki mond-ta, aki előtt most különösen tornyosulnak ezek a feladatok: legjobb lenne most meghalni.

Azonban mégis csak előre kell menni. Holnap meg kell írni az első írásbelit, aztán a másodikat és így tovább… A nagy és hatalmas Úrra nézzetek! Persze, hogy ilyenkor szakad ránk az erőtlenségünknek a tudata — bár mindig tudatában lennénk! —, de az Ő hatalmas erejének is a tudatában lehetünk. Talán senki sincs közöttünk, aki valami miatt ne szorongana: hogyan birkózom meg ezzel vagy azzal a feladattal? Van-e megoldás erre a kérdésre? Tud-e Isten kiutat mutatni ebből a helyzetből? Idejében fog-e segíteni? Egyáltalán, eljutott-e hozzá az imádságom? Honnan tudom meg, ha arra válaszol? Van-e gyógyulás ebből a betegségből? Elvégezetlen feladatok tömege van körülöttem. Mindenki vár tőlem va-lamit: apám, anyám, gyermekem, testvérem, főnököm, beosztottam, szomszéd, ellenség — mindenki. Nem bírom tovább! Mindnyájan eljuthatunk ebbe a helyzetbe.

Isten itt csendesen felemeli a tekintetünket, és azt mondja: Ne a nehézségekre nézzetek! Azokkal is számolni kell józanul, a hívő ember magatartása nem strucc-politika, de nem engedi, hogy azoknak az igézetébe kerüljön. Szabad marad, felettük van, mert felülemeli őt a mindenható Isten, ha Őt igazán ismerjük, és hozzá ragaszkodunk.

Egyszer egy nehéz helyzetben, kétségbeesett állapotba kerültem, s kaptam valakitől postán egy levelezőlapot. Nem színes fénykép volt a másik oldalán, hanem egy idézet. Beedekernek egy mondata, ami így hangzott: „Ne foglalkozz sokat nehézségeiddel, foglalkozzál sokat dicsőséges Megváltóddal." Ez akkor telitalálat volt nekem. Akkor éppen a nehézségeimmel foglalkoztam, és csak azokkal. Ebből nem az következett, hogy behunytam a szememet, nem érdekel, milyen körülmények között vagyok, majd csak lesz valahogy. Nem valahogy lesz, hanem úgy legyen, ahogy Ő jónak látja. Na, de nem is kérdeztem tőle, hogy Ő mit akar?! S elkezdtem foglalkozni dicsőséges Megváltómmal. Ő meg elkezdett foglalkozni velem, és nemcsak megvigasztalt, hanem csodálatos módon hozott ki abból a csüggedésből és segített győzelemről győzelemre.

Ezt kellene megtanulnunk Nehémiástól és legfőképpen a mi Urunk Jézus Krisztustól. Ő is mindig az Atyára nézett. Akár-mit csináltak vele, akármit mondtak neki, akárhogy tettek keresztbe azok, akiken segíteni akart, Ő mindig az Atyára nézett, és az Atya átsegítette Őt, és győzelemre vitte.

Hadd kérjem ma is: tegyünk félre egy kis csendet délután arra, hogy végiggondol-juk ezt: merünk-e igazán bízni ebbe a nagy Istenben, s ha nem, miért nem. Mi gyógyít-hatna ki ebből a bizalmatlanságból? Mond-juk ki mi is bátran: de mi Őbenne akarunk bízni, neki akarunk engedelmeskedni. Nem adjuk fel, nem hátrálunk meg. Vele együtt egészen más továbbmenni és célba érni.

 


 

Imádkozzunk!

Bocsásd meg, Atyánk, hogy sokszor nem bízunk benned, és nem hisszük, hogy igaz, amit mondasz. Köszönjük neked, Jézus Krisztus, hogy bemutattad nekünk az Atyát, és még azt is mondtad: Ő nem olyan, aki ha halat kérünk tőle, kígyót adna. Vagy, ha kenyeret kérünk, követ adna.

Köszönjük, hogy eddig is többet adtál, mint amennyit kértünk, és mérhetetlenül többet, mint amennyit érdemlünk. Bátorítson minket a hitben az a sok csoda és jótétemény, amit eddig tettél velünk.

Szeretnénk most rád nézni mindannyian a magunk nehézségei közül. Növeljed a hitünket. Dicsőíteni akarunk téged, Atyánk azzal, hogy tőled várunk választ, megoldást, szabadítást, gyógyulást, vigasztalást és tőled fogadjuk el azt, amit adsz, akkor is, ha nem kérjük.

Köszönjük a feddést is. Köszönjük, hogy engedsz néha kudarcokba mennünk. Köszönjük, hogy néha engeded, hogy megszégyenüljünk, és így formálsz és tisztogatsz bennünket.

Könyörgünk azokért, akiknek most különösen nagy szükségük van rád. Könyörgünk betegeinkért, gyászoló testvéreinkért, az egyedül lévőkért, a kétségekkel küszködökért, a nélkülözőkért. Könyörgünk hozzád a diákokért és a tanárokért a most következő hetek próbás idejében. Könyörgünk az érettségizőkért. Könyörgünk a leszerelőkért. Te adj nekik munkát, kenyeret, józanságot és mértéktartást.

Könyörülj meg mindannyiunkon, hogy a veled való közösségünk megőrizzen a csüggedéstől, elkeseredéstől, hogy tudjunk mindig újra kezdeni, vagy tudjunk veled végre egészen újat kezdeni. Rálépni arra az útra, amely az életre visz.

Kérünk, segíts folytatni az imádságot, és beszélj velünk tovább is ezen az igén keresztül.

Ámen.