Az engedelmesség boldogsága

 

Alapige: Rm 6,15-18

„Mit tegyünk tehát? Vétkezzünk, mert nem a törvény, hanem a kegyelem uralma alatt élünk? Szó sincs róla! Nem tudjátok, hogy ha valakinek átadjátok magatokat szolgai engedelmességre, akkor engedelmességre kötelezett szolgái vagytok annak, mégpedig vagy a bűn szolgái a halálra, vagy az engedelmesség szolgái az igazságra? De hála az Istennek, hogy csak voltatok a bűn szolgái, de szívetek szerint engedelmeskedtetek annak a tanításnak, amelynek követésére adattatok! Miután tehát megszabadultatok a bűntől, az igazság szolgáivá lettetek.”

 


 

Imádkozzunk!

Urunk, köszönjük zörgető szeretetedet. Áldunk azért, jelzed, be akarsz jönni az életünkbe. Kérünk, segíts, hogy őszintén és egészen kinyissuk a szívünket előtted. Az engedelmesség lelkével támogass minket, kérünk!

Köszönjük, hogy te azért kérsz, hogy aztán adhass békességet, örömet, boldogságot és felismerést a te akaratodra nézve. Munkáld most, kérünk a készséget a mi szívünkben, hogy felismerjük és megtegyük ami a te terved velünk!

Köszönjük, hogy nem hiába kérünk téged. Köszönjük, hogyha valamit a te akaratod szerint kérünk, azt már megkaptuk.

Ámen.

 


 

Igehirdetés

A hívő embernek talán semmivel nincs annyi problémája, vagy mondhatom így is, ba-ja, mint az Istennek való engedelmességgel. A felolvasott pár versen keresztül egy kicsiny ablakot is nyit az apostol az engedelmesség kér-désével kapcsolatban. A keresztyén embernek az alapállása az Istennel való kapcsolatában az engedelmesség. Nem azért, mert valami fajta kényszer vagy nyomás alatt él, hanem azért, mert szabad arra, hogy megtegye azt, amit az Isten tőle kíván. Szabadon akar az Istennek engedelmeskedni, mert tudja, hogy minden más hozzáállás az Isten dolgaihoz magában hordja a bukás kezdetét. Pál nem véletlenül figyelmezteti a hívőket: Nem tudjátok, hogy akinek odaszánjátok, odaadjátok magatokat szolgai engedelmességre, annak fogtok szolgálni folyamatosan? Vagy a bűnnek a halálra szolgáltok, vagy pedig az igazságnak, Krisztusnak az életre.

Mindjárt az elején tisztáznunk kell, hogy az engedelmesség kérdése a hívő ember kérdése. Aki nem hisz Jézus Krisztusban, az nem tud Jézus Krisztusnak engedelmeskedni. Olyan ember nincs, aki a hitetlenség vagy a hit keresésének az állapotában tudatosan törekszik arra, hogy az Istennek engedelmeskedjék. Aki már felismerte, hogy kicsoda Jézus, aki hozzá tartozik, akinek Megváltója és Ura Jézus Krisz-tus, annak a szívében van ott az a vágy és az a tudatosság, hogy Isten akaratát keresi, és azt cselekedni akarja. De sokan még a hívők közül is úgy gondolják, hogy az engedelmesség egyfajta etikai szöveggyűjtemény. A kezdőbetűnél felütöm a lexikont, és kikeresem a meg-felelő fejezetet, aztán a szavakat, s elkezdem cselekedni, s addig tanulmányozom az ott leírtakat, amíg tudom az engedelmességet gyakorolni. Az Istennek való engedelmesség nem egyfajta viselkedés, vagy lelki praktikák követ-kezménye, hanem folyamatos Istenre figyelés a kicsiny dolgokban való kezdeti engedelmesség, s aztán az Isten egész életre szóló vezetésének a felismerése. Felülről és belülről irányí-tott emberré válik az, aki Jézus Krisztussal jár.

A Róma 12,2-ben ezt olvassuk: „Ne szab-játok magatokat a világhoz, hanem a ti megújult értelmetekkel döntsétek el – mondja a hívő keresztyéneknek az apostol –, hogy mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata." Ez az életforma egy állandó készenléti állapotot feltételez, hogy ott van a készség a szívben Isten akaratának felismerésére és cselekvésére. Az engedelmességhez az is szükséges, hogy a közösségünk, a kapcsolatunk jó legyen Jézus Krisztussal.

Valaki elmondta azt, hogy volt egy kanárija, amelyik csak akkor volt hajlandó énekelni, ha előtte megfürdött. Ugyan ez egy állati kép, de mégis sok igazság van benne. Ha engedi a hívő keresztyén, hogy Isten megtisztítsa, ha megfürdik, ha Jézus Krisztus vére megtisztíthatja minden bűntől, amit ott, akkor felismert, akkor tud énekelni, akkor tudja felismerni az Isten akaratát. S akkor lesz képessége és ereje arra, hogy azt tudja cselekedni. Amíg nem akarjuk, nem engedjük és nem kér-jük, hogy Isten megtisztítson minket, addig nem igen fog menni az engedelmesség. Addig nehéz lesz az engedelmesség. A tisztátalanság minden olyan gondolat, ami az Isten és közénk áll, megrontja az engedelmességre való készséget és hajlandóságot. A legtöbb panasza a hívőknek ezen a területen van. Hogyan ismerem fel Isten akaratát? Hogyan tudom megtenni azt? Hogy kapok hozzá erőt? Hogyan tudom folyamatosan ezt az életet élni, hogy betöltöm Isten akaratát?

Négy dolog derül ki az engedelmességgel kapcsolatban ebből a részből, és ezt szeretném végigvenni.

Az első az az, hogy az engedelmesség a keresztyén élet alapja, fundámentuma. Az ember hajlandó azt hinni, hogy szabadon tud dönteni az Isten nélkül. De az Isten nélkül élő ember legfeljebb kisebb vagy nagyobb cellában él. Távolabb vagy közelebb vannak a falak az életében, de mindenképpen az engedetlenség falai közé van bezárva. Az Isten nélkül élő ember nem tud szabad akaratból cselekedni semmit sem, mert nincs neki. A bűn szolgája – azt mondja a Szentírás. A Krisztus embere szabad, mert ahol az Úrnak Lelke van, ott van a szabadság. Aki Jézussal jár, az tud szabadon dönteni. Újra, mert az Éden-kertben Ádám és Éva bűnesetén keresztül ezt elveszítette az ember. Újra mondom, hogy kisebb vagy nagyobb a terület, amelyen az embert engedi az ördög cselekedni, járni, élni, kelni. Szabad a-karata annak van, akit Jézus Krisztus megszabadított, mert az tudja az Isten akaratát cselekedni, mert felismeri azt. Rabszolgája a bűnnek az, aki Isten nélkül él. Ezt nagyon nehezen emésztik meg még a hívő keresztyének is, mert a mi szívünk mélyén alapvetően ott feszül, ott rejtőzik valahol a csücsökben elrejtve az a gondolkodás, hogy alapvetően nem is olyan menthetetlenül gonosz és megromlott az ember, mint ahogy azt a Szentírás tanítja. Pedig a Biblia azt mondja, hogy nincs ember, aki Isten szerint valót jót tudná önmagától, önmagában cselekedni.

Vajon leszámoltunk-e mindnyájan, akik itt vagyunk ezzel az illúzióval, hogy van bennünk valami jó? Pál olyan világosan mondja: „Nincsen énbennem semmi jó." És itt a jó alatt azt érti, ami kedves lehet az Istennek. Nem véletlen az, hogy Pál mindent kárnak és szemétnek ítélt, pedig a legmagasabb iskolákat végezte el. Több nyelven folyékonyan beszélt, anyanyelvi szinten. Betöltötte a törvényt, annak szinte min-den paragrafusát, s egyszer rá kellett döbbennie, hogy kár és szemét az egész. S ha az Isten mércéjét nézi, semmi jó nincsen benne.

Vagy eljutottunk már oda, és ez mindig a hit felismerése: képtelenek vagyunk Isten segítsége nélkül, Isten szerint való jót cselekedni. A hívő ember egysége Istennel azt jelenti: azt akarom, amit az Isten akar, és ezt komolyan így gondolom. Semmi mást nem akarok, mint amit az Isten akar. De azt akarom teljes szívemből, lelkemből, erőmből, ami az Isten akarata. Ennek a felismerésére sem vagyunk képesek önmagunktól, bármilyen szomorúan hangzik ez, de be kell látni. Aki ide nem jutott még el, az el fog jutni. Szembetalálkozik a sa-ját, meddő cselekedeteivel, és felismeri, hogy nem képes betölteni az Isten parancsolatait. Még úgy sem, hogy szorgalmasan részt vett gyermekkorában a hittanórákon vagy konfirmált. Ha nem átadott életű ember, nem tudja cselekedni Isten akaratát. Vannak pótolható dolgok az életben, és vannak, amelyeket nem tudunk pótolni. Fél vesével vagy fél tüdővel még élhet az ember, de fél szívvel nem. Ugyanígy nem lehet fél szívvel Jézust követni, csak egészen átadott és neki adott élettel.

Az engedelmességet tananyagként sem lehet elsajátítani. Addig olvasom a lexikális cím-szavakat az engedelmességgel kapcsolatban, míg egyszer csak azt veszem észre, hogy tudom csinálni. Ez így egyszerűen nem működik. Ez belső adomány. Az ember Jézussal jár, és Jézus kiképez minket arra, ha mi vele járunk, hogy tudjunk engedelmeskedni.

Gyakran kiderül, hogy az elméletben o-lyan kristálytisztának gondolt dolgok a gyakor-lati életben nem is olyan egyszerűek. Valaki lehet elméletben tiszta gondolkodású és őszinte ember, de bizonyos élethelyzetekben keserű szívvel ismeri fel, hogy nem tudott jól dönteni. Akarta a jót, ahogy Pál mondja a Róma 7-ben, és nem bírta cselekedni. Döbbenten nézi a saját kezét. Elhatározta a jót, és a keze csinálja a rosszat. Szembetalálkozik ezzel a törvénnyel, hogy nem bír önmagában, önmagától szabad döntésével sem, mert ugye az nincsen, nem tud az Istennek engedelmeskedni, csak Isten segítségével.

Még Jézusnak is – így olvassuk a Zsidókhoz írt levélben 5. fejezetben – szenvedések által kellett megtanulnia az engedelmességet. Emberi testben élvén neki sem ment automatikusan. Szenvedések által kellett megtanulnia. Pedig Jézusról aztán senki nem mondhatja azt, hogy az Ő életében az engedetlenség volt a jellemző. Ő megmaradt a kísértések idején is az Atya melletti engedelmességben, de neki is meg kellett tanulnia a szenvedések által az engedelmességet.

A második, ami kiderül az engedelmességgel kapcsolatban, az az, hogy pótolhatatlan. Semmivel nem lehet pótolni. Sem imádkozással, sem rajongással, sem kézrátétellel, sem bibliaórákon való részvétellel, sem templomba járással, sem kicsiny vagy nagyobb ösz-szegű adomány adással. Az engedelmesség sem-mivel nem helyettesíthető és pótolható. Próbálhatunk térden csúszva száz és száz métereket megtenni, zarándok utakra elutazni. Beszélgethet valaki napokon, heteken keresztül az engedelmesség kérdéséről, boncolgathatja teológiai szinten, tudományos szinten, elméleti szinten, filozófiai szinten, minden szinten, de nem lehet semmivel sem helyettesíteni vagy pótolni. Azt tenni kell, azt gyakorolni kell, abban benne kell élni, Isten segítségével. Ezért mondja azt Pál apostol, hogy nem mindegy, hogy kinek szánjuk oda magunkat. Ha egyszer eldőlt a szívemben – ahogy ezt az a szép ének mondja –, hogy követem Jézust, s nem csak ez dőlt el, s nem csak éneklem, hanem teszem is, vagyis elmondom ezt Jézusnak: Uram, itt a mai napom, korán reggel. Nem az enyém a napom, hanem a tied. Mit akarsz vele kezdeni? Mondd meg úgy, kérlek, hogy felismerjem, hogy megértsem, s aztán adjál erőt, hogy megtegyem azt, amit kívánsz!

Az alázatos és Istenre figyelő ember érti és cselekedni fogja az Isten akaratát. Talán még ezt sem tilos mondani, hogy Jézus Krisz-tus életében, cselekedeteiben, azok ember feletti emberségességében pont ez az engedelmesség jelent meg. Ő nem csak beszélt róla, Ő gyakorolta a szegényekkel, az árvákkal, a betegekkel, még a halottakkal is, ahogy feltámasztotta őket. Ezt a csodálatos odaszántságot és engedelmességet láthattuk és láthatjuk az Ő életében. Mert Isten olyan, mint Krisztus, és Jézus azt mondja, hogy aki látott engem, az látta az Atyát. Jézus olyan, mint az Atya. Pont ezért kezdték el gyűlölni Őt. Pont ezért akarták megölni – figyeljük csak meg! kezdték fel-ismerni Jézus életét nézve, hogy Ő rendkívüli módon éli az életet. Valami olyan van az Ő életében, ami senki más életében nincs. Jézus valójában rendkívüli személyiség. Ez váltotta ki a gyűlöletet, a féltékenységet és a gyilkos indulatot. Egészen rendkívüli módon engedelmeskedett az Istennek. Így is mondhatom, hogy Jézusban az Isten jelent meg a földön. S mivel ezt felismerték, és az emberek elkezdték hasonlítani a saját életüket Jézuséhoz, és döbbenten ismerték fel, hogy hol vagyok én hozzá képest? Az a tisztaság, az a szentség, az a békesség és az az öröm, ahogy bánt és beszélt az emberekkel – ez döbbenetes. Magukra néztek meg Jézusra, és elszörnyedtek. Milyen vagyok én Krisztushoz képest? És sajnos a legtöbb emberből nem az jött elő, hogy akkor hogyan változhatnék meg, hanem az, hogy hogyan ölhetném meg Jézust, mert más, mert különb, mert rendkívüli.

Ma sincs ez másképpen. Ezért kezdik el egy idő után egy munkahelyen is sokszor gyűlölni a hívő keresztyéneket. Hogy tud ő ilyen tiszta gondolkodású lenni? Hogyhogy nem lop velem együtt? Hogyhogy beírja pontosan a túlórákat, és csak annyit ír be, vagy néha be sem írja, ha-nem elengedi azt, és azt mondja, hogy majd Is-ten kipótolja. Hogy tud ilyen lenni? S miközben elkezdik tisztelni, aközben sokan elkezdik gyűlölni. Rajta keresztül, a hívőn keresztül is maga Isten jelenik meg. A Lukács 10-ben azt olvassuk: „Aki titeket hallgat – mondja Jézus –, az engem hallgat. Aki titeket elutasít, engem uta-sít el. Aki engem elutasít, az azt utasítja el, aki engem küldött", vagyis magát Istent.

Testvérek, ha nagyon őszinték akarunk len-ni, mikor találkoztak rajtunk keresztül legutol-jára a mindenható Istennel? Mikor fordult ez elő, hogy aki minket hallgatott, az az Istent hall-gatta? Volt ilyen legutóbb? Mennyire inkább engedelmes volt tehát Jézus, annál inkább kezdtek megbotránkozni az emberek, és a szívükben egyre több lett vele szemben a gyilkos indulat, annál egyre mélyebb. Minél inkább kiderült, hogy Őt valóban az Isten küldte, mert az élete erről prédikált, annál gonoszabb indulat lett az emberek szívében vele szemben.

Jézus életét szemlélve pont az derült ki, és derül ki ma is, hogy milyen sötét a mi világosnak tartott gondolkodásunk az Ő lénye mel-lett. Ahogy ma gondolkodtunk emberekről – figyeljük csak meg –, meg amiket mondtunk róluk. Ha odatesszük Jézus szavai mellé a mi szavainkat, ahogy Ő beszélt az emberről. Nem a bűnről, az emberről, az ember szeretetéről, meg ahogy mi szoktunk beszélni a másik emberről. Micsoda égető különbség ez, és micsoda megszégyenítő különbség? Milyen fekete az Ő fehérsége mellett a mi jónak, tisztának, szépnek és fehérnek tartott szívünk, ha összehasonlítjuk az övét a mienkkel? Mennyire pótolhatatlan az igazi, Jézustól látott engedelmesség, mint amikor valaki egy saját maga által értékesnek tartott követ elvisz az ékszerészhez, az ránéz a kőre – ő szakember, és tudja, miről van szó –, semmit nem szól, csak odateszi egy briliáns mellé azt a követ, amit mi vittünk. S az ember kezd elpirulni, mert látja annak a csiszolt kőnek a gyönyörű, tiszta fényét, hogy megcsillan a fényben a csiszolás, amilyen áttetsző, amilyen tiszta, az ember szakértelem nélkül is rájön, hogy az igazi, az enyém meg csupán egy darab kő. Hányszor kiderül ez rólunk is, miközben azt gondoljuk magunkról, hogy én már itt meg itt tartok. Jézus tisztasága mellett milyenek vagyunk?

Miért kell a pótolhatatlan engedelmességet minden hívőnek megtanulni? Azért, mert vannak helyzetek, amikor egyszerűen nem tudunk anélkül továbblépni, megáll az élet. Nem tudunk továbblépni. Természetesen az élet hétköznapjai sem könnyűek. Amikor nincsen kísértés, akkor nem olyan nehéz megállni. De, amikor ránk tör a kísértés, akkor nagyon nehéz. Amikor támad a magányosság terhe, a betegség ereje, az élet elmúlásának visszavonhatatlan valósága, amikor kihull a szívünkből a reménység, s a reménység helyett a remény-telenség lesz a szívünk egy betegágy mellett, nincs remény, nincs megoldás, vége. Milyen nagy szükség van akkor, a hétköznapok során is, de akkor a pótolhatatlan engedelmességre, amikor nincs vigasztalás, s amikor mindenki a szájára tett kézzel hallgat mellettünk, mert senki nem mer mondani semmit, olyan nagy a baj, mert senki nem tudja a megoldást. Ha akkor felcsillan az ember szívében, ha akkor meg-szólal az engedelmesség hangja: Igen Atyám, mert így volt kedves előtted, akkor az ember tud győzni, s akkor nem bukik, akkor győz. Atyám, legyen meg a te akaratod! Amikor ezt Jézus kimondta, akkor győzött.

Testvérek, ott a Gecsemáné-kertben halt meg Jézus saját akarata, és győzött az Atya akarata, és még Jézusról is hulltak a véres izzadságcseppek. Vért verítékezve imádkozott. Ott tört bele az engedelmességbe a saját akarata. Ott simult bele az Atya akaratába. Atyám, ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem úgy, ahogy te.

Ha a pótolhatatlan engedelmességet tanulgatva tudunk győzni egy családi vitában, hallgatással, vagy éppen csontot törő szelíd beszéddel, úgy ahogy azt az ige mondja, akkor az győzelem. Ha megtehetnénk valamit, és még-is úgy döntünk, hogy nem fogjuk megtenni, mert Isten ezt kívánja, ezt sugallja, ezt kéri anélkül, hogy szólna bármit, mert belülről indít, hogy engedjük most el, mondjunk le róla, akkor ez győzelem. S akkor átéli a hívő ember azt, hogy kezd boldoggá válni. Furcsa módon a pótolhatatlan engedelmesség meghozza a boldogságot és azt a békességet, amit megint csak nem lehet megszerezni.

Ebből az indulatból fakad ugyanis a békesség. Engedelmeskedek Istennek, akár lemondok a jogomról meg a jogaimról, s egyszer csak ember feletti békesség tölti be a hívő keresztyén szívét. Mert eggyé válik Jézussal, aki nem tekintette zsákmánynak, hogy az Atyával volt egyenlő, hanem engedelmes volt a keresztfának haláláig. Amikor belehal a saját akaratunk az Istennek való engedelmességbe, akkor kezd el felbuzogni a boldogság forrása, bármilyen furcsának tűnik. Tessék kipróbálni!

A harmadik, ami kiderülhet az engedelmességgel kapcsolatban az az, hogy különböző veszélyek fenyegetik. Van, aki azt hiszi, hogy megáll ebben a kérdésben, és nem látja, hogy milyen könnyen elbukik az, aki azt hiszi, hogy áll. Az elbizakodottság nagy veszély. Amikor meg van valaki győződve arról, hogy megy ez már nekem. „Sínen vagyunk, testvérek." És ki-derül, hogy erre meg arra váltók vannak, kanyarok, és ha nem fogjuk erősen hitben Jézus kezét, elbukunk.

De ugyanilyen veszélyes az, amikor valaki a hitének emlékeiből akar élni. Mennyire frissek a te istenélményeid? Mi az utolsó megtapasztalásod, átélésed az Isten vezetésével kapcsolatban? Mikor kellett önmagadat megtagadva, az Ő akaratába belesimulva utoljára engedelmeskedned? Vagy csupán húsz évvel ezelőtti emlékeid vannak, vagy négy évvel ezelőtt értetted meg utoljára Isten akaratát?

Testvérek, a hit nem azt jelenti, hogy az emlékekből élek. Nem emlékmű-ápolás a hit, sem nem sírgondozás. A hit napi engedelmesség az Istennek. Ez nem azt jelenti, hogy minden nap valami megdöbbentőt és megrendítőt kell és lehet felismerni a Szentírásból. A legtöbbször nem így van. De azért időnként mégis csak előfordul az, valaki így mondta ezt: „Vak tyúk is talál szemet.” Azért időnként még-is csak előfordul az, hogy Isten kegyelméből felismerünk valamit, ami az Ő akarata. Megrendít egy-egy igevers, és bizonyosságot ad az Isten belül, hogy ezt most Ő mondta. Visszacseng a szívünkben.

Sok hívő van, aki abból akar élni, hogy valaha engedelmeskedett az Istennek egy-egy kérdésben. Mikor volt legutoljára az, amikor egészen bizonyosan tudtad, hogy ezt Isten üzen-te, és megcselekedted, amit Ő mondott? Ezt a-zért érdemes kinek-kinek végiggondolni!

A hívő életet nem lehet úgy élni, hogy csak emlékeink vannak, de nincsenek friss tapasztalataink Isten vezetésével kapcsolatban. Aztán veszélyezteti az engedelmességet még a saját eszünk sugallata is, mert azért az agyunk is dolgozik. Ez nem baj önmagában, jó, hogy így van, de az engedelmesség az nem azonos azzal, hogy józan paraszti vagy nem paraszti ésszel gondoljuk végig, hogy mit kell csinálni. Ez egy másik kategória. Az ész ugyanis a hit ellen tör. A racionális az irracionális ellen. A hit ugyanis nem az ész kérdése, noha az értelmünkön keresztül szólít meg Isten, de végképp nem ésszel döntjük el, hogy mi az Isten akarata, hanem az Istentől kapott, megújult értelemmel, s az Ő vezetése alapján. Sokszor ott bukunk el, hogy az eszünkkel akarjuk eldönteni azt, amit csak a szívből, Istenbe vetett bizalommal és hittel lehet és szabad eldönteni.

Sokszor azt gondoljuk, hogy jobban tudjuk vezetni az életünket, mint Isten, és csodálkozunk, hogy mindenfelől ütéseket kapunk, miután a magunk választotta útra térünk. Ezek az ütések lehetnek depresszió, nyugtalanság, belső válság, elégedetlenség, kisebbségi érzés, félelem, hitetlenség és egy csomó pszichoszomatikus betegség, pedig valójában semmi más nincs, mint az, hogy nem az Isten vezetésére akarok dönteni, hanem közben én már eldöntöttem egy kérdést, szeretném Istennel a pecsétet ráüttetni. Beadom készen a papírt az iktatóba, semmi dolga az Istennek, minthogy ráüsse: engedélyezem. De ez így nem működik. Helyesebben működik, csak megvan a ma-ga következménye.

A Szentírás azt mondja: „Repedezett kutakat ásunk, amelyek nem tartják a vizet.” Repedezett utakra járunk. Saját eszünk szerint eldöntünk dolgokat, és későn vagy nagyon ritkán, sokszor nagyon ritkán, későbben vagy még későbben vesszük észre, hogy ez nem az az út, amire Isten vitt minket. Nem tudunk a magunk feje után élve élni, és végül is nem tudunk más tanácsa szerint sem élni. A hívő ember csak Isten vezetése alapján tud igazán engedelmes életet élni.

A hívő élet tehát veszélyeztetett élet. S több veszély van még, erre most nincs idő, hogy mind felsoroljuk, de ha belevetjük a reménységünket Krisztusba, ha hit által akarunk élni, akkor Ő segít nekünk.

Jézus a keresztfán tanulta meg, a szenvedések által az engedelmességet. Amikor nem volt körülötte a virágvasárnapi tömeg, amikor elszaladtak még a tanítványok is, amikor végtelenül magányossá vált, még az Atya is elfordult tőle, amikor az a kiáltás elhagyta a száját: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Ott volt a legmélyebb pont az életében, de a szenvedések által megtanulta az engedelmességet. És Jézus ott is engedelmes maradt. Én értem és ti értetek. Engedelmességből elvégezte a mi megváltásunkat. A végsőkig fokozott esztelen és gyilkos gyűlölet sem volt képes megtörni Jézus engedelmességét, mert Ő egyszer döntött az Atya akarata mellett, és végig kitartott amellett. S Ő ezt meg tudta tenni, mert bűntelen volt, és Isten Fia volt.

Tudjátok, mi a mi reménységünk alapja, hogy mégis csak tudunk az Istennek engedelmeskedve élni? Jézus győzelme. Az a mi reménységünk alapja. Mivel neki sikerült, ezért a neki engedelmes embernek is sikerülni fog. Olyan jó lenne, ha ma ezzel a boldogsággal a szívünkben mennénk innen el! Neki sikerült, nekem is sikerülhet. Vele, általa erősebb volt az Atya iránti engedelmesség, és erősebb lehet a hívő szívben, mint az engedetlenség. Krisztussal lehet győzelmes életet élni. Jézus áttörte az engedetlenség falát ott a keresztfán. S ezért a hívő élet nem kell hogy bukdácsoló élet legyen. Kinn a vízből, benn a víz alatt, kinn a vízből, benn a víz alatt: Ez nem élet. Jézus pont azt akarja elvégezni, hogy tudjunk úszni, hogy haladjunk előre, még ha néha bukunk is, ez benne van a csomagban. De akkor is fölállunk. Ő győzött, a hívő ember is győzhet vele.

Jézus átjárhatóvá tette az átjárhatatlant. Van út az Atyához. Ez valami fantasztikus reménység. S ez a boldogság kell hogy betöltse a szívünket. A hívő élet reménységgel teli élet, és boldog élet.

Jézus meghalt helyettünk, értünk és miattunk, s ettől kezdve élhetünk győzelmes, engedelmes életet. Jézus betöltötte a törvényt, vérét ontották, testét megtörték. Testvérek, ez elég az Istennek egyszer és mindenkorra. Az áldozati bárány megáldoztatott. Istennek nem kell több. Istennek ez elég, s nekünk is elég kell hogy legyen. Ebből fakad a remény: ha neki sikerült, nekünk is sikerülni fog.

A rengeteg bukás, a lelki kék zöld foltok ellenére is felállhatunk és mehetünk tovább. Figyeljük meg Sault! Fantasztikus képe ennek a helyzetnek. A damaszkuszi úton megérti, hogy Jézus szól hozzá, akit addig üldözött. Egy valamit kérdez Saul Jézustól: „Mit akarsz Ura, hogy cselekedjem?” És mi történt? Megvakult Saul. Nem a legjobb kezdet. Lázadt Saul? Til-takozik? Azt mondja: Ez is jól kezdődik? Ilyen a hívő élet? Megkérdezem Jézust, hogy mit a-karsz, hogy cselekedjem, és elveszi a szemem világát? Semmi ilyet nem olvasunk. Mit mond Jézus? „Menj be Damaszkuszba, az Egyenes utcába." S Pál apostol elindul, vezetik. Nem lát. Bocsánat, hogy így mondom, de tényleg így van. Pál vakon követi Jézust. Nem kérdez, nem kérdés a számára. Teljesen mindegy, hogy lát vagy nem lát. Mit mondott az Úr Jézus? Menjen el Damaszkuszba. Maga nem tudja megtenni, mert nem lát. Megkér egy pár embert, ugyan vezessetek már Damaszkuszba, mert azt kérte tőlem az Úr Jézus. Én megkérdeztem: mit akarsz, hogy cselekedjem, Ő azt mondta, hogy ide menjek, és vakon elindul. Nem az értelmére támaszkodik. Addig az értelmére támaszkodott. Betöltötte a törvényt, üldözte és halálra adta a keresztyéneket, s üldözte Jézust. Attól kezdve vakon a hitére támaszkodik, és megújul az élete. Micsoda különbség? Vakon engedelmeskedik Jézusnak.

Testvérek, kérésünk és imádságunk lehet ez ma este: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Mert ez a negyedik, amit az engedelmességgel kapcsolatban megérthetnek a hívők, és azok is, akik keresik az Istent, és még nem járnak hitben. Ez nem szégyen, hanem állapot. Ebből lehet továbblépni. Az a jó, ha aki itt van és tudja, hogy én még nem vagyok az Isten gyermeke. Hát ez fantasztikus jó. Onnan lehet továbblépni. Sokkal nagyobb baj az, hogyha valaki azt hiszi magáról, hogy örök élete van, és nincs. Az az igazi tragédia. Ha valaki tudja, hogy nem hisz még Jézusban, de nagyon szeretne hozzá tartozni, ez fantasztikusan jó dolog, mert innen az Isten tovább tudja vinni. Tehát hívőnek és istenkeresőnek egyaránt az a következő, ami üzenetként szól, és amit megérthetnek: azt a keveset, amit megértettél mint Isten akaratát, kezd el cselekedni. Kezd el cse-lekedni! Valójában az engedelmesség lényege az, hogyha megértek valamit, hogy az Isten akarata, kérem az Istent, hogy segítsen azt cselekedni.

Egy beszélgetés során valaki megértette azt, hogy egy munkahelyi döntéssel kapcsolatban mi az Isten akarata, és a következőt kérdezte. Mit gondolsz, mikor kezdjek neki a vál-toztatásnak? S a lelkigondozó visszakérdezett. Mit gondolsz, mikor kell nekikezdeni a változtatásnak? Az illető saját magának felelt: „Ma este.” Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Ha ma este megértetted, akkor kezd el ma este! A halogatás mindig a tett halála.

Ott, ez volt a helyes válasz, hogy még ma este. Ha valamit megértettünk, ez a helyes válasz, hogy még ma este. Talán sóhajtozva vagy éppen fáradtan állapítjuk meg, hogy nem könnyű a hívő élet. Jézus erre azt mondja, hogy az én parancsolataim pedig nem nehezek. Kinek van hát igaza? Biztos, hogy Jézusnak. Ha a szívünkben ott van készség az engedelmességre, akkor át fogjuk élni azt, hogy ez tényleg nem olyan nehéz dolog, ha akarjuk, odaszánt életünk van. Ha nem a bűnnek halálra szánjuk oda magunkat, hanem az igazságnak, Krisztusnak az életre, akkor Jézus Krisz-tus tud minket vezetni, mert Ő akar újra és újra.

Ki hozza ki a legtöbbet magából? Az, aki önmagát teszi a középpontba, vagy az, aki odaszánja magát az Istennek való engedelmességre?

Testvérek, az önző ember elenyészik és el-múlik. S tulajdonképpen utána semmi sem marad. A Szentírás azt mondja, hogy aki az Isten akaratát cselekszi, az megmarad örökre. Ezen a földön semmi nem tart örökké. Ennek a mai napnak is vége lesz, s egyszer az életünk is véget ér majd. Mi az, ami örökké tart? Aki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökre.

Az, aki az Isten akaratát cselekszi, az belsőleg kiegyensúlyozott életet él minden nehézség közepette és ellenére is. Mindig erőre kap-va halad a nehézségeken, a bajokon, a kísértéseken át is, mert egyenesen áll.

Nem régen mondta el ezt is valaki azt, hogy mi mindenen ment keresztül. S a végén ezzel a mondattal fejezte be. „Tudod, azt hittem, hogy belezavarodok. És a végén megállapítottam, hogy nem zavarodtam bele. Nem ő-szültem bele, nem betegedtem bele, nem roppantam bele sem én, sem a családom. Az Isten átvitt az Ő karján minden nehézségen.” A hívők hányszor átélték ezt, hogy az Ő örökkévaló karjai tartották őket a mélység színe fölött.

Mondjuk meg őszintén azt, hogy az életünk vége felé, amikor a legtöbb ember magára marad, kinek kellünk mi? Sokszor olyan szomorúan mondják el az öregek: „Tudja, nem kellek én már senkinek sem." Mind fiatalon, mind középkorúan, mind öregen az Istennek kellünk. Egészen az életünk végéig munkálkodik az életünkben, mert akarja, hogy ilyen bol-dogan engedelmeskedő, neki átadott életű keresztyének legyünk, akik világítanak ebben a sötét világban.

Testvérek, ha Isten gátakat ad is elénk, azt egyszerűen csak azért teszi, hogy tanuljuk az engedelmességet. Lehet lefeküdni a gát elé, azt mondani, nem csinálom tovább, elég volt, vagy pedig Istentől erőt kérve azt mondja a Biblia, hogy vele, az Úrral még a kőfalon is átugrom. Ma is hány fal tornyosult elénk. Időnként alig bírunk átmászni rajta, ugrálni végképp nem tu-dunk már, mert nincs hozzá erőnk, de Isten még-is azt mondja, hogy vele a kőfalon is átugrom.

Ha most elvégezhette akár ez alatt a rövid idő alatt Isten az engedelmességre való hajlandóságot, készséget, akkor átéljük azt a csodát, hogy jó dolog és boldogsággal teli dolog az Istennek engedelmeskedni.

 


 

Imádkozzunk!

Áldunk téged, Jézus Krisztus a te átadott, engedelmes életedért, a mintáért, ami hat a mai napig és él, s amíg csak ez a világ fennáll, hat. Köszönjük, hogy elhangzott a személyes parancs: engedelmeskedjünk a te felismert akaratodnak. S akinek pedig nincsen erre nézve bölcsessége, az kérhet tőled, és te adsz annak, aki hozzád fordul.

Segíts feltenni a kérdést mindnyájunknak: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Köszönjük, Urunk, hogy nem hagysz minket marunkra, hanem a te Szentlelked által segítesz megtenni a te felismert akaratodat. Köszönjük a biztatást, hogy a te parancsolataid nem nehezek. Taníts meg, kérünk, minket járni az engedelmesség útján, hogy boldog hívők lehessünk. Köszönjük azt is Urunk, hogy nem hagysz minket árvákul, hanem a te Szentlelked által megtanítasz minket járni a te utadon.

Ámen.