Meglátta és megszánta

I.

 

 

Alapige: Lk 10,25-37

Ekkor előállt egy törvénytudó, hogy megkísértse őt, és ezt kérdezte: „Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Ő pedig ezt mondta neki: „Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?” Ő pedig így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat.”

Jézus ezt mondta neki: „Helyesen feleltél: tedd ezt, és élni fogsz.” Ő viszont igazolni akarta magát, és megkérdezte Jézustól: „De ki a felebarátom?” Válaszul Jézus ezt mondta neki: „Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek. Történetesen egy pap ment azon az úton, de amikor meglátta, elkerülte. Hasonlóképpen egy lévita is odaért arra a helyre, és amikor meglátta, ő is elkerülte. Egy úton lévő samaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta; odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Aztán feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked. Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek?” Ő így felelt: „Az, aki irgalmas volt hozzá.”

Jézus erre ezt mondta neki: „Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj.”

 


 

Imádkozzunk!

Istenünk, azért jöttünk össze ma este, hogy magasztaljuk a te irgalmasságodat. Dicsőítünk téged azért, mert a te hozzánk való viszonyulásod nem attól függ, hogy mi hogyan viszonyulunk hozzád.

Köszönjük, hogy örökkévaló szeretettel szerettél minket és ezért terjesztetted ki reánk a te irgalmasságodat. Köszönjük, hogy az égig ér a te irgalmad és a felhőkig a te hűséged. Köszönjük, hogy akkor is irgalmas vagy hozzánk, amikor mi sokszor irgalmatlanok vagyunk egymáshoz. Bocsáss meg nekünk minden keménységet, bosszúvágyat vagy bosszúállást, minden keserűséget egymással szemben. Minden olyan gesztust, ami mögött irgalmatlanság volt akár fáradság miatt történt, akár nagyon is szándékos gonoszságból.

Kérünk, hogy szeress minket annyira, hogy leleplezed ma este a mi irgalmatlanságunkat és felragyogtatod előttünk minden eddiginél nagyobb fényben a te kimondhatatlan irgalmadat.

Magasztalunk téged Jézus Krisztusért, a te testet öltött irgalmadért. Áldunk téged Krisztusunk, hogy irgalommal szánva minket, nagy jóságod ránk tekintett és ezért volt karácsony, nagypéntek és húsvét, és ezért ragyognak a te ígéreteid mindmáig a számunkra.

Köszönjük, hogy a te irgalmadból élhetünk. Köszönjük, hogy a te irgalmad táplálja hozzánk való türelmedet és azért kaphattunk sok mindent, amit nem érdemlünk meg, és azért nem hajtottad végre rajtunk azt az ítéletet, amit megérdemelnénk. Áldunk téged ezért! Te magad taníts minket ma arra, hogy milyen irgalmas vagy, és te magad formálj minket olyanokká, hogy ez a te isteni irgalmasságod, ha kicsi másban is, de megjelenjék a szívünkben és meglátszódjék az egész életünkön.

Kérünk, ne csak gondolatokat ajándékozz most nekünk, hanem Szentlelked indítását is ajándékozd. És még abban is te segíts, hogy ha indítasz, akkor induljunk arra, amerre te akarod.

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Úgy gondolom, nem kell bizonygatni a testvéreknek milyen irgalmatlan korban élünk. Félelmes történeteket mondanak el már óvónők arról, hogy milyen irgalmatlanok a picik egymáshoz az óvodában, de ugyanilyen irgalmatlanok egymáshoz otthon is. Valószínűleg ezt látják a picik a nagyoktól. Irgalmatlan a levegő, amit beszívunk, irgalmatlan a gazdasági élet, irgalmatlan a politika. Ráadásul kicsiktől nagyokig naponta oly sok irgalmatlanságot látnak emberek a tévében, meg hallanak egymástól, hogy hozzászokunk. Olyan kifejező ez a jelzős szerkezet, amit valaki mondott a múltkor: cserzett szívűek lettünk. Cserzetté vált a szívünk, ami azt jelenti, aminek lágynak, puhának kellene lennie, az megkeményedett.

Egyfajta lelki szklerózis (elmeszedés) lett úrrá az emberiségen. Sokszor észre sem vesszük és mi is ugyanolyan irgalmatlanok leszünk egymáshoz, mint amit hallunk másokról, meg látunk nagyon sokféle változatban. Észre sem veszi már sok ember, amikor irgalmatlan. Nem is tekinti már irgalmatlanságnak azt, amikor azt cselekszi. Nem is látják sokan ezt bűnnek. Sőt átkeresztelik ezt a rettenetes bűnt. Talpraesettségnek nevezik, életrevalóságnak, ügyességnek meg minden más egyébnek, ami valójában kegyetlenség és irgalmatlanság.

Ha pedig valaki irgalmas, azt gyengeségnek tekintik. Egyre kevesebb gyengéd gesztussal találkozunk, és egyre többször lehet látni, hogy gyengeségnek tartják az irgalmasságot. Pedig, aki a dolgok mélyére néz, az látja, hogy sokszor éppen az irgalmatlanságaink mögött van gyengeség, félelem, szorongás, és éppen a gyengéd emberek az erős emberek. Ahhoz, hogy valaki merjen, tudjon újra és újra gyengéd lenni, ahhoz nagy belső erőre van szükség.

De nem ezt akarom most elemezgetni. Ezt csak úgy megemlítettem, hogy lássuk ma is milyen nagy szükség van Jézus Krisztus világos, tiszta gondolataira, és mennyire rászorulunk mindnyájan arra, hogy merjük vállalni azt a szemléletet, azt az életformát, amit Ő élt elénk, és ami maga volt az irgalom. Olyan szép ez a karácsonyi ének: „Irgalommal szánva minket, nagy jósága ránk tekintett.” És otthagyta a mennyei dicsőséget, és magára vette a mi nyomorult testünket, és kitette magát mindenféle támadásnak, kísértésnek, és engedelmes maradt egészen a kereszthalálig. Engedte, hogy ez az irgalmatlan világ széttépje őt, kiszívja a vérét, tönkretegye, halált kiáltson rá és végre is hajtsa a kivégzést. Így tette lehetővé azt, hogy az Ő irgalmas szívét szétoszthassa és kaphassunk belőle még mai késői utódok is. És ad nekünk erőt is ahhoz, hogy merjünk és tudjunk irgalmasak lenni, és az Ő irgalmasságával járni-kelni akkor is, ha ez mindig áldozatot jelent. Ára van annak, hogy ha valaki irgalmas mer lenni.

Ezért gondoltam arra, hogy ha megint elénk került napi igeolvasásunk során ez a nagyon jól ismert példázat, időzzünk egy kicsit nála most megint. Ma este szeretnék ennek a példázatnak a kereteiről mondani valamit, és ha Isten éltet minket, vasárnap este majd a közepéről: miben is állt ennek a samáriainak az irgalmassága.

Azzal kezdődik, hogy egy törvénytudó lép oda Jézushoz, hogy megkísértse őt. Rettenetes lehetett az Úr Jézusnak állandóan ebben a légkörben élni: vagy szívták az erejét, még imádkozni sem hagyták, mindenütt a nyomában volt a nyomorúság és mindenki a maga nyomorúságának a megoldását követelte, várta, kérte tőle. Másrészt meg körülvette a rosszindulat. Olvassuk több helyen, hogy a jeruzsálemi központból besúgókat küldtek utána, amikor Galileában járt, vagy Júdeának a távolabbi részein, hogy megfogják őt a beszédben — fordítja Károli szemléletesen.

Úgy hallgatni Jézusnak az életet támasztó szavait, hogy hol köthetek bele, mi miatt jelenthetem fel, és akkor megy a feljelentés a központba, és strigulát húznak újra Jézus „bűnlajstromára”, mert előre elhatározták, hogy elteszik őt láb alól, de valami mondvacsinált okot keresni kell. Nos, nem számít semmi: pénz, paripa, fegyver, kövessük a nyomát, figyeljük, lessük. Tegyük nagyító alá minden gesztusát és mondatát: hol lehet belekötni? Nem rettenetes? Igét hallgatni ilyen szándékkal: hol lehet belekötni?

Ez vette Jézust körül, és Ő ezt pontosan tudta. Számos helyen olvassuk: És ő ismervén az ő gondolataikat, ezt kérdezte tőlük: — amikor már magukban örvendeztek, hogy na most megfogtuk őt. Ezt lehet jelenteni. S akkor Jézus rákérdez: hogy is van ez? Például a szombatnapi gyógyításnál. Ha egy állatotok beleesik a kútba szombaton, megvárjátok a vasárnapot, azután megfulladva húzzátok ki? Vagy kihúzzátok szombaton élve? Egyértelmű volt a válasz, hogy kihúzzák még szombaton. Jézus hagyta őket gondolkozni, s azt mondja: én pedig ezt a nyomorult izraelitát, akit az ördög megkötözött, most szombaton szabadítom ki a kötelékeiből s ezen vagyok felháborodva? Többet ér egy birka, mint egy ember azért, mert az a ti birkátok?

Minden mondatában, minden szavában leleplezte ezt a sötétséget. Gondoljuk el azonban, hogy ilyen közegben mozogni, hogy tudom, körül vagyok véve rosszindulattal, és amibe csak lehet, bele akarnak kötni. Jézus — és éppen ez a nagy dolog — nem így válaszol azoknak, akik oda mennek, hogy megkísértsék őt. Csapdát készítenek neki, agyafúrt kérdéseket tesznek fel neki, amikre csak rosszul lehet válaszolni (szabad-e a császárnak adót fizetni? mi lesz azzal, akinek hét házassága volt itt, a feltámadás után ki lesz a felesége?). Előre kitervelik, hogy ne lehessen rá jól válaszolni és Jézus szelíden, kedvesen olyan válaszokat ad sorba, hogy szemük-szájuk eláll. Olvassuk is több helyen: nem merték őt többé megkérdezni.

Nem olyan a fogadj Isten, mint az adjon Isten. Ezt meg kell tanulnunk Jézustól. Jön egy kötekedő, rosszindulatú ember, egy fizetett spicli és emberszámba veszi. Válaszol a kérdésére, foglalkozik a kötekedő problémával, és elmond egy csodálatos példázatot, ami 2000 év után is isteni üzenet azoknak a számára, akik nem így hallgatják, mint ahogy ez az írástudó, hanem nyitott szívvel.

Ezt nem lehet megtanulni, és nem lehet elhatároznunk, hogy mostantól kezdve így lesz. Erre csak Ő képes, és csak Ő tesz képesekké minket is. Tőlünk ez telik: amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten. Még büszkék is vagyunk rá. Ahogyan te, úgy én… Sőt, még úgyabbul általában. Ez a jézusi indulat: te akárhogy közeledsz hozzám, bennem ugyanazzal a szeretettel találkozol. És ez a szeretet fegyverzi le az ellenséget is, szégyeníti meg a rosszindulatot, és használja fel még ezt a lehetőséget is evangélium hirdetésére. Őt nem zavarja, hogy milyen indulattal kérdezték. Válaszol a kérdésre, sőt, sokkal többet is elmond, mint amit ez a szerencsétlen ember kérdezett.

Engedjük, hogy úgy növekedjék bennünk Jézus és formáljon bennünket, hogy egyenletes, megbízható, a megszólítástól független legyen a mi válaszunk mindig. Ne lehessen olyan indulatokat előhozni belőlünk, mint amilyen indulattal talán tisztátalan emberek közelednek hozzánk. Érdemes erre mindjárt az elején felfigyelni.

Nos, ez a törvénytudó azt kérdezi: „Mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerjem?” Ez maga már ellentmondás, mert az örökségért nem kell cselekedni semmit, az készen van, az vár rám. Azért nem én dolgoztam meg, apám, nagyapám dolgozott meg érte, én ajándékba fogom kapni. Hálás lehetek érte, szaporíthatom, megőrizhetem, de nem kell cselekednem semmit. Ennyire nem veszik észre ezek a rosszindulatú kérdezők, és erre is gyakran példa van, hogy egyetlen mondaton belül ellentmondások vannak.

Jézus hol leleplezi ezt, hol nem. Mindenesetre most Ő is kérdez. Te törvénytudó vagy, nem? Mi van megírva a törvényben? Az ember idézi hibátlanul a nagy parancsolatot: szeresd az Urat és szeresd felebarátodat. Mire Jézus azt mondja: akkor mi a probléma? Akkor ezt kell elkezdeni cselekedni, és akkor rendben van minden. Itt van egy olyan kifejezés, aminél megint álljunk meg egy kicsit: „Ő azonban igazolni akarván magát…”

Mi mániákusan igazolni karjuk magunkat. Elmagyarázzuk, miért nem vesszük komolyan azt, amit Jézus mond. Miért nem elég nekünk ez: ezt cselekedd és élsz. Azért nem elég, mert nem akarjuk cselekedni. Ezt leplezi le Jézus, és jó lenne, ha magunkban is felismernénk ezt, amikor akadékoskodunk, meg késlekedünk az engedelmességgel. Egyszerű a helyzet, ő azonban igazolni akarja magát, meg akarja, meg akarja magyarázni, miért nem teszi azt, amit pedig most idézett ő maga a törvényből. Miért nem engedelmeskedik Isten igéjének? Jó lenne, ha tetten érnénk magunkat, amikor ezt magyarázzuk, amikor mentegetjük magunkat. Amikor a helyett, hogy egyetlen őszinte mondattal beismernénk valamilyen bűnünket, mulasztásunkat, hibánkat, erről még egy szót sem ejtünk, de a körülményeket már részletezzük: miért nem csináltuk meg azt, vagy miért viselkedünk ott úgy. Mert a többiek, meg a körülmények, meg fáradt vagyok, meg felidegesítettek, meg este későn volt, meg már nem először tették velem, stb. Előbb jön a mentegetőzés, a végén, esetleg megszépítve, lehalkítva, tompítva a bűnünk.

Isten ebből is ki akarja az övéit segíteni. A megszentelődés egyebek között azt is jelenti, hogy nem mesélek. A mese elmaradhat. A lényeget mondjam. Nem kell mentegetőznöm. Isten előtt úgy is hiába. „Te előled elrejtenem semmit nem lehet.” Viszont csodálatos ígéretei vannak azoknak a számára, akik készek megvallani az ő bűneiket. Ha ez az ember itt ezt mondja: Mester — mert ő véletlenül sem mondta volna, Uram, mert az írástudók nem ismerték el, hogy Ő Úr, de jó, legyen így — valóban pont ezt nem csinálom amit most idéztem neked. Köszönöm, hogy rávilágítottál. Ennyi elég és az ilyen ember kap erőt ahhoz, hogy megújuljon, hogy valami új kezdődjék el az életében. Aki igazolni akarja magát, az menthetetlen. Azon nem lehet segíteni.

A Római levél elején írja ezt Pál: Menthetetlen vagy, óh ember, bárki légy, aki ítélkezel másokon, és nem veszed észre, hogy miközben mást elítélsz, önmagadat kárhoztatod, mert te is ugyanazt csinálod, ami miatt mást elítélsz. Isten őrizzen meg ettől az írástudói betegségtől és bűntől, hogy igazolni akarjuk magunkat!

Miért akarja ő igazolni magát? Kiderül a kérdéséből: jó, jó, Uram. Ezzel mind egyetértünk, de ki az én felebarátom? Nincs vége a kérdezgetéseknek. Elvileg tisztázzuk a „problémákat” — szokták ezt mondani főleg férfi bibliaórákon — ahelyett, hogy a megértett igét elkezdenénk cselekedni. Elvileg tisztázzuk… Fontos az elvi tisztázás, mert csak tiszta elméletre épülhet fel helyes gyakorlat, de akinek abból áll a keresztyénsége, hogy mindig elvileg tisztázni akar „problémákat", az a „problémáiba” fog belefulladni és nem az engedelmesség öröme élteti és viszi előre a hitnek az útján.

Ki az én felebarátom? Tisztázzuk. És mi húzódik meg e mögött a kérdés mögött? Kiderül a példázat végéből. Az, hogy ez az ember reméli: nem mindenki a felebarátja. Csak nem gondolod, Uram, hogy ebbe mindenki belefér? Remélem, minél kevesebben vannak. Mi az a minimum, amit a törvény betartása során nekem teljesítenem kell? Nehogy még azokat is szeressem, akiket nem muszáj! Tisztázzuk a határait a kötelező szeretetnek. Ki az én felebarátom? Ebbe benne van az is: kik nem felebarátaim? Hadd lássam tisztán, nehogy véletlenül azokhoz is irgalmas legyek.

Az Isten határtalan irgalma mellett ez a kicsinyes, számolgató és számítgató gondolkozás megint olyan bűn, ami mindnyájunkat megkísért. Legyünk éberek, hogy ne menjünk bele ebbe a csapdába. Isten minket olyan irgalmassággal akar megajándékozni, amelyik határtalan. Ez a samáriai az ő népének az ádáz ellenségei közül eggyel tett itt jót, és nem számítja fel, hogy az mivel tartozik. Nem számolgat. — Majd látni fogjuk ezt részleteiben is. Az igazi irgalmasság nem számol, és nem számít semmire — hogy mit kapok érte. Ha szükség van rá, akkor cselekszik, teljesen mindegy kivel.

 

Határtalan az Isten irgalma, mindnyájan beleférünk és ezzel a határtalan irgalmassággal akar megajándékozni minket is.

Szeretnék valamit mondani röviden a példázat helyszínéről, mert az a későbbiekben fontos lesz, aztán a szereplőkről, és egyetlen szót emeljünk majd ki. A végén meg néhány kérdést vigyünk el magunkkal.

A helyszínről ezt olvassuk: „Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba…” Jeruzsálem és Jerikó között a szintkülönbség ezer méter, és a távolság harminc kilométer. Ugyan úgy mint Kékes és Gyöngyös között a szintkülönbség és a távolság. Csak nem olyan kies erdők között vezetett és vezet ma is az út, hanem teljesen kopár hegyek között. Amikor Isten megajándékozott azzal, hogy végigmehettünk azon az úton fordított irányban Jerikóból fel Jeruzsálembe, láthattuk, hogy milyen meredek, és eszembe jutott ez a példázat. teljesen kietlen, kopár kőhegyek, tele kanyarral, a puha kőzetben sok barlang van. Az volt akkor a rablóknak az eldorádója, a paradicsoma. Nem is akármilyen rablók voltak ezek, hanem az úgynevezett zélóták, egy szélsőséges nacionalista csoport tagjai, akik azt tekintették céljuknak, hogy minél több rómait eltegyenek láb alól. Viszont, mint afféle szegénylegények, ők voltak a kornak a betyárjai, valamiből fenn kellett tartaniuk magukat, és a gazdagabb, kereskedőnek látszó, utasokat gyakran megtámadták. Néha válogatás nélkül is azonban leütötték a járókelőket és elvettek tőlük mindent, amit lehetett. Úgy, hogy Jézusnak a példázata valós képet rajzolt, és ilyen emlékeket ébreszthetett ott sokakban. Azt mondják: egyedül nem is indult el senki erre az útra, összevárták egymást, és kisebb csapatokba, vagy nagyobb karavánba verődbe mentek az emberek Jeruzsálemből Jerikóba, vagy Jerikóból felfelé Jeruzsálembe.

Kik a szereplők? Így kezdődik: „Egy ember”. Mégis, ki volt az? Egy ember, nem mindegy ki? Figyeljük meg Jézus milyen csodálatos pedagógus. Az első szavakkal már megint leleplez és segít. Ha tőlünk valaki segítséget kér, akkor mit szoktuk először kérdezni? Kinek kell segítenem? Megfigyeltem az utóbbi időben, nem az az első kérdés: mire van szükség, azt tudom adni vagy nem, — kinek kell segítenem? Nem mindegy? — kérdezi Jézus. Annak kell segítened, aki segítségre szorul, s az legyen teljesen mindegy, hogy neked rokonszenves, ellenszenves. Na, de hát hogy lenne az mindegy? És elkezdünk tiltakozni. Annak szívesen megteszem, ennek semmiképpen nem!

A személyválogatásból is ki akar gyógyítani minket a mi Urunk. Isten nem személyválogató. Isten nem azt nézte, kik vagyunk, hanem azt: milyen nagy nyomorúságba estünk, és ebből akar kiszabadítani bennünket. Jézus sem válogatott. Olyan tanulságos végignézni, hogy a tizenkét tanítvány közt is mindenféle politikai gondolkozás, anyagi háttér, világnézet ott volt. Egymással szembenálló politikai pártok tagjai is ott voltak a tanítványok között. Például az egyik Júdás zélóta, Máté vámszedő volt, s ezek szemben álltak egymással. Valószínű tudatosan válogatta össze a Mester. Ott Ő körülötte mindenki tanítvánnyá és apostollá válhat, kivéve Júdást, aki mindvégig szembe állt vele.

Nem személyválogató az Isten. Ki kell gyógyulnunk a személyválogatásból! Nekem ő nem szimpatikus. És, kit érdekel ez? Bajban van, segítségre van szüksége és neked Isten ezt az ajándékot adja, hogy segíthetsz valakin. Az ellenségemen? Ha éppen az, akkor azon. Ez tényleg furán hangzik. Lehet, hogy elméletben úgy gondoljuk illik egy hívőnek erre késznek lennie, de azért vizsgáljuk meg a szívünket: valóban készek vagyunk-e? Nem tesznek-e különbséget sokszor szülők még a tulajdon gyermekeik között is? Fültanúja voltam egyszer ilyennek. Ez az én anyámra, arra a nagymamára hasonlít, ezt a gyereket jobban szeretem. Ez lélekgyilkosság ilyet mondani, és teljesen torz gondolkozás. Idegen az evangéliumtól.

Nos, egy ember ment itt alá, mégpedig egy könnyelmű ember. Miért? Mert egyedül ment. Nos, máris felujjonghat az ember: akkor maga csinálta magának a bajt. Épeszű ember nem indult el egyedül azon a veszélyes útvonalon. Miért kockázat ekkorát? Megérdemli, hogy félholtra verték. Tehát fel vagyok mentve az alól, hogy segítsek neki. Ő okozta magának, miért nem gondolta meg jobban. Ez már mentegetőzés. Igazolom magamat, igyekszem felmentei magamat a segítés kötelessége alól.

Jó lenne ezt is felismerni, és leleplezni az életünkben. Amikor, ha ő okozta magának, akkor oldja meg valahogy, vagy majd megoldják mások. Néhányszor tanúja voltam ennek. Egy megható jelenetre máig is emlékszem, amikor egy italos, idős asszonyt olyan gyengéden és szeretettel vett az ölébe egy idegen fiatalember (nem a fia vagy unokája) és vitt el a Trabantján egy kórházba. Mellettünk két asszony epésen megjegyezte: minek iszik annyit? Az ilyen pusztuljon el itt! Ő okozta magának a bajt, még majd én strapáljam magamat, s oldjam meg.

Isten ezt is leleplezi. Vajon mi nem magunknak okoztuk a bajt? Ki hagyta ott Istent? Mi, emberek fordítottunk hátat neki. Mi sértettük meg Őt, és most Ő jön utánunk, mielőtt még bocsánatot kértünk volna tőle. Ő hajolt le „irgalommal szánva minket” Jézus Krisztusban. Ez az irgalom, amikor azon is segítek, aki maga okozta magának a bajt. Nem azt méricskélem, hogy ő mit csinált magának, hanem, hogy én most segíthetek neki. Nos, van tehát ez az ember.

Aztán van a pap és lévita, akik elmentek mellette. Olyan hamar elítéljük őket, és nem is vesszük észre, hogy ezzel elítéljük magunkat. Pedig azért egyet-mást fel lehet hozni a mentségükre.

A papok és a léviták az egész országban szétszórtan laktak, de volt egy szigorú szolgálati rend: be voltak osztva a templomi szolgálatra. Olyankor szépen felbaktattak Jeruzsálembe. Ott azt a néhány hetet leszolgálták, s utána mentek haza és művelték a háztájit és végezték a maguk munkáját. Ezeknek letelt a szolgálat, természetesen sietnek haza. Lehet, hogy naplemente előtt szerettek volna hazaérni. Ki volt számítva az idő. Most lekezdjenek bíbelődni valakivel. Kiszámíthatatlan mennyi segítségre van szükség. Akkor nem érkeznek haza, s otthon nem tudják miért nem érkeztek meg a megadott időre. Nem… — Úgy szokták mondani: macerás dolog ez. Siessünk csak minél előbb. Nem beszélve arról, hogy őket szigorú rituális vallási törvények kötötték. Nem érhettek például holttesthez. Vagy, ha mégis, akkor utána bonyolult tisztulási szertartáson kellett keresztül menniük. Most történetesen az az ember már halott, és ők hozzáérnek, akkor mehetek vissza Jeruzsálembe bemutatni az áldozatokat, kivárni az előírt napokat. Felborul az egész terv. Nem foglalkozunk mi most ezzel. Ilyen megkötöttségek között nem lehet.

Aztán volt olyan is: aki halottat fedez fel, köteles gondoskodni annak az eltemettetéséről. Na, még csak ez hiányzik! Hol van itt sírkamra, kikkel fogják odavinni, pénzbe is kerül az egész. Érthető, hogy vettek egy kis kanyart, és elkerülték ezt a nyomorult sebesültet. Mindenképpen áldozatot kellett volna hozniuk. Nekem még az is eszembe jutott — nincs a Bibliában, és az ilyen találgatások nem jók —, hogy félhettek ki. Lehet, hogy ők lesznek a következők. Azt mondják a zélóták tettek olyat, hogy egy közülük kifeküdt az útra, mintha baj érte volna, és ha valaki elkezdett segíteni, akkor azt megrohanták a társai és ott ütöttük le, és rabolták ki. Hátha ilyen trükk, ilyen csel van itt. Minden lehetséges ebben a gonosz világban. Menjünk innen minél előbb, hagyjuk a hátunk mögött ezt az embert.

Egyébként sem tudunk mindenkin segíteni — hallottam már többször ezt a jogos érverést. A Biblia nem is mondja, hogy nekünk mindenkin segítenünk kell. Nekünk azokon kell segítenünk, akiket elénk hoz Isten. A gazdag és a Lázár történetében mondja Jézus ezt a kifejezést: volt egy koldus, Lázár, az ő kapuja elé vetve. Egy koldus volt a gazdag kapuja előtt, ez a Lázár. Neki nem az összes koldus nyomorúságát kellett megoldani, arról az egyről kellett volna gondoskodnia. Kérjük el Istentől: mutassa meg ki a mi Lázárunk. Ki a mi sebesültünk. Nem tudjuk megoldani pillanatnyilag a munkanélküliség, a hajléktalanság, a sokféle nyomorúság problémáját, de nem is a mi feladatunk. De ha egy valakinek a nyomorúságát enyhíthetjük, akiért Isten valami módon minket tett felelőssé, akkor az irgalmasság cselekedetét tettük. Vagy, ha nem cselekesszük: aki tudna jót cselekedni és nem cselekszi, bűne az annak.

Nem mindenkin kell segíteni, azon az egyen, akiről nyilvánvaló, hogy a miénk. Lehet, hogy ez vérrokonunk, lehet, hogy egy fedél alatt élünk vele. Lehet, hogy a hozzánk legközelebb állók közül valaki, akihez módszeresen irgalmatlanok vagyunk. Lehet, hogy sokakhoz, másokhoz irgalmas valaki, csak éppen otthon nincs irgalmas, megbocsátó, elfogadó szíve és gyöngéd szeretete. Engedjük, hogy ma este Isten rendet teremtsen az életünkben e tekintetben is.

Mindenképpen vétkeztek azonban ezek az emberek, mert segíteniük kellett volna. Megértjük, hogy siettek, megértjük, hogy az összes többit is, de ez nem mentség, csak magyarázat. Jó lenne, ha éles különbséget tennénk a kettő között, amikor azt hisszük, hogy mentségeket hozunk fel, pedig csak magyarázatot mondtunk és mentség arra a mulasztásra nincs, csak az Isten bűnbocsátó kegyelmében reménykedhetünk.

Aztán jön ez a samáriai, aki egy ellenséges nép közül való volt. Iszonyatos gyűlölet feszült a zsidók és a samáriaik között abban az időben — most ennek a múltját, történetét nem részletezem. Az egyik bibliamagyarázó, aki kint élt sokáig Izráelben, elmondja: beleélte magát abba, amikor Jézus előadhatta ezt a példázatot. Amikor ideért, hogy ott fekszik félholtra verve e zsidó és jön egy samáriai, akkor el tudja képzelni, hogy a hallgatóság lélegzet visszafojtva hallgatta: mit csinál a samáriai vele? Belerúg, leköpi — csak ez következhetett a két nép viszonyából. S akkor lehajol, s elkezdi kezelni. Elsősegélybe részesíti. Itt halk moraj futhatott végig az akkori hallgatóságon. Nem igaz! Ilyen nincs!

Éppen erre akart rámutatni Jézus, hogy van, lehetséges ilyen irgalom is, amelyik átlép mindenféle korláton, legyőz mindenféle akadályt, amelyik nem ismer előítéleteket, amelyiknél egyetlen oka van a segítésnek: szükség van rá. Mindegy, hogy kinek van rá szüksége, és még az is mindegy, hogy nekem az mibe kerül — mert sokba került neki —, a fontos az, ha nincs itt más, aki segítsen, én meg látom a bajt, akkor segítsek. Ilyen egyszerűen és természetesen. Ezt kellene elkérnünk Istentől, hogy ilyen reflexszé váljon bennünk az irgalmasság. Megláttam a bajt, esetleg körülnézek van-e még valaki, akivel megoszthatnám, vagy aki esetleg majd elintézi, nincs, akkor lássunk munkához! Később fogok odaérni, pénzembe kerül és még veszélyben is vagyok, mert lehet, én vagyok a következő, akit leütnek, de akkor sem megyek el egy ilyen sebesült mellett. Ha ez a vérünkké válna, az lenne az igazi, ha Jézus Krisztus irgalma ennyire áthatna bennünket.

Az a kifejezés, amiről még néhány mondatot mondok, az tulajdonképpen egyetlen szó. Pontosabban két, egymást követő szó itt a Bibliában a 33. versben: „Amikor odaért meglátta, és megszánta.” Így fordítja az új fordítás: irgalmasságra indult. Elgondolkoztam azon, milyen sokszor meg sem látjuk azokat, akiknek segítenünk kellene. Nem vesszük észre a bajt. Vagy azért, mert fáradtak vagyunk, vagy azért, mert valamire koncentrálunk és se látunk, se hallunk — ahogy mondani szokták. Vagy azért, mert elég nekünk is a magunk baja, és az mozog állandóan a fejünkben, s elmegyünk süketen, vakon mások nyomorúsága mellett. Vagy azért, mert ravasz lélektani mechanizmusok vannak a szívünkben, hogy amit nem akar meglátni az ember, azt valóban nem is látja meg. Tényleg igaz, hogy nem vettem észre. De miért nem vette észre? Mert ott van a szíve mélyén, hogy ilyesmit nem is akarok észrevenni. Boldog ember az, aki tetten éri magát, ha ilyesmi előfordul vele, és kéri Istent, hogy azt a szívet, amelyikről Jeremiás azt mondta: csalárdabb mindennél, és kicsoda ismerheti meg ezt, teremtse valóban újjá, és új szívet adjon helyette, amelyikben nem működnek ilyen ravasz mechanizmusok.

Van aztán olyan is, hogy valaki nem akarja meglátni. A múltkor ért valakit egy kisebb baleset az utcán. Ment előttem egy igen jól öltözött hölgy a tagbaszakadt fiával és a fiú kezdte nézni, mi történik ott. Az anyja, mint egy kisgyereknek, megrántotta a karját, meg a kabátját, és hallhatóan azt mondta: ne nézz oda, mert akkor segítenünk kell. Ez a mai lelkület. Ez az irgalmatlan lelkület, ami a csalárd szívünkből következik. Ne nézz oda, mert akkor segítenünk kell!

A samaritánusnak az jutott eszébe, mivel megláttam, segítenem kell, és már segítek is. De ilyen is van: azért nem látja meg, mert nem akarja meglátni. Aztán vannak, akik szidják a körülményeket. Látják ők a bajt, de eszükbe sem jut, hogy ebből az következnék, hogy segítsek, hanem milyen a közbiztonság, milyen kormány ez, ahol ilyenek megtörténhetnek, milyen gonosz rablók vannak a világon. Mindenki rossz és hibás, csak azt nem veszik észre, hogy ők mulasztják el a segítsége eközben, és ez nem mentség erre.

Mit jelent ez a szó: meglátta és megszánta? Volt már erről szó, lehet, hogy mindenki emlékszik is rá, azért nem mondom részletesen. Nagyon kifejező szó van itt a Biblia eredeti szövegében. Azt jelenti: a belső részei mozgásba jönnek az embernek. A zsigerei megmozdulnak. Mi is szoktunk ilyenek mondani: majd megszakad a szíve. Összeszorult a szívem. Láttam a nyomorúságát és… Néha ez fizikálisan is tényleg így van. De kifejez ez valamit: megrendültem, megmozdult bennem valami. Az irgalmasságnál nemcsak a szíve mozdul meg az embernek. Az irgalmas samaritánus nemcsak sajnálni kezdte a beteget, hanem megállította az állatát, leszállt róla, kicsomagolta a fertőtlenítőszert, letérdelt mellé és elsősegélybe részesítette. Utána nemcsak elsősegélybe, hanem tartósan is kezelte és kezeltette. Tehát nemcsak a szíve mozdul meg, hanem a keze is, és ez az igazi irgalmasság. Meglátom, megmozdul a szívem, mert van még érző szívem, és még nem keményedett meg annyira, még a szklerózis nem rontotta el annyira, hogy meg tud mozdulni. A szívem pedig mozdítja a kezemet meg az eszemet, hogy mit kellene tenni. És még a pénztárca csatján sem akad el a kezem, mert két dinár nagy pénz volt, és annyit adott a vendéglősnek.

A Mózes törvényei között is vannak parancsok az irgalmasságra nézve. Az egyik így hangzik: „ha valaki elszegényedik testvéreid közül abban az országban, amelyben laktok, ne légy kemény szívű és szűk markú a te szegény testvéreddel szemben.” Nemcsak azt mondja ne légy kemény szívű, mert van olyan, hogy a szívem megindul, de a kezem a világért se húzná elő a bukszát a zsebből. Vagy elindul már, de visszahúzom, a csatot nem nyitom ki. Van olyan, hogy valaki szívtelenül vet oda valami ajándékot, segélyt a másiknak, a szíve azonban nincs benne. Isten azt mondja: a szíved is mozduljon meg, és az mozgassa mindjárt a kezedet. Ez az igazi.

Most nem mondom már azokat a példákat, talán magunktól is eszünkbe jut, hogy Jézus mennyire így járt-kelt itt a földön. Hányszor olvassuk: elnézte a sokaságot és megszánta őket. Egyébként végignéztem az összes ilyen igét. Ezt az egy helyet kivéve minden esetben Isten vagy Jézus az alanya annak: megszánni. Ez sajátosan isteni tulajdonság és Jézus adja azoknak, akiket az Ő Lelke újjászül. A tékozló fiú példázatában is ez van: az apja messziről meglátta és megszánta őt — Károli így fordítja: megesett rajta a szíve. Ugyanaz a szó van itt.

Nos, erre akar Isten minket elsegíteni, hogy legyen érző, mozdítható szívünk. Azonnal mozduljon az a tagunk is, amire éppen szükségünk van. Ebből lesznek az irgalmasságnak a cselekedetei.

Jó lenne, ha néhány kérdésen, amit Isten különösen is a szívünkre helyezett, elgondolkoznánk. Ha valaki rosszindulattal közeledik hozzánk, azt is szabad szeretni. Nem kell úgy válaszolni, ahogyan ő elkezdte. Jó lenne, ha nem igazolnánk magunkat örökké, és nem azt keresnénk mi az a minimum, amit Isten kíván tőlünk — ki az én felebarátom, remélem nem sokan vannak —, hanem engednénk, hogy az Ő határtalan irgalmassága és szeretete a miénk lehessen. Jó lenne, ha megszabadulnánk mindenféle személyválogatástól.

Ahogy a gyerekek ma mondják: tök mindegy, hogy kinek kell segíteni, ha segíteni kell, mozdulok és csinálom. Egy ember. Nincs neve. Nem tudjuk kicsoda. Aki bajba került, annak kell segíteni. Jó lenne, ha nem azt keresgélnénk mi ment fel a segítés alól. Nincs időm, erőm. Nekem sem segített senki. Ki tudja mennyibe kerülhet az… Ne a mentségeket keressük, hanem ha az a mi Lázárunk és a mi félholtra vert emberünk, akkor merjünk segíteni neki. Ne kezdjük magyarázni: miért nem segítünk, mert itt egyszerűen azt történik: nem akarásnak ideológia a vége. Gyártunk egy ideológiát miért nem segítünk.

Kérjük Istent: adjon nekünk irgalmas szemet (Példabeszédek könyvében van ez, nem olyan régen hangzott egy prédikáció). amelyik lát, észreveszi a másik szükségét, még akkor is, ha nem beszél róla. Sokszor a szeméből látjuk egymásnak, vagy az arcáról. Szomorú vagy izgatott. Adjon nekünk olyan szemet, amelyik lát, és ne is gondoljunk ilyet, hogy ne nézz oda, mert segítenünk kell. Ezért lennénk, hogy segítsünk egymásnak, amikor kell, amikor szükségben van a másik. Jó lenne, ha megtanulnánk: az irgalmasság nem alkalmi jócselekedetekből áll, hanem életstílus, mint amilyen Jézus élete volt.

 


 

Imádkozzunk!

Úr Jézus, dicsőítünk azért, mert nem számolgattad, hogy mibe kerül irántunk való irgalmasságod, hanem önmagadat nem kímélted, vállaltad a kínhalált, vállaltad a poklok minden kínját. Az Atyától való elhagyatottságot is azért, hogy minket kiemelj abból a mélységből, amibe zuhantunk. Magasztalunk azért, hogy nem magadat féltetted, hanem minket.

Megvalljuk bűnbánattal, hogy olyan sokszor magunkat féltjük. Olyan sokszor segítenénk, de aztán mégis elmegyünk segítségnyújtás nélkül. Olyan sokszor megkérdeznénk, mi fáj a másiknak, de aztán elkezdünk félni attól, hogy elmondja, és esetleg könnyítenünk kell rajta, és nem jön ki a kérdés a szánkon. Olyan sok jó megmozdul bennünk, de megakadunk ott, hogy a szívünk mozgása jött, de a szánk nem nyílik ki, a kezünk nem mozdul, áldozatra már nem vagyunk készek.

Kérünk, bocsásd meg nekünk az irgalmatlanságnak ezeket a cselekedeteit, és szabadíts fel minket arra, hogy lássuk kik mellé állítasz oda, akiknek a mi segítségünkre van szükségük. Hogy lássunk szakadatlanul téged, aki segítettél rajtunk, és folyamatosan ajándékokkal halmozol el, hogy könnyű legyen irgalmasaknak lennünk. Te növekedj bennünk és a te irgalmasságod hadd jellemezze a gondolkozásunkat is és a cselekedeteinket is.

Segíts irgalmasnak lenni még azokhoz is, akik irgalmatlanok voltak vagy most is irgalmatlanok hozzánk!

Ámen.