Alapige: 2Móz 3,1-15

Mózes pedig apósának, Jetrónak, Midján papjának a juhait legeltette. Egyszer a juhokat a pusztán túlra terelte, és eljutott az Isten hegyéhez, a Hórebhez. Ott megjelent neki az Úr angyala tuz lángjában egy csipkebokor közepébol. Látta ugyanis, hogy a csipkebokor tuzben ég, de mégsem ég el a csipkebokor.

Akkor azt mondta Mózes: Odamegyek, és megnézem ezt a nagy csodát: miért nem ég el a csipkebokor? Amikor az Úr látta, hogy odamegy megnézni, kiáltott neki Isten a csipkebokor közepébol, és ezt mondta: Mózes! Mózes! O pedig így felelt: Itt vagyok! Isten ekkor azt mondta: Ne jöjj közelebb! Oldd le sarudat a lábadról, mert szent föld az a hely, ahol állasz! Majd ezt mondta: Én vagyok atyádnak Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene. Ekkor elrejtette Mózes az arcát, mert félt rátekinteni az Istenre. Az Úr pedig azt mondta: Megláttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és meghallottam kiáltozásukat a sanyargatók miatt, mert ismerem fájdalmukat. Le is szállok, hogy kimentsem oket Egyiptom hatalmából, és elvigyem oket arról a földrol egy jó és tágas földre, tejjel és mézzel folyó földre: a kánaáni, a hettita, az emóri, a perizzi, a hivvi és jebúszi nép helyére. Bizony, eljutott hozzám Izráel fiainak segélykiáltása; látom is, hogy mennyire sanyargatják oket az egyiptomiak. Most azért menj! Elküldelek a fáraóhoz, vezesd ki népemet, Izráel fiait Egyiptomból! Mózes azt felelte erre az Istennek: Ki vagyok én, hogy a fáraóhoz menjek, és kihozzam Izráel fiait Egyiptomból? De Isten azt mondta: Bizony, én veled leszek. Ez lesz annak a jele, hogy én küldelek: Amikor kivezeted a népet Egyiptomból, ennél a hegynél fogjátok tisztelni az Istent.

De Mózes azt felelte Istennek: Ha majd elmegyek Izráel fiaihoz, és azt mondom nekik: a ti atyáitok Istene küldött engem hozzátok, és ok megkérdezik tolem, hogy mi a neve, akkor mit mondjak nekik? Isten ezt felelte Mózesnek: Vagyok, aki vagyok. Majd azt mondta: Így szólj Izráel fiaihoz: A Vagyok küldött engem hozzátok. Még ezt is mondta Isten Mózesnek: Így szólj Izráel fiaihoz: Az Úr, atyáitok Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene küldött engem hozzátok. Ez az én nevem mindörökre, és így szólítsatok meg engem nemzedékrol nemzedékre!

Imádkozzunk!

Istenünk, oly sokszor elfelejtjük, hogy azok a bálványok, amiket gyártunk magunknak, csakugyan ilyenek: süketek, vakok, némák, nem látnak, nem hallanak, nincs szívük, nem éreznek, és semmit nem tudnak segíteni nekünk. Bocsásd meg, hogy mégis bálványozzuk olykor önmagunkat. Jobban bízunk magas beosztású ismeroseinkben, mint benned. Hatalmasabbnak tartjuk a pénzt, az összeköttetést, vagy sokszor a saját képességeinket, amiket egyébként toled kaptunk, mint ígéreteidet és szeretetedet. Bocsásd meg ezt nekünk.

Szeretnénk ma együtt dicsoíteni téged azért, mert látsz mindent, ami velünk és körülöttünk történik. A te szemed elott nyitott könyv az egész kozmosz. Köszönjük, hogy hallasz. A leghalkabb hozzád szálló kiáltás is eljut hozzád, és nem hagyod válasz nélkül. Köszönjük, hogy beszélsz. Egészen személyesen meg tudsz szólítani minket, és ami jó, igaz az életünkben, az mind a te szavad nyomán jött létre.

Köszönjük elore már azt is, hogy ma este is lesz szavad hozzánk. Annyira rászorulunk arra, hogy beszélgess velünk. De még azt is toled kell elkérnünk, hogy értsük, amit mondasz, hogy komolyan vegyük. Segíts, hogy ne kételkedjünk abban, hogy te mondod, és hogy te mindig igazat mondasz. Köszönjük, hogy te jobban tudod, hol a helyünk az életben, mint mi magunk. Engedd ezt megértenünk. Segíts bizalommal odamenni, oda állni, ott helyt állni, ahol te akarsz megáldani és áldássá tenni.

Könyörülj rajtunk, hogy hadd jöjjön létre, vagy hadd erosödjék meg ma este újra ez a veled való muködo, valóságos közösség. A hitnek a közössége. Növeljed a hitünket, szólíts meg minket úgy, hogy igédet hallva hit és egyre erosebb hit támadjon a szívünkben.

Add, hogy ne hiába legyünk itt. Segíts komolyan vennünk, hogy pontosan mindent tudsz rólunk most is, és nálad készen van a szabadítás. Szabadításodra várunk, Urunk!

Ámen.

Igehirdetés

Bibliaolvasó kalauzunk szerint csaknem két hónapon keresztül Mózes második könyvét fogjuk olvasni. Éppen ez a mai napra kijelölt szakasz belole. Ez az egész könyv a szabadításról szól. Arról, hogyan szabadította ki Isten az O népét reménytelen helyzetbol, s hogyan hordozta nagy szeretettel csodáról csodára évtizedeken keresztül a pusztában. Ennek során ismerte meg ez a nép igazában, hogy ki az o szövetséges Istene. Ennek során lett egészen egyértelmu számukra, hogy Isten élo Úr, Isten szabadító Úr, Isten az o személyes életüknek is ura.

Röviden frissítsük fel a történeti körülményeket, utána ezt vizsgáljuk meg: milyen istenismeretre juthatott el az a nép akkor, hiszen nekünk is ma pontosan erre van szükségünk, hogy helyes istenismeretünk legyen. Éppen ezekben legyünk bizonyosak: Isten élo Úr, szabadító Úr, és személyes életünknek is ura akar lenni.

Jákób, és családja Krisztus elott 1600 táján költözött le Egyiptomba, és jó négyszáz évig tartott az ott tartózkodás ideje. József akkor a birodalom második embere volt, és emiatt is egy ideig jól ment soruk. Amikor azonban új dinasztia kerül hatalomra, az új fáraó már nem emlékezett és nem is akart emlékezni József érdemeire. Csak az nyugtalanította, hogy Izráel népe gyorsan szaporodik. Félni kezdtek tole, és különbözo manipulációkkal rabszolga sorba süllyesztették az egész népet. Évszázadok teltek el ebben a sanyarú állapotban, és ez enerválttá tette az embereket fizikailag, lelkileg, emberileg egyaránt. Az élo Istenbe vetett hitük halvány emlékké vált. Az imádságuk erotlen jajgatássá és senki nem tudta elképzelni, hogy van mód arra, hogy változzék a sorsuk. Ebbol a helyzetbol nincs kiút, nincs remény a számukra. - Holott közben Istennek már készen volt a szabadító terve, sot készítette azt is, akit eszközként akart felhasználni a szabadításban: Mózest. Ezt azonban egyelore sem a nép, sem Mózes nem tudták.

A legnagyobb baj az volt, hogy nem ismerték Istent. Voltak halvány emlékeik Ábrahám, Izsák és Jákób Istenérol, ezek azonban sokszor már torzultak is, mivel közben kijelentés nem hangzott. Ezért Isten azzal kezdte, hogy bemutatkozott. Elobb Mózesnek, azután az O népének. Éppen ez a fejezet hozza summásan, aztán majd a következo fejezetek részletezik, hogy Isten élo Úr, szabadító Úr, és személy szerint különkülön mindenkinek is Ura.

Mit jelent, hogy O élo Úr, és hogyan tanulta ezt meg Mózes? Azt olvassuk, hogy negyven év óta Mózes naprólnapra terelgeti apósának a nyájait, meg nyílván a saját nyájait is. Teltek az évtizedek, és hozzászokott ezekhez az egyforma szürke napokhoz. Akkor történt ez a különös jelenség, hogy látta, ég egy csipkebokor, de nem ég el. Az, hogy ég, nem volt különös, mert a több hónapig tartó szárazság után a nagy hoségben többször tüzet fogott egyegy kiszáradt növény. De hogy ég és mégsem semmisül meg, ilyet még ember nem látott.

Azt mondja Mózes: Odamegyek, hogy közelrol lássam ezt a csodát. Akkor hallja a nevét, és ez volt igazán a csoda. Ki szólítja ot ott, ahol a madár se jár? Még egyszer hallja a nevét. Aztán az illeto megmondja, kicsoda: Én vagyok atyádnak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsák Istene és Jákób Istene. Ezek ismeros nevek voltak a régmúltból. Hallott o arról, hogy Isten valamikor kihívta Ábrahámot onnan, ahol született és lakott. Neki ígérte az ígéret földjét, neki is adta, aztán onnan ezek az osök József idejében lejöttek Egyiptomba. Ennyi rémlett. De ki az, aki most hozzá beszél?

O ismerte az egyiptomi istenvilágot, nagy muveltségre tett o ott szert, de az egyiptomi isteneknek nem szokásuk beszélni. Azok az életnek semmiféle megnyilvánulását nem szokták adni. Ki ez, aki szólítja? Isten folytatja bemutatkozását. "Megláttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és meghallottam kiáltozásukat a sanyargatók miatt, mert ismerem fájdalmukat."

Tessék? Ilyen lenne ez az Isten, Ábrahám, Izsák és Jákób Istene, aki lát, hall, érzékel, megfigyel, ismer, érez, sot együtt érez, aki tud szánakozni, aki számon tartja az övéit és könyörül rajtuk? Ezek mind egy élo, valóságos személyre jellemzoek. Ennyire valóságos személy az Isten? Ennyire élo Úr? Ennyire Úr, hogy elotte nincs akadály? Bármirol ilyen magától értetodo természetességgel beszél: ezt csinálom, azt csinálom, érzékeltem és megvalósítom?

Ez volt Mózes életében az elso igazi nagy kijelentés, Isten önkijelentése. Itt találkozott azzal, hogy az élo Isten egészen más, mint azok az istenek, amikrol o sokat tanult, hallott, vagy talán még a tiszteletükre is rákényszerítették. Amikor késobb megkérdezi, mi a neved, mit mondjak azoknak, akiknek beszélni fogok rólad, hogy hívnak? Akkor megint meglepodve kell hallania, Isten azt mondja: az a nevem, hogy Vagyok, aki vagyok. Egyszer foglalkoztunk ezzel részletesen, hogy ha precízen, a nyelv szellemét is figyelembe véve akarjuk ezt a különös kifejezést lefordítani, akkor ezt úgy lehet visszaadnunk: ott leszek, ahol ott leszek. Isten az O jelenlétét ígéri Mózesnek, aki elkezd félni attól a feladattól, amivel Isten ot megbízta.

Isten soha nem bizonygatja az O létét, hogy van, hanem az O jelenlétérol biztosítja azokat, akik vele kapcsolatba kerülnek, s aztán az illetok meg is fogják tapasztalni, hogy nem mi találtuk ki Istent, nem mi alkottuk Istent a magunk vigasztalására, hanem O alkotott minket a maga dicsoítésére és szolgálatára.

Hadd kérdezzem meg egészen személyesen: ismeritek ti Istent? Azt hiszem, kivétel nélkül mindnyájan sok mindent tudnánk mondani arról, hogy kinek gondoljuk Istent, mit olvastunk róla, vagy bibliai igéket is tudnánk idézni, - most nem idézni kell, hanem: ismerjük-e Ot? Ismerni személyes közösségben, együttélés során lehet igazán valakit. Sok torz elképzelés él emberekben Istenrol. Összekeveredik mindenféle, a régi ókori népek bálványsokasága, az egyre nagyobb mennyiségben importált, keleti, távolkeleti gondolatokkal, sajátosan pogány, ember faragta istenképzetek jelennek meg sokak elott, de az élo Istent, aki csakugyan van, azt az egyetlen egyet, aki a hitünk szerint ezt a világot alkotta, aki gondviselonk, aki a megváltást elokészítette, ismerjük? Élo Istened van neked? Beszéltél vele ma? Ha nem, miért nem? Mégsem biztos, hogy él? Vagy nem olyan fontos O, nélküle is elvagyunk?

El lehet lenni nélküle is úgy, ahogy Mózes eltöltötte azt a negyven évet ott a pusztában, de az igazi élet ott kezdodött számára, amikor megismerte ezt az Istent. Amikor igent mondott az O parancsára. Amikor egyre szorosabb lelki közösség alakult ki közte és a Mindenható között, a Mindenható kezdeményezésére. Valóban azt az Istent ismerjük mi, aki nekünk magát kijelenti a Bibliában?

A Zsidókhoz írt levél 11. részében olyan világos ez a mondat: "Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten elott, mert aki Istent keresi, annak hinnie kell, hogy O létezik és megjutalmazza azokat, akik Ot keresik." (6. v.)

Ha valaki bizonyos abban, hogy Isten él, hogy O élo Úr, annak ez mérhetetlenül nagy biztonságérzetet ad. Élo Uram van, akivel személyes kapcsolatban vagyok, akire számíthatok, aki nem feledkezik el rólam, akinek nagy ígéretei vannak a számomra. Elég ezekre hivatkoznom, akit Jézus Krisztus kereszthalála óta így szólíthatok: Atyám. Aki jól tudja, mire van szükségem. Kell ennél több? Teljes bebiztosítottság a hívo számára. Ugyanakkor ez a bizonyosság, hogy élo Istenünk van, a mi felelosségünk alapja is. Mert O nemcsak azt látja, amit az ellenségeink velünk tesznek, (lásd a felolvasott igét), nemcsak azt hallja, amit hozzá kétségbeesésünkben kiáltunk, hanem O azt is látja és hallja, amit úgy szeretnénk tenni és mondani, hogy O ne lássa, ne hallja. Mivel azonban élo Isten, nem lehet a háta mögött tenni semmit. Mindenért felelnünk kell neki: amit tettünk, mondtunk, elhallgattunk vagy elmulasztottunk. Ez tehát a hívo ember felelosségének az alapja is. Óriási örömhír: számíthatok rá. Egyetlen mondatos imádságom is eljut hozzá. Mindig hallótávon belül van és felel a hozzá küldött kiáltásra. De ismeri a buneimet is, és azoknak megvan a maguk ítéletük.

Élo Istenünk van-e nekünk? Abban a bizonyosságban töltjük-e ezt a néhány évtizedet, hogy az egész életünk az O színe elott zajlik, hogy O minden helyzetben jelen van? Életünk utolsó óráját csak vele oszthatjuk meg, de O ott is jelen lesz, sot még utána is, hiszen a benne hívok vele tölthetik az örökkévalóságot. Ez volt az elso, amit Mózesnek, majd a népnek meg kellett tanulnia: Isten élo Úr.

A másik: Isten szabadító Úr. Ezt közli az O szándékaiból mindenekelott Isten Mózessel: "Le is szállok, hogy megszabadítsam az én népemet Egyiptom hatalmából, és elvigyem oket arról a földrol egy jó és tágas földre, mert eljutott hozzám Izráel fiainak segélykiáltása, látom, mennyire sanyargatják oket az egyiptomiak."

Isten nem nézi közömbösen az övéinek a szenvedését. Isten nem arra biztat minket, hogy segítsünk magunkon. Végképp nem Istenre jellemzo ez a pogány gondolat: segíts magadon és majd Isten is megsegít, mert tudja, hogy ez a nép nem tud magán segíteni. Lelkileg enerválódva, fegyvertelenül, fizikálisan leromolva, a hitüket elveszítve, tudatosan szétszóratva, hogy semmiféle közösségi tudat, összetartozás tudat, "egységben az ero" ne alakulhasson ki bennük, - hogyan tudnának segíteni magukon? Mit csináljanak? Szedd össze magad, Izráel! És… Mit csináljon, amikor hajcsárok állnak mögötte, ostorral verik meztelen hátukat? Egyre magasabbra srófolják a normát, s aki nem teljesíti, sokszor a halálig ütlegelik. Hogy segítsen magán egy ilyen nép? Ilyen gondolatok csak nekünk jutnak az eszünkbe.

Isten nem azt mondja, hogy segítsetek magatokon, hanem azt mondja: kész a szabadítás a számotokra. Én leszállok és kiszabadítalak titeket. Ezt a népet a rabszolgaság teljesen tönkretette, és tehetetlen, reménytelen éppen ezért a jövoje. Semmi kilátása nincs arra, hogy másként folytatódjék. Istennél azonban minden kész a jövore nézve, és O ezt meg is fogja valósítani.

Ez olyan gondolat, ami végigvonul a Biblián az egész emberiségre érvényesen is. Ugyanez történt velünk, emberekkel, amikor Isten ellen fellázadtunk. Akkor mi ott a szabadságunkat veszítettük el. Senki ne hitegesse magát ilyen öncsalással, hogy a szabad akarunk megmaradt. Tessék mutatni valamiféle bizonyítékot erre nézve, mennyire szabad az akaratunk! Azóta, hogy Isten nélkül próbálunk emberek maradni, azóta csak a kisebb rossz, vagy nagyobb rossz között tudunk legfeljebb választani. Képtelen a jót választani az ember.

Képtelen sokszor egy közönséges rossz szokásról is leszoktatni magát. Tudva tudjuk, hova vezet, ha így pusztítjuk a körülöttünk levo természetet, s mégsem tudjuk abbahagyni. Tessék mutatni majd egy nagyvállalatot, amelyik majd bezár vagy átalakítja a profilját azért, hogy ne károsítsa a továbbiakban annyira a környezetet. Tessék mutatni egy szenvedélybeteget, aki azt mondja: mától kezdve vége mindennek, újat kezdek. Születnek ilyen elhatározások, ott van a vágy sok szenvedélybetegben a szabadulás után, aztán a sok kudarc egyre gyengébbé teszi azt a reményt, hogy ez sikerülni is fog, s a végén sokan önmaguk is lemondanak magukról.

Miért tesszük azt a sok rosszat, ha állítólag tudjuk, mi a jó, és nekünk szabadságunkban áll tenni a jót? Nem tudunk kikecmeregni a kötelékeinkbol, nem tudjuk semlegesíteni félelmeinket, nem tudunk megszabadulni sokszor még egyszeru gondolatoktól sem, amik gyötörnek bennünket. Elhatározom: holnaptól kezdve nem gondolok rá, s lehet, hogy annál inkább fogok rágondolni. Miért rombolják emberek az egészségüket, ha tudják: az rombolja, amit csinálnak? Miért teszik tönkre sokszor tudatosan, vagy ennyire gyengén a saját házasságukat, amikor azzal, amit gyakorolnak, tönkreteszik. Miért ássák alá gyermekeik jövojét azzal, hogy úgy viselkednek ahogy… ? Mert ugyanolyan tehetetlenek vagyunk a jóra, a szabadságban való helyes élésre, mint ahogy Isten népe ott a több száz éves rabszolgaság következtében tehetetlenné vált arra, hogy önmagát kiszabadítsa.

Itt szólal meg a nagy örömhír: Isten viszont elkészítette a szabadítást. Nem biztatja oket, nem korholja oket. Nemcsak sopánkodik rajtuk, miután hallotta a kiáltásukat, hanem elkészíti a szabadítást és meg is valósítja. Így készítette el és valósította meg a mi szabadításunkat is.

Miután Jézus Krisztus emberi teste megfogant Mária méhében, Isten angyala ezt mondja Józsefnek: "Nevezd ot Jézusnak, mert O szabadítja meg az én népemet annak buneibol." Jézus azt jelenti: Szabadító. Legyen áldott az O neve! O a szabadító, aki eljött, hogy kiszabadítson abból a reménytelen helyzetbol, amibol soha nem tudtunk volna kikecmeregni, ahol önmagunkon sem, egymáson sem tudunk segíteni. Ahol csak egyre mélyebbre kerülhet az ember, hiszen olyanná váltunk Istentol elszakadva, mint a lejton elinduló golyó. Ha külso ero meg nem állítja, a lejto aljáig nem áll meg. Az ember pedig a lejto alján összetöri magát. A bun zsoldja halál, mégpedig az örök halál, az Istentol való végleges elszakítottság, a kárhozat.

Jött a szabadító Jézus, hogy minket Istenhez visszavezessen, hogy helyreálljon a közösség. Ahogy Isten kivezette a rabszolgaságból az O népét, és visszavitte atyái földjére, amit elveszített, úgy vezeti vissza Jézus Krisztus mindazokat, akik hisznek benne, az osi állapotba, az Istennel való közösségbe, amit a Biblia üdvösségnek nevez. Az ilyen ember boldogan énekli: "mily jó, ha buntol már szabad, az Úr szolgája vagy. A bun szolgája gyáva rab, a Krisztusé szabad."

Az ilyen ember éli át azt, amit a harmadik pontban szeretnék hangsúlyozni, amit Mózesnek is meg kellett tanulnia: Isten nemcsak úgy általában Úr, hanem személy szerint is Úr az életünkben, és az akar lenni. Bejelenti Mózesre az igényét. Most ad egy fordulatot a beszélgetésnek: "Menj el! Elküldelek téged a fáraóhoz, hozd ki az én népemet."

Ez tiszta képtelenség! Mire gondol Isten? Hogyhogy menjen el, leütik a fejét. Hátha még emlékeznek arra a szerencsétlen gyilkosságra, amit elkövetett. Onnan menekült, a borét mentette, úgy került ide. Itt már eltelt negyven év. Nyolcvan éves Mózes. Hova menjen? Ilyenkor akar kezdeni vele valamit Isten? Azzal a meneküléssel neki kettétört a karrierje, odalett a ragja, címe. Minden odalett. Minden álma, terve a múlté. Ugyanolyan reménytelen, kiszolgáltatott a helyzete, mint a népé Egyiptomban. Ne mondjon már ilyeneket Isten!

De O mond, sot nemcsak mond, hanem meg is valósítja. Amikor már valaki lemond magáról is, Isten még mindig nem mondott le róla, mert O élo Úr és szabadító Úr. Neki mindannyiunk életével szép terve van. Nem kötelezo ezt a tervet megvalósítani. Mehetünk a magunk feje után is. De lehetséges kérdezni: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem. Lehetséges megérteni, hogy O mit akar velünk, és ebben az engedelmességben bontakozik ki minden ember. Itt érzi magát igazán a helyén, itt lesz áldássá mások számára is.

Ezekben a hetekben sok fiatalunk keresi a helyét. Hónapok óta téma ez. Hívo ifjaink azt kérdezik: vajon mit akar velem Isten? Milyen foglalkozást válasszak, hova menjek dolgozni, tanuljak-e tovább, hol tanuljak tovább? Ez nem attól függ, hogy felvesznek vagy nem vesznek. Ha O valakit ott akar látni, azt felveszik és az ott lesz boldog.

Vajon így tudjuk-e nézni a magunk sorsát is, hogy Isten az, aki bezár elottünk kapukat, lezár utakat, és kinyit kapukat ott, ahol nem is láttuk, hogy kapu van. Vagy O az, aki engedi, hogy menjünk azon az úton, amelyikre vágyakozást is ébresztett bennünk. Egyáltalán O az Ura a helyzetnek. - A kérdés: vezethetok vagyunk-e? Hisszük-e, hogy O a mi személyes életünknek is az Ura? Miközben a Mózeseknek eszükbe sem jut, hogy olyanokat csináljanak, amilyeneket Isten el akar végezni általuk, aközben készek vagyunk-e mégis odafigyelni rá, megérteni, hogy mit akar velünk, és tenni azt, amire O akar használni? Akkor lesz az ember igazán boldog.

Isten élo Úr, Isten szabadító Úr, és O a mi személyes életünknek is Ura. Sokféle kötelék miatt szenvednek emberek. Sokakat megkötöznek félelmek, buntudat, önhittség, önzés, gyulölködés, nem tud megbocsátani. Szeretne is valamit, fél is tole, és ebben vergodik, mert képtelen egyértelmu igent és ugyanakkor egyértelmu nemet mondani, és ahhoz tartani magát, amit kimondott. Sokféle bizonytalankodás, szorongás, kötelék, kényszeresség van embereken.

A mai igénk arról biztosít minket, hogy az élo Isten ma is szabadító Úr. Le egészen a mi személyes életünk problémáiig. Merjük-e ezt hinni? Hadd fejezzem be azzal, amit szintén a Zsidókhoz írt levél ír Mózesrol. Ebbol kiderül, mit jelent hinni.

"Hit által rejtegették Mózest születése után három hónapig szülei, mert látták, hogy szép a gyermek, és nem féltek a király parancsától. Hit által tiltakozott Mózes, amikor felnott, hogy a fáraó lánya fiának mondják. Mert inkább választotta az Isten népével együtt a sanyargatást, mint a bun ideigóráig való gyönyöruségét, mivel nagyobb gazdagságnak tartotta Egyiptom kincseinél a Krisztusért való gyalázatot, mert a megjutalmazásra tekintett. Hit által hagyta el Egyiptomot, nem félt a király haragjától, hanem kitartott, mint aki látja a láthatatlant" (Zsid 11,23-27).

Ez a hitnek a lényege. Úgy döntök, úgy cselekszem, úgy választok, mint aki látta a láthatatlant. Mint aki hallotta az élo Isten szavát, mint aki olvashatja ma is a Bibliából, mint aki komolyan veheti, mint aki megbizonyosodhat arról, hogy O egyoldalúan is szeretett engem addig is, amíg én rá se hederítettem. Most úgy akarom Ot imádni és tisztelni, hogy hálával kérdezem: Uram, hol a helyem? Hova küldesz? Oda megyek, ahova parancsolod, mert bizonyos vagyok abban, hogy ott soha nem leszek egyedül. Mert te az vagy, aki így nevezte meg magát: Vagyok, aki vagyok, vagyis ott leszek, ahol ott leszek.

Bár el tudnánk ma este minél többen mondani egy rövid imádságot, ami oszinte vallomás is lehetne: Istenem, engem is sok minden megkötöz, szabadításodra várok. Lehet, hogy sok mindent nem tudok még rólad, nem ismerlek igazán, de elhiszem, hogy szabadító Úr vagy. Jöjj, szólj bele az életembe. Tegyél ott rendet, tegyél engem is oda, ahol a helyem van, én azt akarom tenni, ami neked kedves. Nem emberek kívánsága szerint akarom eltölteni a testben hátralevo idot, hanem a te akaratod szerint.

Imádkozzunk!

Istenünk, hihetetlen az nekünk, hogy több, mint hat milliárd emberrel egyenként foglalkoznál, hogy mindannyiunk könnyeit látod, jajszavát hallod, hogy mindannyiunk számára szép terved van. Hihetetlen, hogy csakugyan valóságos szabadulást készítettél azokból a kötelékekbol is, amikben éppen most vergodünk. Megvalljuk teljes oszinteséggel most a hitetlenségünket. De így folytatjuk, Istenünk: hiszek Uram, segíts hitetlenségemnek! Mégis hisszük, hinni akarjuk, hogy szeretsz minket, ismersz minket, törodsz velünk, élo Úr vagy, és a te szabadításod kész a számunkra is.

Segíts ezt valóban hittel komolyan venni, úgy, mint akik láttuk a láthatatlant, mint akik hisszük, hogy létezel, és így járulunk eléd most is. Hisszük, hogy válaszolni fogsz erre a kiáltásunkra is. Adj nekünk valóban szabadulást a buneink megkötözöttségébol, a kényszergondolatainkból, egész múltunkból, mindenféle gyulölködésbol, a ránk jellemzo önzésbol. Abból a sokféle erotlenségbol, ami meggyötör. Segíts el minket az Isten gyermekeinek a szabadságára, Jézus érdeméért!