PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2007. november 18.
(vasárnap este)

Cseri Kálmán


KEVERT VALLÁS


Alapige:2Kir 17,24-41

Asszíria királya másokat hozott Bábelből, Kútából, Avvából, Hamátból, Szefarvaimból, és letelepítette őket Samária városaiba, Izráel fiai helyébe. Azok birtokba vették Samáriát, és letelepedtek városaiban. Ott lakásuk kezdetén nem félték az Urat, ezért az Úr oroszlánokat küldött rájuk, s azok öldösték őket. Ekkor azt mondták Asszíria királyának: Azok a népek, amelyeket elhurcoltál, és Samária városaiba telepítettél, nem ismerik az ország Istene tiszteletének módját, ezért oroszlánokat küldött rájuk, s azok most öldösik őket, mivel nem ismerik az ország Istene tiszteletének a módját. Asszíria királya azért ezt parancsolta: Küldjetek oda egy papot azok közül, akiket onnan fogságba vittetek! Menjen el, lakjék ott, és tanítsa meg azokat az ország Istene tiszteletének a módjára! El is ment egy pap azok közül, akiket Samáriából fogságba vittek, és letelepedett Bételben. Ez tanította meg azokat, hogy hogyan féljék az Urat.

De azért mindegyik pogány nép megcsinálta a maga istenét is, és elhelyezte az áldozóhalmokon levő templomokba, amelyeket a samáriabeliek készítettek: mindegyik nép abban a városban, amelyben lakott. A Bábelből valók elkészítették Szukkót-Benótot, a Kútából valók elkészítették Nérgalt, a Hamátból valók elkészítették Asimát; az Avvából valók elkészítették Nibhazt és Tartákot, a Szefarvaimból valók pedig elégették fiaikat áldozatul Adrammeleknek és Anammeleknek, Szefarvaim isteneinek.

Így történt, hogy bár félték az Urat, de az áldozóhalmokon is alkalmaztak maguk közül való papokat, akik az áldozóhalmokon levő templomokban tevékenykedtek. Félték tehát az Urat is, de tisztelték a maguk isteneit is, azoknak a pogány népeknek az istentiszteleti módja szerint, akik közül elhurcolták őket. A mai napig is követik a régi istentiszteleti módot. Nem félik az Urat, és nem követik az Ő rendelkezéseit és tisztelete módját a szerint a törvény és parancsolat szerint, amelyet az Úr parancsolt Jákób fiainak. Mert velük szövetséget kötött az Úr, és ezt parancsolta nekik: Ne féljetek más isteneket, és ne imádjátok azokat, ne tiszteljétek őket, és ne áldozzatok nekik! Az Urat féljétek, Őt imádjátok, és neki áldozzatok, mert Ő hozott föl benneteket Egyiptomból nagy erővel és kinyújtott karral. Tartsátok meg a rendelkezéseket, az istentisztelet módját, a törvényt és a parancsolatot, amelyeket megíratott számotokra, és teljesítsétek azokat mindenkor; más isteneket pedig ne féljetek! Ne feledkezzetek el a szövetségről, amelyet veletek kötöttem, és ne féljetek más isteneket! Az Urat, a ti Isteneteket féljétek, és Ő megment benneteket minden ellenségetek kezéből! Ezek azonban nem engedelmeskedtek, hanem régi istentiszteleti módjukat követték. Így tehát ezek a népek félték ugyan az Urat, de tisztelték bálványaikat is. Még a fiaik és unokáik is azt teszik mindmáig, amit elődeik tettek.


Imádkozzunk!

Kegyelmes Istenünk, köszönjük, hogy amikor oly sok vonzás hat reánk, a te szereteted vonzásába kerülhettünk. Köszönjük, hogy ebben a barátságtalan időben is fontos volt nekünk, hogy keressünk téged és a te hozzánk szóló igédet.

Áldunk azért, mert minden neveden felül felmagasztaltad a te beszédedet. Köszönjük mindazt, amit igéddel eddig elvégeztél bennünk. Köszönjük, hogy igéd tesz minket hitetlenekből hivőkké. A te igéddel emeled fel a tekintetünket és tárul ki körülöttünk a horizont. Köszönjük, hogy megtanítasz a láthatókon túl a láthatatlanokat is komolyan venni, azokkal számolni.

Köszönjük, hogy azzal a reménységgel lehetünk most itt, hogy eljut hozzánk ma is az az ige, ami a te szádból származik. Kérünk, ajándékozz meg minket ezzel.

Köszönjük, hogy megvallhattuk az énekben, hogy egyedül te vagy Isten, te teremtettél mindent, ami létezik, és hisszük, hogy te tudsz egészen új emberekké teremteni minket is.

Kérünk, igéddel, Szentlelkeddel, végtelen nagy szereteteddel végezd bennünk az újjáteremtés munkáját most is.

Ámen.


Igehirdetés

Sokan olvastuk az elmúlt napokban kalauzunk szerint ezt a fejezetet, amelyik arról szól, hogyan kerültek a samaritánusok Izráel földjére.

Jézus Krisztus idejében három tartománya volt a Szentföldnek: északon Galilea, azután Samária és délen Júdea. Hogyan került a két, zsidók lakta tartomány közé Samária? Egyáltalán miféle nép ez a samáriai, és mi az ő eredetük? Egy picikét pillantsunk a történelembe, mert akkor sok bibliai történetet helyesebben fogunk érteni.

Izráel aranykora az egységes királyság volt. Saul, Dávid, Salamon követték egymást a trónon. Mindegyikük több évtizedig uralkodott. Különösen Dávid és Salamon istenfélő emberek voltak. Salamon halála után, i.e. 931-ben kettészakadt az egyébként is kicsi ország. Tíz törzs hátat fordított Salamon utódának, és északon egy új országot alapítottak, amelyik megőrizte az Izráel nevet. Két törzs hű marad Salamon utódához, és ők délen, egy kisebb területen szintén önálló államként kezdtek működni. A főváros, Jeruzsálem, délen maradt, Júdának volt a középpontja. Itt volt a templom. Hova fognak járni templomba, akik elszakadtak és egyelőre haragban vannak a déliekkel, és északon laknak? Az első északi király, Jeroboám, semmiképpen nem akarta, hogy átjárjanak az ő polgárai a déli országrészbe, Júdába, templomba. Ezért berendezett két szentélyt az ország területén, szépen arányosan elhelyezve, ott felállított egy bikaformájú bálványszobrot és azt tisztelte a lakosság.

Isten szemében ez rettenetes bűn volt. Az Ő népe bálványimádóvá züllik. Megszegi a szövetséget, kilép ezzel az Istennel kötött szövetségből, és hasonul a környező pogányokhoz. A szövetségszegésnek ezt a szörnyű bűnét több próféta is ostorozta. Isten többeket is küldött, hogy eszméltesse az Ő népét: hagyják ezt abba és térjenek meg a bálványimádásból. A prófétákat elhallgattatták, nem vették komolyan, amit mondtak, és ennek a következménye lett az, hogy 721-ben Asszíria lerohanta ezt a kicsi országot, és a lakosság színe-javát fogságba vitte.

A fogságba hurcoltak helyére az asszírok a birodalom különböző területeiről különféle népcsoportokat telepítettek. Ezzel a keveréssel akarták egyrészt érzékeltetni a hatalmukat, másrészt gyökértelenné tenni ezeket a népeket. Ezt a taktikát azóta is sokan alkalmazzák. Így kerültek oda - Károli így fordítja - elegy-belegy népek a saját helyükről, és idővel összekeveredtek az otthon hagyott zsidókkal. Ebből a keverék népből jöttek létre a samaritánusok.

Persze, mint olvastuk, mindegyik nép hozta magával a maga vallását, kultuszát, imádta a maga bálványait, és ez a népcsere nem azonnal, nem egyszerre történt meg. Egy ideig lakatlanok maradtak egész nagy területek. Emiatt ott elszaporodtak a vadállatok. Ez volt az oka annak, amiről olvastunk, hogy az oroszlánok pusztítani kezdték az oda betelepült embereket. Erre az őslakosok azt mondták, hogy ennek az az oka, hogy ezek nem tisztelik ennek az országnak az Istenét, vagyis Jahvét, az élő Istent.

Ezt meghallva Asszíria királya, megparancsolta, hogy menjen vissza néhány elhurcolt pap, és tanítsák meg a betelepített idegeneket az ország Istene tiszteletének a módjára. Ezek a papok megint felállították Bételben azt a szentélyt, amelyikben Isten számára utálatos bálványimádás folyt, és úgy ahogy megtanították az elegy-belegy népeket a láthatatlan Isten tiszteletére. De mindegyik nép megtartotta a maga kultuszát is. Ebből jött létre egy kevert vallás, amelyik később a samaritánus vallássá vált.

Így olvastuk ezt: "Így történt, hogy bár félték az Urat, de az áldozóhalmokon is alkalmaztak maguk közül való papokat, akik az áldozóhalmokon levő templomokban tevékenykedtek. Félték tehát az Urat is, de tisztelték a maguk isteneit is, azoknak a pogány népeknek az istentiszteleti módja szerint, akik közül elhurcolták őket." (32-33 v.)

Keveredik a nép, keveredik a vallás. Ahelyett, amit Isten oly sokszor mondott az Ő népének, hogy csak az Urat tiszteljétek, megjelenik az is-is, mégpedig teljes jóhiszeműséggel, azt gondolván, hogy ez így természetes.

Sok fontos üzenet van ebben, én hármat szeretnék most kiemelni, amiknek nagy az időszerűsége is a számunkra.

1. Amikor Isten megítélte az Ő bálványimádóvá vált népét, akkor a nép otthon maradt része számára nagy lehetőség lett volna visszatérni Istenhez. Akkor már nyilvánvaló lett az, hogy ez ítéletes, súlyos bűn volt, amit elkövettek Istennel szemben, hogy megvonták a bizalmukat tőle. Isten hivatkozik erre: én hoztalak ki Egyiptomból, én adtam vissza nektek atyáitok földjét, én győztem le sok ellenségeteket. Ők pedig ostoba kőből, fából faragott szobrokat neveznek ki isteneknek. Azonosulnak az őket körülvevő pogánysággal, és azt gondolják, hogy azok is istenek. Ezzel nemcsak megsértették Istent, hanem megfosztották önmagukat a szövetség biztos védelmétől - mert kiléptek ebből a szövetségből -, és istenkáromlókká váltak.

Jöttek a próféták, de a szép szó nem hatott. Most rájuk zúdult Isten szigorú ítélete. Ez alatt az ítélet alatt legalább megalázták volna magukat, összetörtek volna. Az mindig Isten külön kegyelme, ha kiváltképpen való alkalmakat készít a megtérésre. Amikor tükröt tart az övéi elé, hogy lássák, milyenek. Amikor rámutat a ránk jellemző hibákra, bűnökre és lehetőséget ad arra, hogy még meg lehet belőle térni. Ez mindig azt a nagy lehetőséget csillantja fel, hogy Isten nem mondott le rólunk és még változhatunk. Meg lehet tisztulni, meg lehet szabadulni bűnöktől.

Ezek az emberek akkor elkezdhettek volna újra Jeruzsálembe járni a templomba. Semmi akadálya nem volt már. És ez azt jelentette volna, hogy visszatérnek Istenhez. Egy nagy reformációra adott Isten alkalmat még ezzel az egyébként súlyos ítélettel is. De nem ragadták meg ezt az alkalmat. Nem tértek vissza Jeruzsálembe, vagyis nem tértek vissza Istenhez. Nem tették meg azt, amire most még lett volna lehetőségük.

Nem akarom ezt túlságosan részletezni, de figyeljük éberen, amikor Isten lehetőséget készít nekünk a megújulásra. Amikor akár kedves szóval, akár kemény kézzel, valami ítélettel eszméltet minket. Amikor rá akar döbbenteni arra, hogy mi az, ami nem kedves neki az életünkben. Amikor lehetőséget ad a bűnbánatra, megtérésre, új kezdésre. Ragadjuk meg ezeket az alkalmakat mindig!

Ők ezt itt nem tették. Sőt...

2. Tetézték a bűnüket azzal, hogy a körülöttük élő pogányok gondolkozását átvéve az élő Istent is csak az ország Istenének nevezik, és akként tisztelik.

Abban az időben mindenki úgy gondolkozott, hogy minden népnek vannak istenei vagy megvan a maga istene, amely Isten vagy istenek azon a területen uralkodnak, amely területen az a nép lakik. Ezért olvastuk itt ilyen sokszor, hogy tanítsák meg őket az ország Istene tiszteletének módjára. Minden istennek megvan a maga szokása, hogyan kell őt tisztelni. Ha megfelelő módon tisztelik, akkor számíthatnak a jóindulatára. Ez volt a pogány gondolat.

Na, de hát az élő Isten nem úgy jelentette ki magát az Ő népének, hogy Ő annak az országnak az Istene, hanem úgy, mint az egész kozmosznak, a világmindenségnek a létrehívója, teremtője, alkotója, fenntartója, kormányzója, aki minden király felett Király, aki az uraknak Ura. Az Ő népe ellensége felett is Úr. Hányszor megmutatta ezt! És az Ő népének is Ura. És ezt senki nem meri ott szóvá tenni. Nem is hiszik már? Csakugyan bevették ezt a maszlagot (bocsánat a szóért), amit a pogányok a maguk tudatlanságában feltételeznek, hogy minden népnek megvan az istene. Izráelnek ez a Jahve nevű valaki az Istene, aki az ország határain belül Úr. Milyen ostoba gondolat ez?

Amikor azt mondta az Úr: enyém a föld és annak teljessége. Amikor vallották jobb időben, hogy te alkottad az eget és a földet, és mindent, ami azokban van. Amikor Izráel hívő királyai úgy imádkoztak hozzá, hogy Urunk, mivel te úr vagy az ellenségeink felett is, tedd velük ezt, meg azt, szabadíts meg minket tőlük. Hova lett ez a hit? Ide zsugorodott, ilyen hiszékenységgé, hiedelemmé Isten népének az bizonyossága, hogy Ő is csak "az ország Istene?" És ha megtanítják őket az ország Istene tiszteletének a módjára, akkor úgy, ahogy beéri majd ezzel ez az Isten, megelégszik vele.

Olyan szomorú, hogy Isten népe, akinek ismernie kellene Istenét, ennyire nem ismeri, és megalázza, sőt megtagadja Istent azzal, hogy lefokozza és beállítja a bálványok sorába, hogy azoknak azok az istenei, nekünk meg Ő az Istenünk. És nincs mennyei látása arról, hogy ez az Isten, akiben mi hihetünk, aki kijelentette magát nekünk, számtalan bizonyítékát adta hatalmának, minden népnek, minden országnak, az egész világmindenségnek teljhatalmú Ura és parancsolója.

Komoly figyelmeztetés van ebben, mert újra és újra megkísérti a mai hívőket is az, hogy átvesszük a körülöttünk élő tudatlan pogányok bölcsességnek vélt ostobaságait, és úgy gondolkozunk, beszélünk mi is az élő Istenről, mint ahogy azok, akik nem ismerik Őt. És ez felveti azt a kérdést: ismerjük-e Istent?

Mostanában sokszor idéztük a János 17,3-at, Jézus Krisztus főpapi imájának ezt a rendkívül súlyos kijelentését. De vajon átengedjük-e az értelmünkön és a szívünkön ezeket a szavakat, amikor azt mondja Jézus: "Az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust." És sokszor beszéltünk már arról is, hogy Istent megismerni nem csupán értelmi, intellektuális tevékenység, hanem életközösséget jelent. Az az örök élet, hogy együtt éljek az én Istenemmel. Miközben éjjel-nappal együtt vagyok vele, az Ő színe előtt állok, egyre jobban megismerem Őt. Egyre gazdagabban enyém lesz az az élet, amit csak Ő tud adni, visszaadni, amit elveszítettünk az ellene való lázadásban.

És ez az élet, ez a teljes élet, más szóval: örök élet már e földön az enyém lesz, ha hiszek benne, nem csak majd a halálom után. "Az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül valódi Istent." Ismerjük-e Őt, és ha igen, merjük-e vállalni ezt az ismeretet? Akkor is, ha az egész világ ezt szajkózza, hogy mindenkinek megvannak a maga istenei, ki-ki úgy tiszteli, ahogy éppen tudja. És nekünk is megvan a magunk Istene. Ő nem csak a mi Istenünk, hiszen ez az egész világ az Övé.

Kicsit talán banálisnak hangzik ez, de az életünk és örök életünk alapja, hogy ezt komolyan vesszük-e, amit Jézus mond. Isten népének a maradéka ott, abban a helyzetben nem ismerte, ki az ő Istene. Nem ismerte fel, nem ismerték el, hogy Ő az, akinek magát kijelenti, és ezért ők is együtt mondták a pogányok kórusával, hogy Ő csak ennek az országnak az Istene.

Engedjük, hogy Isten kiszabadítson ebből és merjük vállalni is. Aki meri vállalni és erről másoknak is szelíden, de határozottan bizonyságot tenni, azt a saját bizonyságtételén keresztül is megerősíti Isten, hogy valóban Ő az egyetlen igaz Isten, aki mindenkinek Istene és mindenkin kész segíteni.

3. Mert ha nem, akkor létrejön a nagy keverés-kavarás. Létrejön a kevert kultusz, amiről itt olvastunk. Létrejön a keverékvallás, és kialakul az emberekben ez a kettősség, hogy is-is. Egyikről sem vagyunk egészen meggyőződve, próbáljunk eleget tenni mindkettőnek. És akkor különböző áldozóhalmokon különböző isteneknek áldozunk.

Ma ezt elegánsan úgy nevezik: nyitottság, tolerancia, pluralizmus, holott a Biblia alapján ez egyszerűen tudatlanság, hitetlenség, és jön belőle egy csomó bizonytalanság, hogy a végén már semmiben nem vagyok bizonyos. Ki az én Istenem? Van-e egyáltalán? Igazat mond-e, amikor annak jelenti ki magát? Elfogadhatjuk-e a Szentírást az Ő kijelentésének? Minden mögé kérdőjel kerül. A végén már azt sem hisszük, hogy vagyunk, és azok vagyunk, akik.

Ez a teljes elbizonytalanítás az ördögnek a célja, és ennek számos jelével találkozhatunk ma, miközben emberek sokasága keres valami bizonyosat, amibe megkapaszkodhat.

Sokáig fogok még emlékezni arra, amikor egy súlyos beteg férfihez hívott a felesége a kórházba. Az orvos azt mondta: már ne menjek be hozzá, mert lehet, hogy már nem él, vagy percei vannak hátra. Én mégis bekéredzkedtem. Az nyilvánvaló volt, hogy él, és azt mondják a hozzáértők, hogy utoljára a hallásunkat veszítjük el a földi utunk végén. Úgy voltam vele, ha valamit még hallhat, egy igét mondok neki, és majd Isten elvégzi benne, amit jónak lát. Kicsit kinyitotta a szemét, és alig hallhatóan két szót mondott: valami bizonyosat. Akkor a Bibliából idéztem, mint aminek a bizonyosságáról meg vagyok győződve: "Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (Jn 3,16). Másnap hallottam, hogy a beszélgetésünk után egy órával már nem élt.

De még az utolsó pillanatban is valami bizonyos után áhítozik az ember. Mi az, amiben meg lehet kapaszkodni? Főleg akkor, amikor már minden inog. Isten nekünk bizonyosat mond: mind igazak és ámenek, amik szádból kijöttenek - szoktuk énekelni egyik. Ő ilyen bizonyosat akar nekünk adni.

Mi jellemzi ezt a keverékvallást? Erről is három ismérvet szeretnék megemlíteni ennek az igének az alapján.

a) Az ilyen bizonytalan ingoványra felépített vallási, ideológiai keveredéseket mindig szokta jellemezni először is az, hogy hasadt élet következik belőlük. Elválik az ilyen vallásos ember vallásos élete meg a hétköznapjai. Letudja az áldozóhalmokon - amikről itt ilyen sokat olvastunk - a maga vallásos kötelességeit, aztán éli a maga életét. Mintha nem lenne Isten. Mintha Isten nem az egész emberre és az ember egész életére tartana igényt. Mint aki valóban csak egy területnek az Istene. Annak az országnak, az ünnepnapnak, a kultusznak az Istene. A kultuszon kívül én maradok a magam istene. Vagy megpróbálok istenkedni. Gyakorlatilag Ő nélküle élek.

Kettéhasad ezeknek az embereknek az élete. A vallásosságuk nem kötelezi őket semmire. A vallásosságukból semmi nem következik, de a vallásosságuknak semmi haszna sincs. Nem ad erőt a terhekhez, nem ad vigasztalást a nyomorúságban, nem jelent tanácsot, világosságot a döntések előtt. Nem kap választ az ember az élet nagy kérdéseire belőle, de nem is várja. Nem erre való Isten meg a vallás, hogy az segítsen nekem, hiszen lehet, hogy nincs is. Azért nem árt valaminek eleget tenni, és ezzel elhiteti magát az ember.

b) A másik jellemvonása az ilyen keverékvallásnak az, amit szoktunk is mondani, hogy mindenki a maga módján hisz. Kinek-kinek szabadságában áll, hogy melyik istent választja, azt milyen módon tiszteli, milyen mértékig, mennyit áldoz rá. Szokták ezt mondani, hogy ő is hívő a maga módján.

Lehet-e valaki hívő a maga módján? Lehet, de azt olvastuk itt, hogy az élő Istent senki sem tisztelheti helyesen a maga módján. Mert az élő Isten pontosan meghatározta az Ő tisztelésének a tartalmát és a módját is. Ezt mondja itt az ige: "A mai napig követik a régi istentiszteleti módot, nem félik az Urat, nem követik az Ő rendelkezéseit és tisztelete módját a szerint a törvény és parancsolat szerint, amelyet az Úr parancsolt Jákób fiainak." Isten itt ezt mondja: "Tartsátok meg a rendelkezéseket, az istentisztelet módját, a törvényt és a parancsolatot, amelyeket megíratott számotokra, és teljesítsétek azokat mindenkor; más isteneket pedig ne féljetek!"

Isten pontosan megmondta, hogy ki Ő, és aki tisztelni akarja Őt az hogyan juttathatja ezt kifejezésre, mi ennek a módja. És a magunk módján ezt nem tehetjük. Ez meg van írva. Azt mondja: amiket megíratott, aszerint. Ezért olyan szép az, ahogyan a mi XVI. és XVII. századi eleink önmagukat nevezték. Azt mondták: Isten igéje szerint reformált hívők, vagy Isten igéje szerint reformált egyház. Régen készült gyülekezeti körpecsétekben láttam még ezt a megjelölést: az Isten igéje szerint reformált ... eklézsia.

Vajon Isten igéje szerint reformált élet-e az életünk? Itt is fenyeget minket szakadatlanul az a veszély, és ezzel józanul számolni kell, hogy deformálódik valahol, valamilyen mértékben a gondolkozásunk, az életgyakorlatunk, a hitéletünk. Ez velejár azzal, hogy a bűn világában élünk. De óriási lehetőség, hogy van iránytűnk. Itt van Isten igéje. Ha egyszer csak feltűnik, hogy eltértem tőle, akkor visszatérhetek. Ezért mondták reformátor eleink, hogy az egyházat folyamatosan reformálni kell. És a mi személyes életünket is folyamatosan reformálni lehet és kell. Ez Isten külön nagy kegyelme. De a magunk módján biztos, hogy nem lehetünk Isten igaz tisztelői és használható szolgái. Csak az Ő módján, de Ő megmondja hogyan.

c) Még azt szeretném megemlíteni, ami talán a legszembetűnőbb ebben a történetben, hogy olyan furcsa ez a kifejezés: megtanulták az ország Istene tiszteletének a módját, és Isten mégis elégedetlen velük. Azt mondja: ez semmi, legalábbis nem az igazi. Miért? Mert megtanulták az ország Istene tiszteletének módját, de a szívük távol maradt Istentől. Isten a mi szívünket kéri. Egyebek között azért is javasoltam, hogy énekeljük azt az éneket, amivel kezdtük, mert ide érkezik meg: "és ha szíved Jézusé lett", akkor mi lesz annak a folytatása. Isten nem éri be kevesebbel. A szív az ókorban az ember egész belső szellemi műhelyét jelentette. Nemcsak az érzelmeknek a székhelye volt, hanem a gondolkozásnak, az érzelemvilágnak és az akaratai döntéseknek a megszületése, kiindulópontja is a szív volt az ókori ember szemlélete szerint.

Tehát Isten az egész embert kéri. Ezért panaszolta Ő népének, hogy ez a nép szájával közeleg hozzám, de szíve távol van tőlem. Harsogja a gyönyörű zsoltárokat, beszél akár másoknak is Istenről, de a szíve távol van. Ezért nincs az egésznek ereje és hitele. Ezért mondja Isten: adjad fiam a te szívedet nékem, ne csak a gondolataidat. Ezért mondja Jézus önmagáról: "tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és szívből alázatos vagyok."

Az egész belső világunkat akarja Isten uralni, megtisztítani, átalakítani, megszentelni, minket egészen önmagával betölteni. E nélkül, ha nem belülről fakad egy hívő ember hitélete és hétköznapi gyakorlata is, csak felszínes vallásoskodás. Isten erre nagyon kemény ítéletet mond sok helyen.

A kevert vallásból mindig az következik, hogy megosztott lesz az ember szíve. Megosztott szívvel pedig nem lehet Istent sem helyesen tisztelni, sem igazán szolgálni.

Nem szereti a feleségét igazán az, akinek a felesége mellett szeretője is van. Nem tiszteli az élő Istent igazán az, akinek az életében akármilyen pici mértékben ott van ez az is. Félték az Urat is, de áldoztak a bálványaiknak is. Isten parancsa az (nem is annyira parancs, mint nagy lehetőség): "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből, és minden erődből." Mert aki Őt igazán megismeri, az teljes szívéből szeretni fogja Őt. Az ilyen embernek lesz új élete, és az ilyen ember tud igazán szolgálni neki.

Meg lehet tanulni a vallásosságot. Ők is megtanulták az ország Istene tiszteletének módját, de egészen más megtanulni a vallásosságot, és egészen más együtt élni az élő Istennel, az élő Jézus Krisztussal.

Azt hiszem, mindnyájan érezzük ennek az egyszerű vallomásnak a zamatát, az erejét, a hitelét, amit Pál apostol ír a Galata levélben Jézusról: "Ő szeretett engem és önmagát adta érettem." Ő itt nem leckét mond fel, ez személyes vallomás egészen személyes élményről, tapasztalatról. Ez az ember tudja, kiről beszél. Ez az ember megkapta Jézustól a legtöbbet. Szeretett engem és önmagát adta érettem. Akinek csak tanult vallásossága van, az nem tud ilyeneket mondani, mert nincsenek ilyen tapasztalatai. Márpedig minket erre hív el a mi Urunk.

Isten nagy kegyelme lesz az, ha megmutatja nekünk ma: van-e ilyen is-is az életünkben. Tiszteljük az Urat is, azért vagyunk itt ma este is. De nincs-e valami rejtett vagy nyilvánvaló bálvány még Ő mellette? Ismerjük-e Őt igazán, elismerjük-e Őt annak, akinek kijelenti magát? Így tiszteljük-e, így vállaljuk-e mások előtt is? Nem fenyeget-e minket is a hasadt élet, hogy van egy vallásos része és van egy profán része, és a hétköznapokban Ő nem Úr. Vajon, ha minket kérdez Jézus afelől, amit Pétertől kérdezett húsvét után, akkor mit válaszolunk arra?

Pétertől, akinek sokféle lelki-furdalása, nyugtalansága, bizonytalansága volt a tagadás után, Jézus egyetlen dolgot kérdezett: Szeretsz-e engem? Péter őszintén válaszolt: Uram, te mindent tudsz, tudod, hogy szeretlek téged. Aki Őt igazán szereti, az adta neki a szívét, az kap tőle új életet, és azt kigyógyítja mindenféle keverésből.


Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk! Áldunk és magasztalunk azért, mert egészen nyilvánvalóan kijelentetted magadat nekünk a Szentírásban és a mi Urunk Jézus Krisztus személyében. Segíts minket, hogy egyre jobban megismerjünk téged.

Kérünk, tedd világossá számunkra, hogy miből szabad megtérnünk, akár már ma este. Hadd lássuk meg világosan mi az, ami számodra utálatos, mert mi semmihez nem akarunk ragaszkodni, ami ilyen az életünkben. Szeretnénk egészen sarkig nyitni a szívünk ajtaját előtted. Te legyél Úr a gondolatainkon, fantáziánkon, az érzéseinken, az indulatainkon.

Segíts minket, megváltó Urunk, hogy az az indulat legyen bennünk, ami tebenned. Meg akarjuk tanulni tőled, hogy te szelíd és szívből alázatos vagy. Szabadíts meg minden képmutatástól, erőtlenségtől, és tölts be minket egészen magaddal, igéddel és Lelkeddel.

Köszönjük, hogy eléd hozhatjuk személyes gondjainkat, terheinket, bűneinket, és azt a vágyat, hogy mi is azt akarjuk, amit te: ne maradjunk ilyenek, hanem kiábrázolódjék rajtunk a Krisztus.

Segíts ezt a most következő hetet sokkal éberebben, rád figyelve eltölteni, és köszönjük a nagy lehetőséget, hogy újra és újra a te igédhez igazodhat az életünk.

Ámen.