PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2010. december 2.
(csütörtök)

Földvári Tibor


JOSAFÁT BÍZIK AZ ÚRBAN


Alapige:2Krón 20,1-31

Történt ezek után, hogy hadba vonultak Jósáfát ellen a móábiak és az ammóniak a meúniak egy részével együtt. Amikor megérkeztek, és jelentették Jósáfátnak, hogy a tenger túlsó széléről nagy sokaság jön ellene Edóm felől, és már Hacecón-Támárban, azaz Éngediben vannak, megijedt Jósáfát, az Urat kezdte keresni, és böjtöt hirdetett egész Júdában. Összegyülekeztek a júdaiak, hogy segítséget kérjenek az Úrtól. Júda összes városából is eljöttek, hogy az Úr segítségét kérjék. És felállt Jósáfát Júda és Jeruzsálem gyülekezetében az Úr házánál, az új udvar előtt, és ezt mondta: Uram, őseink Istene! Te vagy Isten a mennyben, aki uralkodsz a népek minden királyságán! A te kezedben van az erő és a hatalom, és senki sem állhat meg veled szemben. Istenünk, te űzted ki ennek az országnak a lakóit néped, Izráel elől, és örökre odaadtad azt barátod, Ábrahám utódainak. És itt laktak, itt építettek neved tiszteletére szentélyt, és ezt mondták: Ha majd veszedelem, fegyver, ítélet, dögvész vagy éhínség jön ránk, megállunk ez előtt a templom előtt és te előtted, mert a te neved ebben a templomban van; és ha segítségért kiáltunk hozzád nyomorúságunkban, hallgass meg, és szabadíts meg minket! De látod, az ammóniak és móábiak, Széír hegyvidékének a lakói, akik között nem engedted átvonulni az izráelieket, amikor Egyiptomból jöttek, és így kikerülték, és nem pusztították el őket, ezek most azzal fizetnek nekünk, hogy ellenünk támadnak, és ki akarnak űzni birtokodból, amelyet birtokunkba adtál. Istenünk, ítéld meg őket! Mert nincs erőnk ezzel a nagy tömeggel szemben, amely ellenünk támad. Nem tudjuk, mit tegyünk, csak rád tekintünk. Eközben a júdaiak valamennyien ott álltak az Úr színe előtt gyermekeikkel, feleségeikkel és fiaikkal együtt. Akkor rászállt az Úr lelke a gyülekezet jelenlétében Jahaziélre, aki Zekarjáhú fia, az Benájá fia, az Jeiél fia, az Mattanjá fia, Ászáf fiai közül való lévita volt, és megszólalt: Figyeljetek, egész Júda és Jeruzsálem lakói, meg te, Jósáfát király! Ezt mondja nektek az Úr: Ne féljetek, és ne rettegjetek ettől a nagy tömegtől, mert nem a ti háborútok ez, hanem Istené. Holnap induljatok ellenük! Ők a Cíc-hágón vonulnak majd föl, és a völgy végénél, a Jerúél-puszta előtt találkoztok velük. Nektek nem is kell majd harcolnotok, csak veszteg állnotok és néznetek, hogyan szabadít meg benneteket az Úr. Ne félj, és ne rettegj, Júda és Jeruzsálem! Holnap vonuljatok ellenük, mert veletek lesz az Úr! Ekkor Jósáfát arccal a földig hajolt, és Júda meg Jeruzsálem lakói mindnyájan leborultak az Úr színe előtt, és imádták az Urat. A keháti és kórahi léviták pedig fölálltak, és egyre hangosabban dicsérték az Urat, Izráel Istenét. Kora reggel fölkeltek és kivonultak Tekóa pusztájába. Amikor kivonultak, előállt Jósáfát, és ezt mondta: Hallgassatok rám, Júda és Jeruzsálem lakói! Higgyetek Istenetekben, az Úrban, és megmaradtok! Higgyetek prófétáinak, és boldogultok! Miután tanácsot tartott a néppel, fölállította az Úr énekeseit, akik szent öltözetben dicsérték őt, és az arcvonal előtt vonulva így énekeltek: Adjatok hálát az Úrnak, mert örökké tart szeretete! Amikor elkezdték az ujjongást és a dicséretet, az Úr lázadókat támasztott a Júdára támadó ammóniak, móábiak és a Széír-hegyvidék lakói között, és ezért vereséget szenvedtek. Az ammóniak és a móábiak a Széír-hegyvidék lakóira támadtak, hogy kiirtsák és elpusztítsák őket. Amikor végeztek Széír lakóival, egymás pusztulását segítették elő. Mire a júdabeliek a pusztai őrhelyhez érkeztek, és a sokaság felé fordultak, már csak az elesettek holttestei voltak a földön, és senki sem menekült meg. Akkor odament Jósáfát és hadinépe, hogy összeszedjék a zsákmányt. Tömegével találtak náluk fölszerelést, ruhákat és értéktárgyakat. Annyit zsákmányoltak, hogy el sem bírták. Három napig szedték össze a zsákmányt, olyan sok volt. A negyedik napon összegyülekeztek az Áldás-völgyben, hogy ott áldják az Urat. Ezért hívják azt a helyet Áldás-völgynek még ma is. Azután visszatértek Jósáfát vezetésével a júdaiak és a jeruzsálemiek mindnyájan. Örömmel tértek vissza Jeruzsálembe, mert örömöt szerzett nekik az Úr: megszabadította őket ellenségeiktől. És bevonultak Jeruzsálembe lantokkal, citerákkal és harsonákkal az Úr házához. Az Istentől való rettegés fogta el az országok összes királyságát, amikor meghallották, hogy az Úr harcolt Izráel ellenségei ellen. Ezért békében élt Jósáfát országa, mert Istene nyugalmat adott neki mindenfelől. Így uralkodott Jósáfát Júdában. Harmincöt éves volt, amikor király lett, és huszonöt évig uralkodott Jeruzsálemben. Anyja neve Azúbá volt, Silhi leánya.


Imádkozzunk!

Istenünk, mennyei Atyánk a gyülekezet közösségében azért jöttünk össze így együtt, hogy téged imádhassunk, tisztelhessünk. Valóban tebenned örvendezünk Urunk, ha rád tekintünk. Köszönjük, hogy átélhetjük a csodát újra meg újra, a te szavad megszólal, láthatunk téged jóságosnak, hűségesnek, szentnek, annak aki vagy. Áldunk Urunk, hogyha a hétköznapok során ebből a te jóságodból, szentségedből meggazdagodva valóban belőlünk is a jóság és a szentség árad, láthatják rajtunk, hogy mi kihez tartozunk, kiben bízunk. Köszönjük Urunk, hogyha a mai napon is adtál sikert, örömet, és köszönjük, hogyha fáradtak lennénk és elkeseredettek, de ha rád tekintünk megújul a lelkünk. Arra kérünk Urunk, hogy hadd lehessünk mi örvendező keresztyének és add, hogy ez akkor is legyen igaz, amikor külső körülményekre nézve van miért szomorúnak lennünk, vannak terheink, fájdalmaink, akkor is lássák rajtunk, hogy a beléd vetett bizalom a csendes boldogságot és örömet jelenti. Kérünk Urunk, Jézus Krisztus érdeméért szólj hozzánk és segíts cselekedni azt, amit mondasz.

Ámen.


Igehirdetés

Gyermekkoromban általában csak a Királyok könyvét olvasgattam, mert a Krónikák könyve nehéznek tűnt a sok név és a különböző évszámok miatt. Bizony sokáig nem is tudtam, hogy a felolvasott történet szerepel a Bibliában. Ma is emlékszem, hogy tizenvalahány éves koromban a Tápiószőlősi református gyülekezet orgonájának avató ünnepségén prédikált erről a szakaszról későbbi gyakorlati teológia professzorom, Boross Géza. Akkor tudtam meg, hogy ez a történet benne van a Bibliában. Nem felejtem el azt sem, ahogy ő vehemensen hirdette az igét, beszélt az orgonajáték szépségéről, miért fontos az orgona hangja a gyülekezet éneklésének vezetésében, de még inkább arról, hogy a gyülekezet éneke, közös éneklés miért fontos az Úrnak és nekünk is. Leginkább pedig arra emlékszem, amit erről a történetből ő is kiemelt, hogy amikor elkezdték az éneklést Jósafát idejében, az Úr a szabadítását akkor kezdte végrehajtani. Isten győzelme, az őt dicsőítők imádata kezdetén kezdődött el.

Amióta ezt a történetet olvasom mindig eszembe jut ez. Mikor azonban hétfői csendességemben olvastam és a bibliaórán is beszélgettünk erről a szakaszról, az jutott eszembe, hogy azért a lelki harcok során nem nagyon tudok mindig így élni, gondolkodni. Nem mindig tudom az Urat dicsőítő énekléssel, imádattal így kezdeni a lelki harcok megoldását. Nem könnyű úgy harcolni, hogy közben tudjuk, hogy elvileg az Úr úgy is győzelmet ad, amikor nehézségek vannak - az én életemben is és sokakkal beszélgetve itt Pasaréten fiatalokkal és idősekkel egyaránt -, akkor nem könnyű azt vallani, hogy én tudom, hogy az Úr mindenképpen győz.

Itt az Istent dicsőítő imádság, ének hangzik végig a szakaszon belül. Az egész történet a templomban indul és a templomban zárul, először félelem van a színtéren, a végén pedig az imádat és a dicsőítés. Hogyan történt Jósafát esetében, hogy ő meg tudta élni, hogy az Urat imádja, hódol előtte, pedig azt megelőzőleg félt, de aztán megváltozott teljesen és még a győzelem, szabadítás végkifejlete előtt tudja biztosan, mi fog történni.

Jósafát - ilyen kifejezéseket írtam - az Úrra bízta a harcát, bízott az Úrban harcára nézve, és imádta az Urat a harcáért.

Az igében megtudtuk, hogy Jósáfát király harcáról, illetve nem konkrét harcáról, hiszen Isten harcol érte, van szó. A megelőző szakaszból megtudtuk, hogy helyreállt és megújult a kapcsolata Istennel. Emlékezhetünk, hogy az istentelen királlyal, Akhábbal szövetséget kötött, hogy Rámóth Gileád ellen menjen és az Úr ezt számon kérte rajta. Külön kegyelme volt Istennek, hogy életben maradt abban a harcban, de helyre állt, sőt a népet is az Úrhoz vezette, az Úrhoz térítette. Egy nagy lelki megújulás jellemezte tehát ezt az időszakot, amikor aztán valami történik.

A Károli fordítás jobban visszaadja a hangsúlyt, amikor az "és lőn ezek után" kifejezéssel kezdi. Kiderül, hogy ezután a nagy lelki élmény után támadás éri, érheti őket. A hír hallatán egyből félelem és rettegés támad a szívében Jósafátnak és a népnek is. Nagyon fontos viszont, hogy nem a félelem és rettegés lesz úrrá rajta. Két külön dolog, hogy a támadás miatt elkezd félni és rettegni, de a félelem nem lesz úrrá rajta. Ez onnan látszik, hogy azonnal az Urat kezdi keresni a néppel együtt. Ez nem úgy értendő, mint hogyha az Úr eltűnt lenne számára, akit meg kell találni, mintha egy kisgyermek kétségbe esetten kutatna a szülei után, mert nem tudja, hogy hol vannak. Éppen ellenkezőleg, arról van szó, mint amikor egy kisgyermek megijed valamitől, de egyből tudja, hova és kihez szaladhat segítségért. Jósafát őszinte gyermeki bizalommal, azonnal az Úrhoz szalad a néppel együtt.

Böjtöl és imádkozik, az Úr házába mennek, mert keresik az Urat, hiszen az Úr az ószövetségi időben ott volt jelen a népe között a legszorosabban. Hallottuk azután a templomban mondott imádságát, ami szintén azt tükrözi, hogy semmiképpen sem a félelem uralkodik rajta, hanem maximálisan bízik Istenben. Az Úr uralkodik az életében. Imádságában is megmondja Istennek, hogy kinek tartja őt. Ezt a kifejezést használja: te vagy a menny Istene, a világ teremtője, aki uralkodol a pogányok fölött. Ilyen kifejezéseket használ Jósafát az Úrra, az erő és a hatalom az övé, aztán azt is elmondja, hogy a te barátod magvának mindörökkön valamit tettél. Emlékezik tehát Isten szövetségi ígéreteire, cselekedeteire és a templomban tudatosítja magával és a néppel is, hogy ők nem akárkinek, hanem az Úr barátjának a leszármazottai, tehát ők is barátai az Úrnak.

A Károli fordításban szerepelnek az íme szavak is, amik fontosak a Bibliában, de az új fordítású Biblia egyáltalán nem hozta ezeket. A 10., 12., 16. és a 21. versben egyaránt szerepel ez a szó. Megdöbbentő, hogy mindig ott, amikor Jósafát elkezdi elmondani Istennek, ami miatt félelem van a szívében, ahol az ellenséget összekapcsolja az Úrral imádságában, illetve a történeti leírásban. Az a hangsúlyos, hogy hiába van ellenség, ők az Úrra tartoznak és ez a fontos. Ezért mondható, hogy Jósafát életében nem uralkodott el a félelem és a rettegés. Az is világosan kiderült az imádságából, hogy tulajdonképpen az egész nehézség, baj azért következhetett be, mert annak idején az Úr népe - a te barátod magva utódai - engedelmeskedtek az Úrnak és nem bántották, nem is bánthatták a moábitákat és az ammonitákat, akik Lót leszármazottai voltak. Isten nem engedte őket Mózes és Józsué idejében, hogy bántsák ezt népét. Ezért mondta itt, hogy most gonosszal fizetnek a jóért, hiszen megtámadták őket.

Az a támadás, ami Jósafátot és a népet érte, mindenképpen fizikai támadás volt, de a lelki életet is érintette, aminek számunkra szóló üzenete, hogy az újszövetségi nép hívő életét élve lehet elsősorban lelki üzenet, de bizony mi is lehetünk fizikai támadásnak kitéve. Ha egy arab országban élnénk, akkor minket is fenyegethetne, hogy bármikor ránk gyújthatják a templomot. Elsősorban azonban mi olyan támadásra gondoljunk, ami azért érhet bennünket egyen, egyenként vagy mint közösséget, mert engedelmeskedtünk valamikor az Úrnak és most is bízunk benne.

Bizony sok hívő feleség vagy férj szenved ma is attól, hogy el kell hordoznia a még meg nem tért társát. Ha azon felül annak valamilyen szenvedély betegsége van, az még nehezebb nap, mint nap. Olyan lelki és fizikai harcokról van szó ilyenkor a házasságban, amit nem könnyű hordozni. Ilyen esetben általában könyörögni szoktunk szabadulásért, hogy az Úr adjon szabadítást annak a másiknak. De gondolhatunk arra is, amikor a gyermekeink viselkedése, talán éppen kamaszkori élethelyzete az, amit nehéz elviselni és emiatt van nagy támadás alatt a szülő lelki élete. Vagy a szüleink iránti tisztelet megélése során tapasztaljuk, hogy nem is olyan könnyű. A lényeg, hogy szeretnénk engedelmeskedni az Úrnak emberi kapcsolatainkban és lehet, hogy ez nem könnyű és várjuk, hogy mikor lesz már végre változás, és még mindig nincs, és nap, mint nap ugyanaz a hír ér bennünket, vagy az a hír, hogy még rosszabb lett a helyzet. Talán úgy érezzük, hogy nincs már erőnk, Uram, a nagy sokasággal szemben, nem tudjuk, mit tegyünk, mert már nagyon nehéz.

Az is lehet, hogy valakit nem a társ, a másik ember okozta támadás veszélyeztet, hanem éppen az egyedüllét, annak terhe sem könnyű. Főleg akkor, ha nem jó egyedül lenni, akár fiatalként, akár idősként. Ilyenkor nem könnyű barátot találni, mert az egyedüllét könnyen magánnyá alakul és a magány könnyen távol tartja a másikat. Fiataloknak például nem mindegy, hogy ki lesz a társa. Több olyan hívő és nem hívő fiatalról is hallottam - akár itt Pasaréten is -, akinek tetszett egy nem hívő, de aztán megértette, hogy ez így nem mehet tovább és szakított a nem hívővel, pedig már tervezgettek. Az Úrért szakított és azóta még mindig nincs társa, nem tudja mit tegyen és nincs ereje.

Van, akinek a hite számára a nagyon sok munka a kőkemény támadás, mert fizikailag fáradt és ez lelkileg is hat. Másnál a munkanélküliség terhe nehéz, vagy a nem várt nyugdíjazás, és nem tudja mit tegyen, nincs ereje elhordozni a terhet. De nehéz élethelyzet egy rossz diagnózis kézhezvétele is.

Az, hogy Jósafát imádságában nem a félelem és rettegés uralkodott, különösen ott mutatkozott meg, hogy nem áll meg ott, hogy nem tudja mit tegyenek, hanem a folytatás így hangzik: "Hanem csak tereád néznek a mi szemeink" - Károli-féle fordításban. A bajt is érezzük és nagy a baj, de a döntő az, hogy az Úrra tekintünk. Bennünket, a tanítványait az Úr Jézus a János evangéliuma 15. része szerint így szólítja meg: "a barátaim vagytok". Az újszövetségi időben tehát nemcsak Ábrahám utódai, vagy magvának tagjai, hanem a Megváltó, a Szabadító mondja, hogy a barátai vagyunk. Ezelőtt arról beszél, hogy "nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért." Mi erre nézünk, amikor arról van szó, hogy szemeink csak rád néznek, mi az Úr Jézusra tekinthetünk.

Gondoljunk arra, hogy a Krónikák könyvét először azok olvasták, olvashatták, akik hazatértek a babiloni fogságból és Nehémiásék számára, akik a városfalat építették fel 52 nap alatt, azért volt nagy támadás, mert elkezdték a falat építeni az Úr akarata szerint. Támadta őket is az ellenség, veszélyben voltak, az ő szívükben is félelem volt, de a fal felépült. Milyen bátorító lehetett Nehémiáséknak is ezt olvasni, nekik sem volt erejük, mindenben gátolni akarták őket, Nehémiás sem mindig tudta, hogy mit tegyen, de ilyenkor imádkozott az Úrhoz és tanácsot kért. Az ő szemei is Istenre tekintettek. Ezért fontos a kifejezés, hogy Jósafát "az Úrra bízta" a támadást, a harcot. Tudta, hogy harcolnia kell, mint király, csak azt nem tudta, hogy mi tegyen és hogyan, de ezt az Úrra bízta imádságban.

A folytatás pedig az, hogy bízott az Úrban harcára nézve. Azért különböztetem meg a második gondolatot az elsőtől, mert ő már az elején is bízott az Úrban, de még inkább az Úrra bízhat mindent, amikor az Úr is megszólal és elmondja, hogy ő mit gondol. A rész elején Jósafát imádsága hangzik, a közepe táján pedig Isten szava.

Akik ezt a szakaszt olvasták, vajon nem arra gondoltak, hogy miért kell olyan nagyon részletezni, hogy az a Jaháziel nevű valaki honnan származik. A végén ott szerepel, hogy ez az Ászáf fiai közül való lévita volt, akire az Úr Lelke szállt. Ez azért fontos, mert a Zsoltárok könyvében találunk olyan leírást, hogy Ászáf zsoltára. A Krónikák első könyvében olvashattuk, amikor Dávid beállítja a szolgálatba a lévitákat, Ászáf fiai nagyon fontos szolgálatot végeztek és kaptak, az ő Istent dicsőítő énekeik, zsoltáraik Isten kijelentését közvetítették.

A Károli fordítású Bibliában a Krónikák első könyve még mélyebb értelemben hozza a prófétáltak kifejezést. Ők tehát nemcsak imádkoztak, hanem az imádatuk, imádságuk isteni kijelentés lett. Ezért nem akárki volt Jáháziel, aki lehet, hogy korábban sohasem prófétált, de itt mindenképpen Isten Lelke rászállt, mert az Úr szeretne valamit mondani a királynak és a gyülekezetnek. Hallottuk, hogy az Úr mit mondott.

Ha a Krónikák könyve történeteit megvizsgáljuk, ahol a legtöbb rész Dávidról szól, akkor általában azt látjuk, hogy Istennek olyan harcai vannak, amikor az övéi is harcolnak. Dávidnak is sokféle harcot kellett viselnie, ezért sem építhette meg ő a templomot. Alig van olyan történet a Krónikák könyvében, amikor arról van szó, hogy nem kell harcolniuk. Isten népének és Dávidnak akkor is tudnia kellett viszont, hogy Isten karjaként használja a kardot, vagy az íjat, vagy a dárdát, a hadsereg harcol az ellenség ellen, de a győzelem akkor is az Úré. Mindenképpen az Úr ad erőt, szabadítást, csak van, amikor mi is eszközei vagyunk ebben, általunk harcol az Úr.

A történetben az Úr valamiért úgy látta fontosnak, hogy itt nem szabad még kardot sem rántani. Isten arról beszélt, hogy ez a harc, ez a háború teljes mértékben az övé legyen. Ez azért fontos, mert ma is előfordul, hogy nekünk is kell valamit tenni a harcban, az a harc is az Istené, de ne ijedjünk meg akkor sem, ha Isten úgy harcol, hogy azt mondja, hogy te ne csinálj semmit, engedd, hogy megtapasztalhasd azt, mi az, amikor csak én cselekszem, neked egyetlen feladatod van csupán, hogy nézzed, hogyan szabadítok. Jósafát ezt kérte Istentől, nem tudjuk mit tegyünk, csak rád néznek a mi szemeink. Az Úr meg azt mondja, jól van, nézzetek rám és lássátok, hogy én mit csinálok.

Amikor a folytatásban arról beszél, hogy nem kell harcolniuk, veletek lesz az Úr, csak álljatok veszteg, nekem mindig eszembe juttatja a Vörös-tengeri átkelésnél történt csodákat. Ott is azt mondja Isten, hogy csak álljatok veszteg, nézzétek az Úr szabadítását. A Vörös-tengeri átkelésnél körbe voltak véve, hátulról jöttek már az egyiptomi hadsereg katonái, a fáraó, előttük pedig ott volt a még bezárult tenger. Még nem történt semmit, de Isten azt mondta a zsidóknak, hogy csak nézzék, ő hogyan szabadít. Az egyiptomi szabadulás, mint az ószövetségi legnagyobb élmény, nagyon fontos volt Izrael népének. A babiloni fogságból való szabadulás is hatalmas élmény volt, a próféciák, a próféták az egyiptomi szabaduláshoz hasonlítják. Nagyon beszédes lehetett az a történeti mozzanat a hazatérteknek, például Nehémiáséknak is.

Számunkra viszont még nagyobb a bátorítás, hiszen mi már az Úr Jézust is ismerjük. Az újszövetség népeként azt is tudjuk, hogy kire utal az ősi szövegben álló kifejezés: nézzétek az Úr szabadítását. Ez az "Úr szabadítása" kifejezés" az Úr Jézusra utal. A szabadításra vonatkozó héber szó, amikor személynévként szerepel és magyarra fordítva a Jézus nevet jelenti. Nézzétek Jézust, nézzétek, hogy az Úr hogyan szabadít Jézusban. Az Úr Jézus keresztje, feltámadása önmagában is azt hirdeti, hogy kire tekinthetünk, amikor támadás alatt vagyunk. Itt szeretném személyessé tenni az üzenetet, mert a Szentírás arról beszél, hogyha Isten semmi mást nem mondana nekünk soha, miután megismertük az Úr Jézust, elfogadtuk az ő kegyelmét és az ő tanítványai vagyunk, az ő barátai lettünk - az ő szava szerint - tehát, ha semmi mást nem mondana Isten, nekünk akkor is lenne kire néznünk, kiben bíznunk és akkor is lenne kijelentés. Hiszen az Úr Jézusban nekünk olyan szabadítót adott Isten, akinél több nem kell.

Talán a testvérek is átéltek olyan támadásokat, amikor a hívő ember is valóban úgy érzi, hogy itt már nincs megoldás és nem marad más, csak az Úr szabadítása. De először, amíg nincs szabadítás, addig úgy érezzük, hogy itt csak Jézus marad. Édesanyám azért nem vált el édesapámtól az alkohol rabsága idején, mert neki megmaradt az Úr. Nekem is ez adott erőt elhordozni szeretetben a bajban levőt, aki mellesleg édesapám volt.

Van amikor, amíg nincs szabadítás, addig is azt kell átélni, hogy nézhetek az Úrra. Ha viszont megtörténik a szabadítás elmaradása, mert ilyen is lehet. Most olvastuk a Római levélben: "Közülünk senki sem él önmagának és senki sem hal meg önmagának, mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Ezért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk." Például ha a halálos betegségből nem lesz gyógyulás és ez a hír és nincs félelem és rettegés uralma, mert akkor is ott marad az Úr. Ezért mondtam így, ha Jézus után semmi mást nem is mondana Isten és semmi mást nem is tenne, már ez is önmagában elég lenne.

De ez a történet is azt jelzi, hogy már az ószövetségben is sok mindent Isten megtett a múltban. Hányszor tapasztalhattuk meg Istennek a bibliaolvasás során adott éppen arra a bajra, éppen arra a harcra, éppen arra a napra vonatkozó bátorító szavát: ne félj, ne rettegj. Vagy igehirdetésben hallottuk meg, vagy a lelki testvér, barát szólalt meg. Nekünk nemcsak Jézus van, de nehogy az Úr Jézust lekicsinyeljük. De Jézussal együtt, ahogy a Római levél 8,31-32. mondja, bizony van az Úrnak szava hozzánk is. Ő jól tudja, hogy milyen személyes üzenetnek kell éppen elhangzania akkor, amikor éppen bajban vagyunk, hogy azzal segítsen, hogy merjünk mi is bízni az Úrban lelki vagy fizikai harcainkat tekintve. Jósafát azért bízhatott az Úrban az ő harcára nézve, mert megértette az Úr szavát és elhitte. Van amikor azért sírunk, talán imádságban is, hogy Uram, szólj, mert különben nem élem túl. Hadd jegyezzem meg, nem elég Jézus ilyenkor? Elég, de az Úr azt is tudja, amikor szükség van valami többre és ilyenkor Jézussal együtt adja az ő személyes bátorító szavát. Jósafát esetében is ezt tette.

A történetben azt mondta az Úr, nézzétek majd az Úr szabadítását. Jósafát tehát bízott az Úrban és elfogadta azt, amit mondott és azt tette. Bízott az Úrban harcára nézve és azonnal leborult és vele együtt a nép is földre borult, mert imádni akarták Istent. A léviták elkezdték Istent imádni, dicsérni. Valószínűleg Jósafát felemelt kézzel imádkozott, mint király, a nép állt, miközben hallgatta az imádságát és amikor elhangzott az Úr szava, akkor Jósafát leborult, földig hajolt, a nép is. Ez mindenképp az alázat kifejezése, nem gondolták volna, hogy az Úrnak ennyire egyszerű és nagyszerű megoldása van. Fontos, hogy a szabadítás még nem ment végbe, csak azt tudták, hogy mivel az Úrra bízták ezt a harcot, bízhatnak az Úrban a harcra nézve, mert ő azt mondta, hogy kezeli az ügyet. Jósafát említette az Úr kezét, amikor imádkozott és az Úr azt mondta, kezelésbe veszi az ügyeket. Nézzétek, ezért kellett kimenni a harctérre.

Jósafát imádta az Urat az Úr harcáért, ez a harmadik jellemző. Nagyon fontos látni, hogy ott a templomban is imádták Istent, de mi is ismerjük azt a helyzetet, hogy egészen más a nehézség előtt lenni, mint már benne lenni. Például, ha egy fiatalnak a vizsga jelent egy nehéz támadást, a pasaréti első éveseknek biztosan az első év lesz a legnehezebb az életükben, legalábbis úgy tűnik először, egészen más a vizsga előtt bátorítást kapni és úgy bemenni a vizsgáztató elé. Jósafátéknak másnap fel kellett kelniük és indulni a harctérre. Kiderül, hogy Jósafát még Jeruzsálemben, a nagy indulás előtt bátorítja a népet, vagy azért mert ezt úgy érezte, tennie kell, vagy azért, mert szerette volna megerősíteni az előzőnap hangzottakat. A lényeg, hogy ő hívta böjtre és az Úr keresésére a népét és itt már ő bátorítja az Úr hűségével és megbízhatóságával.

Azután megtörténik a nagy harci helyzet, ahol a harctérre menetel hogyanja nem mindegy. Arról olvastunk, hogy Jósafát tanácskozást tart a vezetőivel, talán az egész néppel együtt és úgy döntenek, hogy ne a katonák menjenek elől, hanem az Úr szolgái, a léviták, szent öltözetben - mintha a templomban lennének - és előre dicsőítsék Istent, imádják őt, tiszteljék, áldják őt. Az Úr harcában tehát nagyon fontos az engedelmesség. Az "álljatok veszteg" nem azt jelenti, hogy ne csináljatok semmit. Nagyon fontos, amit csinálnak, bízniuk kell. A hit engedelmesség, a bizalom nem semmittevés. Az engedelmességük hogyanjára nézve Isten nem mondott parancsot, csak a nép és a király úgy érezte, hogyha igaz mindaz, amit az Úr mondott, akkor az engedelmességük hogyanjával is szeretnék kimutatni, hogy nagyon bíznak benne és előre imádják Istent. Elkezdenek tehát az énekesek énekelni - és itt jutottunk el a történetnek ahhoz a részéhez, amiről a prédikáció elején szóltam, amiről hatalmasan prédikált Boross Géza professzor úr Tápiószőlősön, ő majdnem el kezdett énekelni a szószéken, - és amikor a léviták elkezdtek énekelni, akkor kezdődött el a szabadítás. Fölálltak a frontharcra a harctéren és ha nem jött volna az Úr megoldása, akkor jött volna az ellenség, de amikor megálltak és nézték, hogy mit tesz Isten, előtte elkezdték az imádatot, és Isten akkor adta a szabadítást. Megtudtuk a Bibliából, hogy először az ammoniták és a moábiak megölték a többieket és azután egymás ellen mentek. Egymás megsemmisítését segítették elő.

A történet végén olvastuk, hogy folytatódik a hálaadás, az áldás az Áldás völgyében, majd visszamennek a templomba, de már nem félelemmel és rettegéssel vannak ott, hanem örömmel, mert az Úr vigasztalást és örömet szerzett számukra, teljes megoldást. A templomban is az Urat imádják. Tehát imádták az Urat akkor amikor szólt, imádták a harcok megkezdése előtt és imádták a templomban a győzelem után. A legvégén azt olvastuk, hogy Isten teljes nyugalmat teremtett számukra. Ez azt jelenti, hogy nem támadhatták meg őket újra.

Számunkra az üzenetben ez azt jelenti, hogy van amikor az Úr megadja azt, hogy azt a bizonyos támadást is megszünteti már. Tehát, lehet, hogy megváltozik a társad, vagy a szülő, vagy a gyermek, lehet, hogy lesz munka, vagy kevesebb lesz a munka, lehet hogy társat ad az Úr az egyedüllétben és tovább lehetne sorolni azokat a külső megoldásokat is, amik fontosak. De az ige arról beszél, hogyha az Úrban bízunk, akkor a szabadítás végkifejlete előtt már imádhatjuk őt, mert az Úr nem változik, ő az, aki. Itt tehát nemcsak kérés és könyörgés van, nem is csupán hálaadás, hanem imádat. Az imádat azt jelenti, hogy annak vallom Istent imádságban, aki, csodálom őt, és hódolok előtte.

Ezt tette az Úr Jézus is. Ő is mielőtt a nagy harcot megharcolta, ő is imádta az Atyát. A János evangéliuma 17. részét - főpapi imádság - olvassuk el miről beszél ő az Atyának. Az sem véletlen, hogy a Jn 18-ban a Gecsemáné kerti jelenetben János evangélista azt hangsúlyozza, milyen a győztes királyunk, milyen Jézus. Ő vért izzadt és imádkozott az Atyához, de János nem ezt a jelentet említi meg, hanem azt mutatja meg, hogy kicsoda a Megváltó. Jézus maga is, még a harc megkezdése előtt dicsérte az Atyát és imádta őt, mert az Úré a szabadítás, csakhogy ő így lett szabadítónk.

Ebben az igében tehát abban bátorít Isten minket, hogy lehet őt miért imádni, mert ő az, aki. Ha esetleg támadás ér és nem tudjuk mit tegyünk és nincs erő, az Urat imádó hívő ember és közösség tudja, az Úrnál ott van az erő, az ő szava, az ő igéje adhat személyes bátorítást is, de ha nem adna, Jézusra még akkor is nézhetünk és tekinthetünk. Ezért fontos, hogy Isten népe sohasem eshet kétségbe, a félelem és rettegés megmutatkozhat a szívünkben a nehézségek között, támadások során, csak ne legyen úrrá, csak legyen az Úr az úr. Ebben segít bennünket az, amikor imádjuk őt, nemcsak kérünk, nemcsak hálát adunk, hanem imádjuk őt.

A Kútvölgyi úti idősek otthonában mindig meghatódom, amikor az istentisztelet elején énekeket énekelünk és általában olyan énekeket, amiket fejből is tudnak. A beteg, idős, látni már nem tudó testvérek ülnek a tolószékben, alig van hangjuk, de látni, hogy mozog a szájuk, amikor az Urat dicsőítő énekeket énekeljük.

Adja Isten, hogy mi is így tudjuk az Urat dicsőíteni a hétköznapokban és a templomban is.


Imádkozzunk!

Istenünk, mennyei Atyánk, nagyon megható és hihetetlen, hogy az Úr Jézus ebben is példánkká lett. Dicsőítünk Atyánk téged, hogy ő is imádott, magasztalt és hódolt teelőtted, pedig neki kőkemény volt az a harc, amit végre kellett hajtania, őt elhagyta az Isten és ez volt a szabadításunk ára. Magasztalunk, hogy éppen ezért lehet nekünk hozzád futni. Te ismered Urunk a mostani élethelyzetünket, te tudod, hogy melyikünknek nehéz, ki érzi úgy, hogy nincs erő, vagy nem tudja, hogy mit tegyen, szeretnénk a történet fényében azt a bizalmat, azt a töretlen hitet elkérni tőled, amellyel Jósafát király és a nép is rendelkezett. Áldunk Urunk, hogy neked mindig van megoldásod. Köszönjük Urunk, hogy amíg a szabadítás nem is megy végbe, te akkor ott vagy nekünk, megnyugtatsz, békességet adsz. Kérünk Urunk, hogy legyen az Úr Jézus elég számunkra. Köszönjük Urunk, hogy te ennél sokkal többet adsz, ő vele mindent.

Imádkozunk azért, hogy segíts nekünk imádni téged. Köszönjük, hogy mi olyan sokszor kérhettünk tőled, bűnbocsánatot, szabadulást. Köszönjük, hogy annyiszor lehetett hálát adnunk a szabadításodért. Szeretnénk imádni is. Kérünk arra, hogy mint gyülekezet is tegyük ezt, hadd ismerjenek az ide jövők bennünket arról, hogy a szívünk tele van irántad való hódolattal és szeretettel. Köszönjük, hogy az Úr Jézus minket is barátainak szólított. Köszönjük, hogy mint a barátaidat szabadítod meg.

Imádkozunk népünkért, népünk vezetőiért. Kérünk, hogy a kormányban és a parlamentben is segíts nekik jó döntéseket hozni. Így könyörgünk határon túl élő testvéreinkért is.

Ámen.