PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2010. július 4.
(vasárnap)

Cseri Kálmán


HELYES ARÁNYOK


Alapige:Mt 18,1-4

Abban az órában odamentek a tanítványok Jézushoz, és megkérdezték tőle: "Ki a nagyobb a mennyek országában?" Jézus odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, és ezt mondta: "Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát megalázza magát, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb a mennyek országában."


Imádkozzunk!

Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, magasztalunk azért, mert ma is ugyanúgy hívogatod magadhoz azokat, akik megfáradtak és terheket hordoznak, mint akkor, amikor testben itt jártál közöttünk.

Áldunk azért, mert a te szereteted, irgalmasságod és hatalmad nem változik.

Dicsőítünk, mert tegnap, ma és örökké ugyanaz vagy. Köszönjük megtartó szeretetedet.

Urunk, csak te tudod, vagy talán mi is, hogy maga a csoda és a te kegyelmed, hogy még itt lehetünk ebben az életben, hogy szomjúságot támasztottál a szívünkben a veled való közösség után, és ma is eljöttünk, hogy veled találkozzunk.

Köszönjük, hogy elénk jössz az úton, nem nekünk kell valahol megkeresnünk és megtalálnunk téged, hanem pontosan azért jöttél, hogy megkeresd és megtartsd, ami elveszett.

Bevalljuk, Urunk, hogy olyan sok síró és szenvedő van körülöttünk, és olykor mi is ezek közé tartozunk. Köszönjük, hogy te ma is tudsz könnyet törölni és sebet kötözni.

Bocsásd meg, ha sokszor mi nem ezt tesszük. Bocsásd meg, hogy olykor éppen miattunk hullnak könnyek mások szeméből, és mi ütünk sebeket másokon. Légy irgalmas nekünk!

Kérünk, formálj úgy minket, hogy a te irgalmas indulatod legyen bennünk, és valóban tudjunk könnyet törölni, sebet kötözni, vigasztalni, igével szeretettel szolgálni.

Könyörgünk hozzád azokért, akiknek éppen tegnap verte szét a házát a jég. Könyörgünk azokért, akiknek az évi kenyerük elveszett.

Urunk, megalázzuk magunkat előtted. Tudjuk, hogy mindannyiunk bűne miatt ítélsz bennünket.

Kérünk, ne bűneink szerint cselekedj velünk, és ne fizess nekünk a mi álnokságaink szerint, hanem a te nagy irgalmasságodból könyörülj rajtunk, szeretteinken, népünkön, és könyörülj meg rajtunk is most, hogy ne hiába legyünk itt, hogy ne vádoljon minket az a sok ige, amit olvasunk és hallunk, hogy tudtuk, mit kellett volna tennünk és nem tettük, hanem hadd táplálja benned való hitünket, azt az új életet, amit te kínálsz nekünk és amit már adtál sokunknak.

Gazdagíts meg minket most is feljebb, mint ahogy azt elgondolni tudjuk.

Ámen.


Igehirdetés

Amikor a közelmúltban ezt a szakaszt olvastam a Szentírásból, először ennek a három történetnek a sorrendje gondolkoztatott el, utána pedig az, hogyan viselkedett itt Jézus és hogyan viselkedtek a tanítványai.

Mi a feltűnő ebben a sorrendben? Miről van itt szó?

Amikor maguk maradtak - így olvassuk -, akkor Jézus közelebb hívta magához a tanítványokat és valami fontos információt közölt velük. Beavatta őket küldetésének a titkába. "Az Emberfia emberek kezébe adatik, megölik, de a harmadik napon feltámad." A tanítványok erre nem reagáltak, hanem azt olvassuk, hogy közvetlenül ez után jönnek az adószedők, és rosszhiszeműen meggyanúsítják Jézust azzal, hogy nem fizeti az adót. Aztán Jézus ezt a kérdést elrendezi. És még abban az órában előállnak a tanítványai és megkérdezik: "Ki nagyobb a mennyek országában?"

Érezzük ezt az aránytévesztést? A világ legnagyobb hírét hallják első kézből a tanítványok, s erre nem reagálnak egyáltalán. Közvetlenül utána van képük előállni egy ilyen kérdéssel, hogy melyikünk lesz nagyobb a mennyek országában.

Mintha Jézus semmit sem mondott volna. Mintha nem az történt volna, hogy elhúzta a függönyt, és tanítványai bepillanthattak a kárpit mögé, a szentélybe. Bepillanthattak az Isten örök tervébe. A megváltás menetrendjét tárja eléjük Jézus. A Megváltó személyének és munkájának a lényegét jelenti itt ki nekik. "Az Emberfia emberek kezébe adatik, megölik, de a harmadik napon feltámad." A tanítványok hétköznapjai között egy ünnepi pillanat érkezett el. Amikor Jézus felülemeli őket önmagukon és a legnagyszerűbb titkokról beszél nekik.

Ők ezt egyrészt nem értik, ez kiderül, másrészt mégsem kérdeznek. Ha az ember arra gondol, hogy van egy meghitt tanítványi kör, amely becsüli és tiszteli a Mesterét, és a Mester most érezhetően a legfontosabbról beszél nekik, de azt nem egészen értik, akkor döbbent csend után a kérdések özönének kellene záporozni. Mit mondtál, Uram? Az Emberfia? Akkor te vagy az Emberfia? Az, akiről Dániel prófétált? Akkor te vagy az Isten Fia! Akkor hogyan ölhetnek meg téged az emberek, és miért ölnének meg, mikor mindenkivel csak jót teszel? Mit jelent feltámadni? És miért éppen a harmadik napon? Mi ennek az egésznek a célja és értelme, amiről beszéltél? És mi ennek a jelentősége ránk nézve?

Akinek fontos az, ami elhangzott, és nem érti, és tudja, hogy kérdezhet, mert válaszolni fog a Mester, mert többször volt már erre példa: A példázatokat sem értették. Megkérdezték és Jézus elmondta a csodálatos magyarázatát annak, amit előzőleg tömören közölt velük. De itt semmi. Az érdeklődésnek nyoma sem látszik.

Háromszor közölte Jézus ezt a tanítványokkal. Egyik esetben sem kérdeztek rá. Először már a közepén félbeszakítja Péter és kioktatja Őt, a harmadik esetben pedig alig hogy elhangzik, Zebedeus felesége jön és protekciót kér a gyerekei számára. Nem érzékelik, hogy miről van itt szó, hogy ki beszél hozzájuk, hogy mi készül itt? Hogy minek a részesei lesznek, lehetnek ők is? Mi az, hogy váltság? Ki az Emberfia? Ki az Isten Fia? Hogy ez ugyanaz, hogy Ő beszél most hozzánk. Semmi.

Megdöbbentően mutatja ezeknek a történeteknek a puszta sorrendje, hogy milyen aránytévesztésben vagyunk sokszor. Mennyire nem érzékeljük a jelentőségét, hogy az igazán fontosakat milyen könnyen megelőzik azok a személyes apró dolgok, amik minket éppen foglalkoztatnak. Nem engedjük, hogy felülemeljen minket a mi Urunk önmagunkon, a napi problémáinkon és szükségeinken.

Mellesleg, ha felülemel, akkor a napi problémáink és szükségeink is az őket megillető jelentőséget kapják, és sok minden a helyére kerül az ember életében.

Milyen beszélgetés alakulhatott volna ki Jézusnak ebből a közléséből, ha a tanítványok azonnal "fogják", amit mond, reagálnak arra, és igazán meg akarják érteni! Mert kiderül, hogy a tudatukig sem hatolt el igazán az, ami elhangzott. Pontosabban: nem ment át az egész üzenet. Honnan tudjuk ezt? Onnan, hogy Jézus mondata után "igen elszomorodtak."

Mi miatt? Amiatt, hogy fel fog támadni? Nyilván nem. Elakadtak a közepén. Amikor arról szólt, hogy Őt megölik, megszólalt bennük a tiltakozás vagy az ettől való félelem, és tovább már nem is figyeltek. Erre az első felére reagálnak, de csak érzelmileg: elszomorodnak. Érteni nem értik, végig nem hallgatták. Az egésznek a jelentősége távol áll tőlük. Elszomorodnak és a továbbiakban nem foglalkoznak azzal, amit Jézus mondott. Miért nem? Mert nagyon foglalkoztak egy másik kérdéssel: ki lesz nagyobb közöttük.

A tanítványoknak sem a fejében, sem a szívében nincs hely Jézus kijelentése számára. Önmagukkal vannak tele, és az öntelt ember taníthatatlan.

Nem ismerős ez nekünk? Néha Isten megengedi az övéinek, hogy egy-egy ilyen ünnepi pillanatban különösen közel kerülhetünk a mi Urunkhoz. Amikor egészen kinyílik egy ige. Az átlagosnál többet, mélyebben értünk meg belőle. Amikor egészen kinyílik a szívünk egy csendes, zavartalan imádságban. Amikor egyszerre megvilágosodik valami, hogy egy konkrét kérdésben mi vajon Isten akarata? Megvilágosodik: hol a helyünk, mi a feladatunk és mi nem a mi feladatunk. Amikor Isten szeretettel rámutat valamire, ami elválaszt tőle bennünket. Egyszerre világossá lesz valami olyan, amiről nem is gondoltuk, hogy bűn az életünkben és meg akar szabadítani tőle. De vajon ilyenkor fontosabb lesz-e ez minden másnál?

Volt-e már olyan, hogy félretettük azonnal azt, amit csinálni akartunk, mert érzékeltük, hogy ezek ritkán ismétlődő pillanatok? Itt most Isten valami nagyot akar elvégezni az életünkben. Itt most nagyon rá kell figyelni, komolyan venni, amit mond, és mindjárt tenni is, amit parancsolt. Vagy pedig futunk tovább, sürgetnek a feladataink, mondjuk a magunkét, mint itt a tanítványok, zárva marad a lelkünk és nem változik az életünk.

Mindnyájan tapasztaljuk, hogy az ilyen adóügyek, pénzügyek, napi megélhetési ügyek és intéznivalók töltik ki az időnket és a gondolatainkat. Ezek húznak lefelé. Emiatt állandóan lefelé nézünk és nincs hely a kijelentés számára. Nincs idő igazán odafigyelni és elcsendesedni a mi Urunk előtt.

Mint ahogy karácsonykor sem volt hely a megszülető Messiás számára. A karácsonyi történet legsötétebb szavai ezek: nem volt számukra hely. És mivel nincs hely az Ő számára az életünkben, ezért teszünk olyan sok helytelen dolgot, és ezért nem találják sokan a helyüket.

Olyan találóan írja le a lelki mondanivalóra nézve is Ady Endre "A magyar Ugaron"-ban: Elvadult tájon gázolok: nincs sehol virág, és az utolsó versszakban azt mondja:

Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.

Az adóügyek, a pénzügyek, a megélhetés, az egészségünk meg a versengés, hogy ki lesz a nagyobb, ki érvényesül jobban, ez lehúz, altat, befed, és a Sátán kacaja suhan el ugaros életünk felett, amelyikben emiatt nincs virág, mert sikerült minket röghöz kötötté, földhöz tapadttá tenni. Csak lefelé nézünk, és nem lehet felülemelni bennünket.

Ki emel fel minket? Azt meg József Attila írta. "Nem emel fel már senki sem, belenehezültem a sárba." Lehúznak minket a napi gondjaink. "Fogadj fiadnak Istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva." Aki Isten gyermekévé lesz, azt Ő felülemeli az adóügyeken, a pénzügyeken, a megélhetésen. Ezek is elnyerik az őket megillető jelentőséget. Ezek is a helyükre kerülnek. Magasabbról messzebbre lát az ember. Nem nehezülünk bele a sárba. Nem a gyomok között telik el az életünk, hanem lesz rálátásunk az egészre, önmagunkra is. Eljutunk helyes önismeretre és túllátunk még a láthatókon is, és az örökkévalóság nézőpontjából tudjuk vizsgálni az életünket.

Isten az övéit ide akarja elsegíteni. A tanítványok példája szomorúan mutatja, hogy mennyire belenehezülünk a sárba. Jézusnak ez után a kijelentése után ez a legfontosabb, hogy melyikük lesz a nagyobb a mennyországban, meg itt is - máskor meg amiatt versengtek. Nem érzik az arányokat, nincs fülük a hallásra, nem érdekli őket igazán, hogy kicsoda Jézus, és éppen most mit mondott nekik. Ezt a harcot mindnyájunknak meg kell vívnunk, de érdemes megvívni.

Valamelyik reggel szokásom szerint elővettem a Bibliát, hogy elolvassam az aznapra következő igét. És arra lettem figyelmes, hogy jobb kezemben ott van a Szentírás, bal kezemben meg szorongatok egy csomó cetlit, amiket előző este írtam össze, a másnapi feladatok, telefonszámok, intéznivalók, gondolatfoszlányok, az esti bibliaóra vázlata, és nem tudom kinyitni a Bibliát, mert ahhoz két kéz kellene. No, most melyiket fogom letenni: a centlikéimet vagy Isten igéjét? Melyiknek biztosítok elsőbbséget? És egyáltalán: hogyan kelhet versenyre ez a kettő egymással? Miért szorongatom a cetliket addig, amíg nem mélyedtem el Isten igéjében, ahonnan olyan sok világosságot kaptam már és oly sokszor tapasztaltam, hogy a cetlik is akkor kerülnek a helyükre, ha Isten igéjéből világosság árad és ennek a fényében kérdezem meg Őt: mi lesz a mai feladatom? Mert nem egyedül akarok indulni...

Ez az egyszerű jelenet tanulságos volt számomra. Mi kap elsőbbséget, és egyáltalán azonos súllyal esnek-e latba, a mi nagyon fontos és sürgős tennivalóink, és az, amit Isten akar elvégezni bennünk, meg ajándékozni nekünk? És ha mindenekelőtt az Ő ajándékát kérnénk (és ez nemcsak a reggeli Biblia-olvasásra vonatkozik most, az egész életszemléletünkre és hitéletünkre), akkor a helyes arányok érvényesülnének, és a feladatainkat is egészen másként tudnánk elvégezni.

Ebben a feszültségben zajlik minden hívő ember élete. Jézus mondani akar valamit - mint itt a tanítványoknak -, de közben bennünk zakatol mindaz, ami számunkra sürgős. Jézus Isten tetteire irányítja a figyelmünket, mi pedig el vagyunk foglalva a magunk tennivalóival. Ő valami fontos, életmentő kijelentést akar közölni, de mivel tele vagyunk önmagunkkal, nem figyelünk oda, nem értjük meg, nem járunk utána, nincs hely annak a számára.

Akinek van bátorsága belenézni az ige tükrébe, az tetten érheti magát olykor itt a templomban is. Hangzik az igehirdetés, és hisszük, hogy azt jó esetben maga Isten mondja mindnyájunknak, igehirdetőnek és igehallgatóknak egyaránt, s valamelyik mondatáról eszünkbe jut valami, és a szabad asszociáció útján elindulunk, és már egészen messze vagyunk attól, amit Isten igéjéből nekünk mondani akar, mert tele vagyunk még itt is a magunk gondolataival, gondjaival, terveivel, sérelmeivel.

Vajon meghallották-e Jézus tanítványai azt, amit később így mondott nekik, mert nekik mondta: "Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát megalázza magát, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb a mennyek országában."

Készek vagyunk-e észrevenni és elítélni ezt az örökös futásban megnyilvánuló önteltséget, megcsendesedni, leborulni Isten előtt? Akkor kezdenénk igazán megérteni az Ő igéjét. Akkor lenne igazán öröm, a nap csúcsa mindig az, amit előtte töltünk imádságban. Akkor áradna világosság az életünkbe, hogy lássuk mindennek a valódi jelentőségét. Akkor áradna mennyei erő a mi erőtlen életünkbe, és tudnánk másokat is ilyen felülről kapott erővel segíteni: könnyet törölni, sebet kötözni - úgy, ahogy az Úr Jézus. Ő ilyenekké akar minket formálni. -

És még arról valamit, hogyan viselkedett Jézus ezekben az egymást követő helyzetekben? Amikor ezt felismertem, megtelt a szívem csodálattal és a mi megváltó Krisztusunk magasztalásával.

Mert mit csinál itt Jézus? Mond valami nagyon fontosat, ami láthatóan nem érdekli vagy egyelőre nem érinti a tanítványokat. Mindenesetre semmi választ nem vált ki belőlük. Jézus azonban nem keseredik el, nem sértődik meg, nem zavarja el őket.

Nem adja fel az ő nevelésüket és tanításukat, hanem a hirtelen támadt egészen más szituációban is feltalálja magát. Valami hallatlan rugalmasságról tesz tanúságot. Azonnal beleilleszkedik a megváltozott helyzetbe, és ott is tanít, nevel. Neveli ezt a neveletlen tanítványt, Pétert; pedig közben más miatt is megsértődhetne, mert e mögött a gonosz kérdés mögött, hogy "a ti mesteretek nem fizet templomadót?" vád van, gyanúsítás, rosszindulat, rágalmazás - elengedi a füle mellett. Pétertől azért megkérdezi: tulajdonképpen kinek kell vámot és adót fizetnie, a hazaiaknak vagy az idegeneknek? Az idegeneknek. Mi hazaiak vagyunk, de hogy ne botránkoztassuk meg őket, mégis tegyünk eleget a kérésüknek.

Még a tanításra is van ereje. Meg arra is, hogy nem adja oda Péternek a pénzt, hogy fizesd ki nekik (azt is megtehette volna), hanem bevonja őt is ebbe az akcióba. Legyen Péter is tevékeny részese a csodának. Ráadásul a szakmájának megfelelő módon. Fogjál egy horgot, te a halász, és fogd ki az első halat, és találsz a szájában egy pénzt. Biztos, hogy Péter egész életében nem felejtette el, hogy ilyen fogása még nem volt. És honnan tudta azt Jézus előre? Ő a halaknak is parancsol? Hogy került a hal szájába ez a pénz? Éppen annyi, amennyi kettőjük adója? Egy csomó kérdés, amire csak az a válasz: csodálattal leborul a Mester előtt, az Emberfia, az Isten Fia előtt és dicsőíti Őt.

A történet végén ott van egy kicsi szócska, ami számomra mindennél szemléletesebben mutatta Jézus utolérhetetlen szeretetét, figyelmességét, kedvességét, gyöngédségét, gondoskodását. Ezt mondja Péternek: "Amikor felnyitod a hal száját, találsz benne egy ezüstpénzt, vedd ki, és add oda nekik értem és érted."

Jézus nem önmagával van tele. Ő mindig az Atya iránti engedelmességgel és az irántunk való szeretettel volt és van tele. Ő nem tudja úgy elintézni a saját ügyét, hogy a másikét ne intézze el. Ez együtt jár, akármilyen értetlen, akármilyen rossz tanúbizonyságot tett arról, hogy milyen tanítvány. "Add oda nekik értem és érted." Ő ezzel is példát adott nekünk. Ilyen a mi Megváltónk és ilyenekké akar minket is formálni.

Szeretném ezeket az egyszerű, bátorító üzeneteket megismételni: Figyeljünk sokkal jobban Őreá. Vegyük észre életünknek ezeket az ünnepi pillanatait, amikor Isten valami különös ajándékot akar adni. Becsüljük meg az egyszerű hétköznapi ajándékokat is. Minden percet, amit vele tölthetünk. Minden igét, amit olvashatunk és meggondolhatunk.

Bízzuk rá magunkat nyugodtan. Az adóügyeinket is, a pénzügyeinket is, a hétköznapi gondokat és terheket is, és ne ez a buta versengés jellemezzen minket, hogy ki a nagyobb, hanem legyen bátorságunk a szó ilyen értelmében, ahogy azt Jézus használja itt, kisgyermekké lenni. Az Atya előtt gyermekké, aki engedi magát vezetni, aki kérdez, aki odafigyel a válaszra, aki tartja a kezét és meg lehet ajándékozni. Aki nem magának tulajdonítja az ajándékot, hanem dicsőíti az Ajándékozót, és akiben ugyanez a szeretet van, mint Jézusban, hogy az Atyától kapott ajándékait szívesen megosztja másokkal és továbbadja azt, amit ő is úgy kapott.


Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, magasztalunk türelmedért. Köszönjük, hogy rólunk sem mondtál még le, pedig mi is sok keserűséget és csalódást okoztunk már neked.

Köszönjük, hogy még tart a kegyelmi idő számunkra. Köszönjük a te egyszerű, kedves, de az életünket mentő és gazdagító figyelmeztetéseidet. Köszönjük, hogy tudhatjuk: te vagy az Isten Fia.

Áldunk téged a keresztért, kereszthalálod váltságot szerző erejéért. A te vérednek bűntörlő és szabadító hatalmáért. Dicsőítünk téged hatalmas feltámadásodért. Köszönjük, hogy élsz és uralkodsz örökkön örökké.

Segíts, hogy szív szerint hozzád tartozzunk. Szeretnénk mindig figyelni rád. Szeretnénk megszólíthatók, taníthatók, vezethetők lenni.

Engedd, hogy egyre többet értsünk igédből. Hadd legyen öröm nekünk minden mondat, amit imádságként mondunk el neked és a te nevedben az Atyának.

Köszönjük, hogy minden gondunkat tereád bízhatjuk, az anyagiakat is, az egészségieket is, az emberi kapcsolatainkat is, a magányunkat is. Köszönjük, hogy mindenre lehet erőnk benned, aki minket megerősítesz. Köszönjük, hogy ezek nem nagy szavak, hanem sokan ebből élnek, élünk, és engeded, hogy a benned bízók ma is tapasztalják ezt.

Eléd hozzuk alázatos bizalommal gondjainkat. Könyörgünk hozzád szeretteinkért. Könyörgünk a szenvedőkért, betegekért, gyászolókért. Könyörgünk azokért, akik tőled kapott irgalmassággal önmagukról megfeledkezve másokért szolgálnak. Taníts meg minket is ennek az örömére. Hadd legyen nagy ajándék számunkra, hogy továbbadhatjuk azt, amit mi is úgy kapunk tőled.

Szeretnénk sokkal komolyabb bizalommal és hittel imádkozni. Tartani az üres kezeinket, hogy tele rakhasd mennyei ajándékokkal. Engedd, Urunk, hogy ezek se kegyes kifejezések legyenek, hanem hétköznapi tapasztalat mindannyiunk számára.

Köszönjük, hogy rád bízhatjuk a jövőnket. Kérünk, te irányítsd most a mi csendes imádságunkat is.

Ámen.