PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2010. február 28.
(vasárnap)

Cseri Kálmán


VÁLLALNI ÉS VÉGEZNI


Alapige:Mt 5,13-16

"Ti vagytok a föld sója. Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják és eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város.

A lámpást sem azért gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és akkor világít mindenkinek a házban. Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat."


Imádkozzunk!

Istenünk, bocsásd meg, hogy olyan sokszor természetesnek tartjuk, hogy jöhetünk egy fűtött templomba, ahol az igén keresztül te magad szólsz bele az életünkbe. Bocsásd meg, ha sokszor nem ezt várjuk, és nem így jövünk. Bocsásd meg még inkább kegyelmesen, ha a te szavadat elengedjük a fülünk mellett. Olyan sok igét hallottunk már, amiből nem lett életváltozás, ami nem vált igazán javunkra. Isten, légy irgalmas nekünk, bűnösöknek!

Megrendülve borulunk ma eléd, és látjuk, Urunk, hogy ezekben az egymást követő természeti csapásokban is hogyan teljesednek be a te ígéreteid. Olyan világosan megmondtad nekünk, Urunk Jézus Krisztus, hogy visszajössz nagy hatalommal és dicsőséggel, előtte mindez bekövetkezik, és idejében kellene felkészülnünk a veled való találkozásra.

Bocsásd meg, Urunk, ha kisebb gondunk is nagyobb annál, minthogy a veled való találkozásra készüljünk. Bocsásd meg, hogy olyan felelőtlenül, felszínesen morzsoljuk a napjainkat, sodródunk az árral, magukkal ragadnak a feladatok, aztán vádolnak a mulasztások. Bocsásd meg mindazt az összevisszaságot, ami a fejünkben, a szívünkben, az életünkben van.

Annál inkább köszönjük, hogy magad elé engedsz most is minket. Köszönjük, hogy akárhol vagyunk lelkileg, hitbelileg, onnan léphetünk közelebb hozzád. Áldunk a te szereteted vonzásáért.

Könyörgünk, Urunk, azokért, akik szenvednek most az említett csapások miatt. Segíts minket, hogy valóban megalázzuk magunkat előtted, és meggondoljuk, hogy egyik pillanatról a másikra véget érhet a mi életünk is. Vannak, akiket sártenger temet maga alá, akik alatt megnyílik a föld, akiket elsodor az ár. Olyan kicsik vagyunk mi, és mégis sokszor olyan nagyképű büszkeséggel gondolunk a jövőnkre. Légy irgalmas nekünk!

Nyisd ki a szemünket, Urunk, hogy lássunk téged, taníts meg minket mindent a neki megfelelő jelentőséggel szemlélni. Hadd lássuk, hogy mi igazán fontos, mi az, ami mellékes és nyugodtan elhagyhatnánk.

Tedd most számunkra fontossá a te igédet. Szólj hozzánk te magad az írott igén és annak a magyarázatán keresztül. Szólj, hogy legyen szavad ír s gyógyító erő.

Add, hogy más lélekkel menjünk el, mint ahogy idejöttünk. Szeretnénk most egészen kiszolgáltatni magunkat neked. Munkálkodj bennünk a te újjáteremtő igéd és hatalmas Szentlelked által.

Ámen.


Igehirdetés

A Jelenések könyvében azt olvastuk, hogy a mennyei Jeruzsálem jellemzője ez: szilárd alapja, magas falai és nyitott kapui vannak. Láttuk, hogy ennek kell jellemeznie a földi egyházat is, azon belül minden egészséges gyülekezetet, sőt a mi személyes hitéletünket is.

Az alapokról többször volt már szó, ma mondjunk valamit a falakról. A fal elhatárol és véd. A falak mögé a hívő nép nem elzárkózik, nem körülbástyázza magát - ahogy azt mondani szokták -, hiszen láttuk, hogy ezeken a falakon nyitott kapuk vannak - majd erről legközelebb lesz szó.

A fal a szó átvitt értelmében az önazonosságunkat, idegen szóval az identitásunkat jelzi. Azt, hogy kik vagyunk, mi jellemez bennünket, kikkel vállalunk közösséget, hova tartozunk. A fal teszi egyértelművé, hogy mi az, ami a városon belül van, és mi az, ami rajta kívül.

Az újévi igehirdetésben röviden már szóltunk arról, hogy a Biblia szerint ez azt is jelenti, amit Isten így mondott mindig az Ő népének: szentek legyetek! Szent az, ami elkülönített az Isten számára. Láttuk, hogy az Isten népének nem szabad a világgal keverednie. Világon a Szentírás az Isten nélküli gondolkozást és életvitelt érti.

Tehát vagy szent valaki és az Isten népéhez tartozik, akkor nem gondolkozhat és élhet a világ szerint, vagy a világ fia, és még kívül van ezeken a falakon. Nyitott kapuk vannak, bármikor be lehet lépni. De világos, hogy valaki már az Isten népéhez tartozik vagy nem. Láttuk azt, hogy milyen sok baj származik abból, ha valaki úgy gondolja, hogy kettős életet élhet. Egy kicsit a világ szerint, egy kicsit Isten szerint. Élvezzük az előnyeit annak, amit az Isten népéhez való tartozás jelent, ugyanakkor nem engedjük el azt, ami Isten nélküli, hanem azzal is kacérkodunk.

Láttuk azt, hogy aki félig a világé és félig Jézusé, az egészen az ördögé. Az ilyen emberek élete menthetetlenül hitbeli, erkölcsi bukásokhoz szokott vezetni.

Ma a falakról más szempontból beszéljünk. Mégpedig nem egyetlen igének a kibontása révén, hanem sok ige hadd világítsa körbe azt, hogy mit jelent a hívő embernek vállalnia azt a státuszt, amivel Isten megajándékozza, és így mit jelent végeznie azt a feladatot, amivel Isten megbízta.

Két bibliai igazságot szeretnék röviden kibontani.

1. Isten gyermekeinek a bűn világában is Isten országa törvényei szerint lehet és kell élniük. Ez mérhetetlen áldások forrása is, mert Isten népe, Isten gyermekei felülről való mennyei erőket, tisztaságot, áldásokat, értékeket adhatnak a nem hívő világnak, amelyikben élnek. Ugyanakkor sokszor sok szenvedés forrása is, mert az Isten országának a törvényei olykor ütköznek a világ törvényeivel, és aki vállalja ezekben a helyzetekben is az Isten népéhez való tartozást, annak ez szenvedést is jelent.

Mi mindnyájan az Isten országán kívül jövünk a világra. Isten nélkül startolunk az életünk elején mindnyájan. Ebből a helyzetből emel át minket Isten az Ő Fiának országába. Olyan szépen írja ezt Pál apostol, amikor a Kolosséi levél elején hálát ad Istennek azért, hogy kiszabadította őt. Azt írja: "Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és Ő vitt át minket szeretett Fiának országába, akiben van megváltásunk és bűneink bocsánata." (1,13-14).

Isten helyez át minket az Ő országába, de ennek az országnak a törvényei sokszor ellenkeznek a világ törvényeivel. Erről olvastunk az imént a János evangéliumában, ahol Jézus a benne hívőkért könyörög, és azt mondja az Atyának: "Én nekik adtam igédet, és a világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való. Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól." (17,14-15).

Mit jelent ez? A gonosz az, hogy az Isten gyermeke is újra a világ szerint kezdjen el gondolkozni és cselekedni. Mert a szívóerő nagyon nagy, mert a prés szoros, és néha szorult helyzetekbe kerül, és ilyenkor engedhet a kísértésnek, hogy nem vállalja azt az új életet, és az ezzel járó új gondolkozást és erkölcsöt, amit Istentől kapott. Ebben a világban, de nem e világból való törvények szerint és erőkkel él Istennek a népe.

Vagyis: kettős polgársága van. A Filippi levélben írja azt Pál, amikor már szinte biztos volt, hogy kivégzik őt a hitéért, Jézusért: "Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül." (3,20).

A mennyben van polgárjogunk. Ő két lábbal élt ebben a világban, de tudta, hogy mennyei polgárjoga is van, és ha kivégzik, semmi végzetes baj nem történik, megy haza az ő igazi örök lakásába, amit az Úr Jézus készített el a számára. Isten gyermekei tehát ebben a világban élnek, de nem e világból kapott erőkkel, programmal és törvények szerint. Ebből néha összeütközés és szenvedés származik.

Olyan szemléletes az, hogy amíg Pál apostol e világ törvényei szerint élt, addig semmi különös problémája nem volt. Meredeken ívelt a karrierje felfelé. Amikor Jézussal találkozott és leteszi Jézus előtt a fegyvert, az első kérdése így hangzik: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem. Ezzel belépett az Isten országába, ahol új törvények érvényesülnek, s ő kész ezeknek a törvényeknek engedelmeskedni. Utána nagy csend következik az életében. Átgondolja az egész addigi gondolatrendszerét, mindazt, amit tanult, mindazt, amit helyesnek tartott, és átminősül sok minden az életében. És mi ennek az egyik következménye? Nemcsak, hogy mérhetetlen áldásokat közvetít azoknak, akik között él, hanem azonnal elkezdik üldözni is. Semmi rosszat nem tett, semmi törvénybe ütközőt nem cselekedett, csak másként reagált a dolgokra, mint ahogy elvárták, mint ahogy megszokták tőle.

Ez a világ mindenféle másságot tolerál, csak a krisztusi gondolkozást és életvitelt nem. Akár Európai Uniónak hívják, akár tengerentúli nagyhatalmaknak, akár Ázsiának... Mindent eltűr a világ, sőt mindent hajlandó bedolgozni a rendszerébe, csak a hitelesen krisztusit nem. Jézusnak a puszta jelenléte irritálta azokat, akik között élt, pedig mindenkivel csak jót tett, baráttal és ellenséggel egyaránt. Nagypénteken mégis minden politikai párt, minden vallási csoportosulás ellenségként nézett rá. Minden oldalról lőttek Jézusra, mert más, mert felülről való. Viszont csak így lehetett áldássá az egész emberiség számára, hogy vállalta ezt a másságot, és elvégezte azt a küldetést, ami ebből következett.

Ennek az igének a kérdése számunkra most az, hogy aki már Isten népéhez tartozik, vállalja-e ezt minden helyzetben. És tudja-e, hogy ezt vállalni azt is jelenti, hogy olykor az ezzel járó szenvedést is vállalnia kell. Nem szűnök meg újra és újra megemlíteni: csak akikről tudunk, évente több, mint 200 ezer keresztyén testvérünk hal vértanúhalált miután általában kegyetlenül megkínozták őket, csak azért, mert Jézus Krisztusban való hitüket megvallják, és nem hajlandók megtagadni Jézust.

Ez ma is így van. Nemcsak az I. században a Domitianus-féle üldözés során, meg a II. században, meg az összes többiben, hanem a XXI. században is. Semmi rosszat nem tesznek. Sőt, amíg engedték őket élni és cselekedni, azokért tettek sok jót, akik között éltek. De a világ nem tudja elviselni a krisztusi tisztaságot, egyenességet, mert Jézus puszta jelenléte ítélet a számunkra. Kiderül, hogy milyen messze vagyunk attól. És ahelyett, hogy örülnénk, hogy közel kerülhetünk hozzá, mert Ő ezt lehetővé tette, szembefordul vele a világ és ellenségnek tekinti.

Péter apostol a levelét olyanoknak írta, akiket akkor éppen üldöztek a keresztyénségük, a Jézusba vetett hitük miatt. Bátorítja őket: döntsétek el visszavonhatatlanul, "hogy nem emberek kívánsága, hanem Isten akarata szerint akarjátok eltölteni életetek hátralevő idejét. Mert elég volt abból, hogy a múltban a pogányok szokása szerint részegeskedésben, bálványimádásban, tobzódásokban éltetek. Ezért haragszanak rátok, mert nem rohantok velük együtt a kicsapongásnak ugyanabba a posványába." (1Pét 4,2-4).

Nem azért haragszanak, mert valami rosszat tettetek, hanem mert másként éltek. Nem mentek velük együtt a mocsárba, mert ti már egy szilárd, kitaposott utat találtatok Krisztusban, és szeretettel hívjátok oda őket is. S mivel nem mentek velük a pusztulásba, haragszanak rátok.

Ezzel nekünk számolnunk kell, emiatt nem kell bosszankodni, nem szabad haragudni azokra, akik haragszanak ránk a hitünk miatt, Jézus miatt. Még az ellenséget is szeretnünk kell és lehet, de tudatosítani kell magunkban, hogy ezeken a "falakon" belül zajlik a hívő nép élete ebben a világban, hogy a Krisztushoz való ragaszkodás olykor szenvedéssel is jár.

De csak aki ezt is vállalja, az lehet sóvá, kovásszá, világossággá - ahogy itt olvastuk. Mit jelent ez? Olyan egyszerűek ezek a képek, és mégis elképesztő félreértésekkel találkoztam már szolgálatom alatt.

Mit jelent az, hogy só van az ételben? Azt, hogy kevés van belőle. Mindig a lé a több, a só a kevesebb. De áthatja azt egészen és élvezhetővé teszi úgy, hogy közben ő maga láthatatlanná válik. Nem szűnik meg, mert a hatását kifejti, de nem él külön életet, feloldódik benne.

Kovász: ott van egy nagy halom liszt, s egy bögre kovász. Az a liszt liszt marad évek múlva is, ha úgy hagyják magában, abból nem lesz kenyér. De ha belekeverik a kovászt, az megkeleszti, tésztává lesz, és ha megsütik, kenyér lesz belőle. Kovász nélkül soha.

Ott van egy sötét szoba. Egy szál gyertya elég, hogy ne menjünk neki egymásnak, ne menjünk a bútoroknak, ne verjük le a törékeny dolgokat, hanem még olvasni is lehet, sok jót lehet mellette tenni. És mi lesz a gyertyával? Egy idő után elfogy. Megszűnik. Rámegy arra, hogy közben világított, áldássá lett. Ez a hívők küldetése. Az a kérdés: vállaljuk-e ezt azzal együtt, hogy közben rámegy esetleg a kényelmünk, a szabadidőnk, a magánéletünk, az egészségünk. De ennek az életnek van értelme igazán.

Jézus egy egészen drasztikus képpel szemléltette ezt a maga küldetésére gondolva, amikor azt mondta: ha a földbe esett gabonamag el nem rothad (ez van az eredi szövegben), akkor egymaga marad. Be lehet tenni a vitrinbe, s évezredek múlva is lehet mutogatni, mint a piramisokban talált gabonamagokat, s nem lett belőle senkinek haszna. Vagy elrothad, s akkor a sokszorosával táplál másokat. Kenyér lesz belőle. Ezt el kell dönteni.

Egészséges, növekvő, szolgáló hívő életet csak azok tudnak élni, sóvá, kovásszá, világossággá csak azok válnak, akik vállalják ezt is. Vállalják ezt az identitást, hogy én Isten gyermekévé lehettem, ez óriási kiváltság, nagyon jó dolog. Gyertek ti is, érdemes kipróbálni. És ha emiatt bántják, - nem azért, mert képmutató vagy lusta -, azt is vállalja, akkor kifejti a hatását, mint a só az ételben, a világosság a sötétben.

2. A másik: azt a bizonyos önazonosságunkat Istentől kapott adottságként kell fogadnunk, mert ebből fakad az Istentől kapott küldetésünk, feladatunk is. Mit jelent ez? Egészen egyszerűen hadd mondjam, és most magamról hadd beszéljek, nem akarok senkire mutogatni.

Ki vagyok én? Egy keresztyén, református, magyar férfi. Két meghatározott személy fia, egy asszonynak a férje, a gyermekeim apja, egy ideig ennek a gyülekezetnek a lelkipásztora. Ezeken a "falakon" belül zajlik az életem. Ezek behatárolják és egyben meghatározzák a helyemet, helyzetemet, és ebből következően a feladatomat, a küldetésemet is, ha tetszik: az életem értelmét. A kérdés az: látom-e ezt, elfogadom-e ezt, és azt végzem-e, amit Isten adott nekem. Mert mindez nem véletlen, nem én határoztam meg a szüleimet, azt se, hogy magyarnak szülessek, hogy éppen a századforduló táján éljek. Mindez Isten eleve elrendelése. Ezt hiszem és vallom. Ha pedig Ő rendelkezett így, akkor az jó.

Vannak emberek, akik egyfolytában tiltakoznak a helyük, a helyzetük, a nemük - akármi ellen, ami adottság. A hívő ember tudja, hogy ez nem véletlen, Isten rendelkezett így. Akkor ez jó. Akkor azt kérdezem tőle, hogy most ezen belül mit akarsz, hogy cselekedjem, mert akkor azt akarom cselekedni. S ha megérti valaki az Istentől kapott feladatát és küldetését, akkor lesz neki könnyű helytállnia, ott, ahova Isten állította, bármilyen körülmények között is. Az ilyen ember nem fog menekülni sem a házasságából, sem a hazájából, sem nem akarja magát férfi létére nővé operáltatni vagy fordítva. Tudja, hogy ki, tudja, hol a helye, mi a feladata, és mindezt Istentől fogadja. Tehát akkor ez jó, ha Isten rendelkezett így. Ezek az emberek hihetetlen nehézségeket is kibírnak, ráadásul örömmel. Ezek az emberek elégedettek, mert nekik a kevés is elég (a másiknak meg a sok is mindig kevés), mert tudják, hogy kik, kikké akarja formálni őket Isten, hol a helyük, mit jelent helytállni, és így lehetnek igazán áldássá.

Azért is fontos erről gondolkoznunk, mert meg kellene tanulnunk ezekről az Istentől kapott adottságainkról mindenféle hátsó gondolat nélkül, érzékenykedés nélkül, ítélkezés nélkül gondolkozni és beszélni. Valami miatt ez most neuralgikus ponttá vált. Mert az, hogy úgy születtem, hogy keresztyén, református, magyar férfi vagyok, ez sem nem érdem, sem nem hiba. Erre nem lehetek büszke, de nincs mit szégyellnem sem rajta. Ez természetes. Istentől kapott adottságként fogadom. És ha a másik másmilyen, akkor azt is úgy tekintem.

Ha megtanulnánk erről az előbb említett hibák nélkül gondolkozni, akkor természetesnek tartanánk azt is, hogy mivel ennek a gyülekezetnek a szolgájává tett Isten, az összes gyülekezet közül ezt szeretem a legjobban. Ha szidják valahol Pasarétet, hegyezem a fülemet, és odamegyek, megkérdezem: mi a probléma? Tudunk-e segíteni azon a hibán, amit elkövettünk? Az sem esik jól, ha egy másikat szidnak, de nem dobban annyira a szívem. Most ez baj?

Ha szidják az anyámat, akkor megkérdezem, hogy ismerte-e az illető az édesanyámat. Ha a másiknak az édesanyját szidják, az is fáj, de másként fáj. Ez baj? Az, hogy jobban szeretem a feleségemet, mint az összes többi nőt a világon, ez a "jobban" bűn? A mások feleségét is akkor tudom megbecsülni igazán, ha a magamét mindenkinél jobban szeretem. Vannak ilyen furcsa törvényszerűségek az életben. Nem a másik rovására szeretem jobban, hanem azért, mert elsősorban őt bízta rám Isten.

Semmi okunk nincs tehát büszkélkedni semmivel, ami adottság, de semmit nem szabad szégyellni sem abból. És ha megemlítem, ez ne irritálja a másikat. Ha mégis bosszankodik miatta, az az ő dolga, nem tehetek róla. De legalább mi legyünk szabadok ezektől a dolgoktól.

A magunk szempontjából pedig döntően fontos az, hogy Istentől kapott adottságoknak, hogy ne mondjam: ajándéknak tekintsük mindezeket, és az ebből fakadó sajátos feladatainkat világosan lássuk és végezzük. Mert ez a logikai rend mindenkinek az életében bekövetkezik: aki elfogadja önmagát Istentől olyannak, amilyen, az ismeri fel az abban a helyzetben Istentől neki adott feladatokat, és annak lesz könnyű hűségesen végezni azokat. Az biztos, hogy nem fog menekülni. Elfogadja a maga helyzetét is.

És itt ugyanoda érkezünk meg, mint az előbb, vagyis alapigénkhez. Az ilyen ember képes arra, hogy minden erőlködés nélkül, életstílusként beteljesedjék az életében az, amit Jézus itt mond: ti vagytok a föld sója, ti vagytok a világ világossága.

Vagyis, hogy az élő Istennel való lelki közössége mintegy csatornává váljék, és felülről kapott mennyei értékekkel gazdagítsa a körülötte élőket, az úgynevezett világot. Az ilyen ember teljesen tisztában van azzal, hogy ez sem az ő érdeme. Nem ő ad valamit a többieknek, mert ő milyen gazdag, hanem ő mindig továbbadja azt, amit ő is úgy kapott. Mert ő önmagában ugyanolyan szegény, mint a többiek. De ez a mennyei elhivatottsága, az élő Krisztussal való hitbeli kapcsolata folyósítja neki azt a gazdagságot, amivel gazdagíthat másokat. És ezt sem tekinti soha a maga érdemének, és nem büszkélkedik vele, ugyanakkor nem is szégyelli, hanem szívesen adja tovább.

Vállaljuk-e ezt a fajta identitást, végezzük-e az ebből fakadó feladatainkat? Mégpedig önfeledten tudjuk-e ezt tenni. Jézus a kisgyermekekről mondja, hogy azok önfeledten végzik, vagyis magunkról megfeledkezve, önzetlenül, úgy, ahogy a gabonamagról hallottuk.

Többen most az úrasztalához készülünk. Az úrvacsora a bűneink meglátásának, megvallásának és elhagyásának az alkalma is. Jó lenne, ha abban a csendben, amit itt majd az úrvacsorai közösség alatt átélünk, őszintén megkérdeznénk a mi Urunkat: Uram, ezen a téren milyen bűnöket követtem el? Mikor volt az, amikor szégyelltelek téged? Megvallhattalak volna egy társaságban, egy beszélgetés során, de hallgattam mélyen, ki ne derüljön. Te nem szégyelltél engem, én meg szégyelltelek téged és az evangéliumot. Mikor volt az, amikor másként viselkedtem, mint ahogy elhívatásomból következett volna, és ezzel megbotránkoztattam embereket? Joggal várták volna tőlem, hogy mint Isten gyermeke legyek ott, és csalódtak. Amikor nem vállaltam a Krisztushoz való tartozással együtt járó szenvedést. Amikor nem világítottunk a sötétben, csak morgolódtunk mi is a sötétség ellen. Amikor csak élvezni akartuk az Istenhez való tartozás előnyeit, de nem vállaltuk az azzal járó hátratételt.

Éppen a mai napi igénkben, a Lukács evangéliumában olvashatjuk Jézus szavait: aki nem veszi fel az ő keresztjét, nem lehet az én tanítványom. A kereszt az Újszövetségben mindig a Jézusért vállalt szenvedést jelenti. Nem azt, hogy szúr az oldalam, meg elviselhetetlen a szomszédom. Az tövis, az próbatétel. A kereszt az, hogy Jézusért vállalom azt, amit Jézusért vállalni kell, mégpedig egészen magától értetődően. Vállaltuk-e mindig, és hálát tudunk-e azért, hogy Isten éppen oda helyezett, azok közé, akik között élünk?

Ugyanakkor jó lenne, ha az úrvacsorai közösség megerősítené a Jézussal való lelki közösségünket is, és újra átélnénk az egymással való összetartozást. Azt, hogy sokféle különbség lehet közöttünk, de abban egészen egyek vagyunk, hogy mindnyájan kegyelemre szoruló bűnösökként vagyunk itt, és mindnyájan bocsánatot nyert bűnösökként mehetünk tovább, és valóban világíthatunk másoknak.

Fontos, hogy szívből fakadó, újra és újra elhangzó üde imakérésünk legyen az: Adj Lelkedből erőt, hogy értsem és szeressem elrendelt utamat, s minden parancsodat. Nekünk elrendelt utunk van. Isten elrendelte és Ő parancsokat ad az övéinek. Akkor bontakozik ki egy hívő ember, ha érti is és szereti is azt, amit Isten rábízott.

Énekeljük el az 512,2 dicséretet:

Adj Lelkedből erőt, hogy értsem és szeressem
Elrendelt utamat s minden parancsodat.
Egy vágyat hagyj nekem: hogy halljam és kövessem
Szent igazságodat, szent igazságodat.


Imádkozzunk!

Istenünk, bocsásd meg valahányszor tiltakoztunk az ellen, hogy éppen oda és azok közé tettél minket, akik között élnünk kell. Bocsásd meg, hogy tőled kapott feladataink helyett olyan sok mást, hitvány dolgokat végeztünk. Bocsáss meg minden pótcselekvést, minden menekülést.

Szeretnénk igazán elcsöndesedni, lehiggadni most, és leborulni előtted. Szeretnénk megvallani és komolyan venni, hogy te mindent jól cselekszel. Egyedül te tudod, melyikünk mire való, hiszen te teremtettél.

Köszönjük, Urunk, hogy mindannyiunknak készítettél szép feladatokat. Köszönjük ezt a nagy lehetőséget, hogy világíthatunk ebben a sötét világban. Köszönjük, hogy tőled kaphat fényt mindannyiunk élete, megváltó Urunk Jézus Krisztus.

Áldunk téged ezért a csodálatos összefüggésért, hogy te vagy a világ világossága, és te kegyelmesen a benned hívőket szintén világ világosságává formálod. Hadd formálódjék így az életünk.

Bocsásd meg minden tagadásunkat, minden gyávaságot. Bocsásd meg, amikor hallgattunk, holott bizonyságot tehettünk volna, vagy locsogtunk, amikor hallgatni kellett volna.

Segíts mindig azt tennünk, aminek az ideje van. Szeretnénk rád figyelni, és nemcsak kérdezni, hanem cselekedni is, hogy mit akarsz, hogy cselekedjünk. Vezess minket így, tégy egyre érzékenyebbekké a te vezetésedre. Legyen a te igéd a mi lábaink szövétneke és ösvényünk világossága. Adj nekünk igét, amikor kinyitjuk a szánkat, hogy másoknak is mutathassuk az utat.

Köszönjük, hogy eléd hozhatjuk legszemélyesebb gondjainkat és terheinket is. Légy a mi tanácsadónk. Táplálj, erősíts minket. Hadd legyen erőnk mindenhez tebenned, Úr Jézus, aki megerősíted ma is a benned hívőket.

Ámen.