PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2002. szeptember 26.
(csütörtök)

Cseri Kálmán


KINEK MONDOTOK ENGEM?


Alapige:Mt 16,13-17; 21

Amikor Jézus Cézárea Filippi területére ért, megkérdezte tanítványait: "Kinek mondják az emberek az Emberfiát?" Ők így válaszoltak: "Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, megint mások pedig Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának." Erre megkérdezte tőlük: "Hát ti kinek mondotok engem?" Simon Péter megszólalt, és így felelt: "Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia." Jézus így válaszolt neki: "Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert nem test és vér fedte fel ezt előtted, hanem az én mennyei Atyám.

Ettől fogva kezdte el Jézus Krisztus mondani tanítványainak, hogy Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia.


Imádkozzunk!

Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, magasztalunk téged ma este mindenekfelett a te keresztedért. Köszönjük, hogy a te szörnyű kínhalálod életet szerzett nekünk. Köszönjük, hogy miattunk, helyettünk és érettünk áldoztad oda magad a kereszten. Köszönjük, hogy a te keresztedről való beszéd, noha ma is sokaknak bolondság, másoknak botrány, de azoknak, akik hiszünk neki, Istennek ereje és Istennek hatalma.

Könyörülj rajtunk, hogy mindnyájan ez utóbbiak közé tartozzunk. Engedd ma világosan megértenünk, mi volt kereszthalálod oka, célja, és mi közünk ahhoz a temérdek szenvedéshez, amit magadra vállaltál.

Kérünk, hogy magad légy az, aki magyarázod nekünk az Írásokat, az erre vonatkozó isteni kijelentést. Miközben próbáljuk megfogalmazni, kinek is tartunk téged, kegyelmesen mutatkozz be nekünk. Jelentsd ki magadat nekünk. Olyan hitelesen, ahogy csak te tudod, és sokkal mélyebben, érthetőbben, mint ahogy eddig ismertünk téged.

Ámen.


Igehirdetés

Jézus előbb azt kérdezte: kinek tartják Őt általában az emberek? Aztán ezt: és ti kinek mondotok engem?

Megpróbálom röviden összefoglalni, mit tanít a Szentírás Jézus váltságművének a jelentőségéről, és utána szeretném elmondani, hogyan ismertem meg Őt, hogyan bontja ki előttem az Ő isteni személyének kimeríthetetlen gazdagságát a mai napig. Nem rólam lesz szó, hanem arról a Jézusról, aki miközben kérdez minket, kinek mondjuk Őt, kijelenti magát azoknak, akiket érdekel, kicsoda Ő valójában. Hogyan lehet megismerni Őt?

Mit mond a Szentírás az előbb említett kérdésről? Azt már az előző estéken is láttuk, hogy az az alapbajunk, hogy fellázadtunk Isten ellen, függetlenítettük magunkat tőle, és ebben az Isten nélküli állapotban csak vétkezni tudunk. Csak úgy tudunk gondolkozni, beszélni és cselekedni, ahogy az Isten számára utálatos. Ezt a sok bűnt nem tudjuk ellensúlyozni, kiegyenlíteni semmivel, úgynevezett jó cselekedetekkel sem. Azért nem, mert ebben az állapotban nem tudunk semmi olyat cselekedni, ami Isten minősítése szerint jó lenne. Ebben csak vétkezni tudunk. Ennek viszont ítélet a következménye, mert Isten igazságos. A bűnünk lesz a büntetésünk. Ha függetlenül akartunk élni Istentől, akkor az ítélet az, hogy mindörökre Tőle függetlenül kell az embernek élnie. Ezt nevezi a Szentírás kárhozatnak. A kárhozat gyötrelme az, hogy abban az ember egy örökkévalóságon át bánkódik amiatt, hogy elszakadt Istentől, illetve a mi esetünkben, ha egész életében hiába hívogatta Isten és nem tért vissza hozzá. A halálunk után ezen már változtatni nem lehet. Ez a Biblia tanítása az állapotunkról.

Itt állt elő a mi Urunk Jézus Krisztus, és azt mondta a mindenható Istennek: Atyám, engedd meg, hogy ezt a büntetést én szenvedjem el helyettük. Ő, aki nem volt független az Atyától, hanem földi szolgálata alatt is minden pillanatban a legszorosabb közösségben és a legteljesebb neki való engedelmességben élt, azt mondta: amit mi érdemelnénk az Isten elleni lázadásunkért, azt Ő magára vállalja azért, hogy ne minket sújtson ez az ítélet, és lehetőségünk legyen arra, hogy visszataláljunk az Atyához, és visszakapjuk mindazt, amit elveszítettünk. Azt a békességet, biztonságot, bőséget, boldogságot, és tudjunk újra bízni a mi teremtő Istenünkben.

Ahhoz viszont, hogy Jézus helyettünk magára vállalhassa ítéletünket, emberré kellett válnia. Mert az ember büntetését nyilvánvaló, hogy csak ember szenvedheti el. Ugyanakkor Istennek kellett maradnia, mert minden ember bűnterhét senki ember fia nem tudja magára venni, ahhoz az Ő isteni erejére volt szükség. Az Ő isteni természete mellé tehát magára vette a mi emberi természetünket. Ez a magyarázata a karácsony csodájának, ezért volt arra szükség. Tökéletes Isten és tökéletes ember egy személyben, ez Jézus Krisztus.

Azt hiszem, ezt a mi értelmünkkel soha nem fogjuk felfogni. Számomra furcsa is lenne, ha Isten Fia személyének a titkát felfoghatnánk, mert akkor az eszünk nagyobb lenne, mint Ő, ha belefér az eszünkbe az Ő titka. Egyebek közt ez is bizonyítja számomra az Ő istenségét, hogy az Ő személyének titka nem fér bele a mi agyunkba, de azt komolyan vehetjük a hitünkkel. Isten igéjét komolyan véve, a hitével megragadhatja az ember. Aki ezt megteszi, annak az a különös tapasztalata lesz, hogy utána kezdi megérteni is.

Egyszer Jézus kemény dolgokat mondott a prédikációiban és sokan otthagyták. Ekkor provokálta a tanítványokat, hogy ti nem akartok elmenni? Akkor mondta Péter: "Kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van tenálad, mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia." (Jn 6,69)

Előbb elhitték, aztán Jézus racionálisan is megmagyarázott belőle annyit, amennyit felfoghattak. Megismerték. Ez a sorrend megfordíthatatlan. Előbb a bizalmammal bizonyítom, hogy Őt igazmondó Istennek tartom, elhiszem, amit mond, utána neki lesz gondja arra, hogy megvilágosítja homályos elmémet, és ami az Ő titkából felfogható, azt meg is fogom ismerni.

Ezt a titkot mondta ki Péter ebben a jelenetben, amiből most olvastunk egy részletet. Jézus néha a tanítványokkal különvonult, hogy igazán mély és komoly dolgokról beszélgessen velük. Ez is ilyen alkalom volt. Bevezetőnek kérdezi tőlük, hogy miket beszélnek rólam az emberek, kinek mondanak engem? Aztán mondják a sokféle választ, hipotézist, amikben akkor is bővölködtek már a vallásos emberek. Van, aki azt mondja: Keresztelő János, vagy Jeremiás, de mindenesetre nagyformátumú próféta. Jézus tudomásul veszi, nem reagál rá, és akkor hangzik el ez az éles kérdés: "Hát ti kinek mondotok engem?" Nagy csend, nyilván mindenki gondolkozik, még sosem fogalmazták meg eddig, mit is hisznek, hogyan lehet azt elmondani. Ekkor Péter nagy határozottsággal kimondja ezt a csodálatos hitvallást: "Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia." Te vagy a Messiás, és maga az élő Isten hajolt hozzánk közel a te személyedben.

Honnan veszi ezt, és hogy meri ilyen határozottan állítani? Valószínűnek tartom, hogy ezen ő csodálkozott a legjobban. Jézus mindjárt meg is magyarázza neki: Ezt nem tanultad, nem test és vér jelentette meg neked, hanem az én Atyám adta most ezt a gondolatot és bizonyosságot a szívedbe és a szádra. Isteni kijelentést adott tovább Péter, ami neki is új volt, mert neki is isteni kijelentés volt.

Jézus Krisztus igaz megismerése maga az igazi élet, az örök élet. Csak egy mondatot idézek az Ő főpapi imájából: "Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust." Figyeljük csak, a tegnapi igehirdetésre emlékezve, Jézus milyen precízen fogalmaz. Oda teszi, hogy "az egyedül igaz Istent" - mert vannak úgynevezett istenek -, "és akit te elküldtél, a Jézus Krisztust", mert nélküle senki sem ismerheti meg az egyedül igaz Istent. Csak rajta keresztül juthat el oda mindenki. Ő hozta közel nekünk, Ő jelentette ki az Atyát, az Isten titkát. Jézus megismerése tehát üdvösség kérdése.

Hogyan lehet Őt megismerni? Szeretném egyszerűen elmondani, hogy előttem hogyan bontogatja a titkát. Neki számtalan útja és módja van arra, hogy közel jöjjön hozzánk. Mindannyiunk szívéhez van kulcsa, mindannyiunk értelmét csak az Ő Szentlelke tudja megvilágosítani, hogy felfogjuk kijelentését. Ez csak egy példa arra, hogy például így kezdi és folytatja az Ő munkáját emberek életében. De vannak olyan pontjai, amik mindenkinek az életében azonosak, és ezek a legfontosabbak.

Sokat hallottam Jézusról, de nem ismertem Őt. Ezt soha nem szabad összetéveszteni, hogy valaki hallgatója Jézusnak, vagy a tanítványa. Hallgatója voltam, de egyáltalán nem ismertem Őt. Volt általános istenhitem, de éltem a magam életét Istentől teljesen függetlenül. Ez a gyakorlati ateizmus, a gyakorlati Istennélküliség. A vallásos emberek többsége is így él. Nem tagadják Istent, de nem része Isten az életüknek. Legfőképpen pedig nem Ura. Akkor került sor a szülővárosomban egy ugyanilyen sorozatra, amelyikre elmentem. Az elején nem túl nagy érdeklődéssel. Egyik este meglepődtem, mert amit ott elmondtak arról, miféle botlások, tisztátalan gondolatok, bűnök kísérik az emberek életét általában, egy az egyben rám is igaz. Annak egy részét láttam már addig is, hogy milyen cselekedeti bűnöket, gondolati bűnöket, a beszédemmel milyen bűnöket követek el nap mint nap. Egy részétől szerettem volna szabadulni, sokszor elhatároztam, hogy megjavulok. Bizonyos módszereket ki is dolgoztam arra. Természetesen egyik sem vezetett eredményre.

Azon az estén, mintha reflektor világított volna be a szívem rejtett bugyraiba is, látnom kellett, ki vagyok valójában. Még a viszonylag elfogadható szép máz mögött is mi van. Mennyi mocsok lehet valakiben, akit egyébként gyakran dicsérnek, és akiről sok jót el lehet mondani. Ez zavart engem, de nem tudtam megváltoztatni magam. Most, mintha tükröt tartottak volna elém, világosság támadt. Még jobban kellett látnom, ki vagyok valójában. Még inkább úrrá lett az a félelem rajtam, hogy ennek következményei lesznek. Isten igazságos, azt akkor már tudtam, és a bűnt megbünteti.

Az igazságos Istentől való félelem kezdett eluralkodni rajtam. Az Ő különös kegyelme volt már az is, hogy bevilágított az életembe, és fájni kezdett a bűnöm. Folytatódott az Ő kegyelmének a munkája azzal, hogy a következő estéken arról volt szó, hogy Isten igazságos, de a Biblia hangsúlyozza, hogy Isten kegyelmes is. Nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen gonosz útjáról és éljen. A cél tehát, hogy éljen, van ebből kiút, az ezen keresztül vezet, hogy megtérjen gonosz útjáról. De mit jelent ez, mit kell ehhez tennem?

Akkor azon a héten világossá tette Isten számomra azt, amiről biztos, hogy sokszor hallottam előtte az istentiszteleteken, de ott hallottam meg. Ott tette egészen személyes igazsággá számomra Isten a kereszt igazságát. Pontosan mit? Azt, hogy Isten a bűnt büntető igazságát, amitől féltem, már érvényesítette. Az ellenem szóló halálos ítéletet végrehajtotta. Mikor? Nagypénteken. Hogyhogy nagypénteken? Akkor még nem is éltem. Az rendben van, de amikor Jézus Krisztus meghalt a kereszten, akkor minden ember minden bűnének az Isten szerint igazságos ítéletét magára vállalta. Az enyémet is? Azt is. Honnan tudhatom ezt meg? A Bibliából.

Aki ezt hittel komolyan veszi és magára nézve is érvényesnek tartja, az megkapta a teljes bocsánatot minden addigi és azutáni bűnére. Ez olyan jó hír volt, hogy nagy örömmel telt meg a szívem.

Egyúttal az is kezdett világossá válni számomra, hogy mit jelent hinni. (Dobálózunk az ilyen szavakkal, de nincs konkrét, megfogható tartalmuk.) Eszerint tehát ebben a vonatkozásban azt jelenti hinni, hogy komolyan veszem, amit a Biblia erről mond. A Biblia erről azt mondja, hogy Jézus Krisztus golgotai kereszthalála és XY akármikor élő földi ember elrontott élete között közvetlen összefüggés van. Annak a halálnak az oka én voltam, mert ő nem hazudott, nem lopott, nem paráználkodott. Én hazudtam, loptam, gondolatban sokat paráználkodtam. Mindennek a büntetését Ő szenvedte el. Ha én ezt komolyan veszem - ezt jelenti: hiszek Jézusban -, akkor bizonyos lehetek abban, hogy azt az ítéletet, amit megérdemeltem, azt a jogerős, érvényes halálos ítéletet, amire rászolgáltam, Isten még egyszer rajtam nem hajtja végre, mert végrehajtotta a Golgotán az Ő Fián.

Az is a Szentlélek munkája volt, hogy ezt teljes bizonyossággal hittem. Ő munkálja ám a hitet abban, aki hallgatja az igét, és törekszik változni. Lemond arról, hogy magát megjobbítja, és elfogadja az Ő felkínált kegyelmét. Visszatekintve meg kell állapítani, hogy minden az Ő munkája volt. Az is, hogy titeket ma este idehívott, az is, hogy éppen erről van szó. Az is, ha valakinek a szívében a fizikai fáradtsága ellenére is vágyat ébreszt. Az is, ha valaki ki fogja nyitni a szíve ajtaját - ez is az Ő csodája. A mi felelősségünk, hogy egyik fülemen beengedem és a másikon ki, vagy pedig a fülemen át megy le a szívbe, és ott elvégzi Isten a maga munkáját.

Ez olyan nagy örömmel töltött el engem, hogy még azon a héten az egyik este, amit akkor már bűnnek láttam, megvallottam, mert erről is szó volt. Jézus mondja: "Az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem." (Jel 3,20) Ő jön oda és zörget, utána Ő jön be és adja nekem mindenét. Az én feladatom: ha meghallom, nyissam ki az ajtót. Mit jelent kinyitni az ajtót? Mi választ el Jézustól? A Biblia szerint a bűneim. A bűnvallás az ajtónyitás. Én úgy voltam, hogy sarkig akarom nyitni minél előbb. Nem a jövő héten, nem holnapután, most.

Így került sor életemben először őszinte, radikális bűnvallásra. Csodálkoztam, hogy Isten még újabbakat és újabbakat juttat eszembe, és módszeres nagytakarítást végez az ilyen ember életében. Tisztogat a mai napig, és tisztogat minden hívőt. Egyre érzékenyebbekké tesz minket arra, ami Őneki utálatos. A hívő is elkövet utálatosságokat, ő is engedetlen olykor, de nagy különbség van a hívő élet meg a megelőző között. Mert nem ez a jellemző már, hogy cselekszem nyakra-főre azt, ami Istennek utálatos. Ha mégis előfordul, észreveszem, fáj, és azonnal rendezni akarom. Tudom, hogy ezt csak úgy lehet rendezni, ahogy az út elején rendezte Isten: jövök, megvallom, és kérem a bocsánatát. Megtanulok kegyelemből élni. Megtanulom azt, hogy elég nekem az Ő kegyelme.

A kegyelemmel nem szabad visszaélni. Aki átélte, hogy mit jelent teljes bocsánatot kapni minden bűnére, az nem is akar visszaélni, hanem fáj neki a bűne. Amíg ebben a testben járunk, addig ismétlődnek a bűnök, de Pál apostol azt írja: nem a bűn uralkodik már az ilyen emberen, hanem Jézus.

Először úgy ismertem meg Jézust, mint az én Megváltómat, akinek a haláláért nekem teljes bocsánatot ad Isten. Azóta fontos igém a 2Kor 5, az egész fejezet, de különösen a 21. vers: "Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne." Rajta kívül olyanok vagyunk, amilyenek. Tele bűnnel. De a Krisztusban elrejtőzve, rajta keresztül lát minket Isten. Tulajdonképpen Őt látja, és mivel mi Őhozzá ragaszkodunk, minket is olyannak lát, mint az Ő egyszülött Fia. Ez megint nagy felfedezés volt a számomra.

Ezért lett életem egyik legkedvesebb éneke az, amit itt hétfőn hallottunk: Véredbe rejtve én tiszta s igaz vagyok. Anélkül, magamban, tiszta mocsok vagyok. De véredbe rejtve én Isten minősítése szerint is tiszta és igaz vagyok.

Ezt mondja el a Heidelbergi Káté is (javasolom, hogy mindenki olvassa el ezt a gyönyörű hitvallást), amelyik kérdés-felelet formájában dolgozza fel a hitünk tartalmát. A 60. kérdés így hangzik: "Mi módon igazulsz meg Isten előtt? Felelet: Egyedül csak a Jézus Krisztusban való igaz hit által, oly módon, hogy bár lelkiismeretem vádol, hogy Isten minden parancsolata ellen súlyosan vétkeztem, és soha azoknak csak egyikét sem tartottam meg, sőt még mindig hajlandó vagyok minden gonoszra, - Isten mégis, minden érdemem nélkül, ingyen kegyelméből nekem ajándékozza és tulajdonítja Krisztusnak tökéletes elégtételét, igazságát (igaz voltát) és szentségét, - mintha soha semmi bűnöm nem lett volna, sőt mintha mindenben olyan engedelmes lettem volna, amilyen engedelmes volt érettem Krisztus, - de csak akkor, ha e jótéteményeket hívő szívvel elfogadom."

Vagyis mindez el van készítve a számomra. Krisztus kereszthalála ezt elkészítette, de jelentkeznem kell érte: Uram, rászorulok erre, kérem a te bocsánatodat. Ez jelenti azt, hogy tartom a hitem kezét, és azzal elfogadom ezt az ajándékot, amit Jézus nekünk megszerzett.

Először tehát Jézust mint Megváltómat ismertem meg. Utána a bibliaolvasás során beleütköztem ebbe a megállapításba, Jézus azt mondja: Ti az én barátaim vagytok. Nem akartam hinni a szememnek. Én, az Ő barátja?

Ezt szentül és alázatosan, de komolyan kell venni. Ez azt jelenti, hogy akkor én soha többet nem leszek egyedül. Az én barátom meg is ígéri több helyen: velünk van minden napon. Sem nappal, sem éjjel, sem egészségesen, sem betegen, sem egyedül, sem társaságban, sem munkában, sem munka nélkül vagy pihenésben, soha nem marad egyedül a hívő. Soha nincs kiszolgáltatva semmilyen sötét erőnek, sem emberek kénye-kedvének. Mert egyszer kiszolgáltatta magát Jézusnak, és neki gondja van rá. A hívővel semmi nem történhet véletlenül. És ezt tudja is. És még ha ártanak is neki mások, csak annyit árthatnak, amennyire szüksége van ahhoz, hogy erősödjék a hite, vagy megmaradjon az alázatban. Erre a nagy barát, Jézus Krisztus a garancia.

Ezért énekelem sokszor magamban: Ó, mi hű barátunk Jézus, hordja bűnünk, bánatunk, S mily dicsőség, hogy nevében magához a mindenható Istenhez fordulhatunk. Őreá hivatkozom, és a Mindenhatónak kiönthetem a szívemet. Amikor az embert csalódások érik, akkor is mondhatja bízvást: Elhagynak emberek, mit árt, ha Ő veled, töröld le könnyedet, Jézus szeret.

Utána megismertem Őt mint Szabadítót. Egy csendeshéten Jézusnak az új arca ragyogott fel előttem, mint aki nemcsak a bűneimet bocsátja meg, hanem bizonyos megkötözöttségekből is kiszabadít. Milyen megkötözöttségekből? Elhangzott ott egy előadás, amely említette, hogy van olyan, hogy sokszor felnőtt férfiember is fél, persze ezt nem meri bevallani, hanem leplezi. Meg olyan indulati késztetések, olyan fantáziaképek mozdulnak meg bennünk, amiknek jobban örülnénk, ha nem mozdulnának. Ezeknek sokszor az lehet az oka, hogy az illető valami babonasággal foglalkozott, vagy kiskorában vele tettek olyat, mint nagyon sokunkkal, akik vidéken nőttünk fel, akik meg nagyvárosban, azok a modern babonáknak hódolnak és fertőzik magukat és a gyermekeiket. Vagy esetleg a felmenő rokonok közt foglalkozott intenzíven valaki ilyennel. Mondták-mondták, és én magamban mindegyikre csak bólintani tudtam: egytől egyig mind megvan, csak az összefüggést nem tudtam a tünetek és azok oka között.

Nem könnyen hittem ezt el, mint ahogy a legtöbb ember tiltakozik ez ellen, mert olyan képzettek és természettudományosan felvilágosultak vagyunk, hogy benne maradunk a kötelékeinkben. A Szentírás azonban meggyőzött. Sokkal többször van a Bibliában erről szó, mint ahogy sejtjük. Akkor ott határozott, átgondolt, radikális imádságban az én Megváltómnak, Jézus Krisztusnak minden ilyesmit megvallottam, s megtagadtam, és újra elköteleztem magamat mellette. Ezt pedig egy csodálatos felszabadulás követte. Azóta vallom: Jézus Krisztus megszabadított, áldom az Isten Bárányát. (Csak azt sajnálom néha, hogy nem tudom ezt kánonban énekelni, mert úgy igazán szép és erőteljes.)

Azután megismertem Őt mint Urat. Eddig is megismerhettem volna már, de valahogy nem volt szemem arra, hogy a Bibliának ezeket az üzeneteit meglássam. Valakinek idéztem egyszer az előbb említett János 15-ből, hogy Jézus mondta: "Ti az én barátaim vagytok, ha azt cselekszitek, amit én parancsolok nektek." Megdöbbentem, hogy a mondat második felére még soha nem figyeltem oda. Hálás voltam, hogy Ő a barátjának fogadott el, - de ennek feltétele is van: ha azt cselekszitek, amit én parancsolok nektek.

Felragyogott előttem, hogy Jézus Krisztus Úr, és Ő csak ilyen minőségében hajlandó beköltözni valakinek az életébe és uralkodni az életén. Elvileg, globálisan átadtam én az életem felett a rendelkezést neki, de akkor derült ki, milyen sok részterület van, ahol még nem Ő az úr, hanem én. Meg kellett tanulnom, hogy nála nélkül semmit sem cselekedhetem. Legalábbis semmit sem, ami neki értékes, ami tiszta, ami szent, és amivel Ő bíz meg. Szépen sorban át kellett adni az élet területei felett az uralmat. A pénzügyeket, szerelmi ügyeket, időbeosztást, olvasmányaimat, baráti kapcsolataimat... mindet csak az én Uram határozhatja meg. Mert igaz ám, amit szoktunk énekelni: "Ő a fő, mi néki tagja, Ő a fény, mi színei - eddig szép és költői, de most jön, ami ellen tiltakozunk -, mi cselédek, Ő a gazda. Ő miénk, Övéi mi." Mi cselédek és Ő a gazda, ez egyértelmű felállás a Bibliában. Akinek ez nem tetszik, soha nem fogja őt megismerni. Viszont eközben a neki való egyre teljesebb, tudatos, önkéntes engedelmesség közben jutunk el igazi Krisztusismeretre és bontakozhat ki igazán minden ember, mert itt kerülünk a helyünkre.

Valaki egyszer mondta, hogy amikor az ellenség bevesz egy várat, akkor az a legfontosabb neki, hogy a kapukon belülre jusson. A kapukulcsot kell megkapni, vagy azt kifeszíteni. De még sok kulcs működik a váron belül, ami ajtókat, esetleg rejtett kamrák ajtóit, vagy fiókokat, szekrényeket, titkos ládikókat nyit, és akkor van igazán birtokon belül valaki, ha minden kulcs ott van nála. Kevés, hogy a vár kapukulcsa ott van.

Nos, ez történik a megtéréskor. Boldogan átadjuk a vár kapukulcsát Jézusnak. De kezdetben nem mindenki veszi komolyan, hogy ez azt jelenti, hogy az összes kulcsot oda kell tenni elé, és minden felett Ő gazdálkodik. Ez nem megnyomorítja az életemet, hanem ettől virágzik ki, mert akkor rendeződik, akkor kerül a helyére minden. Akkor kapja meg minden a neki megfelelő hangsúlyt és jelentőséget. Az a nagytakarítás, amit elkezdett először, az folytatódik, és teljességbe megy.

Egy alkalommal a Római levél 8. részét tanulmányoztam. És ott is meglepődtem egy mondaton, pedig ez az a fejezet, amiből sokan a legtöbbet tudjuk könyv nélkül. "Jézus Krisztus az első a sok atyafi között." Ez azt jelenti, hogy a testvérek közt Ő a legidősebb. Vagyis: Ő az én legidősebb bátyám az Isten családjában. Mivel aki befogadja Őt, azt Isten befogadja a maga családjába (Jn 1,12). Én már hittem, hogy Isten gyermeke vagyok, de erre sose gondoltam, hogy Ő az én testvérem. Igaz, fogadott testvére vagyok, de ezt olyan komolyan veszi Isten, hogy még az örökségben is részesedünk. Örököstársai vagyunk Krisztusnak, és örökösei Istennek. (Róm 8).

Ő az én legidősebb bátyám. Ez meg az imaéletemet forradalmasította. Van képem akkor elkeseredni valami miatt, vagy azt képzelni, hogy neki valami lehetetlen? Ő az én legidősebb bátyám, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Aki jobban szeretett engem, nyomorultat, mint önmagát, mert az életét adta értem. És aki az Atyánál szüntelen közbenjár értem. Eszembe ne jusson elcsüggedni, meg kétségbeesni, felnagyítani a veszedelmet, meg elképzelni bajokat, és azok miatt aggodalmaskodni. Milyen bántó hitetlenség ez? Örüljek ennek, és ennek a tudatában éljek és dolgozzam.

Nem sorolom tovább. Vannak ezen az úton próbák is. Sokszor nehézségekkel, csapásokkal, veszteségekkel edzi az övéinek a hitét, és éppen ezekben dicsőíti meg magát, és ezek között látjuk meg, milyen hatalmas Ő, és neki valóban minden lehetséges.

Vannak, mint említettem, bukások, bűnök a hívő életében is, de egyre nagyobbra nő az Ő végtelen kegyelme, mert újrakezdést engedélyez. A bűnbocsánatban ezt látom a legnagyobbnak. Azok után is, annak ellenére is van bocsánat, és lehet újra indulni. Hiszem azt, hogy egyszer majd megjelenik nagy hatalommal és dicsőségben, és minden szem meg fogja Őt látni: Azok, akik nem hittek benne, egy pillanatra, hogy Ő az, akit visszautasítottak, azok pedig, akik hittünk benne - azt mondja a Szentírás - mindörökké szemlélni fogjuk.

Ez az út azzal kezdődik, hogy az ajtó előtt áll és zörget. Ha valaki meghallja és kinyitja, akkor bemegy ahhoz, és mindenét neki adja.

Krisztus kereszthalálának a jelentőségét és bennünket átformáló hatalmát, Túrmezei Erzsébet egy csodálatos versben leírta. Ennek a versnek egy részét szeretném befejezésül felolvasni. Arról a Barabbásról szól ez, akit Pilátus szeretett volna kivégeztetni, hogy Jézust szabadon engedjék. Ezért tette fel a nagy ünnep kérdését a népnek: melyiket akarjátok, hogy szabadon engedjem? Remélte, hogy egy olyan gonosztevőt, mint amilyen Barabbás volt, nem akarnak szabadlábon látni, és inkább megesik a szívük a szelíd Jézuson, de nem. Kiabálták: Jézust feszítsd meg, Barabbást engedd szabadon!

A vers arról szól, hogy Barabbás értesül a börtönben arról, hogy szabad. A börtönőr ki is kíséri az ajtóig, és mehet, ahova akar. Nem tudja miért, hogyan, és egyelőre nem tudja azt sem, hova menjen. Innen folytatom:

Aki helyett a Krisztus vérezett
(...)

Merre? Hová? Nagy céltalan örömmel
rohantam, mígnem bősz tömegbe vitt,
zúgó tömegben torpant meg a lábam.
Pilátust láttam, népem véneit...

s ott állt egy ember: nagy, szúró tövissel
megkoronázott, véres, tört alak.
Vállán vörös palást, kezébe' nádszál.
Hogy le nem roskad annyi kín alatt!

Gyönge, törékeny. Vad lelkemmel érzem:
szelíd, egészen, más, mint én vagyok.
Arcán csend, nyugalom. Megtört szemében
valami földöntúli fény ragyog.

Ki ez az ember? Megkövülten állok.
Énrám tekint. Ki ő? Mit véthetett?
Valaki szól: "A názáreti Jézus.
Őt feszítik meg Barabbás helyett."

Oly hosszú út vezet a Golgotára...
Én végigjártam. Két lázas szemem
odatapadt vonagló alakjára,
ott égett minden gyilkoló szegen.

És nem tudtam többé levenni róla.
A szemek fénye... az a szent ajak...
a hulló vér... Múlott a perc, az óra.
Felejthetetlen percek és szavak.
A szívemen gigászi nagyra nőttek
láttán kemény, hideg gránithegyek:
Helyettem! Énhelyettem! Énhelyettem!
Hogy én éljek, hogy én szabad legyek!

Mikor utolsót vonaglott a teste,
mikor már minden elvégeztetett,
mentem alá a gyász hegyéről én is.
- S ölbe vettem... egy síró gyermeket.

Megsimogattam... lázadó kezemmel,
mely azelőtt csak gyilkolt és rabolt.
S akkor tudtam meg, hogy Barabbás meghalt.
Az ő testét fedi a sziklabolt.

Már csak szeretni, simogatni vágytam,
haladni csendesen, mint Ő haladt,
aki helyettem roskadt le a porba
Golgota útján a kereszt alatt.

Helyettem! Énhelyettem! Énhelyettem!
Ez a szó zengi át az életem.
Napfény gyanánt ez tündököl felettem,
s ez nyitja meg a mennyet is nekem.

"Ki az? Ki zörget?" - kérdik majd. "Barabbás,
aki helyett a Krisztus vérezett."
S kitárják akkor ujjongó örömmel
a gyöngykaput fehér angyalkezek.

Hiszem, hogy Jézus a Krisztus, a megígért Messiás, Isten egyszülött Fia, Úr mindenek felett, aki az én Megváltóm is. Helyettem is szenvedett a kereszten, s nem szégyelli barátainak, sőt testvéreinek nevezni azokat, akik hisznek benne (Zsid 2,11).

És ti - kinek mondjátok Őt?


Imádkozzunk!

Ó Jézus, árva csendben az ajtón kívül állsz.
Bejönnél már, de némán kulcsfordulásra vársz.
Mi mondjuk, hogy miénk vagy, te vagy a név, a jel:
Ó szégyen, hogy te légy az, akinek várni kell.
Bús szégyennel behívunk, az ajtónk nyitva már.
Jöjj, Jézus, jöjj, ne hagyj el, a szívünk várva vár.

Ámen.