PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2002. szeptember 24.
(kedd)

Cseri Kálmán


HONNAN - HOVÁ?


Alapige:1Móz 16,6-11

Száraj olyan rosszul bánt Hágárral, hogy az elfutott tőle.

Az Úr angyala rátalált egy forrásnál a pusztában, annál a forrásnál, amely a Súrba vezető út mellett van, és ezt mondta: Hágár, Száraj szolgálója! Honnan jössz, és hová mész? Ő így felelt: Úrnőm, Száraj elől futok. Azt mondta neki az Úr angyala: Térj vissza úrnődhöz, és alázkodj meg előtte! Ezt is mondta neki az Úr angyala: Nagyon megsokasítom a te utódaidat, annyira, hogy meg sem lehet őket számolni.

Majd ezt mondta még neki: Íme teherbe estél, és fiút fogsz szülni. Nevezd Izmaelnek, mert hallott az Úr a te nyomorúságodról.


Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, mindnyájan elfáradunk, eltörődünk estére, de köszönjük, hogy te akkor is, ma is éppen azokat hívogatod magadhoz, akik elfáradtak és terhek alatt roskadoznak.

Kérünk, hogy jelenléted hadd legyen most üdítő számunkra. Ajándékozz meg olyan igével, ami tőled származik, ami megerősít, reménységet ad, bizakodással tölt el. Köszönjük, hogy várhatjuk ma este is a csodát: a rólad szóló emberi bizonyságtétel a te önmagadról való bizonyságtételedként érkezik meg a szívünkhöz. Szeretnénk készíteni a szívünket, kinyitni azt.

Olyan sokakban csalódtunk már, olyan sok fenntartás, tartózkodás van bennünk. Téged nem akarunk sérteni azzal, hogy bármi rosszat feltételezünk rólad. Köszönjük, hogy te mindig igazat mondasz és mindig a javunkat akarod munkálni. Munkáld ezt most is, mi nem akarjuk nehezíteni a te munkádat.

Szeretnénk újra kérni tőled: szenteld meg mi szívünket, világosítsd elménket, hogy érthessük igédet, mi édes Mesterünket.

Ámen.


Igehirdetés

Az első este azt láttuk, hogy milyen nagy ostobaságot követett el az ember, hogy fellázadt Teremtője ellen. Amikor megszakadt az Istennel való közössége, akkor elveszítette azt a békességet, amiben igazán kibontakozhatott, azt a biztonságot, ami miatt ismeretlen volt neki a félelem, és azt a bőséget, amiben mindene megvolt. Ezt az Istentől elszakadt, Isten nélküli állapotot nevezi a Biblia bűnnek.

Tegnap láttuk, hogy ebben az állapotban, a bűn állapotában csak bűnöket tud elkövetni az Isten nélküli ember. A maga ura akart lenni, és kiderült: nem tud uralkodni magán, hanem sötét erők rabjává vált, és a bűn uralkodik rajta. A szülők Istentől szakadtak el, s Kain már agyonüti Ábelt. Ábel vére azonban az égre kiált, de hallottuk a Szentírásnak azt a nagy örömhírét, hogy Jézus Krisztus vére is az égre kiált, csak nem ítéletért, hanem kegyelemért.

Folytassuk a Biblia gondolatmenetét, ami arról szól, hogy ez az Istentől elszakadt ember, aki nem ura magának, és a bűn uralkodik rajta, szenvedélyesen keresi a helyét. Mivel az igazi helyét, ahol jól érezte magát, ahol ember lehetett, elveszítette, sehol nem találja azt, sőt ahhoz hasonlót sem. Az ördög azzal hitegeti, hogy ha megváltoztat valamit maga körül, akkor majd jobban érzi magát.

Környezetváltozásra van szüksége. Le kell cserélni a házastársát. Rosszul házasodott, az az oka a boldogtalanságának. Munkahelyet kell változtatnia, sőt foglalkozást kell változtatnia. Hazát kell cserélnie, már ha ez sikerülne. Még nevet is képes cserélni. Mindent megpróbáltat cseréltetni az ördög, csak bennünk ne változzék meg semmi. Az alapállás ne változzék meg. Azt a régit, azt az igazi békességet azonban nem találja az ember sehol.

Isten különös szeretetének a bizonyítéka az, hogy ezt a helyét kereső és sehol sem találó embert néha megszólítja, megállítja a lázas keresésben, a nagy rohanásban, és kérdéseket intéz hozzá. Hágár is ilyen helyét kereső ember volt, és Isten az ő angyalán keresztül ezt kérdezi tőle: Honnan jössz és hová mész? Eszmélteti arra, hogy nincs a helyén. Ott a pusztában nem lehet sokáig élnie egy embernek. Valahonnan jön, ahova vissza kellene mennie. Mondja is utána neki: alázd meg magad és menj vissza a te úrnődhöz.

A Jelenések könyvéből az a mondat juthat eszünkbe, amikor Jézus Krisztus a gyülekezetnek mondja: "Emlékezzél meg, honnan estél ki, és térj meg!" (Jel 2,5) Lényegében ezt mondja ma nekünk is.

Ki volt Hágár? Ábrahám feleségének, Szárajnak (magyarosan Sárának) a szolgálója. Abban az időben az volt a szokás, hogy ha az úrnő gyermektelen maradt, akkor a szolgálója szülhetett neki gyermeket, és az az úrnő gyerekének számított. Ezt a tanácsot adja Sára Ábrahámnak, mivel nem volt türelme kivárni, hogy Isten ígérete beteljesedjék. Így lesz terhes Hágár, és születik meg majd később Izmael. Amikor terhes lett, elkezdte bosszantani az úrnőjét. Csúfolta őt. Sára sem maradt adós, ő meg elkezdett kellemetlenkedni neki. Visszaélt a hatalmával, gyötörte Hágárt, ő egy idő után nem bírta tovább és megszökött. Így került a pusztába.

És a pusztában mi vár rá? Éhezés, vadállatok, magány, és a végén a biztos szomjhalál. Nos, ide küldi Isten utána az angyalát. Angyal azt jelenti: küldött. Isten egy küldöttet küld és üzen neki. Mindenekelőtt eszmélteti: honnan jössz, és tudod-e, hová mész? Utána parancsot ad neki: alázd meg magad, és menj vissza oda, ahonnan jössz! Ezután pedig nagy ígéreteket kap. Kiderül, hogy az Úr mindent tud róla: Terhes vagy, fiad fog születni. Nagy néppé teszem, és még sok minden egyebet is ígér Isten neki. Hágár komolyan veszi Isten parancsát, visszamegy Szárajhoz, és ezek az ígéretek mind beteljesednek az életében.

Ebben a történetben - mint cseppben a tenger - benne van az egész emberiség története. Mert mi is megszöktünk otthonról, pedig velünk nem bánt rosszul a mi mennyei Atyánk. Tejben-vajban fürdetett. Mindene megvolt az embernek a vele való közösségben. De kivettük Isten kezéből a sorsunk intézését és magunk vettük azt a kezünkbe: majd mi, Őnélküle. Így kerültünk a pusztába, és a puszta nyomorúságai miatt embertömegek szenvednek ma is. A magány miatt, ami ha nem egyedül éli át valaki, hanem közösségben, még fájóbb. Sokféle szükség, ínség miatt, éhe kenyérnek, éhe a szónak, éhe a szépnek gyötri az emberiséget. A vadállatok miatt, amik sokszor belülről támadnak, mint indulatok, sötét gondolatok, néha meg kívülről, akár úgy, mint a hozzánk legközelebb álló embertársak.

Egyszóval a puszta nyomorúságait éljük át ma. Közben keressük a helyünket, és nem találjuk. Menekülünk. Ez a világ tele van menekülő emberekkel, akik valami elől vagy valamibe menekülnek. Mi-minden elől menekülnek emberek? Sokan a valóság vagy a kötelesség elől. Mások a lelkiismeretük vagy a vádoló tekintetek elől.

Ismerek valakit, akit nem győznek már kitüntetni a munkahelyén. Mindent learatott, amit csak lehet, annyira élmunkás. Sokszor a szó szoros értelmében éjjel-nappal ott van a munkahelyén, és kevesen tudjuk róla, hogy súlyos lelkiismereti vád hajszolja őt, amivel nem hajlandó szembenézni. Valamit, amit régen tisztáznia kellene, nem hajlandó tisztázni. A tisztázás elől belemenekül a munkába.

Ismerek másik valakit, akinek ki kellene mondani végre évek óta egy döntést. Egy világos, átgondolt igent, ugyanakkor azzal együtt egy nemet, és ettől több embernek a jövője függ. Nem akarja, vagy nem tudja kimondani. Egyik tanfolyamot a másik után végzi. Lassan mindent megtanul, amit ma itt meg lehet tanulni. Belemenekül a tanulásba. Nem a tanulás rossz, de ha valaki nem mer kimondani egy visszavonhatatlan igent és ugyanakkor egy nemet, hanem menekül, az nagy baj. Ebből nemcsak neki lesz baja, hanem másoknak. is.

Sokan meg a szenvedélyekbe menekülnek. A legtöbb szenvedély rabja menekül valahonnan. Legalább addig, amíg annak hódol, nem kell arra gondolnia, ami megoldatlan az életében. Nehéz az ő helyzetük, megértőnek kell lennünk, de ők maguk mondják el: semmit nem oldott meg az, ahova próbáltak menekülni.

Menekülünk újabb és újabb kapcsolatokba, és nem hiszik el az emberek, hogy viszik az újabb kapcsolatba önmagukat. És ami miatt az előző elromlott, amiatt fog elromlani a következő is.

Nos, tele van ez a világ menekülő emberekkel, lehet, hogy itt közöttünk is vannak ilyenek. Vagy ha éppen nem menekülünk, akkor hajszoljuk magunkat. Elképesztő hajtásban élünk sokan. Ebben a hajtásban az ember szinte elfeledkezik arra gondolni: hova is igyekszem ennyire? Ez az út, amin rohanok, hova vezet? Hova fogok megérkezni, ha a végére érek? Vagy ennek nincs vége?

Reggel, amikor elnyomjuk a csörgő órát, felhúzzuk magunkat és pörgünk egész nap, és ide már fáradtan és kifacsarva jövünk. Lehet, hogy még munkát viszünk haza. De valamit még szeretnének némelyek megnézni a tévében is. Fél szeme a tévén, fél szeme a füzeten, amibe valamit bele kellene írni, aztán egyik sem ér semmit. De holt fáradtan esik az ágyba. Másnap megint csörög az óra, elnyomja, magát felhúzza... és ez így megy vég nélkül, vagy meddig? És hova vezet ez?

Ritkán gondolunk erre, és én ezért is tartom Isten nagy ajándékának, hogy néha egy kicsit megállít minket. Most is félre kellett tennünk sok mindent, hogy ide eljöhessünk. Isten tanít gondolkozni, és feltesz ilyen kérdéseket, amikkel - mint ahogy láttuk - egyrészt eszméltet, figyelmeztet, másrészt hív, vissza magához. Mert sokszor csakugyan nem tudjuk, hova igyekszünk ennyire.

Van egy kedves kollegám, aki vonaton utazván egyszer az útitársával Isten dolgairól kezdett beszélgetni és ezt is megkérdezte tőle: ha egyszer majd az élete végére ér, tudja-e, hova érkezik meg? Mire azt mondta: ilyeneken még nem gondolkozott, de nem is óhajt, mert nem olyan fontos dolog. Akkor lépett be a kalauz. Megkérdezi a kollegám a jegykezelőt: hány éve kalauz? Húsz éve. Volt már olyan utasa, aki nem tudta, hova utazik? Nem, olyan még nem volt. Azaz egyszer volt, de szóltam is a rendőrnek.

Azt azért illik tudni, hova akarok megérkezni, amikor megváltom a jegyet, és miért akarok megérkezni. A legfontosabb úton, a legdöntőbb célállomást mégsem tudjuk megjelölni. Ha ennyire rohanunk, hova akarunk megérkezni?

Ugyanennek a lelkésztársamnak a zakóján van egy kis jelvény, amelyiken semmi sincs, csak két kérdőjel. Sokan megkérdezik, hogy mi az. Azt mondja, az egyik fontos kérdés, amire mindnyájunknak tudni kell a választ: ha meghalnék, hova jutnék? (Sok mindent elárul egy emberről, hogy erre mit válaszol.) A másik: ha megérkezem az örökkévalóság kapujába, szeretnék ott bejutni, mire fogok hivatkozni?

Azt azonban tudni kell, hogy ennek az útnak mi van a végén, és hova fogok jutni - mert ez meghatározza ezt a néhány évtizedet is, meg az örökkévalóságot, amit valahol el kell töltenünk.

Nem tudom, felfigyeltünk-e arra, hogy erre a kérdésre: hová? Hágár sem felel. A kérdés így hangzik: "Honnan jössz és hová mész?" És mit válaszol? "Az én úrnőm elől, Száraj elől futok." Hová? Nem tudja. Ez maga a pusztulás, ha nem tudjuk. Isten ezért is figyelmeztet erre.

Jó harminc évvel ezelőtt volt egy népszerű táncdal, amit mindenfelé énekeltek. Ez roppant jellemzően fogalmazta meg ezt az életérzést, amikor valaki nem tudja, hová. Amikor az első kérdőjelre nincs válasza. Így kezdődött ez a táncdal: "Néha furcsa hangulatban az utcát járom egymagamban. Nincsen semmihez sem kedvem, érzem azt, hogy nincs ez rendben így." És akkor jön a refrén: "Bár tudnám, hova, de hova, de hova megyek én!" Az utolsó versszakot hadd idézzem még - az ember szinte maga előtt látja ezt a fiatalt: "Lámpavasnak támaszkodva, embereket nézek sorba. Fáradt arccal, hogy sietnek, és ők tudják, hova mennek? Bár tudnám, hova, de hova, de hova megyek én!"

Ő legalább becsületes. Próbálja felmérni a helyzetet. Most itt vagyok, sietek, de hova? Becsületesen beismeri: nem tudom. Sőt még azt is hozzáteszi: nincs ez rendben így. Nagy eredmény, ha valaki ezen már gondolkozni kezd. Ha a valóságot megfogalmazza, és azt mondja: ez így nincs rendben! Meg kell állapítanom, hova tartok, vagy vezet-e ez az út valahova? Vagy nekem hova kell megérkeznem? Hátha rossz irányba megyek? s akkor kár a gőzért. Tönkreteszem magam, lóg a nyelvem minden estére, és nem oda fogok megérkezni, ahova szeretnék? Egyáltalán, hova szeretnék? Jön ám egyik kérdés a másikból, ha gondolkozni kezd valaki, és becsületesen gondolkozik.

Ugyanezt fogalmazza meg Dürrenmatt, a neves svájci író Az alagút című novellájában. Arról szól, hogy egy fiatalember minden nap vonattal jár be a munkahelyére. Útközben a vonat mindig egy rövid alagúton fut át. Amikor beér, felkapcsolják a villanyokat, amikor kiszalad belőle, elalszanak a villanyok.

Egyik reggel is megy a munkahelyére. Olvas a vonaton, felkapcsolódnak a villanyok, olvas tovább, de egyszer csak elbizonytalanodik. Mióta vagyunk már az alagútban? Ez sokkal rövidebb ideig szokott tartani. Égnek a villanyok, kinn teljes sötét. Egy ideig vár, aztán nem bírja tovább. Megkeresi a jegykezelőt, az próbálja megnyugtatni, hogy mindjárt vége lesz, mindjárt kifutunk. Aztán áll egymás mellett a két férfi. Egy idő után elfogy a türelmük és szinte egyszerre az órájukra néznek. Az órák azonban megálltak. Még idegesebbek lesznek. A kalauz meghúzza a vészféket, a vonat nem áll meg. Akkor előrecsörtetnek a vezetőfülkébe, feltépik az ajtaját, s megdöbbenve látják: a fülke üres.

Vég nélküli sötét alagút, időtlen utazás, és nincs vezetője a vonatnak. Sok embernek az életérzése ám ez! Aki ezt átéli, az megérti, hogy Sartre miért mondta ezt: "Legfőbb reménységünk az lehet, hogy talán fájdalom nélkül fogunk meghalni." Csakugyan ennyi lenne? Nem tudunk többet mondani egymásnak? Megalapozottabb reményt önteni egymásba? Ilyen alapon nem! Ha bizonytalan, hogy hova megyünk, ha nincs vezetője a vonatnak, ha végtelen az alagút, akkor nem tudunk ennél többet mondani.

Az ilyen Hágár-féle menekülő emberek sokféleképpen átélik ezt. Megyünk a nagy semmibe, bizonytalan a jövő, vagy talán nincs is jövő, és ebből egyenesen következik az, hogy ember, akkor ma legalább érezd jó magad! Ezzel a torz gondolkozással egyre gyakrabban találkozom rémülten a fiataljaink között. Az élet célja semmi más, csak jó evés és jó ivás! Ma érezd jól magad, mert mit tudod: lesz-e holnap? Talán érezzük, hogy ebből: érezd jól magad, kimarad mindenki más, nincs közösség, nincs sehova tartozás. Eleve kimarad Isten. Eszébe sem jut, hogy megkérdezze: Ő mit akar velem? Ő talán nincs is, vagy ha van, maradjon magának. Én a saját kezembe vettem a sorsom intézését. Az istentelen, gőgös embernek ez a sokszor be nem vallott, de a gondolkozása mögött ott levő valóság. És ott van a reménytelenség, a kétségbeesés.

Mint ahogy itt Hágárnak. Mögötte a ház becsukott kapuja, előtte a bizonytalan, körülötte a puszta sivatag, benne pedig nagy üresség, nagy hiányérzet. Ezt élte át ott, és ide jutottunk mi is mindnyájan, Istentől elszakadva. Ezen belül sokféle változat van, de az a dolgok lényegén nem változtat.

Ebbe a pusztaságba küldte utána Isten az angyalát, mert Istennek minden Hágár nagyon fontos. Az ilyen kis semmik, aki először gyötri a másikat, aztán a másik gyötri őt, aztán már elviselhetetlen, ahogy ma mondanák: besokall és elmenekül. Hova? Nem tudja. Mi lesz vele? Nem tudja, csak ott ne kelljen maradni. De itt sem jó, ahol most van. Sehol sem jó, pedig a helyét keresi. Azt hitte, jobb lesz, ha onnan eljön.

S egy ilyen fejét vesztett, kétségbeesett rabszolganő után Isten angyalt küld. Először eszmélteti: Honnan jössz? Hova mész? Nem erőszakolja, hogy mondjon választ arra, amire nem tudott, hanem folytatja. Parancsot kap: "Menj haza és alázd meg magad!" Ígéretet kap. Istennek szép terve van veled. Téged még használni akar, fel a fejjel! Nincs vége mindennek! Isten látja a nyomorúságodat. De itt a pusztában nem oldódik meg a nyomorúságod. Az csak Őhozzá visszatérve fog megoldódni. De ott olyan megoldást kapsz, amit meg sem álmodsz a magad pusztájában. Ennek az ára: alázd meg magadat!

Ez megy a legnehezebben az Istentől elszakadt büszke embernek. De ha kész rá, ha úgy megy haza: tévedtem, elrontottam, (mint ahogy láttuk a tékozló fiú példázatából), akkor jönnek az ígéretek. Akkor otthona lesz, és ha azt, amit kivett eredetileg Isten kezéből, a maga sorsa feletti uralmat, teljes bizalommal visszaadja neki, akkor lát csodát. Akkor Isten elkezdi használni, kivirul, kibontakozik és mások számára is hasznos emberré lesz.

Figyeljük meg, mennyi kedvesség, a szeretetnek milyen melegsége van ebben az egy-két mondatban, amit Isten Hágárnak üzen küldöttjén keresztül. Először is nevén szólítja. Őt talán soha senki sem szólította a nevén. Egy rabszolgát... Az nem volt szokás. Azután biztosítja arról, hogy mindent tud róla. Hallatlan tapintattal figyelmezteti, hogy nincs a helyén Hágár. Honnan derül ez ki? Azt mondja: Hágár, Száraj szolgálója! Szárajt csak otthon lehet szolgálni, itt a pusztában nem. Ebben benne van az, hogy nem vagy a helyeden. Tudod, hogy nem vagy a helyeden? Itt nem lehetsz Száraj szolgálója. Márpedig neked az a feladatod. És a végén az ígéretek.

Sokszor figyelmeztet ám Isten minket is arra, ha nem vagyunk a helyünkön. Van-e fülünk meghallani és komolyan venni azt, amit Ő mond?

Ugyanúgy, ahogy ő nem volt ott a pusztában a helyén, ugyanúgy lehetne ilyeneket mondani, hogy te becsületes, tisztességes embernek tartod magadat, hogy bonyolódtál bele ilyen tisztátalan pénzügyekbe? Te valakinek a férje vagy felesége vagy. Mit keresel abban a presszóban egy idegen partnerrel? Nem vagy a helyeden. Te hívő családból jöttél, hogy lehet így kétségbeesni az élet nehézségei láttán?

Vagy az előbb, a Jelenések könyvéből idézett mondat kiegészítése: "Emlékezzél, honnan estél ki, és térj meg, mert az első szeretetet elhagytad!" Mindebben benne van Isten hívása: Alázd meg magad, és gyere haza! A pusztában, a magad nagy gőgjében biztos elpusztulsz! Ha kész vagy megalázni magadat, Isten kezében kedves eszköz leszel, sokak számára áldás, és nagy ígéretek fognak beteljesedni. A pusztában nem lehet más célja az embernek, mint a puszta lét. A túlélés valahogy. Ott nem tud alkotni, kibontakozni. Nem tud igazán emberré válni. Csak otthon.

Erről a kérdésről beszélgetve egyszer valaki azt mondta: Miért kell ebből olyan nagy ügyet csinálni, hogy tudnunk kell, hova érkezünk meg? Hát a halálba, nem? Mindnyájan a halálba. - Ez rendben van, csak a Biblia azt tanítja, hogy a halál nem a boldog megsemmisülés, ahol végre megszűnik minden probléma és megoldást kapunk minden kétségre. Nem! A Bibliában ez van megírva szó szerint: "Elvégzett dolog, hogy az emberek meghalnak és utána az ítélet." (Zsid 9,27) Az holt biztos, hogy meghalunk, de ugyanilyen holt biztos az is, hogy utána jön az ítélet. Az Isten kérdéseire ott felelni kell. Hacsak - és itt szólal meg az evangélium - itt, ebben az életben be nem következik az, amiről tegnap este volt szó: Valaki hittel komolyan veszi, hogy Jézus Krisztus már elszenvedte személy szerint a mi ítéletünket a kereszten, és ezért Isten már rajtunk nem hajtja végre. Hinni azt jelenti, hogy valaki ezt komolyan veszi. Sokféle hit van, de az üdvözítő hit ez. Akkor a mondat második fele már elmarad. Akkor csak az, hogy elvégzett dolog, hogy egyszer mi is meghalunk - és utána a mennyei dicsőség következik. Mert akik ezt hiszik, azokról azt írja a Biblia, hogy átmentek már itt ebben az életben a lelki halál állapotából az élet, az örök élet állapotába.

Ezért tudott Pál apostol olyan nagy derűvel és emelkedetten beszélni életről és halálról. Amikor már sejthető volt, hogy ki fogják végezni a hite miatt, akkor a Filippi gyülekezetnek ezt írta: "Nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség. Ha pedig az életben maradás az eredményes munkát jelenti számomra, akkor hogy melyiket válasszam, nem tudom. Szorongat ez a kettő. Vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél. Miattatok azonban nagyobb szükség van arra, hogy életben maradjak."

Egyszer valaki némi felháborodással mondta: hogy lehet így írni ilyen komoly dolgokról, mint az élet és halál? Úgy, hogy őt már felemelte Megváltója, és van rálátása. Tudja, mi az élet és mi a halál. Azt mondja: Az élet Krisztus. Akinek Krisztussal a hit által valóságos személyes közössége van, az él. Akkor is, ha majd utolsót dobban a szíve és lefogják a szemét. Mert, aki hisz énbennem - mondja Jézus -, ha meghal is, él. Ezen semmi nem változtat már. Ezért nem fél a haláltól.

De nem fél az élettől sem. Azért nem lesz öngyilkos, mert azt mondja: ott sokkal jobb. Mert ha szabadon engedik, akkor megy Filippibe és még szolgál nekik. Akkor Isten használja őt. Vagyis azt mondja itt az apostol: Mindenképpen jól járok. Ha kivégeznek, én járok jól. Megszabadulok minden rossztól, és megyek az én Uramhoz az Ő dicsőségébe. Ha szabadon engednek, ti jártok jól, mert megyek, és segítek még nektek. Csak jó dolog történhet. Ezt ő komoly meggyőződéssel és átgondoltan írja.

Ez az egész azzal kezdődik: mivel nekem az élet Krisztus. Ő már visszatalált. Otthon, az atyai házban, az Atya gyermekeivel csak jó dolog történhet. Még ha próbatétel éri őket, az is a javukat munkálja.

Hadd fejezzem be azzal, hogyan reagált Hágár minderre. Van ennek a fejezetnek a végén egy nehezen lefordítható mondat. Küszködnek vele a Biblia-fordítók. Egy olyan tömörített héber mondat, egy sajátos kifejezés benne, ami érzékelteti, hogy Hágár nem találta hirtelen a szavakat, hogyan rakja sorba őket, hogy abból mondat jöjjön ki. Végül is így lehet ezt leginkább lefordítani: láttam azt, aki engem sokkal előbb látott. Kezdem megismerni azt az Istent, aki engem öröktől fogva ismer. Szeretem azt az Istent, aki engem szeret. Ezért alázta meg magát, és engedelmeskedett Isten parancsának.

Tudjuk-e, hogy Ő öröktől fogva szeret mindnyájunkat? Arra vár, hogy végre ezt a szeretetet befogadnánk, hogy aztán ez a szeretet visszatükröződjék Őreá a mi szívünkből, meg átáradjon rajtunk másokra. Ő előbb szeretett minket, és ez a nagy rácsodálkozás minden hitre jutott emberben ott van: végre kezdem látni Őt, aki előbb látott engem. Kezdem megismerni Őt, aki mindent tud rólam, és öröktől fogva ismer engem. Szeretem Őt, aki öröktől szeretett engem. Ezért adom vissza neki azt, amit kivettem a kezéből: a sorsom feletti rendelkezést. Megalázom magam és hazamegyek. Így a helyére zökkenve, az ember tapasztalja azt, hogyan jön helyre sok minden más is az életében. Hogy kerülnek helyükre a dolgok. Ami eddig nagyon fontos volt, kiderül: teljesen mellékes. Amire addig oda sem figyelt, az előkelő helyre kerül az életében. Más lesz az időbeosztása, pénzbeosztása... Rendbe jön az élete.

Első este arról volt szó, hogy elszakadtunk Istentől, de visszatalálhatunk hozzá. Tegnap este azt láttuk, hogy ez az elszakadás elszakít minket egymástól is, és Isten azt a feladatot adta, hogy hozzuk rendbe az emberi kapcsolatainkat Őreá figyelve, és engedjük, hogy Ő hozza rendbe. Ma ez a történet arról szól, hogy önmagunkkal is rendbe kell jönnünk. Önmagunkat is meg kell végre igazán találnunk. Hol is vagyok én? Nem vagyok a helyemen. Hol lenne a helyem? És hazamenni az atyai házba. Megalázkodni Isten előtt, és kérni: Ő uralkodjék rajtunk. Ezt az uralomátadást nevezik megtérésnek.

Mielőtt ezért imádkozunk, hadd jelentsem be: van egy kedves jó barátom, aki egyszer mélyen átélte ezt a pusztai magányt és kiszolgáltatottságot. Még olyat is mondtak neki: magából már nem lesz ember. Aztán Isten szeretete őt is, mint Hágárt, utolérte, és embert, mégpedig új embert formált belőle. Hadd mondja el röviden ennek a történetét.

Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet. W. M. vagyok. Igyekszem elszakadni Hágár történetétől, ami csodálatos, és a magam dolgára figyelni. Honnan jövök, hova tartok? Én egy Nógrád megyei kis városban gyermekeskedtem. Szüleim egyszerű, szeretetre méltó emberek voltak. Nem hívők, habár tizennégy éves korunkig jártunk diákmisére, elsőáldoztunk, bérmálkoztunk, étkezés, elalvás előtt imádkoztunk. Jóindulattal azt is mondhatnám: mintha minden rendben lett volna. De nem. Édesapám katonai zenei főiskolára szánt, én ezt megtagadtam. Mondtam neki, hogy tisztában vagyok a képességeimmel, teherbírásommal. Nem vagyok akárki, eminens tanuló vagyok. Iskolában két hangszeren játszottam. Elég volt abból, hogy az elemi nyolc osztályban délelőtt tanár, napköziben tanár, a zeneiskolában tanár, most meg a honvédségnél huszonnégy órás katonai fegyelem. Köszönöm szépen, ebből nem kérek! Bejelentettem, hogy a két kezem munkájából meg fogom mutatni azt, hogy nem vagyok akárki. Így is lett.

Elvégeztem egy akkor menőnek számító szakközépiskolát, amivel Budapesten elhelyezkedtem. Volt ajánlóm is. Eleinte nem is volt baj. Ahogy egy tervező vállalathoz kerültem, megindult az én sorsom a lejtőn lefelé. Már a bemutatkozásnál illett italt vinni. Aztán jöttek a névnapok. Hatszáz embernek elég sok névnapja van. Nem beszélve az állami ünnepekről. A végén nem is néztük, ünnep-e vagy nem, nem akartuk ráfogni semmire. Csak nem csinálunk ebből ekkora ügyet? Mindennek megvolt a maga helye. A konyak a hűtőajtóban, a többiek a hűtőben. Nem volt zugivás egy pillanatig sem. Arcátlan, szemérmetlen nyílt ivászat volt éveken keresztül. Egy másodpercig sem jutott eszembe az, hogy időnként elővesz a rosszullét, vagy a lábam kezd bénulni, ebből nagyobb baj is lehet. Sőt, annyira el voltam telve önmagammal, hogy én vagyok a magam istene, nekem nem parancsol senki. Bárki láthatja, hogy én ezt bírom.

A rendszerváltás előtti években mindenki stabilabb munkahelyet keresett. Döntsék el, van-e ördög: elmentem az Unicum Gyárba. Ezt a hat évet inkább nem részletezném. Nonstop mámor. Ha reggel még nem ittam meg a kocsmában a felest, még a buszra sem tudtam felszállni, mert a kezem remegett. Volt családom, azt elveszítettem. Rokonaim nem álltak velem szóba. Legvégén munkahelyemről is elbocsátottak. De még akkor sem adtam fel. Volt egy autóm, január vége volt és volt 10-15 fok hideg, nem könyörögtem: engedjenek vissza, meghúztam magam az autóban. Egy darabig ment is ez, de teltek-múltak a napok, és egyre inkább kezdett erőt venni rajtam a pörgés a gondolataimban. A harmadik hét végén, amikor majdnem megfagytam már, annyira a téboly határán voltam, imádkoztam. Istenem, nem akarok meghalni, öngyilkos sem akarok lenni. Én nyomorult vagyok, nyomorék is vagyok. Kérlek, segíts! Tégy értem valamit.

Annyi történt, hogy másnap hajnalban lecsúszkáltam a jég hátán a sarki kocsmába, ott hidegvízben megmostam az arcom, kezem. Megborotválkoztam és elmentem Pomáz Dolinára, egy alkoholelvonó intézetbe. Ott a főorvos végigmért és közölte kurtán-furcsán: belőlem ember már nem lesz. Ott Dolinán ebben az intézetben működött egy kis bibliakör, amit a Pasaréti testvérek vezettek, és az egyik hölgy hívogatott, hogy menjek. Én mondtam, hogy nem! A következő vasárnap viszont bevitt ebbe a körbe a lábam, ami engem is megdöbbentett. Igyekeztem a legtávolabbi sarokba ülni, de az ige mellett békességem lett. Attól kezdve rendre eljártam minden vasárnap. Kezdtek fogyni a kérdőjelek, és rácsodálkoztam, hogy az az Isten, akiről olyan keveset tudtam még, azt is rosszul, hajlandó szóba állni még magamfajtával is. Megértettem és megéreztem, hogy ez az Isten engem szeret, csak a bennem levő szennyel nem vállalja a közösséget.

Teltek-múltak a hónapok. Minden időmet arra szántam, hogy a Bibliámat olvassam, és kölcsönöztem, vásároltam evangéliumi könyveket. Néhány hónap múlva Dömösre kerültem egy tizenkét napos konferenciára, a Református Iszákosmentő Misszióba. Meglepett, hogy ott egy olyan lelkésszel találkoztam, aki már tizenegy évvel korábban hívott egy bibliaórára. Ő nem lepődött meg, nevemen nevezett, nem felejtette el a dolgokat. Mielőtt ezek a dolgok történtek, az, aki odavitt, a szomszéd presbiter, elmondta, hogy három volt kollégámat az alkohol miatt eltemették.

Dömösön mindjárt az első este egy kis kártyát kaptunk, amin egy ige volt, amit fel kellett olvasni a nevünk mellé bemutatkozásként. Az állt rajta: És most összetöröm a te igádat, és köteleidet szétszaggatom. (Náhum 1,13) Nem voltam járatlan már a Bibliában, de célzott találatnak tűnt. És csak tovább fokozta ezt a hatást a 25. Zsoltár, mert a Balogh Zoli bácsi ezt magyarázta. Én pedig sűrűn jegyzeteltem, hogy majd megmagyarázom: Nem vagyok én annyira rossz ember, bankot nem raboltam, embert nem öltem. - Az volna a bűnöm, hogy nem fenyegetett a szomjhalál? A 15. vers így szólt: "Szemem állandóan az Úrra néz, mert ő szabadítja ki lábamat a csapdából." Ez telibe talált. Csapda van, lábam van, én dugtam be a csapdába. Tudtam, hová dugom. Kihúzni nem tudom. Ez már biztos.

Ezután jegyzeteimet összetéptem. A legutolsó nap az volt, hogy aki akarta, elmondhatta, mit kapott ezen a konferencián. Nálam a válasz készen volt. Itt nincs választék. Nem mondhatom, hogy majd megjavulok, majd jobban odafigyelek. Tudtam azt, hogy nem választhatok mást, csak Jézust, és csak Őt, mert Ő napi huszonnégy órára igényt tart rám. Ezzel a bizonyossággal mentem vissza az elvonóba. Ott ugyan gúnyoltak: vallásos, szent szatyor. Vittem a vasárnapi órára a zongorámat, kérdezték: melyik aluljáróba mész kéregetni? de nem bántott.

A pasaréti férfi bibliaórán kezdtem erősödni, ahol szeretettel fogadtak. Két idősebb testvér pártfogolt, de mindenki kedves volt és tapintatos. Innen mentem az első egyhetes Biblia Ószövetségi turnusra. Ezek után mindenre elmentem, ami csak elérhető volt. Ezek után került sor arra, hogy Dolinán éreztem, hogy azt a kis fényt, amit Jézustól kaptam (nem valami fényszóró), nem tehetem az ágy alá, a talentumomat nem áshatom el, így minden szerdán és pénteken tartottunk egy kis házi kört, szerényet, mert mankókra szorultam, hiszen ismereteim hiányosak voltak. Úgy éreztem azonban, hogy Isten gazdagon megáldotta. Sokat énekeltünk. Az igét a magunk módján meg is értettük. A főorvos mindenben támogatta. Így volt ez addig, amíg onnan el nem jöttem.

Hogy Isten mit végzett el bennem, és mit kaptam tőle? Sok mindent. Nyolc év óta az italozástól szabad vagyok. Teljesen szabad. Aztán Isten pártfogolta az életemet is. A régit nem hánytorgatta fel. Ő mondta: erről nem emlékezik meg. Nem nyomorgat. Megajándékozott hívő feleséggel, hívő szülőkkel - az enyémek már nincsenek, és százannyi férfi- és nőtestvérrel. Két otthonom is van: a Nagyvárad téri és ez a gyülekezet is, mivel innen indultam el, és itt mindig szeretettel várnak, én pedig örömmel jövök.

Mindezért Istené a dicsőség, aki a Fiára nézve elvégezte bennem mindezt. És ha vannak kísértések, amikor már nagy keresztyénnek szeretném érezni magam, akkor mindig eszembe jut: mid van, amit nem kaptál?


Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük, hogy még kérdezel bennünket. Köszönjük, hogy még figyelmeztetsz és hívogatsz. Köszönjük, hogy mindnyájan fontosak vagyunk neked. Név szerint ismersz, és számon tartasz. Látod a nyomorúságunkat is.

Bocsásd meg, ha azt szeretnénk, hogy csak a nyomorúságunktól szabadíts meg, de nem akarunk hazamenni hozzád. Segíts ezt elhinnünk, hogy otthon nálad oldódnak meg a mi nyomorúságaink. Szeretnénk visszaadni neked őszintén, átgondoltan az életünk feletti uralmat.

Kérjük tőled, és megvalljuk neked egészen személyesen:

Rád bízom, Uram, magam. Ó fogadj el engemet.
Vágyam és minden utam hadd adjam át teneked.
Kőszikla váram légy te nekem.
Szívem erős, ha te fogod a kezem.
Szívem erős benned és nem fél,
Kőszikla váram te legyél!

Ámen.