PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2002. szeptember 19.
(csütörtök)

Varga Róbert


PECSÉTGYŰRŰ ISTEN KEZÉBEN


Alapige:Hag 2,10-23

"Dárius uralkodásának második esztendejében, a kilencedik hónap huszonnegyedikén így szólt az Úr igéje Haggeus prófétához. Ezt mondja a Seregek Ura: Kérj útbaigazítást a papoktól erre nézve: Ha valaki szentelt húst visz ruhája szárnyában, és a ruha szárnyával hozzáér a kenyérhez, főzelékhez, borhoz vagy olajhoz, vagy bármi más eledelhez, szentté válik-e az? A papok erre azt válaszolták: Nem! Akkor Haggeus ezt kérdezte: Ha egy holttest érintése miatt tisztátalan ember ér hozzá mindezekhez, tisztátalanná válnak-e? A papok erre ezt válaszolták: Tisztátalanná! Haggeus erre így felelt: Ilyen ez a nép, ilyen ez a nemzet énelőttem - így szól az Úr -, és ilyen minden munkájuk, sőt amit áldozatul hoztak ide, az is tisztátalan! Most azért gondoljátok meg, hogy mi történt a múltban mindmáig, mióta elkezdtetek követ kőre rakni az Úr templomában! Az történt, hogy valaki odament gabonájához, amelytől húsz vékát várt, csak tíz lett. és ha valaki odament a borsajtóhoz, remélve, hogy ötven korsóra valót fog meríteni, csak húsz lett. Megvertelek benneteket aszállyal, gabonarozsdával, és jégeső verte le mindazt, amiért munkálkodtatok, de ez sem térített titeket hozzám - így szól az Úr. Gondoljátok meg hát, hogy mi történt a múltban mindmáig, a kilencedik hónap huszonnegyedik napjáig, attól a naptól kezdve, hogy lerakták az Úr templomának alapját; gondoljátok csak meg! Van-e még gabona a magtárban! És még a szőlő, a fügefa, a gránátalma és az olajfa sem hozott termést! De ettől a naptól fogva áldást adok. Így szólt az Úr igéje Haggeushoz másodszor is a hónap huszonnegyedik napján: Mondd meg Zerubbábelnek, Júda helytartójának: Megrendítem az eget és a földet, ledöntöm a királyi trónokat, és megtöröm a népek királyainak erejét. Felforgatom a harci kocsikat a harcosokkal együtt; elhullanak a lovak a lovasokkal együtt, az emberek egymás kardja által esnek el. Így szól a Seregek Ura: Azon a napon a kezembe veszlek téged, Zerubbábel, Sealtiél fia, én szolgám - így szól az Úr -, és olyanná teszlek, mint egy pecsétgyűrű, mert téged választottalak ki - így szól a Seregek Ura."


Imádkozzunk!

Köszönjük neked Istenünk, hogy Jézus Krisztus arcával nézel ránk. Köszönjük, hogy ez a tekintet, a te szereteted, a te irgalmad megtisztít minket és felemel. Köszönjük, Urunk azt is, hogy a mi megvallott bűneink nem kísértenek tovább minket, és nem követnek, hanem ott maradnak nálad, és te végképp a helyükre teszed azokat, és azokról többé nem emlékezel meg.

Köszönjük azt is Urunk, hogy minden ilyen csendes estére elkészíted a veled való igazi, szent, bensőséges találkozást, ahol te tanítasz minket, s mi ülhetünk itt, és tanulhatunk tőled, miként a tanítványok. Tedd késszé és nyitottá a mi szívünket, hogy eggyé váljunk veled, és ez így is maradjon, hogy sugározzuk a te szeretetedet ebbe a világba, és hogy egyenként, külön-külön, ott, ahol élünk és mozgunk, téged képviseljünk, és a te missziódban járjunk.

Kérünk, áldj meg bennünket úgy, hogy ebben a szolgálatban egyre jobban és hűségesebben tudjunk helytállni!

Ámen.


Igehirdetés

Haggeus prófétáról nem sokat tudunk, azt azonban tudjuk róla, hogy Kr. e. 520 körül élt, és életének fő műve a templom újbóli felépítéséhez kötődik, tartozik.

Valószínű - ezt csak valószínűsítik -, hogy egészen egyszerű, talán írástudatlan, földműves családból származik, onnan hívta el Isten prófétának. A bibliakutatók arra a következtetésre jutottak, hogy őt magát a fogság idején nem vitték el az asszír, babiloni csapatok, hiszen leginkább az előkelőket és azok gyerekeit deportálták, a földműveseket otthon hagyták. Ez látszólag megmenekülés volt egy szörnyű helyzetből. De - tudjuk ezt a Bibliából -, hogy Haggeus számára sokkal nehezebb volt látni azt, ahogy hetven év alatt - nem élte végig ezt az időszakot -, de egy hosszú időszak alatt, amíg a nép színe java fogságban volt, hogyan züllött el lelkileg Isten népe. Hogyan házasodott össze a pogányokkal, hogyan rombolódott le nem csak a templom, hanem hogyan rombolódott le a szívekben is az Isten szeretete, a kultusz, az Istennek való engedelmesség. Ezért is volt számára olyan fontos a templom és a kultusz, az Isten hűséges követése.

A fogságból való hazatérés ideje a zsidóság számára a második babiloni birodalom felbomlásával esett egybe. 539 táján tér haza az első kisebb fogolycsapat Círusz, perzsa király engedélye nyomán. Velük együtt jön haza az a Zerubbábel is, akiről itt olvasunk, akit Isten kiválaszt, és aki arról nevezetes, hogy Dávid király leszármazottja volt.

Buzdító prófétaként küldi Isten Haggeust azok közé, akik hazatérve látják az iszonyatos pusztítást és a lelki leépülést, pusztulást, ami végbement a fogság esztendei, évtizedei alatt. Buzdításként beszél arról a próféta, hogyha felépül a szentély, annak a dicsősége akár még nagyobb is lehet, mint a megelőző templom dicsősége és szentsége.

Mire hívja fel a figyelmet a próféta, mintegy biztatásként a fogságból hazatért nép, de a mindenkori hívő nép számára? Először is azt mondja itt Haggeus, hogy az emberek általi tisztaság nem terjed tovább.

Hogyha valaki hitre jutott, és már Istennel jár, ezt nem tudja továbbadni. Így is szokták mondani, hogy a hit nem örökölhető. Ezért hozza ezt a példát, hogy valaki visz a ruha szárnyában húst, az nem tisztít meg, a szentelt, a templomi áldozatból való hús, hiába ért hozzá bármihez, mondja ezt a példát Haggeus, attól az nem lett szent. Viszont, ha valaki valami tisztátalanhoz ért, azt vallási szempontból az a tisztátalan dolog tisztátalanná tette.

Nagyon mély tanítása van ennek a pár mondatnak itt a Szentírásban, hiszen azt mondja ez által, hogy a hívő életet nem lehet átörökíteni és átadni, viszont minden ember kivétel nélkül úgy születik erre a világra, hogy tisztátalan, és az Isten szemszögéből nézve halott. Lelki értelemben halott. Van biológiai élete, de nincsen örök élete, amellyel bejut Isten országába.

Alaptanítása az a Szentírásnak, hogy az ember élete nem tiszta. Nem úgy kezdődik, nem úgy folytatódik, és ha Isten nélkül hal meg valaki, akkor nem úgy fejeződik be, hogyha nem találkozik Istennel, hanem marad abban a tisztátalan, istentelen állapotban, aminek a vége ennek az állapotnak a kiteljesedése, amit a Biblia kárhozatnak nevez.

Mindnyájan úgy jövünk a világra, hogy a szívünk nem szent, vagyis nincs Isten számára elkülönítve. Nem tehet velünk az Isten azt, amit akar, mert nem engedjük meg neki. Erre csak a hitben járó emberek képesek, de ők sem mindig teszik ezt.

A hívő emberek is időnként sajnos engedetlenek Istennel szemben, és ennek aratják aztán a maga következményét.

Nagyon sokan felháborítónak tartják azt, még a gyülekezetbe járók közül is, hogy az ember nem alapvetően jó. Ez bizonyos ideológiák és a közelmúltban megbukott filozófia tanítása volt, hogy az ember alapvetően jó, csak tisztítsunk le róla bizonyos dolgokat, tegyük közösségi emberré, javítsuk meg az életkörülményeit, kapjon mindenki lakást, és aztán majd az ember megjavul. Láttuk, hogy az által, miközben nem kapott mindenki természetesen lakást, mert az ígéreteket nem szokták betartani. Most sem tartják meg. Aközben világosan látszott, hogy azzal, hogy a körülményeket javítják, egyáltalán nem változott meg, nem lett jobb az ember szíve. Sőt. Sokszor azt lehet látni, hogy minél jobb körülmények közé kerül valaki lakás szempontjából vagy anyagilag, annál fösvényebb és gonoszabb lesz a szíve. Ez a helyzet.

Tehát egyáltalán nem igaz az, hogy javítsuk meg a körülményeket, és majd az ember is megjavul, jobb és tisztább gondolkodású és cselekedetű lesz. Ez egyszerűen nem igaz. A Szentírás azt mondja, hogy nincs ember, aki jót cselekedne.

Merjük-e mi ezt megvallani, és hisszük-e mi ezt igazán? Hogyha mi nem Isten szerint való módon élünk, szólunk, gondolkodunk, cselekszünk, akkor az maga a kárhozat. Az engedetlenség az Isten előtt utálatos. Hányan vagyunk ma este itt, akik ezt igazán hiszik és vallják, hogy nincsen énbennem, azaz az én testemben, szívemben, lelkemben az Isten nélkül semmi sem, ami jó lenne, ami kedves lenne neki. Semmit nem tudok felmutatni, ami érték lenne az Isten előtt önmagamban. Ez nem azt jelenti - nehogy valaki félreértse -, hogy nem lehetnek emberi értékeink. Értünk a szakmánkhoz, szeretjük a gyerekeket úgy általában. Bizonyos dolgokat nagyon jól el tudunk végezni, sokkal jobban mint mások. Ez sokakban zavart támaszt. Szóval akkor én értéktelen senki vagyok. Ezt nem tanítja a Biblia. Azt mondja, hogy az ember nagyon értékes az Isten szemében, meg egyébként is. Hogyne lennénk értékesek, hiszen Jézust odaadta értünk Isten. Hogyne lennénk értékesek és fontosak a szemében? De az Isten tisztasága szempontjából nulla az érték, nem érjük el Jézus tisztaságát. Ugye világos a különbség? Ezt a kettőt ne tessék összekeverni. Más az, hogy az ember sok mindenhez ért, és vannak emberi értékei. És más az, hogy az üdvösség és a kárhozat szempontjából nincs értékünk, mert a halál állapotában vagyunk, halottak vagyunk az Isten szemszögéből nézve, a lelki értékekre nézve.

Nagyon fontos kérdés ez tehát, hogy merem-e mindazt bűnnek nevezni az Isten színe előtt, amire Ő azt mondja, hogy bűn. Amire Ő mondja. A gondolataink szintjén, a baráti kapcsolatainkban, a munkahelyi, ahogy ma végeztük a munkánkat, az megfelelt Istennek, az kedves volt előtte? Az szent volt, számára elkülönített, tiszta? Nem volt semmi csalás, umbulda - ahogy szokták mondani? Nem az volt, hogy mást mondtam, mást csináltam és megint mást írtam alá? Fedték ezek a dolgok egymást? A szavaim, a cselekedeteim, a gondolataim, az érzéseim, a tekintetem? Beszél valaki a hűségről, s közben a szemével állandóan csalja a társát. Egyenlőre csak a szemével. Ez szokott aztán tovább is vezetni, sajnos. Mélyebb dolgokra is. Nagyon fontos tehát az, hogy látjuk-e azt, hogy mi nem vagyunk - ezt világosan látni lehet akár a cselekedeteinkből is -, hogy az Isten mércéjét és Jézus Krisztus tisztaságát - még egyszer mondom -, minden emberi értékünk mellett ezt soha nem érjük el saját magunkban. A kegyelem az, hogy Isten nekünk adja azt, amink nincs. Meggazdagít azzal, ami nélkül mérhetetlenül szegények vagyunk. Ez az Ő kegyelme.

Vajon Isten láthatja-e, nézheti-e úgy a szívünket, hogy mi ezt komolyan vesszük, hogy Ő ezt látja, és aszerint valljuk meg előtte mindazt, amit meg kell vallanunk.

Nem furcsa ez, hogy hazajön a fogságból a nép, és akkor Isten azzal kezdi - mert ezt olvastam fel -, hogy ti tisztátalanok vagytok. Micsoda biztatás ez, nem? Hazamentek egy lerombolt országba, egy kifosztott városba, a megperzselt szentély kövei ott vannak előttük. Nem az kellene, hogy odanyúl a hónuk alá, felemeli az állukat, elkezdi őket simogatni, jó, nincs olyan nagy baj, majd együtt felépítjük ... Nem biztatást kellene adni? Hazamennek szerencsétlenek hetven év fogság után - már, aki megmaradt, meg aki hazament -, és akkor azzal kezdi a példázatban a próféta, hogy ti nem vagytok tiszták. Tisztátalanok vagytok. Hát micsoda lelkigondozás ez? Nem? Nyugodtan felháborodhatnak némelyek, hogy igen, hát ez jellemző az Istenre. Ha tíz centire kiáll a fejem a földből, még hármat üt rá, hogy egészen bemenjen, mert ilyen az Isten - mondta nem régen valaki. Ahelyett, hogy dicsérne meg simogatna, püföl. Nemhogy bátorítana.

Lehet, hogy furcsa lesz, amit mondok, de ez igen is bátorítás. Bátorítás arra, hiszen jön aztán utána az, amivel majd folytatódik, hogy azok, akik hazatértek, tisztítsák meg a kezüket. Neki lehet látni a munkának, a szent város és a szentély felépítésének, de nem lelkileg beszennyezett kezekkel. Nem szennyes lélekkel és tisztátalan gondolkodásokkal. A szent Isten dolgaihoz nem lehet szennyes lélekkel, szennyes élettel nyúlni, mert a kettő nem viseli el egymást. A szent Isten, meg a szentségtelen emberek, ez sehogy nem megy együtt. Ezért kezdi ezzel, és ez igen is bátorítás és lelkigondozás. Majd meglátjuk a végén, hogy mennyire az volt. Hogy felemeli Isten az Ő népét. De ezzel kezdi, hogy álljon meg. Hazajöttetek, körülnéztetek, akkor most jöjjön a tiszta lap, de ehhez az kell először, hogy írjátok tele a lapot, s majd aztán én megtisztítom. Hadd mutassak rá mindarra, ami tisztátalan a szívetekben! Gondoljátok végig, hogy miért kerültetek fogságba? Majd ha belátjátok, megbánjátok, akkor tudunk együtt újat kezdeni. Én, a szent és tiszta Isten, és ti, akik tisztátalanként születtetek meg, és tisztátalanságotok miatt kerültetek fogságba.

Isten akkor tudott újat kezdeni a fogságból hazajött népével, amikor azok ezt a lépést megtették, amikor bűnbánattal odaborultak eléje.

Innen folytatja tovább, és ez a második üzenet. Így folytatja, hogy most azért gondoljátok meg, hogy mi történt a múltban mindmáig.

Általában az év vége szokott az az időszak lenni, amikor az egyházon belül is - úgy szilveszter táján - az ember felméri, hogy mi is történt ebben az évben: jó is meg rossz is. Mérleget készít: ezt el kell felejteni, ezt fel kell újítani, ennek neki kell állni. De hát muszáj ezt az év végén megtenni? Csak akkor lehet? Ma este nem?

Mi történt eddig? Csak úgy a nyárnak a mércéjét megvonni. Tiszta volt? Tisztátalan? Mi az, ami tetszik Istennek abban? Mi az, ami nem? Hogyan telt az elmúlt hetünk? Mostanáig ez a hét? Mit tervezek a hét hátralévő részére? Tiszta az, tetszik Istennek, kedves?

Isten azonban azt mondja tehát, hogy nem csak az év végén lehet és kell számadást végezni, hanem azt mondja: most azért gondoljátok meg, hogy mi történt a múltban mindezidáig. Gondoljuk végig! Milyen a múltunk? Mindenkinek van múltja, nem? Még a hívő embernek is van múltja. Természetesen, ha már megvallotta mindazt, ami abban nem Isten szerint való volt, hogy az egész úgy, ahogy volt - legtöbbször ez az igaz -, az egész, úgy, ahogy volt, az istentelen élet, annak minden hozományával együtt.

Mi történt mindeddig a múltban? Gondoljátok meg! Összhangban volt-e mindaz, ami történt Isten szavával? Hogyan állunk a saját dicsőségünk kérdésével? Az engedelmesség kérdésével? Mondhatta tegnap és ma, ma reggel azt az Isten, amit mondani akart? Utasíthatott, vezethetett, irányíthatott, biztathatott? Az Ő terve valósult meg ezen a rövid, mai napon, aminek lassan vége lesz? Az a terv, amit Ő jónak és tisztának lát?

Isten azt mondja a fogságból hazatért népének: eddig ti terveztetek. Vetettetek és arattatok. Sokat vetettetek, és keveset arattatok. Sok szőlőt ültettetek, s azt hittétek, hogy nagy lesz majd a szüret, és éppen hogy valamit szüreteltetek és préseltetek abból, amit szüreteltetek. Sokat vetettetek, és keveset arattatok.

Vagyis, eddig hiányzott az áldás. Mostantól fogva másképpen lesz. Eddig azt láttátok, hogy nélkülem nincsen áldás mindazon, amit tettetek - ezt mutatta a fogság is. Mostantól kezdve pedig majd meglátjátok azt, ha engeditek, hogy megtisztítsam a szíveteket és a kezeiteket, ha változik az életetek úgy, ahogyan azt én szeretném, akkor még inkább fogjátok tapasztalni azt, hogy rátok árasztom minden kegyelmemet, és adom azt az áldást, ami most is volt itt, ott, amott, de nem igazán úgy, ahogy azt ti szerettétek volna, meg ahogy lennie kellene.

Az áldás Isten szeretetének egyetlen és kiapadhatatlan forrása, az Ő kegyelme és irgalmassága. A mi életünk Istentől áldott élet? Lehet ezt látni? Lehet. Ahogyan sikerülnek a dolgaink. Ez nem azt jelenti, hogy mindig jól sikerül. Sokan összetévesztik. Áldás az azt jelenti, hogy minden. Minden. Sínen vagyunk. Dől a lé, ahogy nem régen egy fiatal mondta. Ez az Isten áldása. Vannak olyan gyülekezetek is, ahol azt mondják, hogy az a hívő ember igazán, aki gazdag ember. Mert az az áldott ember, akinek Isten sok pénzt ad, aki soha nem beteg, aki mindig boldog, aki fél méterrel a föld felett szárnyal reggeltől estig, aki mindig mosolyog, soha nem fáradt, nem kimerült, nem ideges. Egyszer sem emeli fel a szavát, soha senkivel nem kiabál. Nem lehet felhúzni. Ilyen ember nem is létezik szerintem. Én nem vagyok ilyen, az biztos. Ezt nem azért mondom, hogy milyen jó, hogy nem ilyen vagyok. Bizony a legtöbbünket fel lehet mérgesíteni. Nagyon sokan, a legtöbben elfáradunk a nap végére, sokszor már az elején is azok vagyunk. Kimerülünk, nem értjük sokszor a másik embert, hogy mit akar, mit akar tőlem egyáltalán, miért nem hagy békén? Egyszerűen emberek vagyunk, és a normális ember az ilyen. Kimeríthető. Sokszor úgy lepusztulunk lelkileg is. Ez a helyzet. Ezt is látni kell világosan. Annyira rászorulunk Isten kegyelmére és irgalmára, hogy segítsen nekünk és rajtunk.

Azt mondja tehát Isten, hogy eddig sokat vetettetek, és keveset arattatok, most pedig másképpen lesz. Ha elkezdtek engedelmeskedni nekem, akkor átélitek majd azt, hogy mit jelent az Isten áldásával és áldásából élni. Ehhez azonban hozzá tartozik a múlt megtisztítása is. Ha lehet jóvátenni ott és azt, amit és ahol kell, és még lehetséges. Olykor nem lehetséges. Olykor annyira elrontottunk valamit, hogy nem tudjuk jóvátenni, és nem tudunk semmit segíteni azon, amit rosszul csináltunk és rosszul tettünk. Azt hiszem, hogy vannak dolgok, amikre nagyon keserűen emlékezünk, és amit bánunk, de ott vagyunk egy helyzet után, és nem tudunk mit csinálni, nem tudunk azzal mit kezdeni.

Azt is végig kell gondolni, hogy elég-e nekünk az, hogy az Isten megbocsát, hogy Jézus Krisztusban megbocsátott, vagy pedig mi magunknak nem engedjük el az adósságot, és nem bocsátunk meg. Elég-e nekünk az, hogy Isten megbocsát?

Előfordul, hogy nem hatástalanít valamit Isten. Amit vetettünk, azt aratnunk kell. Amit elvetettünk, annak a következményét le kell majd aratnunk. De azt is olvassuk, hogy kipótolja az esztendőket, amelyet az engedetlenség ideje alatt elvesztegettünk, és helyrehoz dolgokat, amelyeket mi nem tudunk helyrehozni.

Az áldás és a kegyelem ezt is jelenti, hogy Isten helyrehoz dolgokat, amiket nem tudunk helyrehozni, és kipótol időket és alkalmakat, amelyeket mi nem tudunk kipótolni, és nem tudunk jóvátenni.

Azt hiszem, hogy nagyon sokszor azt is tudomásul kell vennünk, hogy bizonyos dolgokat el kell engednünk. Többet nem felhánytorgatni, nem előhozni, nem elővenni. Hagyni kell lecsillapodni, elfelejteni vagy elfelejtetni, és többé nem szóbahozni.

Amire azt kell mondanunk, hogy bűn volt, arra mondjuk ki azt, hogy bűn. Tegyük oda Isten kezébe, és higgyük el, hogy Ő megbocsátja, elfelejti, és Jézus Krisztus vére megtisztít minket minden bűntől.

Nagyon fontos ez, hogy merjük elengedni a múltat. Azt mondja itt az ige, hogy mindez ideig. Gondoljuk végig, ami történt! Húzzunk most egy határvonalat, egy cezurát! Tegyük oda Isten kezébe, és merjünk bátran szembenézni a jövővel, azzal, amit Ő készít.

Jakab levelében ezt olvassuk: "Tisztítsátok meg kezeiteket ti bűnösök, és szenteljétek meg szíveiteket, ti kétszívűek." És itt nem azt mondja Isten igéje, hogy majd én megtisztítlak titeket, hanem ezt mondja, hogy tisztítsátok meg. Ez azt jelenti, hogy amit nektek kell megtenni, ahova nektek kell elmenni, amit nektek kell kimondani, amiért nektek kell bocsánatot kérni, azt tegyétek meg.

Ha a szívetek kétfelé sántikál, Isten és még valami, akkor legyen egyértelmű a hitetek, a szívetek és az engedelmességetek. Tisztítsátok meg a kezeiteket ti bűnösök, és szenteljétek meg a szíveteket, szánjátok oda az Istennek. Hadd legyen az elkülönített, és csak is és kizárólag az Istené. Ezt tehát Isten segítségével, de nekünk kell elvégezni.

Emlékszünk a filippi börtönőrre? Este kalodába záratta, zárta - személyesen tette meg - Pált és Silást, aztán megtér Istenhez az éjszaka során, és utána személyesen mosta ki az ő sebeiket. Megpróbálta jóvátenni azt, amit vétett Pál apostol és a társa ellen. Személyesen okozott sértést, és személyesen mosta ki a sebeket. Ott maradtak a sebek meg a sebek hegei Pál kezén és lábán, és nagyon fájhatott neki a szoros kaloda, de amit lehetett, megpróbált ez az ember jóvátenni és helyrehozni. Mossuk ki mi is a múlt sebeit, aztán hagyjuk begyógyulni azokat, és átéljük Isten áldását újra és újra.

Amikor megtette ezt a nép, akkor valami egészen személyeset is ígért nekik a mindenható Isten. Ez a harmadik üzenete ennek a résznek. Haggeus szája által Zerubbábelnek, Dávid leszármazottjának mondja, de mindnyájunk számára lehet üzenet. Azt mondja, hogy felveszlek, kézbe veszlek. A hívő ember a múlt tisztázása után az áldatlan állapotok véget értével újra az Isten szemébe nézhet.

Azt mondja itt Isten igéje, olyan szerepel itt a 23. versben, hogy kézbe veszlek, megragadlak, felemellek és felveszlek. Vagyis Isten az övéit nem hagyja az elesettség állapotában. Nem hagyja úgy, ahogy elbuktak egy bűnben, hanem azt mondja, hogy felemellek. Ha megvallod a bűnödet, akkor felemellek. Felveszlek magamhoz. Isten hatalma nyilvánul meg ebben. Maga kezébe veszi az Istenben bízó ember életét. Újra oda kerül Isten kezébe. Nem kell többé bizonytalanságban és Isten áldása nélkül élnie. Isten azt mondja, hogy kezembe veszlek.

Milyen az, amikor egy felnőtt felemel egy gyermeket? Lenyúl, ha nagyon szeretik egymást, mert jól ismerik egymást, akkor az arcuk egy magasságba kerül, megsimogathatják egymást, egymás szemébe nézhetnek, megcsókolhatják egymást, kedvesek lehetnek egymáshoz, és az a kicsi gyerek akkora lesz, mint a felnőtt, mert a felnőtt két keze tartja.

Mi, aki ilyen kicsi gyerekek vagyunk, ha már Isten gyermekei vagyunk, odakerülhetünk az Isten színe elé a bocsánat és a kegyelem idején. Isten megtart, megtisztít, s azt mondja, hogy maga mellé emel. Nem leszünk istenné, ezt nem mondja a Biblia. De azt mondja, hogy mindazt nekünk adja, ami az övé. Odaemel maga mellé a mennyei dicsőségbe. A Mester és a tanítvány sorsa az ilyen. Idelenn üldöztetés és hátratétel volt Jézus követőinek a sorsa, de odafönn a mennyben - azt mondja -, ott lesztek velem a királyi trónuson. Felemel az Isten, tudunk egymás szemébe nézni, ez az áldás szó ezt is jelenti, az Isten szemébe nézni, nincs semmi közte és köztem. Töretlen a közösség és a kapcsolat, semmi nem rontja meg azt. Isten megsimogat és eligazít. Számon tart minket és megszólít. Tudatja velünk az Ő tervét, azt, amit akar velünk. Törődik velünk, és még azt is felírtam ide magamnak, hogy mindazt megadja, amire szükségünk van. Ha szükséges, akkor lelkigondoz. Talán nem mond semmit. Sokan várják, hogy minden nap valami nagy dolgot mondjon az Isten. De nem tudom, hogy átéltük-e már azt, amikor Isten Lelke felemelt. Tulajdonképpen semmi nem történt igazán, de mégis az a bizonyosság volt a szívünkben, hogy Isten nagyon szeret, felemelt. Lelkigondozott. Talán nem szólt egy szót sem. De az, hogy megértettem, hogy szeret, ez volt a lelkigondozás. Megértettem, hogy nem vetett el azok után sem maga elöl. Megbocsátja, elfelejti. Most mindezidáig nézzük meg a múltat, s aztán lépjünk azon túl!

Valami átnyúlik a jelenbe meg a jövőbe. Azt, ha lehet, majd Isten segít jóvátenni, ha nem lehet, akkor csak felejteni lehet. Ha bánkódunk meg gyászolunk is amiatt, amit elkövettünk, túlléphetünk rajta, s nem kell cipelni tovább, mint terhet, mert az Isten felemel, lelkigondoz, ha kell, int és fenyít. De nagyon-nagyon szeret minket.

Azt mondja Jézus Krisztus, hogy az enyéimet senki ki nem ragadhatja az én kezemből. Senki ki nem ragadhatja az Ő juhait. Nem tudom, hogy értjük-e, hogy ezért olyan fontos az, hogy Jézus juha vagy már? Hozzá tartozol? Felemelhet téged? Van ilyen lelki közösséged vele? Isten tekintete összekapcsolódhat a tieddel, a tied az övével? Úgy szólíthat meg Isten az Ő igéjével, hogy érted, hogy mit akar a te mennyei Édesatyád? Mit mond ma reggel, vagy ha ma nem szólt, mert ilyen is van, mit fog majd mondani? Olyan jó, amikor megértjük. Felemelt és mondott valamit. Talán nem is szavakkal. Nem úgy, hogy hallom foniátriai értelemben, hanem bizonyosságot adott a szívembe, hogy ez az Ő akarata, és megtehetem. Nem mindig ad igét rá - ahogy szokták ezt mondani. Van úgy, hogy bizonyosságot ad, hogy ez a helyes döntés. És a bizonyosság után jön az igazi bizonyosság is, hogy úgy volt jó, és úgy volt helyes.

Itt Zerubbábelt szolgájának nevezi Isten. Nagy kitüntetés az, amikor Isten azt mondja valakinek, hogy szolgám vagy te. Szolgálatot bíz az Ő gyermekeire. Isten szolgájának neveztetnek a hívő emberek. Micsoda kitüntetés az, hogyha a hívők Isten követei, szolgái, küldöttjei lehetnek. A múlt tisztázása után az Ő dicsőséges országába hív minket.

Mitől lett Zerubbábel Isten szolgája? Attól és akkor, amikor és ahogyan meghallotta Isten szavát, és azonnal megtette. Vagy Haggeus is így lett próféta. Meghallotta az elhívást, és azonnal engedelmeskedik. Ámos, és a többiek. Meghallották Isten szavát - mondhatom így nyugodtan -, hogy reggeli csendességükben olvasták a Szentírást, s azon keresztül Isten megszólította őket.

Jézus azt mondja a Máté 25-ben: "Jöjjetek én Atyámnak áldottai, és örököljétek azt az országot, amelyet a világ felvettetése óta elkészítettem a számotokra." Azonos sors, de azonos méltóság, miután újra és újra bűnvallás és bűnbocsánat után felemel az Isten, és a szolgálatába állít.

Az utolsó, a negyedik ígéret, amit mond: azt mondja itt Isten, hogy olyanná teszlek, mint egy pecsétgyűrű, mert kiválasztottalak. Ennek van egy másik ószövetségi vonatkozása, Jeremiás könyvével függ össze. Ott átkot mond Isten, és jött a fogság átka. Itt meg azt mondja Isten, hogy vége van az átoknak, és most jön a velem való szabadság és szabadulás időszaka és korszaka.

A legféltettebb kincse volt egy uralkodónak a pecsétgyűrűje. Ha azt elveszítette, vagy ellopták tőle - amire kevés esély volt, de néha megtörtént -, azzal királyi parancsokat lehetett hitelesíteni. Rendelkezéseket kiadni. Embereket kivégeztetni, másokat kitüntetni vagy nagy vagyonhoz juttatni. A királyi pecsétgyűrű a király abszolút hatalmának a jelképe volt.

Isten úgy tekint az övéire, mint a legdrágább és legféltettebb kincseire. A pecsétgyűrű a legféltettebb kincse volt egy uralkodónak.

Azt mondja a Szentírás, hogy aki a hívőket bántja, az az Isten szeme fényét bántja. Aki azokat bántja, bármilyen szinten, akik Istenhez tartoznak, akik Isten népét gyalázzák, legyen az a sajtó, rádió vagy televízió, azok magával Istennel kerülnek szembe. És én nem cserélnék velük. Előbb vagy utóbb meg fogják tapasztalni azt, hogy milyen az Isten gyermekeit bántó, az Isten gyermekeit megvédő Istennel szembekerülni. Ez világosan meg van írva: "Aki titeket bánt, az az én szemem fényét bántja." Isten vigyáz az Ő értékeire, és számon tartja azokat.

Azt jelzi a pecsétgyűrű, hogy hitelesítő és igazoló pecsét is volt, amikor egy király rányomta azt egy levélre vagy egy iratra. És azt is jelentette, hogy aki a pecsétgyűrűt a kezére húzta, annak jogai és lehetőségei is voltak. Amikor a király valakinek, akit nagyon tisztelt és szeretett, odaadta a pecsétgyűrűjét, az bármilyen parancsot kiadhatott a király nevében.

Isten szeretetét az Ő gyermekeinek a sorsa is bizonyítja. Ez alatt is sokszor hajlamosak vagyunk arra gondolni, ha Isten szeret minket, akkor csak jó sorsunk lehet. Ez nyilvánvaló. De ezt sehol nem tanítja a Szentírás. Azt viszont igen, hogy Isten az övéit nem veszi ki a világból. Benne hagyja. Ez azt jelenti, hogy ugyanolyan sorsunk lehet, mint a világ gyermekeinek, akik nem tartoznak Istenhez. Azonos sors ezen a világon a világgal, de az Isten gyermekeinek azonos méltósága Jézussal, a Mesterrel. Micsoda különbség. A világ fiai a világ sorsában osztoznak. Annak vége pedig - azt mondja a Biblia - pusztulás. De, aki az Isten akaratát cselekszi, az megmarad örökre.

Nem csak a jó sors az Isten törődése, hanem az is, amikor nem úgy mennek a dolgok, ahogyan mi azt szeretnénk. Honnan tudjuk, hogy mit hoz ki belőle az Isten a végén. Ha bemegyünk egy alagútba, nem mindig látjuk a végét. De normális esetben minden alagútnak van kijárata.

Azt mondja a Szentírásban Isten, hogy nem kísért, próbál feljebb minket, csak addig, ameddig bírjuk. Legyen az számunkra most jó éppen, vagy kevésbé jó.

Amikor a nép hazatért, nagy nyomorúság, reménytelenség, nagy lelki ínség és szegénység várta őket, és mégis ott volt a szívükben az a reménység és békesség: az Isten eltörli a múltat. Az Isten felemel, az Isten a kezébe vesz, mint egy pecsétgyűrűt, vagyis használ. Kiküld, elküld, szolgájának nevez - úgy, ahogy itt olvastuk. Akkor akármilyen helyzetben vagyok, a helyzetem csak reményteli lehet. Ha én Isten kezén pecsétgyűrű vagyok, akkor történhet velem bármi rossz is? Még akkor is, ha csak bementem az alagútba, de nem látom még a kijáratot.

A végére már csak egyetlen kérdést hagytam. Ott van-e az életünkön a Bárány vérének a pecsétje? Enyém vagy, és senki ki nem ragadhat téged az én kezemből. Így pecsételt el minden hívő keresztyént Jézus vére által az mindenható Isten. Az volt az egyetlen és igazi, a legfőbb pecsét, amit valaha ember megkaphat, ami által üdvözülhet, amikor Jézus vére kifolyt a golgotai kereszten, s akik benne hisznek, és elpecsételtettek a Bárány vére által, azokon ott lesz ez a pecsét, amikor a mennyei istentiszteleten imádják majd és dicsőítik Jézust.

S talán még egy mondat. Mi ilyen pecsétgyűrűi vagyunk-e Istennek ebben az istentelen világban? Oda küld minket, oda nyom minket rá, oda helyez minket, ahova Ő akar? Ennyire szabadok vagyunk-e arra, hogy küldjön oda, ahová akar? Kérdezi Isten, hogy kit küldjek el? Azt válaszolja a próféta: itt vagyok, küldj el engem. Uram, hadd legyek pecsétgyűrű a te kezedben. Oda megyek, azt teszem és azt mondom, amit te jónak látsz.


Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük mindazt, amiben megítéltél minket ma este, de köszönjük, hogy nem hagytad abba, hanem azt mondtad, hogy a múltat tegyük végképp a te kezedbe, bármi is történt abban. Figyeljünk rád, te felemelsz minket, megmosol és megtisztítasz. Szolgádnak nevezel, és aztán elküldesz a szolgálatba, és ránk bízod a legdrágább kincset, az evangélium hirdetését.

Urunk, mi magunktól megfelelni ennek nem tudunk. Köszönjük, hogy te, ha hiszünk benned, a küldő, a mindenható Isten ott állsz mögöttünk. Urunk, itt vagyunk, küldj el minket! Így kérünk, Urunk, hogy küldjél azokhoz, akiket el akarsz hívni majd az evangélizációs hétre. Így kérünk, Urunk, hadd legyünk küldöttjei újra és újra a te ügyednek, az evangéliumnak. Hadd beszéljünk szavakkal és cselekedetekkel, életvitelünkkel és családi életünkkel a te szeretetedről, és arról, hogy te létezel.

Kérünk Istenünk, használj fel a te országod ügyében úgy, ahogy az neked kedves, s ahogy az neked jó! S kérünk, bocsásd meg mindazt a mulasztást, amit ebben a kérdésben vétettünk ellened, és így mások ellen is. És kérünk, segíts nekünk sebeket mosni, akár mi ejtettük azokat, akár más valaki.

Köszönjük azt is, hogy időnként még arra is adsz lehetőséget, hogy jóvá tegyünk valamit abból, amit mások ellen vétettünk. Áldunk és dicsőítünk ezért. És kérünk, Urunk, hogy maradj velünk, és hadd éljük át a te sorozatos áldásodat.

Ámen.