PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2002. szeptember 1.
(vasárnap)

Cseri Kálmán


A PÁSKA


Alapige:2Móz 12,29-33

Történt azután éjfélkor, hogy megölt az Úr minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, a trónján ülő fáraó elsőszülöttjét csakúgy, mint a tömlöcben levő foglyok elsőszülöttjét, az állatok első fajzását is. Azon az éjszakán fölkelt a fáraó és összes szolgája, meg valamennyi egyiptomi, és nagy jajveszékelés támadt Egyiptomban, hiszen nem volt ház, ahol ne lett volna halott.

A fáraó még éjszaka hívatta Mózest és Áront, és ezt mondta: Induljatok, menjetek ki az én népem közül Izráel fiaival együtt, menjetek és tiszteljétek az Urat, ahogyan kívántátok. Vigyétek juhaitokat és marháitokat is, ahogyan kívántátok, csak menjetek! Kérjetek áldást rám is! Az egyiptomiak is erőltették, hogy sürgősen bocsássa el a népet az országból, mert ezt mondták: Így mindnyájan meghalunk!


Imádkozzunk!

Istenünk, hálásan köszönjük az elmúlt nyár sok-sok ajándékát, szépségét, lehetőségét. Köszönjük, hogy most az új tanév elején téged hívhatunk segítségül. Adj nekünk egész éven át egészséget, jókedvet, szorgalmat, és engedd, hogy növekedjünk tudásban is, lelkiekben is, és a hitünk is hadd erősödjék tebenned.

Könyörgünk hozzád azokért a tanítókért, tanárokért, akik foglalkoznak velünk. Adj nekik is türelmet, fizikai erőt, tőled való szeretetet, felülről való bölcsességet.

Kérünk téged, Jézus Krisztus, te légy itt a középen, és a te jelenléted tegye istentiszteletté együttlétünket. Add, hogy mindnyájan: gyermekek és felnőttek, megértsük szavadat, amit üzensz nekünk, és valóban hit, remény és szeretet töltse be a szívünket.

Ámen.


Igehirdetés

Szeretettel köszöntöm elsősorban ma a gyerekeket, szüleiket, nagyszüleiket, szeretteiket és mindannyiunkat, hiszen ez családi istentisztelet, amikor együtt lehetünk Isten előtt kicsik és nagyok. Ezeken az alkalmakon a kicsik menetrendjéhez alkalmazkodunk mindig. Ma arról az igéről lesz szó, ami a gyermek-istentiszteleteken következik. Még a nyár elején Mózes második könyvét kezdtük tanulmányozni a gyerekekkel, és ma érkeztünk a 12. fejezethez. Amit mondok, azt igyekszem úgy mondani, hogy a legkisebbeknek is érthető legyen, és ha ezt sikerül elérni, akkor egészen bizonyos, hogy a köztünk levő legrégebben templomba járóknak is adhat Isten üzenetet. Ennek a hosszú történetnek csak a végét olvastam fel most a Bibliából.

* * *

Remélem, emlékeztek még arra, hogy több vasárnapon keresztül láttuk ebből a bibliai könyvből, milyen nehéz sora volt Isten népének Egyiptomban a rabszolgaság idején. Úgy kellett építkezniük, hogy az építőanyagot is nekik kellett előállítani, és ami nem volt kéznél, azt nekik kellett összegyűjteni, valahonnan messziről összefuvarozni, és úgy elkészíteni a szükséges anyagot. Egyre többet követeltek tőlük a rabtartóik, és mivel nem tudták teljesíteni, csattogott az ostor a hátukon. Ütötték-verték őket, ők meg kénytelenek voltak ezt tűrni, mert tehetetlenek voltak. Nem tudták kiszabadítani magukat ebből a rabszolgaságból, és senki nem volt, aki kiszabadíthatta volna őket. Egyet tehettek, hogy kiáltottak. Kihez?

Voltak köztük azért, akik még bíztak Istenben. Sokan már azt mondták: rajtunk Isten sem segít. Ha ezt megengedi Isten, hogy bennünket így kínozzanak, akkor talán nincs is, vagy nem is szeret már bennünket, vagy elfeledkezett arról, hogy mi az Ő népe vagyunk. Voltak azonban, akik sírva, jajgatva is Istenhez kiáltottak és rendületlenül bíztak abban, hogy Isten hallja ezt a kiáltást és valami módon válaszolni fog rá. Bíztak abban, hogy ha van valaki, aki segíthet rajtuk, az a mindenható, élő Isten.

És nem hiába reménykedtek Istenben. Isten hallotta ezt a kiáltást, számon tartotta az imádságukat. És megbízott valakit azzal, hogy járjon közben értük. Ki volt az, akit megbízott Isten? Mózest. Volt neki egy testvére, aki szépen tudott beszélni, Áron. Őket bízta meg Isten azzal, hogy kérjék meg az egyiptomi királyt, a fáraót, hogy engedje el a népet, hogy áldozatot mutasson be. Ők meg is jelentek a fáraónál, a fáraó azonban elkergette őket, hallani sem akart erről: még csak az hiányoznék, hogy eltűnjön az országból az ingyen munkaerő. Semmiképpen nem engedte el őket. Megkeményítette magát.

Akkor Isten különböző csapásokkal puhította a fáraó kemény szívét. És most, ha magunk között lennénk és összeszedegethetnénk, akkor biztos mind a kilencet, amiről eddig szó volt, el tudnátok sorolni. Én most csak néhányra emlékeztetlek titeket: Ihatatlanná vált az ivóvíz, békák lepték el az egész országot. Lapátolni lehetett a békákat. Én egyszer láttam ilyet a mi országunkban is. Azután járvány pusztított: először az állatok közül hullott el sok, azután az emberek közül betegedtek meg és haltak meg sokan. Olyan jégeső volt, hogy még a leveleket is leverte a fákról, nemcsak a gyümölcsöt. Ami még megmaradt zöld növény, azt megették a sáskák. Majd sötétség volt három napig.

Amikor egy ilyen csapás jött, a fáraó mindig megígérte: elmehettek, csak kérjétek Istent, vigye el rólunk ezt a csapást. Isten elvitte a csapást, a fáraó pedig azt mondta: nem mentek sehova. És ez így ismétlődött kilencszer egymás után. Mehettek, nem mehettek... Akkor Isten azt mondta: elég! Most fog történni valami olyan szörnyűség, ami összetöri a fáraó kemény szívét, és nemhogy elengedi, hanem elküldi a népet az országból. Erről a szörnyűségről szeretnék ma beszélni nektek.

Erről azonban Isten az Ő népét előre tájékoztatta, hogy őket ne érje semmi veszedelem. Ők tudhatták, hogy mi Isten terve, és védekezhettek a baj ellen úgy, ahogy Isten azt is megmondta pontosan, hogyan védekezzenek. Furcsa volt Istennek ez a parancsa, de olyan szép ez itt a Bibliában, hogy amikor meghallotta a nép Mózestől és Árontól, hogy mit parancsol nekik Isten, mindent pontosan úgy cselekedtek, ahogy azt az Úr megparancsolta Mózesnek és Áronnak.

Mit parancsolt az Úr Mózesnek és Áronnak?

Először megmondta, mi történik azon az éjszakán. Az fog történni, hogy minden családban meghal a legidősebb gyerek, sőt még az állatok legidősebb kölyke is elpusztul, és ez fogja megtörni a fáraó szívét, mert az ő legidősebb fia, a trónörökös is meg fog halni, és az óriási csapás egy uralkodóházban. Éppen ezért a nép előző este csomagoljon össze, öltözzenek fel, vegyék fel a sarut. Akkori szokás szerint kössék körül a ruhájukat egy övvel; abba bele lehetett tűrni a hosszú ruhát, hogy ne legyen útban a gyaloglásnál, és valami különöset csináljon minden család:

Ennek a hónapnak a tízedikén vegyenek egy bárányt. Azt négy napig etessék otthon, és tizennegyedikén minden család vágja le a bárányt. A véréből egy keveset kenjenek az ajtófélfára meg a szemöldökfára. Mert amikor éjszaka jön majd az öldöklő angyal, a bárány véréről ismeri meg, hogy ott Isten népe lakik. Oda nem fog bemenni, csak az egyiptomiak házába. Utána pedig süssék meg a bárányt úgy egészben, és az éjszaka folyamán egyék meg a húsát. Ha túl kicsi egy család, beszéljenek össze a szomszéddal, és két család ülje körül a bárányt, mert ez a bárány Istennek bemutatott áldozat, de ebből most ők is részesedhetnek. Ez azt fejezte ki, hogy meg kell erősíteni az Istennel való kapcsolatukat, és meg kell erősíteni az egymással való összetartozásukat. Ezért kellett az egész családnak ott lennie minden házban. Ha mégis maradna a bárányból, azt reggel égessék el.

Ezt Mózes és Áron elmondták az embereknek, az emberek pedig mindent pontosan így cselekedtek. Ez nem volt kis dolog. Miért nem volt kis dolog, hogy pontosan így cselekedtek? Mert kilencszer már volt huzavona: mehettek, nem mehettek, mehettek, nem mehettek. Itt már mondhatták volna nyugodtan: velünk ne szórakozzék senki sem. Se a fáraó, se Mózes. Most összecsomagolunk, útra készen vagyunk, és a végén még sem mehetünk el.

Érdekes, hogy ezt senki nem mondta, mert amikor Isten valami komoly parancsot ad az Ő népének, és ez a nép bízik Istenben, akkor Isten hitet is ad ahhoz, hogy komolyan vegyék a szavát. Mindenki összecsomagolt és útra készen voltak. És valóban így történt: tizedikén minden családba beköltözött egy bárányka. A gyerekek megsimogatták a puha bundáját, és négy napig etették, itatták. Négy nap múlva levágták. A családfő, az édesapa egy kis vért kent az ajtófélfára. Pontosan úgy, ahogy azt Isten mondta. Azután megsütötték. Körülülte a család, és azt az éjszakát ébren töltötték. A kicsiknek is szabad volt fennmaradniuk és együtt várták - mit vártak? -, hogy mit fog Isten cselekedni. Hogyan fogja Isten megvalósítani azt, amit megígért. Isten ígéretére vártak. Istennek engedelmeskedtek, mert azt tették, amit mondott, és Isten ígéretének a beteljesedésére vártak. Együtt.

Hajnalban elhangzott a királyi parancs: menjetek innen minél gyorsabban! S milyen jó volt, hogy összecsomagoltak este, hogy fel is öltözött mindenki, hogy útra készek voltak. Semmi tennivaló nem volt, csak körülnéztek még, hogy nem felejtenek-e ott valamit. Mindenki felvette a kis motyóját,és nekiindultak a szabadulás útjára. Vissza arra a földre, ahonnan valamikor kikerültek. És még a hitetleneknek is látniuk kellett, hogy bizony szó szerint igaz az, amit Isten az Ő népének többször megígért, hogy "én vagyok az Úr és rajtam kívül nincs Szabadító!"

Íme, a leghitetlenebbek is kénytelenek voltak látni, hogy Isten ki tudja őket szabadítani ebből a reménytelen helyzetből is. Isten tud olyat tenni, ami összetöri még a fáraó kemény szívét is. Isten nem feledkezett el arról, amit még jóval régebben megígért az Ő népének, amit most Mózeséken keresztül újra megígért. Isten nem beszél össze-vissza a levegőbe. Ő igazat mond, emlékszik arra, amit megígért és pontosan beteljesíti. Látniuk kellett, hogy csakugyan Ő az Úr, és rajta kívül nincs szabadító.

Még azt is megparancsolta Isten Mózeséken keresztül a népnek, hogy ha majd megérkeztek az ősi földre, ahol atyáitok laktak, akkor ezt a napot mindig ünnepeljétek meg. A niszán hónap tizennegyedikét. Két dolgot igyekezett mindenki megjegyezni, és a legkisebb gyerek fejébe és szívébe is belevésték ezt a két dolgot. Az egyik az volt, hogy a bárány vére megmentett minket a haláltól. Amikor minden családban volt halott, ott sehol sem volt, ahol a bárány vére az ajtón. És Isten ki tudott szabadítani minket ebből a reménytelen rabszolgaságból is. A bárány vére megmentett a haláltól, és Isten kihozott minket a rabszolgaságból.

Sőt Isten még azt is mondta nekik, hogy ne csak egy napig ünnepeljenek, mert ez olyan nagy dolog, ami történt akkor, hogy egy hétig ünnepeljenek: tizennegyedikétől huszonegyedikéig. Az elején is legyen egy teljes ünnepnap, a végén is. Közben tanítsák meg a gyerekeket is arra, hogy milyen hatalmas a mi Urunk, aki annak idején őseinket megmentette a haláltól és kihozta a rabszolgaságból. Minden gyereknek tudnia kellett: "Én vagyok az Úr, és rajtam kívül nincs szabadító." Így is történt ez, megünnepelték minden esztendőben.

Most két dolgot szeretnék ebből a történetből kiemelni. Pontosabban két kérdést szeretnék feltenni nektek. Az egyik látszólag nem tartozik ide, semmi köze az egészhez, de meglátjátok, milyen szorosan idetartozik.

Ki tudja, hogy az Úr Jézus milyen napon halt meg, amikor a Golgotán keresztre feszítették? Erre az is válasz: nagypénteken, de akkor azt kérdezem: nagypéntek akkor melyik hónap hányadikára esett? Niszán hónap tizennegyedikére. Ez vajon véletlen volt? Ez tudatos volt. Azért ette meg Jézus előző este a tanítványokkal a páskavacsorát, mert Ő akkor akart meghalni a kereszten, amikor minden családban vágni kezdték a páska bárányt, amelyik arra emlékeztette az embereket, hogy a bárány vére megmentett minket a haláltól és Isten ki tud szabadítani mindenféle rabszolgaságból.

Amikor a páska bárányokat ölték, és jelképesen akkor is még egy kicsi bárányvért az ajtóra kentek, akkor folyt ki az Úr Jézus vére a kereszten, mert ténylegesen kifolyt. Az egyik római katona az oldalába döfött egy dárdát, és János pontosan leírja, hogy vizenyő és alvadt vér folyt ki onnan, ami a frissen beállt halálnak a jele volt. És ekkor értették meg Jézus tanítványai is, hogy mit mondott Keresztelő János, amikor Jézust először mutatta be a sokaságnak, és a Jordánban megkeresztelte. Azt mondta: "Íme az Isten Báránya, aki magára veszi a világ bűnét." Itt van az összefüggés, most értették meg. Eddig minden család azon a napon levágott egy bárányt és emlékeztek arra, hogy Isten annakidején a bárány vérével mentette meg őket a haláltól, és kihozta őket a rabszolgaságból.

Most pedig nagypénteken az Isten Báránya hal meg, és mostantól kezdve nem kell bárányokat öldösni, mert azok csak emlékeztettek arra, hogy Isten mit tett. Jézus Krisztus kereszthalála viszont egyszer és mindenkorra minden ember számára azt jelentette, hogy aki hisz Őbenne, azt megmenti az örök haláltól, a kárhozattól is, és ki tudja szabadítani mindenféle rabságból.

Miféle rabságban vannak emberek? Milyen rabság kötöz meg sokszor minket is? Nem olyan régen mondta valaki közületek, mint nagy-nagy örömét és újságot, hogy képzeljem el: neki most már szabad nem bántania a testvérét. Ez így bután hangzik, de aki ismerte őt régen, az érti, hogy a család legfőbb bánata az volt, hogy nem tudott elmenni az öccse mellett úgy, hogy legalább bele ne csípjen, meg ne húzza a haját, oda ne firkáljon valamit a füzetébe. Ebből aztán folyamatos veszekedés és békétlenség volt. Ez a fiú az egyik nyári csendeshéten kinyitotta a szívét az Úr Jézus előtt, és azt mondta: Úr Jézus, én azt akarom tenni mostantól, amit te akarsz. Nem volt nehéz felismernie azt, hogy az Úr Jézus nem akarja, hogy örökké az öccsét szekírozza. Sőt, sok kedvességet és jót tesz vele azóta. Neki ez nagy élmény: szabad nem bántanom. Ez bután hangzik, de annak, aki hosszú ideig amiatt szenvedett, hogy mindig bántanom kell, mert valami arra sarkall, hogy valami rosszat tegyek neki, annak ez nagy öröm ám, hogy nem kell, sőt szabad valami jót tennem. Kiszabadította Jézus ebből a rabságból.

Ugyanezt mondta el nekem nem olyan régen egy férfi, aki sokáig italozott, alkoholista volt, és ugyanígy az Úr Jézust befogadta a szívébe. Azt mondta: szabad nem innom. Addig nem tudta megállni, hogy ne igyék. Ha nem kínálták is. Most meg szabad nem innia. Ez nagy szabadság ám!

Eszembe jutott valaki, aki meg amiatt örvendezett, hogy szabad nem hazudnia. El lehet mondani a dolgokat pontosan úgy, ahogy történt. Nem kell megváltoztatni. Addig mindig valami kanyart adott az elbeszélésében. Lehetőleg úgy, hogy ő jobb színben tűnjék fel, valaki mást meg befeketített. Most nem kell. Úgy is el lehet mondania, ahogy pontosan volt. Még akkor is, ha ő volt a hibás. Ezt szégyenkezve be lehet vallani: sajnos én szúrtam el, bánom, legközelebb nem szeretném. Ehhez azonban ki kellett szabadítani őt a hazugság rabságából, a másikat az ital rabságából, azt a kisfiút meg abból, hogy örökké bosszantsa az öccsét.

Jézus Krisztus ma is ilyen szabadságra segít el minket. Kiszabadít mindenből, ami megkötöz, ami kényszerít, ami rosszra visz, és felszabadít mindarra, ami Istennek kedves, ami az embereknek is jó, és ami nekünk is örömöt szerez.

Bizony, nekünk is érdemes a fejünkbe és szívünkbe vésni, hogy a Bárány vére megment a haláltól, vagyis: aki hiszi, hogy Jézus Krisztus helyette halt meg a kereszten, azt Ő egészen megtisztítja.

Tanultuk aranymondásként a János leveléből azt, hogy "Jézus Krisztus vére megtisztít minket minden bűntől." Ez azt jelenti: Aki hiszi, hogy Ő helyettünk halt meg a kereszten, az teljes bocsánatot kapott. Azt Isten olyan tisztának látja, mint az Ő egyszülött Fiát, Jézust. A másik: Ő ma is ki tud szabadítani mindenféle rabszolgaságból. Abból is, amiből a magunk erejéből nem tudtunk megszabadulni. Abból is, ahol a nevelés minden eszköze csődött mond. Mert ma is igaz, amit Isten mondott: "Én vagyok az Úr, és rajtam kívül nincs Szabadító!" Ez az egyik, amit szerettem volna kérdezni, illetve mondani.

A másik pedig: kinek parancsolta itt Isten, hogy mindezt, amit részletesen elsoroltam, hajtsák végre? Vegyenek bárányt, süssék meg, egyék meg, közben várjanak. Nem kivételezett embereknek, nem csupán a nép vezetőinek, hanem a családoknak. A családnak kellett megvásárolnia a bárányt, megsütni, körülülni, együtt elfogyasztani. Legfeljebb, ha a szomszédban volt egy kis létszámú család, azzal összefogtak, de akkor is mint család ülték körül ezt, és engedelmeskedtek Istennek. A család volt a népnek az a sejtje, az a legkisebb egység, amelyik, ha egészséges, egészséges a nép. Amelyik, ha beteg, beteg a nép.

Nálunk a családokban sokféle betegség rombol. Sok helyen van veszekedés. Veszekednek a szülők egymással, veszekednek a gyerekek egymással, veszekednek a gyerekek a szülőkkel, és viszont. Veszekednek a szomszédok egymással. Nem tisztelik az időseket. Az idősek meg néha úgy akarnak segíteni, hogy az nem segítség, nem lenne szabad beleszólni mások életébe. Mindenütt bajok és a bajoknak a következményei.

Isten ennek a tanévnek az elején arra irányítja a figyelmünket, hogy a család körülülheti az élő Jézus Krisztust, az Istennek Bárányát. Minden család középpontjába kerülhet Jézus Krisztus. A család minden tagja pedig kérdezheti: Úr Jézus, mit akarsz, hogy cselekedjünk? Nekem is van ötletem, a másiknak is - ezt mind elmondjuk, és most arra várunk csendesen, útra készen, mint akkor Izráel népe, hogy Te merre akarsz indítani minket. Mi csakugyan azt akarjuk tenni, amit te fogsz nekünk mutatni. Mert tudjuk, hogy szeretsz minket. Tudjuk, hogy jobban tudod, mi jó nekünk, mint mi magunk. Ezért kérdezünk tisztelettel téged, hogy most, ebben az esetben, mit tegyünk. Ezért nyitjuk ki a Bibliát, mert szeretnénk egyre jobban megismerni téged és a te akaratodat. Ezért imádkozunk együtt is, mert szeretnénk tőled elkérni mindent, és neked megköszönni mindent.

Ahol így Jézus egy család középpontjába kerül, ott meggyógyul a család. Erre nézve is tudnék sok-sok példát mondani. Egyszer csak elmaradtak a veszekedések - mondta a múltkor valaki. Kérdeztem: mégis, minek tulajdonítja ezt? Mikor kezdődött ez el? Mettől kezdve maradtak el? Az ám! Minden este összejövünk és tíz percig Bibliát olvasunk, meg imádkozunk, és azóta valahogy nincsenek veszekedések. Nincsenek, mert beköltözött a családba az, aki azt mondta magáról: Én vagyok a békesség. Jézus Krisztus.

Van egy javaslatom. Mi lenne, ha minden család, akikből ma itt van valaki, ma elkezdenek egy ilyen körülülést? Minden este tíz percet rászánni, hogy körülüljük az Úr Jézust, aki az Ő igéjében jelen van. Itt is itt van. Elővenni egy Bibliát (gyermek-, vagy felnőtt-), abból egy rövid szakaszt elolvasni. Ha van kedvük a gyerekeknek, megbeszélni, utána imádkozni. Megköszönni az elmúlt napot, Isten elé vinni a problémáinkat, és nyugodalmas jó éjszakát kívánni egymásnak. Tessék kipróbálni, milyen változások fogják ezt követni.

Aki erről csak elmélkedik, meg tervezgeti, de nem kezdi el, annak az életébe semmilyen változás nem fog bekövetkezni, ezt előre meg lehet mondani. De ahol ilyen módon Jézust behívják, beengedik a családba, és a család körülüli Őt, ott elkezd változni emberek gondolkozása, érzelemvilága. Az az indulat lesz bennünk, ami Jézusban, és nem az, amivel sebezzük egymást. Ott istentiszteletté válik minden ilyen csendesség, és elkezdődik a szabadulás. Sokféle rossz szokástól megszabadulhattok. Sokféle félelemtől megszabadít minket az Úr Jézus: önzéstől, békétlenségtől és így tovább.

Ha nem tudnátok, Jézusnak a neve is azt jelenti: Szabadító. Amikor ma aranymondásnak megtanuljuk, hogy "Én vagyok az Úr és rajtam kívül nincs Szabadító", akkor ti nyugodtan gondolhattok a szabadító Jézus Krisztusra, aki mint Isten Báránya helyettünk is elvérzett a kereszten, és aki minket is ki tud szabadítani minden rosszból, amiből saját erőnkből nem tudunk megszabadulni.

Azt szeretném most javasolni, hogy egy percig maradjunk csendben, és aki akarja, magában köszönje meg az Úr Jézusnak, hogy az Ő vére minket is megszabadít az örök haláltól, és kérje Őt arra, hogy szabadítsa ki valamiből, amiből most szeretne megszabadulni. Valamilyen bűnből, rossz szokásból, félelemből. Próbáljunk mindnyájan az Úr Jézussal beszélni.


Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, köszönjük, hogy hallottad mindannyiunk imádságát. Köszönjük, hogy mi is kiálthatunk hozzád, és te minden kiáltásra válaszolsz. Szeretnénk tőled kérni az előttünk levő időre áldást, oltalmat. Kérünk, munkálkodj a családunkban, hogy tudjunk mi is körülülni téged, aki a te igédben és Szentlelked által jelen vagy közöttünk.

Készíts sok-sok áldott családi áhítatot. Indítsd a szívünket egyszerű, őszinte imádságra. Segíts, hogy mindnyájunknak legyen előbb-utóbb igazi kapcsolatunk teveled. Te pedig légy a szabadítónk! Szabadíts meg minden rossz gondolattól, szorongástól, elbizakodástól, önzéstől. Mindattól, amivel megkeserítjük egymás életét.

Szabadíts fel minket az igazi szeretetre, az egymásnak való szolgálatra, a benned megtalált örömre.

Ámen.