PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2002. augusztus 11.
(vasárnap)

Cseri Kálmán


TÓVÁ LESZ A DÉLIBÁB


Alapige:Ézs 35

Örülni fog a puszta és a szomjas föld, vigad a pusztaság, és kivirágzik rajta a nárcisz. Virágba borul és vigad, vígan örvendezik. Része lesz a Libánon pompájában, a Karmel és Sárón díszében. Meglátják az Úr dicsőségét, Istenünk méltóságát. Legyetek erősek, ne féljetek! Íme, jön Istenetek, és bosszút áll, jön Isten, és megfizet, megszabadít benneteket!

Akkor kinyílnak a vakok szemei, és megnyílnak a süketek fülei. Szökellni fog a sánta, mint a szarvas, és ujjong a néma nyelve. Mert víz fakad a pusztaságban, és patakok erednek a pusztában. Tóvá lesz a délibáb, és víz fakad a szomjas földön. Ahol azelőtt sakálok tanyáztak, nád és káka terem. Jól megépített útja lesz, amelyet szent útnak hívnak. Nem jár azon tisztátalan, csak az Úr népe járhat rajta, bolondok nem tévednek rá. Nem lesz ott oroszlán, nem megy rá ragadozó vad, ilyen nem lesz található, hanem a megváltottak járnak rajta.

Amikor visszatérnek, akiket az Úr kiváltott, ujjongva vonulnak a Sionra. Öröm koszorúzza fejüket örökre, boldog örömben lesz részük, a gyötrelmes sóhajtozás pedig elmúlik.


Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, szeretnénk az angyali seregekkel együtt vallani: szent, szent, szent az Úr, a seregeknek Ura, teljes az egész föld az Ő dicsőségével.

Megvalljuk bűnbánattal, hogy olyan sokszor meglopjuk a te dicsőségedet. Oly sokszor nem adunk neked dicsőséget, amikor pedig egészen nyilvánvaló, hogy mindent neked köszönhettünk, amikor te őriztél meg, te ajándékoztál meg, te igazítottál el, te segítettél egyről a kettőre jutni, és akkor vagy szó nélkül tudomásul vesszük, vagy elkezdünk dicsekedni, vagy még a te áldásaid birtokában is elégedetlenek vagyunk. Isten, légy irgalmas nekünk, bűnösöknek!

Bocsásd meg azt a bennünk lapuló rejtett dicsőségvágyat, ami újra és újra szóhoz jut az életünkben. Bocsásd meg, hogy provokáljuk sokszor, hogy dicsérjenek meg bennünket. Bocsásd meg, hogy ez a régi romlott természetünk ennyire éhes a dicsőségre. Segíts el mindnyájunkat, Istenünk oda, hogy tudjunk egyedül téged dicsőíteni. De téged teljes szívünkből, egész lényünkkel dicsőíteni, magasztalni és áldani, mert egyedül te vagy Isten és egyedül te vagy méltó minden dicséretre.

Engedd, hogy ez a mostani istentiszteletünk is ennek a jegyében menjen végbe.

Köszönjük hűségedet, köszönjük, ahogy hordoztál az elmúlt héten, köszönjük testi és lelki ajándékaidat, amiket adtál. Köszönjük azt is, amiket elkészítettél, de nem kellettek nekünk. Bocsásd meg, ha az imádságra készített csendet is hangossággal töltöttük, ha az elkészített ige nem fér bele a napirendünkbe, ha még mindig azt gondoljuk, Jézus Krisztus, hogy nálad nélkül is cselekedhetünk bármit, ami értelmes, tiszta, hasznos és nemes.

Segíts el minket több világosságra. Hadd ismerjünk meg mindenekfelett téged magadat sokkal jobban. Ennek a fényében hadd ismerjük meg önmagunkat is, a magunk valóságos képét. Ugyanakkor ragyogtasd fel előttünk, hogy kikké akarsz formálni minket.

Köszönjük, hogy még mindig nem mondtál le rólunk. Köszönjük, hogy mindannyiunkkal szép terved van. Mindnyájunk számára elkészítetted azt, ami az élethez és az örök élethez szükséges. Köszönjük, hogy isteni gazdagságodat nagy szeretettel szétosztod gyermekeid között.

Taníts minket úgy hinni, hogy megajándékozhass minket. Ne a szegénységünk miatt panaszkodjunk, hanem tőled kapott gazdagságunkkal tudjunk szolgálni dicsőségedre és mások javára.

Kérünk alázatosan, hogy gazdagíts meg minket most is. Ismered szükségeinket, látod mostani erőtlenségünket is, könyörülj rajtunk és növeld hitünket, hogy legyen kezünk, amivel elfogadjuk ajándékaid. Töltsd meg tartalommal ezt a csendet, töltsd meg önmagaddal a szívünket.

Ámen.


Igehirdetés

Bibliaolvasó kalauzunk szerint Ézsaiás próféta könyvét olvassuk most napról napra, és többen panaszkodtak, hogy milyen nehezen érthető fejezetek követték egymást az elmúlt napokban is. Valóban, nem egyszerű azonnal és jól érteni ezeket a régi próféciákat. Sok mindent kellene ismernünk ahhoz, hogy tudjuk, mi mire vonatkozik. Ezt a most hallott részt holnap olvassuk a kalauz szerint. Szeretném felragyogtatni ennek a mondanivalóját. Hadd lássuk meg, hogy ha tudjuk, miről van szó, milyen világos is Isten igéje, és milyen gazdag. Milyen sok biztatás, vigasztalás, bátorítás van benne, amire mindannyiunknak nagyon nagy szükségünk van.

Ez, amit most hallottunk, egy prófétai igehirdetés volt, ami akkor hangzott el, amikor Izráel népe még a babiloni fogságban volt, de Isten már arról beszélt nekik, hogy mi lesz utána. Ez maga már lelkigondozás volt a csüggedt nép számára, hogy lesz utána valami, hogy nekik van jövőjük, hogy nem az ítélet volt Isten utolsó szava. Itt már tudták, hogy megérdemelték az ítéletet. Mindenféle buta bálványt imádtak az élő Isten helyett és mellett. Kiléptek a szövetségből, megcsalták az ő hűséges Urukat, Istenüket, és ennek ez lett a következménye, hogy mivel otthagyták Őt, magukra maradtak. Isten azonban végtelen szeretettel utánanyúl az Ő népének. Nem felejtkezik el róla, nem hagyja őket a fogságban. Nem az volt az ítélet célja, hogy elpusztuljanak, hanem az, hogy megtisztuljanak. Hogy újra odaforduljon ez az Istennel szemben hűtlen nép Istenéhez teljes szívével, és meggyőződéssel tudja Őt imádni. S mihelyt ez a készség felébred a szívekben, Isten véget vet az ítéletnek.

Ennek a prófétai igehirdetésnek a kulcsmondata ez: Íme, jön Istenetek, és megszabadít benneteket! Isten szabadító Úr!

Semmi mást nem szeretnék ma mondani néktek, csak ezt, amit magam is oly sokszor és sokféleképpen átélhettem: Isten valóban szabadító Úr. Nincs az a bűn, amire ne lenne nála bocsánat, nincs az a szenvedély, amiből Ő ne tudna kiszabadítani végleg és teljesen. Nincsenek olyan lelki kötelékek, megkötözöttségek, amiből Ő ne tudná kiszabadítani azokat, akik hozzá fordulnak.

Nincs olyan öröklött tulajdonság vagy rossz beidegződés, vagy másokat megterhelő rossz szokásunk, amiből ne tudna szabadulást adni. Isten azokat, akik hozzá fordulnak segítségért, nem leszoktatja, nem fokozatosan erősítgeti, hogy aztán ők saját erejükből elhagyják, ami rossz, hanem Ő szabadító Úr. Az Ő szavára csakugyan lehullanak a bilincsek, az Ő szavára olyan csodák történnek, amikről itt olvastunk, hogy a pusztában egyszer csak víz fakad, és folyni kezd egy patak ott, ahol nem volt patak. A vakok szemei megnyílnak, a kétségbeesett embernek újra reménysége lesz. Annak, akit nem bírt el a lába és erőtlenül lógott a keze és félelemtől remegett a szíve, egyszerre belső tartása lesz. Annak, aki lemondott már magáról is, meg arról is, hogy van jövője és van értelme ennek az egész nyomorult életnek, egyszerre célja lesz. Reménység éled a szívében, másokban is tudja tartani a lelket, és Istent dicsőítő, másoknak hasznos életet él.

Ez az igehirdetés erről szólt a fogságban levőknek: Jön Istenetek és megszabadít titeket!

Mielőtt még végigfutunk azokon a gyönyörű képeken, amiket használ a próféta ebben a prédikációban, egy kicsit időzzünk ennél a gondolatnál. Még fogságban van a nép, de már hangzik az evangélium, az örömhír, hogy van szabadítótok. Az az Isten, aki megengedte, hogy fogságba vigyenek titeket, fog hazahozni onnan a fogságból benneteket. Nem vetette el az Úr az Ő népét, terve van veletek. Van értelme élni, és az Ő ígéreteire egészen bizonyos, masszív reménységet építhettek, mert ez a reménység nem illúzió, nem olcsó önvigasztalás, hanem valóra fog válni.

Olyan szép ez a kép ennek a prédikációnak a kellős közepén: Tóvá lesz a délibáb. Majd látjuk, mit jelentett ez.

Jó lenne, ha engednénk, hogy egészen a szívünk mélyéig szivárogjon ez az örömhír: Isten szabadító Úr, és úgy közeledik hozzánk is, mint Szabadító. Egyedül Ő tudja, hogy itt közülünk is ki milyen lelki állapotban van most, és miért jutott oda, ahol van. Egyedül Ő tudja, hogy melyikünknek a gondolatait mi kötözi, mi terhel meg. Mi miatt van esetleg csüggedés vagy kétségbeesés a szívünkben. Egyedül Ő tudja, hogy mi miatt juthat el valaki oda, hogy már saját magára is csak legyint és lemond arról, hogy lehessen változás, megoldás, kiút, jövő a számára.

Ha csak körülnézünk is, vagy egyetlen napilapnak egyetlen számát elolvassuk, vagy egyetlen napnak a híreit kiértékeljük, minden okunk megvan arra, hogy kétségbeessünk. Hogy uralkodik egyre jobban ebben a világban szűkebb és tágabb környezetünkben a hazugság, az erőszak, az önzés! Mennyire mindennapivá és természetessé válik a gyilkolásnak felsorolhatatlanul sok fajtája. Akinek még érzékeny a lelke, az okkal kétségbeeshet. Akinek már cserzetté vált a lelke, az legyint az egészre. Ezt is meg lehet szokni. És ebbe a világba hangzik bele az Istentől származó örömhír: ne szokjuk meg, ne mondjuk le arról, hogy másként is folytatódhat. Isten jövőt készített az emberiségnek, a mi népünknek, a benne hívő népnek és személy szerint nekünk is. Kérdés: elhisszük-e neki, az igének, az Ő prófétáinak, apostolainak, hogy jövőt készített, és elindulunk-e azon az úton, amelyiken megérkezhetünk ebbe a célba?

Ha egy kicsit megpróbáljuk beleélni magunkat a fogságban élő nép lelki helyzetébe, akkor még inkább megelevenednek ezek a képek, és még többet mondanak a számunkra.

Azt a népet akkor megterhelte a múltja. Az, hogy valóban vétkeztünk Isten ellen, durván megbántottuk Őt, megérdemeljük, hogy megítélt bennünket. Nagyon megterhelte a jelene. Az, hogy itt vagyunk több ezer kilométerre a szülőföldünktől. Romokban áll a templom. A győzedelmes pogány ellenségünk a földdel tette egyenlővé a hazánkat, az otthonunkat. Itt vagyunk idegenben, s ki tudja, hogy valaki közülünk hazakerülhet-e még. Ezt ugyan megígérte Isten már a fogságba vitel előtt világosan. Jeremiás próféta volt ennek a hirdetője, de sokan nem hittek neki. Voltak, akik hittek és várták az ítélet, a fogság végét, de ők is egyre csüggedtebbekké váltak, ahogy teltek az évtizedek.

A nyomorúság idején az egyik bajunk mindig az, hogy tiltakozunk ellene. Nem látjuk a célját, az értelmét, és megkeseredünk. A másik baj az szokott lenni, hogy lemondunk arról, hogy lehet ez még jobban is, pontosabban, hogy beteljesíti Isten, amit ígért. Az is baj szokott lenni, ha megszokja az ember. Mindenhez hozzá lehet végül is szokni, és a végén fel sem tűnik már, hogy rabságban él, különösen annak, aki abban született. Neki az a normális, mert nem tudja, milyen lehetne, ha szabad lenne.

Mindezektől a lelki nyomorúságoktól meg akarja szabadítani Isten a népét. Azt mondja: a fogságnak célja van, a fogságnak vége lesz, és a fogság után neki a népével nagyon szép terve van. Már most lehet készülniük arra, hogy akkor majd használható eszközök legyenek Isten kezében, és már most megkönnyíti nekik a fogság nyomorúságát, ha tudják, hogy ennek vége lesz, értelme van és utána szép jövő vár rájuk. Erről szól ez a prófétai igehirdetés. Így akarja Isten az Ő népében tartani a lelket, sőt így akar lelket önteni a csüggedt, a kétségbeesett emberekbe. Ézsaiás ilyen egyszerű, de gyönyörű és kifejező természeti képekkel szemlélteti mi lesz akkor, ha ez a nép újra szövetségre lép az ő Istenével.

Most úgy érzik, Isten nélkül élnek. Minden kietlen, puszta, sivár, reménytelen, kétségbeejtő. De nehogy azt higgyék, ez a normális állapotuk. Ha visszajönnek a szövetségbe, akkor kivirágzik a puszta, akkor víz fakad a sivatagban, akkor újra megjelenik az élet. Akkor lesz értelme mindennek. Akkor gyümölcsök teremnek, amivel másokat is gazdagítani tudnak.

Hét ilyen képet sorol el itt a próféta. Mind a hetet nem tudjuk most részletezni. Egyiknél-másiknál egy kicsit megállunk, a többit meg csak megemlítem. Javasolom, hogy szánjunk egy kis időt még a mai nap folyamán arra, hogy elővesszük Ézsaiás könyvének 35. részét, és szép nyugodtan, mondatról mondatra végiggondoljuk, és hadd beszéljen velünk Isten ezen az ősi igehirdetésen keresztül. Hadd bátorítsa szívünket, tisztítsa az életünket.

Az első kép a sivatag képe. Azt mondja a próféta, hogy Isten nélkül olyan az ember élete, meg az Ő népének az élete is olyanná válik, mint a sivatag. Az ember körülnéz, és nem lát életjeleket. Homok, homok, homok. Sivár, kietlen, élettelen. Néha szél kerekedik és viszi a homokot, attól meg védekezni kell, mert az sérti az embert. Ha nem mozdul, akkor olyan, mint a halál, ha megmozdul, akkor bántja azt, aki ott tartózkodik.

Aki sokat beszél emberekkel és beleláthat néha mélyebben egy-egy emberi sorsba, az csak bólogatni tud: bizony, sokszor ilyenné válik az életünk. Nincsenek életjelek, nincs öröm, nincs kedvesség. Nincsenek igazán meghitt, tartalmas, életes, gyümölcsöző kapcsolatok. Elsivárosodik minden.

A múltkor mondotta egy nagyobbacska gyermek, hogy egyre jobban szenvedett a család amiatt, hogy kihalttá, szétesővé vált otthon minden. Ha hazaértek, ki-ki ment a maga kuckójába és tette a maga dolgát. Ha néha együtt étkeztek, akkor sem tudtak beszélgetni az asztalnál, vagy butaságokról beszélgettek, vagy valaki elrontotta a légkört. Nem volt kedve a többinek tovább ott maradni. Egyszer elhatározta a család egyik tagja, hogy tegyünk valamit azért, hogy mégis csak család lennénk, valami közösség lennénk, csináljunk valamit közösen. Akkor megterveztek egy programot, hogy valahova elmennek mindnyájan, és ott mit csinálnak. S akkor kiderült: nem tudnak mit kezdeni egymással. Nincs miről beszélgetni. Ha valaki elkezdett magáról beszélni, kiderült, hogy a többit igazából nem érdekli, s nem látta értelmét folytatni. Ezután rossz légkörben hazamentek.

Sivataggá vált egy család élete, és mindannyiunkat fenyeget ez a veszély ebben az őrült hajszában, amibe belekényszerülünk, meg amibe néha belekényszerítjük magunkat. Elhalnak, kiszáradnak az emberi kapcsolatok, kiszáradnak a párbeszédek, kiszárad az ember szíve. Ha meg megmozdul, akkor olyan indulatok vagy gondolatok mozdulnak meg benne, hogy az csak bántja a többit, mint amikor szél kerekedik a sivatagban. Védekeznünk kell egymás ellen.

Ha ebben a sivatagban megjelenik Isten, ha egy ilyen elsivatagosodott emberéletbe belép a szabadító Jézus, akkor ott mi történik? "Örülni fog a sivatag és a szomjas föld, vigad a pusztaság, és kivirágzik rajta a nárcisz." Filmekről, ha máshonnan nem, tudjuk, hogy van ilyen, hogy kivirágzik a sivatag. Ha van ott egy rövid esős időszak, néhány nap vagy egy-két hét alatt a földben rejtőző gyökerek, gumók, hagymák megmozdulnak, és valóban kivirágzik a sivatag.

Itt szándékosan említi Izráel földjének azokat a területeit, amelyek a legtermékenyebbek és legszebbek voltak. "Virágba borul és vigad, része lesz a Libábon pompájában, a Karmel és Sárón díszében. Meglátják az Úr dicsőségét, Istenünk méltóságát." Ha Isten belép, kivirágzik a sivatag, ahol addig semmi sem volt, a semmi volt, ott egyszerre gyönyörködtető virágok lesznek, tápláló gyümölcsök teremnek, és mindez dicsőíti Istent. A sivatag hasonlóvá lesz a Libánonhoz, a Karmelhez, a Sárónhoz... a legszebb részekhez.

Egy kétségbeejtő emberi élet hasonlóvá lesz Jézus Krisztushoz. - Ezt mondja a Biblia: ahova Isten szabadítása megérkezik, ott megmozdul az élet. Az élet maga Jézus - Én vagyok a feltámadás és az élet, ezt mondta -, és elkezd kibontakozni, növekedni, és láss csudát: mi lesz az ilyen emberből.

Készülés közben eszembe jutott egy régi emlékem. A legelső szolgálati helyemen volt egy asszony a gyülekezetben, aki ritkán járogatott templomba, de hírhedt volt a községben arról, hogy vele nem szabad barátkozni, mert nem is lehet. Szúrós, sértődékeny és mindenkit megsértő természete volt. Mindig panaszkodott, hogy mennyire magányos és milyen gonoszak az emberek. Elmart maga mellől mindenkit. Csakugyan egyedül élt, sajnálta is magát emiatt kellőképpen, és vádolt mindenkit, aki miatt ez bekövetkezett. Elég sok kellemetlenséget okozott a gyülekezetben is, amikor néha megjelent.

Történt egy alkalommal, hogy úrvacsorára előkészítő bűnbánati hetünk volt. Minden este összejöttünk istentiszteletre és ő mindegyiken részt vett. Utólag mondta el, hogy maga sem értette, miért jött el minden nap, mert hétköznap nem szokott templomba járni. Ez már Istennek a munkája és hívása volt. Ott volt estéről estére, és a hét közepén, az egyik igehirdetés - azt mondta - olyan volt, mint egy tükör. Belenézett és meglátta az arcát, és kétségbeesett. Az utolsó este, mielőtt kiürült a templom, egy picit visszamaradt és a padon ülve elmondott magában - miközben az egyházfi oltogatta a villanyokat - egy rövid imádságot, ami valahogy így hangzott: Istenem, nem tudtam eddig, hogy ennyire utálatos vagyok. Most már elhiszem, hogy meg tudsz engem változtatni. Azt mondja, hogy maga is megdöbbent a következő mondaton: Csinálj velem, amit akarsz, csak ne maradjak ilyen, amilyen vagyok!

Isten meghallgatta ezt az imádságot. Elkezdett benne munkálkodni. Attól kezdve ott volt az asszony minden istentiszteleten, elkezdte olvasni a Bibliát, amit sokszor tanácsolt neki egy barátnője, de ő mindig fölényesen mosolygott. Az ige által munkába vette őt Isten, és látványos változás következett be az életében. Ott az úrvacsora után volt egy bűnvallása is, és az Úr Jézust behívta az életébe, és azt mondta: Uram, eddig én voltam az úr, mostantól kezdve te légy az Úr. Mindent úgy akarok tenni, ahogy te akarod.

Munkatársai először azt hitték, hogy ez most egy újabb trükk. Most a kedveskedése, a derűs színjátéka az az újabb jelenet, amit produkál. Amikor hetek, hónapok teltek el, és látták, hogy ez nem múló játék, hanem csakugyan megváltozott, a gyülekezetben is elkezdett szolgálni, egyszerre megváltozott róla a vélemény. Kiderült, hogy különös adottsága van ahhoz, hogy gyászolókat vigasztaljon. Különösen olyan gyászolókat, akik egyedül maradtak. Különös kedvességgel, erővel, hitelességgel tudott Jézusra mutatni, és igéket mondani. Egy szúrós, bántó ember, aki mindenkinek csak terhére volt, áldássá lett a munkahelyen, s a gyülekezetben. Közvetlen családja nem volt, de a végén szinte rokonainak tekintette az egész községet, és sokat szolgált másoknak.

Ez látványos változás volt, nyilván azért is emlékszem rá évtizedek múltán is. De ehhez hasonlót sokszor láthatunk emberek életében. Átéltünk-e mi is ehhez hasonlót? Amikor valamilyen tekintetben már nekünk is terhünkre volt, hogy sivatagossá vált az életünk. Nem tudunk igazán adni, és azt adni másoknak, amire szükségük lenne, és amit tőlünk kellene megkapniuk házastársnak, gyerekeknek, a család öregjeinek, szomszédoknak. Egy kicsit már magunknak is terhünkre voltunk ezzel. Egyszer csak belép az életünkbe a szabadító Jézus, és kivirágzik a sivatag. És a Sárón, a Libánon, a Karmel gyönyörűsége jelenik meg benne, vagyis Jézus Krisztusnak a szépsége jelenik meg egy ilyen magunkfajta, gyarló ember életében. Ez lehetséges. Ez a megváltás, ez a megszentelődés, ez a szabadítás.

Erre hívogat Isten minket mindig, amikor az Ő igéjét halljuk. Ez kezdődhet el, és ez folytatódhat egészen halálunk pillanatáig, mert Jézus Krisztus szabadítóként jött el. Az Ő puszta neve is erre utal. A Jézus név azt jelenti: szabadító. És Ő nekünk személy szerint is szabadítónkká lett és szabadítóként akar belépni az életünkbe.

A második kép, amit a próféta használ, egy embernek a képe. Olyan személetesen írja le, hogy alig áll a lábán, roskadoznak a térdei. Körülnéz, hogy mibe lehetne megkapaszkodni, de a kapaszkodáshoz sincs erő a kezében. Azt mondja: lógnak a karjai erőtlenül, közben remeg a szíve. Semmire nem használható ember. Segíteni kellene rajta. Szégyelli ő maga is, hogy ilyen, de mit csináljon?! Ha odébb kell lépni, csak vonszolja magát. Nincs erő benne. Nincs erő a kezében, nem tud kezet fogni. Nem tud segíteni, nem tud létrehozni valamit, termelni, alkotni. Még összetenni sem tudja a kezét, olyan erőtlen.

És mi történik vele, ha a szabadító Istennel találkozik? Azt mondja: megerősödnek a térdei, erő támad a karjában, megszűnik a félelem a szívében, és nem remeg többé, mert megérkezett az ő Istene, aki megszabadítja.

Most már nem részletezem annyira, mint az előbbi képet. Ki-ki részletezze magának, aki már átélt ilyet, hogy semmihez sincs erőm, meg talán már kedvem sincs. Magam is lemondtam arról, hogy ez másként lehet. Megpróbáltam összeszedni magam többször, de nem ment. Valami külső segítség kellene, de nincs! Akik körülöttem vannak, azok is hozzám hasonlóak, meg bőven elég a maguk terhe, nemhogy velem foglalkozzanak! Meg mit foglalkozhatnának: bíztatnak, bátorítanak? Attól erősebb leszek? De íme, jön a ti Istenek és megszabadít titeket!

Mond valamit Isten, és abban több erő van, mint az emberi szóban. Tesz valamit Isten, sőt tett valamit értünk, s ha én azt komolyan veszem, és hiszek, megerősödöm. Először belsőleg, aztán ez kihat még a fizikumra is, meg az életkedvre is. Megerősíti az embert.

A harmadik kép, amit használ a próféta, az érzékszerveinkre vonatkozik, amik Isten nélkül nem működnek. Nem rendeltetésszerűen működnek. Azt mondja: van szemük, de nem látnak. Vannak füleik, de nem hallanak. Van nyelvük, de vagy nem szólal meg, amikor kellene, vagy akkor is fecseg, amikor nem kellene. Nem arra használjuk a tagjainkat, amire kaptuk. Van lábunk, de nem tudunk vele menni, vagy nem oda és akkor megyünk, ahova kellene. Isten nélkül ilyenek vagyunk.

Amikor Isten mint szabadító belép egy ember életébe, egyszerre kinyílik a szeme. Felragyog előtte mindenekelőtt Isten dicsősége. A szabadító Jézus. Aztán kezdi meglátni magát olyannak, amilyen. Meglátja, hogy milyenné válhat, kivé fogja őt formálni ez a szabadító Krisztus. Meglátja, hogy körülötte mások is vannak, és azoknak is van terhük, bajuk, gondjuk. Nagyobb, mint neki. Nosza, segítsünk! Mozdul a keze is. Odaviszi a lába, ahova kell. Meg tud szólalni akkor, mikor arra szükség van, és helyén mondott igét mond. Ő maga csodálkozik rajta a legjobban. Máig emlékszem arra, amikor először kezdte használni Isten a nyelvemet. Olyanokat mondtam huszonéves létemre, hogy magam is csodálkoztam. Honnan veszem ez? De ez igaz, - akkor már tudtam, hogy ez megfelel az igének. Isten így tudja használni a nyelvemet? Ad gondolatokat, s másokat vigasztal Ő maga általam?

Egyszerre Ő kezd használni bennünket és meggyógyulnak a tagjaink. Bízzunk abban, hogy ez lehetséges, és engedjük, hogy Ő így gyógyítson minket.

S itt következik negyedik képként az, amit a vízről mond a próféta. Víz fakad a pusztában, patakok erednek a sivatagban, tóvá lesz a délibáb, és víz fakad a szomjas földön.

Miért volt ez fontos, és miért mondja el ennyiszer? Ötször említi ezt itt két mondaton belül. Azért, mert elhangzott az ígéret, hogy Isten haza fog vinni titeket a fogságból. Ez jó hír, de a józanabbaknak azonnal az jutott eszükbe, hogyan jutunk haza? Majdnem kétezer kilométer, azt gyalog kell megtenni. Egy sivatagon keresztül is. Mehetünk, mehetünk, de mi lesz útközben? Nem tudunk annyi vizet vinni magunkkal, hogy az elég legyen hazáig. Nem fogunk szomjan halni? Kiszabadít Isten, s aztán magunkra hagy?

Olyan kedves ez Istentől, hogy ismeri aggodalmainkat, és mindenre gondol. Szinte az van ebben a prófétai mondatban: mit képzeltek? Isten elvégzi a szabadításotokat, és utána magatokra hagy? Megadja a lehetőséget, hogy haza mehettek, és engedi, hogy útközben elhulljatok? Milyen ostoba gondolat ez? Gondoljátok, ilyen az Isten? Ennyire nem ismeritek? Csak félmegoldást ad? Hogy mégis elfeledkezik rólatok? Bizonyos helyzetekben tehetetlenné válik? Me lyik feltételezés él bennetek? Vagy semmi sem él, csak abból indultok ki: Isten is olyan, mint mi? Nem olyan! Ő egészen más, mert Ő Isten! És Ő megadja a szabadulás lehetőségét, és hazáig fog kísérni benneteket. És mindent megad menet közben is, amire szükségetek lesz. Ha kell, ott a sivatag kellős közepén fakaszt nektek vizet.

Volt már erre példa a pusztai vándorlás során. Ő ma is ugyanaz, mint eddig volt. Elfelejtettétek? Fel kellene eleveníteni, hogy milyen tapasztalatokat szereztetek eddig Istenről. Meg kellene tanulni, hogy mit mond Ő magáról. Hogyan viszonyul Ő a népéhez. Sasszárnyon hordoz és vezérel, bajunkban véd. Így bízzátok rá magatokat!

Erre valók ezek a prófétai képek, és jó lenne, ha azt a sokféle aggodalmat, ami a szívünkben is meg-megmozdul, engednénk, hogy eloszlassa Isten igéje. Ha egyszer Ő küld valahova, akkor nem kell attól tartani, hogy magunkra hagy menet közben. Vagy azzal gyanúsítani Őt, hogy hátha nincs is olyan cél, amit megjelölt. Ő igazmondó Isten! Ő szeret minket és neki minden lehetséges, ha kell, a pusztában fakaszt patakot. Elmondja Ézsaiás négyszer, és utána még egyszer összefoglalja, ötször is hadd hallják, milyen nagy a mi Istenünk.

Erre is nagy szükségünk van, hogy oszlassa Isten igéje az aggodalmainkat.

A többi képet már csak megemlítem. Azt mondja: lesz út is hazafelé, amin járhattok. Aki járt már mély homokban, az tudja, milyen nehéz ott menni. Aki a Kiskunságban nőtt fel, annak néha ezt ki kellett próbálnia. Nagyon fárasztó. Hosszú ideig menni lehetetlen. Körülbelül olyan nehéz, mint nagy hóban járni. Ez is átfuthatott rajtuk: jaj, de hogy érkezünk haza. Jaj, de mi lesz útközben? Ő készít nektek utat.

És ha a puszta vadjai reánk támadnak? Nem támadnak - ez a következő -, nem lesz ott oroszlán. Ahova az Úr küld titeket, ott Ő meg is véd. Ebben bizonyosak lehettek. Nem kell sem valós, sem elképzelt veszedelmektől aggódni, biztonságban van az, aki az Ő útjain jár, csak arról ne lépjetek le. Még az ordító oroszlántól, az ördögtől is Ő véd meg.

Az utolsó, amit említ: olyan örömöt ad Isten az Ő népének, amelyik soha el nem múlik. Amelyik megmarad minden körülmények között, még a próbák között, a nyomorúság idején is, és ami kiteljesedik majd a halálunk után.

Mostanában többször idéztük a Korinthusi levélből ezt a mondatot, Pál apostol írta nagy nyomorúságok közül: "Tele vagyok vigasztalódással. Minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel." (2Kor 7,4)

Isten nélkül pusztaság, elsivárosodás, csüggedés, kétségbeesés, erőtlenség, örömtelenség. Istennel szövetségben - ha valaki visszatér a szövetségbe vagy belép az Ő szövetségébe - kivirágzik a sivatag, víz fakad a pusztaságban, megerősödnek az erőtlen tagok, megtelik a szívünk örömmel. Tökéletes biztonságban járhatunk, nem vagyunk kiszolgáltatva senkinek, és tudhatjuk, hogy van jövőnk még a halálunk utánra is, amit az jellemez, hogy örök öröm tölti be a szívünket, mert akkor Isten eltöröl a szemünkről minden könnyet. Nem lesz többé fájdalom, betegség, csüggedés, kétségbeesés, hanem az Isten békessége tölt be teljesen.


Imádkozzunk!

Köszönjük, Istenünk, hogy nem felejted a fogságban a te népedet akkor sem, ha megérdemelnénk. Köszönjük, hogy egyáltalán nem az érdemeink szerint bánsz velünk, hanem a te érthetetlen nagy kegyelmed szerint. Magasztalunk ezért!

Könyörülj rajtunk, hogy ki merjük nyitni a szívünket egészen a te kegyelmed előtt, hogy ne azt méricskéljük, mire szolgáltunk rá, és ne a magunk elképzeléseire hagyatkozzunk, hanem merjünk egészen a te kijelentett igédre, ígéreteidre támaszkodni.

Dicsőítünk téged, mert igazmondó Isten vagy. Bocsásd meg, hogy sokszor megbántunk hitetlenségünkkel. Szabadíts meg kételyeinktől. Töltsd meg szívünket reménységgel. Engedd, hogy átéljük mindannyian, hogy szabadító Isten vagy. Minden kötelékünkből, minden bizalmatlanságunktól szabadíts meg kegyelmesen minket. Hadd virágozzék ki a mi puszta életünk is. Hadd áradjanak élő vizek tebelőled az életünkbe, és rajtunk keresztül másokhoz.

Kérünk, hogy ezek a képek teljenek meg tartalommal, és hadd éljük át mindegyiknek a valóságát. Köszönjük, hogy ez igaz, mert te ígérted. Taníts meg minket ezzel a reménységgel, és már most ennek az örömével élni.

Ámen.