PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2002. augusztus 1. (csütörtök) Cseri Kálmán

NAOMI ÚTJA

Alapige: Ruth 1,1-5; 4,13-17

---

Imádkozzunk!

Kegyelmes Istenünk, hálásan köszönjük, hogy feddő beszéded mögött is irántunk való szereteted van. Köszönjük, hogy első szavad mindig kedves szó: biztatás, bátorítás. Köszönjük, hogy az érdekünkben néha felemeled a szavadat, sőt, ha bédugjuk a fülünket a te igéd előtt, akkor kemény kézzel is utánunk nyúlsz azért, hogy megments minket. Áldunk téged ezért.

Könyörülj rajtunk, hogy ne bedugott fülekkel üljünk most itt. Olyan sok minden eltereli a figyelmünket rólad: megterhel a munka, a gond, ez a meleg. Olyan könnyen szétszóródnak a gondolataink még itt is, és önmagunkkal foglalkozunk. Segíts most reád figyelni, és ajándékozz meg minket azzal az igével, ami eligazít, tanácsot ad, visszatart a rossztól, bátorít a jóban, amivel biztosítasz minket arról, hogy ismersz minket, szeretsz, törődsz velünk, és köszönjük, hogy maga az a tény, hogy itt lehetünk, azt bizonyítja, hogy foglalkozol velünk.

Köszönjük, hogy kezedbe vetted az életünket, és akiben te elkezded a munkádat, el is végzed azt. Használd fel ezt a csendes órát most arra, hogy folytatod bennünk a te munkádat, vagy éppen elkezded, mi pedig nem akarjuk azt nehezíteni.

Szólj Urunk, mert hallják a te szolgáid!

Ámen.

---

Igehirdetés

Néhány héttel ezelőtt olvastuk újra a Ruth könyvét kalauzunk szerint. A legtöbben ismerjük ennek a gyönyörű kis novellának a történetét. Most egyetlen igei gondolatot szeretnék kiemelni belőle: hogyan formál Isten valakit, akit kiválasztott magának eszközül. Ebben az esetben Naomit.

Naominak az útja szépen kirajzolódik ebből a rövid kis bibliai könyvből. Honnan indult el és milyen volt akkor? Milyen állomásokon keresztül vezette őt Isten úgy, hogy Naomi egyelőre nem látta, hova vezet az út, csak Isten tudta tervét vele, és hova érkezett meg. Milyen ember az, aki Isten kezéből kerül ki míves munkaként?

Olyan szép az a kifejezés a Márk evangéliuma elején, amikor Jézus tanítványokat hív el és azt mondja: kövessetek engem, és én azt mívelem, hogy emberhalászokká váljatok. Isten a kezébe vesz egy nyersanyagot, dolgozik rajta, és míves munkaként kerül ki a kezéből.

Ez történt itt Naomival is, és mivel hisszük, hogy igaz, hogy mindezek azért írattak meg, hogy a mi tanulságunkra szolgáljanak, kövessük most Isten munkáját Naomi életében, és olyan szép lenne, ha a magunk életében is észrevennénk, hogy milyen állapotunkban vett Ő kezébe, és hogyan visz egyre előbbre és válunk egyre inkább olyanokká, amilyenekké Ő akar teremteni.

1. Az első állomást ilyen csúnya címmel jelölhetnénk: Isten nélkül. Így kezdődik a könyv: "Abban az időben történt, amikor a bírák bíráskodtak..." Milyen idő volt az? Sötét idő. Olyan idő volt, amikor Izráel népe újra és újra hűtlenné vált ahhoz az Istenhez, aki kiszabadította a fogságból, áthozta a Vörös-tengeren, végigkísérte a pusztában, nagy ígéreteket adott és ezeket az ígéreteket sorra-rendre teljesítette. Ők szinte kihívó szemtelenséggel újra és újra kacérkodtak az őket körülvevő pogány népek bálványaival.

Mivel Isten tudta, hogy népének életkérdése, hogy ne hagyja el Őt, mert csak a vele való szövetségben van védve, ezért nem engedte, hogy egészen elszakadjanak, és amikor kezdtek eltávolodni, akkor mindig először utánuk szólt, és ha az nem hatott, akkor utánuk nyúlt kemény kézzel, és valamilyen ítélet, kemény próba figyelmeztette vagy összetörte a népet. Akkor bűnbánattal Istenhez kiáltottak, és Ő kegyelmesen visszafogadta őket. És ez ki tudja hányszor ismétlődött egymás után. Rendbe jöttek a dolgok, Isten kegyelmesen újra gondoskodott róluk, megszabadította az ellenségtől. Eltelik néhány év, és egy másik bálvánnyal kezdenek kacérkodni. Mint az, aki nem bír magával és nem éri be a házastársával, hanem hol erre, hol arra hűtlenkedik. Ilyen volt akkor a nép. Ebben az időben éltek Naomiék is. Itt éppen az ítélet következett be. Ez esetben az ítélet éhínség volt. Azt olvastuk, hogy éhínség pusztított azon a vidéken.

Mint említettem, az ítéleteknek az a célja mindig, hogy a nép megalázkodjék Isten előtt és visszatérjen hozzá, akkor Ő visszavonja az ítéletet. Istennek nem öröm az, hogy ha ítéli a népét. A Mikeás könyve végén van egy gyönyörű mondat, hogy miben leli Isten gyönyörűségét. Azt mondja: "Gyönyörködik az irgalmasságban", de nem abban, ha el kell verni rajtunk a port. Sőt arra vár, hogy ne kelljen elverni. A Jeremiás könyvében olvassuk, maga Isten mondja: "Ha azt mondom egy nép ellen és ország ellen, hogy elpusztítom és megítélem, de megtér a nép, megbánom a gonoszt, és nem hajtom végre az ítéletet." Alig várja, hogy ne kelljen végrehajtania. Mindig az érdekünkben hajtja végre. Tehát ha megtér a nép, vége az ítéletnek.

Itt azonban nem tért meg a nép, és az ítélet, az éhínség sokáig tartott. Mit csinál Elimelek, a családfő? Kimenekül Isten kezéből. Ahelyett, hogy megalázkodna Isten előtt ő is, azt mondja: itt nincs kenyér, odamegyünk, ahol van kenyér. Ez egészen természetes, mondhatnánk. Ez így is van. Egészen természetes a természeti embernek, annak, aki még nem Isten szerint gondolkozik. Annak, aki nem ismeri a bűnbánatot. Annak, akinek nem hajlik a térde az élő Isten előtt sem. Annak ez természetes. Ha itt nem jó nekünk, mert Isten ítél, akkor elmenekülünk előle. S nem is gondol arra, hogy így még messzebb kerül tőle. Ráadásul pogányok közé ment. Jó százötven kilométernyire az országtól délkeleti irányba, Móáb földjére. Móáb olykor kellemetlenkedett is Izráelnek, és nem veszi észre, hogy mennyire Isten nélkül történik mindez. Nem kérdezik az Urat: menjünk, maradjunk, vagy mit csináljunk? Milyen messzire menjünk? Hova menjünk? Mindnyájan menjünk-e, vagy csak ő és hozzon kenyeret a családnak? Elgondolják, felkerekednek, nekiindulnak, végrehajtják.

Ez az, amit Isten népe soha nem tehet meg következmények nélkül. Hogy Isten nélkül hozzon döntéseket és induljon el utakra. Ez az első, amiben megkérdez minket a mi Urunk, hogy természetessé vált-e már ez a számunkra? Ha akármi probléma adódik, dönteni kell, valami újat kell kezdeni, nem tudjuk, mit csináljunk, akkor Őt kérdezzük. Tele van a Biblia szép példákkal, amikor emberek tanácstalanok voltak. Még egy király is, mint Josafát. Mindenki rá nézett, hogy most mit csinálunk ebben a helyzetben, s Josafát azt mondta: nem tudom. Nem tudod? Azért vagy király meg hadvezér. Nem tudom, de leborul az egész nép szeme láttára Isten előtt, és azt mondja: Uram, fogalmam sincs, mit kelljen tenni, de valamit csinálni kell. Adj nekünk tanácsot! És Isten csodálatos tanácsot ad, mert Ő csodálatos Tanácsadó - ahogy Ézsaiás könyvében olvassuk. Csak kérdezzük!

Szoktuk-e Őt kérdezni? Olyan nagy kísértés az, hogy az ember pánikba esik. Szalad fűhöz-fához, és a végén hoz valami döntést. És utána jut eszébe: jaj, meg kellett volna kérdezni az Urat. De akkor már tudja, mit akar csinálni és teszi is a rosszat, és csodálkozik, hogy nem érti a tanácsot. Jó lenne kialakítanunk ezt a reflexet: Isten az első, akit megkérdezek: Uram, mit csináljak most? Akár csak egyszerű helyzetben is.

Emlékszem, hogy amikor a gyerekeim kicsik voltak, hányszor voltunk tanácstalanok. Mit kell itt most tenni? Mivel használunk nekik? Tegyek úgy, mintha nem hallottam volna azokat a trágár szavakat, amiket hazahozott az óvodából meg az iskolából? Ő sem érti, hogy mit jelent, talán jobb is. Vagy most kell egy nagy pofont adni, akkor is, ha a szívem összeszorul és nem szívesen adok ilyet? Vagy várjak holnapig, amikor lehiggad ő is meg én is, és megbeszéljük más lelkülettel? Most mit kell tenni?

Az alázatos ember nem szégyelli bevallani: tanácstalan vagyok. Isten azonban egyebek közt azt is ígéri, hogy fogja a mi jobb kezünket és tanácsával igazgat minket - aki kérdezi, meg aki nyújtja a kezét, hogy Ő vezethessen.

Itt Elimelek se nem kérdezett, se nem nyújtotta a kezét. Pakoltak és indultak a pogányok közé. S milyen megdöbbentő, mindjárt az elején olvassuk ezt a szomorú híradást: "De meghalt Elimelek, Naomi férje, és ott maradt az asszony a két fiával." Az éhség elől menekül, és a halál karjaiba fut. Ebben van valami jelképes: aki Istent nem kérdezve önállósítja magát és Ő nélküle akciózik, az valami módon mindig a halállal találkozik. Ott valami pusztulás, pusztítás, tönkremenetel következik be. Isten népének a tagjai már nem indulhatnak el Isten nélkül sehova.

Ábrahám is megpróbálta ezt egyszer, hogy sodródott a tömeggel, amelyik ment egyre délebbre, mert ott is éhínség volt, és Egyiptomban még volt kenyér, - de szégyenkezve kellett visszafordulnia nagy gyalázat után, és egészen addig az oltárig kellett elmennie, ahol lelépett az engedelmesség útjáról.

Jónás is mennyi bajt okozott másoknak és magának is azzal, hogy ellenkező irányba indult el, mint ahova Isten küldte. Pedig nagy volt a kísértés, még ideológiát is gyártott rá, hogy éppen ott volt egy hajó: hátha Isten küldte. Biztos, hogy nem Ő küldte, mert az a hajó máshova indult, mint ahova őt Isten küldte. Erre kellett volna figyelnie.

Az első fejezet címe: Isten nélkül. Így indul Naomi is.

2. A második fejezet arról szól: hogyan kezdi Isten a nyomorúságot is a javára fordítani. Áldássá lesz neki a nagy keserűség. Ezt ő még egyelőre nem látja. A legtöbb ember sem szokta ezt látni, sőt azt mondják az ilyen mondatokra: ez butaság. A nyomorúság rossz, attól meg kell szabadulni. - Kivéve, ha a nyomorúságot Isten adja az övéire, mert akkor az eszköz az Ő kezében, és akkor előbb-utóbb elmondjuk Ezékiás királlyal együtt: "áldássá lett nékem a nagy nyomorúság, és te szeretettel kivontad lelkemet a mélységből."

Naomi azonban egyelőre csak a nyomorúságot látja. Meghalt a férje. Ottmaradt két kisgyerekkel idegenben. Dolgozik keményen és neveli őket. A fiúk felnőnek és megnősülnek. Olyan rövid az információ, de annál meghökkentőbb: móábi lányokat vesznek feleségül. Miért meghökkentő ez? Mert azt mindenki tudta, mert a Mózes könyve is tele van vele, meg a tanítók, a próféták mindig mondták Isten akaratát, hogy pogányokkal ne házasodjatok össze. Mert álalában érvényesül a lefelé nivellálódás törvénye, és nem a pogány lesz istenfélővé, hanem Isten népének a tagja süllyed le a bálványimádás sötétjébe. Nem szabad összeházasodni pogányokkal. Ez, ebben az esetben, úgy tűnik, eszébe sem jutott senkinek ott a családból - legalábbis nincs ennek nyoma.

Mondhatnánk azt: na, de kiket vegyenek el? Móáb földjén éltek, ott csak móábita lányok voltak. Éppen ez az, amin el kell gondolkoznunk. Az ilyen helyzetek azok, amikkel Isten eszmélteti az Ő engedetlenné vált gyermekeit. Ha nektek eszetekbe jut most az, hogy pogány lányt nem szabad feleségül venni, akkor ebből az következik: haza kell menni. Oda kell menni, ahol az Isten népéből való lányok vannak. Azok meg otthon vannak. Az ám! Miért is jöttünk el? Ja, hogy nem is kérdeztük Istent? Hű, annál nagyobb a baj. Akkor menjünk haza sürgősen! Ez figyelmeztetés, és ehhez hasonlót többet tudnék mondani a magam életéből, meg amikor testvérekkel beszélgetünk és elmondják a tapasztalataikat. Isten sokszor és sokféleképpen figyelmeztet arra, ha egy döntést rosszul hoztunk meg, és még lehet korrigálni. Még itt nagyobb bajok nélkül haza lehetett volna menni, de ez senkinek nem jut eszébe. Miért? Mert nem Isten igéje a mérce. Nem igeszerűen élnek. Nem az Isten kifejezett akaratának megfelelően kötnek házasságot.

Elveszik tehát a pogány lányokat, és még arra sem figyel fel Naomi, pedig erre felfigyelhetett volna, hogy gyermektelenek maradnak a házasságok. Abban az időben komolyan vették, hogy a gyermek Isten áldása, és ahol nincs gyermek, ott Isten valami miatt visszatartja az áldást. Ez egészen más súllyal esett latba abban az időben, mint ma. Erre már fel kellett volna kapnia a fejét. Talán még a fiúknak is, ha kaptak valamilyen vallásos nevelést és ismerték valamennyire Istennek a törvényeit. Itt valami nincs rendjén! Hátat fordítottunk Istennek, elmenekültünk előle, kijöttünk az Ő népe közül, - és Ő nem fut utánunk. Isten vár haza szeretettel, mint a tékozló fiút, de nem ment utána az apja, hanem ott marad Isten nélkül az, aki istentelenül hozott egy döntést, és kivonult az Isten népe köréből. Ennek a nyomorúságait egyre jobban érzi, és érezteti is vele Isten, hogy legyen figyelmeztetés és jöjjön vissza addig, amíg arra lehetősége van.

Erre sem figyelt fel Naomi, és akkor következik be a legsúlyosabb próba - Isten őrizzen meg ilyentől mindnyájunkat -: meghal a két fia is. Előbb a férje, aztán a két fia. Ez már olyan kemény szorítása volt Isten kezének, hogy felébred ez az asszony. Egészen tanulságos ebből a szempontból is elolvasni ezt a két fejezetet, meg az első fejezet végét. Hogyan riad fel ebből a halálos álomból, amiben addig szenvedett. Nem látta Istent, nem vette észre cselekedeteit, nem eszméltette őt az, ami addig történt. Ez most olyan nagy megrázkódtatás, hogy erre kinyílik a szeme. Egyszerre észreveszi Istent.

Honnan tudjuk ezt? Amikor hazamennek Betlehembe, mindezekről úgy számol be, hogy mit cselekedett velem az Úr. Egyszerre látni kezdi: Isten cselekszik. Az az Isten, aki elől ők elfutottak. Akivel évek óta nem törődtek. Akit talán a fiainak sem mutatott be és nem ismertette meg az Ő dolgait. Akinek a cselekedeteit nem várta, nem kérte. Egyszerre rádöbben, hogy Isten ettől függetlenül van, részese az életüknek, kezében tartja őket, és mivel nem hallgattak a csendes szóra, most kemény kézzel menti meg őket a még nagyobb bajtól, attól, hogy elcsússzanak tőle végleg.

Megjelenik Naomi életében valami, ami Istenre jellemző. Honnan tudjuk ezt? Arról, hogy itt figyelnek fel a menyei arra, hogy anyuka hogy gyászol. Móáb földjén nem így szokás gyászolni. Nincs hisztéria, nincs önsajnálat, nem tépi a haját, nem veri a fejét a falba, pedig mindezt megértené az ember három ilyen súlyos veszteség után. Ez az asszony egyfolytában gyászol, és most a szeme fényét is elvette Isten, a két fiát. Egyszerre érdeklődni kezdenek Naomi Istene után, annyira, hogy az egyik menye, Ruth eljut oda, hogy anyuka, azt szeretném, hogy a te Istened az én Istenem is legyen. Ez nem ment ám olyan könnyen. Ezzel ő megtagadta népét, múltját, kultúráját, vallását - mindenét. Voltak olyan törzsek és népek, ahol ez ugyanúgy életveszélyes volt, mint ma, ha egy mohamedán keresztyénné lesz. Ez életveszélyes a legtöbb mohamedán országban.

Ez megható és kedves, hogy ezt mondta: Istened az én Istenem, néped az én népem, - de nem könnyű dolog. Ez egzisztenciális döntés volt, és ezt meg kellett, hogy előzze valami. Megismerhette valamennyire azt az Istent, akiben Naomi hitt, akiről most már beszélt. Akiről azt mondta, hogy az Ő keze művelte mindezt az életünkben, de ennek ellenére nem rázom az öklöm ellene, mert Ő jó és szeret. Nem értem, miért vette el a fiaimat, de azt tudom, hogy Ő cselekedte és még ebből is valami jót fog kihozni. Ilyet ezek az asszonyok nem hallottak. Ruth azt mondja: nekem kell ez az Isten, a mi bálványaink nem tudnak ilyet. Mi nem mondanánk ilyet, hogy a bálványaink keze bármit is cselekszik. Azok nem cselekszenek, azok ott állnak szépen. Kedves szobrok, tehetetlenek. De az élő Isten? Naomi még nem beszél Istenről - legalábbis még nincs erről szó a Bibliában -, de beszélni kezd az élete, és erre felfigyelnek a pogányok. Megjelenik valami benne Istenből.

Az a kérdés jutott eszembe: miért kell ezt megvárni, hogy ilyen sok próbával, ítélettel kelljen Istennek kinyitnia valakinek a szemét? Nem lehetett volna már otthon elindulás előtt? Vagy amikor megérkeztek? Nem mondhatta volna Elimeleknek azt, hogy biztos, hogy jól csináljuk, hogy elmegyünk oda? Azok pogányok! Azok szobrokat imádnak, nem ismerik Istent. Ott nőjenek fel a gyerekeink? Mit fognak tanulni? Mikké válnak? Tudom, hogy ostobaság ilyeneket mondani, hogy miért nem mondott Naomi ezt vagy azt. Nem tudjuk, mit mondott a férjének, mert itt nincs nyoma annak. Annak viszont van nyoma, hogy ez a súlyos próba odafordította őt Istenhez és végre leborult előtte. Azt mondta: Uram, a te kezedből fogadom el ezt a súlyos veszteséget is. Ezek után is bízom benned, most már jobban, mint eddig.

Ott van ebben a bűnbánatának a kifejezése is, meg a bizalma is. Ez minden próbatételnek a célja. Ezt nekünk nem szabad elfelejtenünk, hogy Istennek nem gyönyörűség, hogy ítéljen minket, de ha másként nem értünk, még erre is kész. A célja azonban az, hogy maga felé fordítsa a szívünket. Mihelyt ez megtörtént, vége az ítéletnek és az Ő irgalmával fordul hozzánk, mert Ő gyönyörködik az irgalmasságban.

Felírtam magamnak a Zsidókhoz írt levél 12. részét. Most nem idézem abból azt a jól ismert hosszú szakaszt, amelyik arról szól, hogy Isten azokat próbálja meg, akiket szeret, és hogy minden próbatétel végső célja (12,12), hogy szentségében részesüljünk. A próbával is a javunkat, üdvösségünket munkálja. Nem azzal kezdi, mert Ő az igéjével akarja azt munkálni, de ha nem kell az ige, ha azt csináljuk, amit a 81. zsoltárban énekeltünk, hogy fülüket bédugták, akkor szeret minket Isten annyira, hogy nem mondja: jó, akkor menj és pusztulj el ezen az úton, amire nélkülem indultál. Nem. Ő sokkal jobban szeret minket annál, és ha kell, keményen meg is fenyít.

3. A harmadik, amit észre kell itt vennünk Naomiról az, hogy miután kinyílt a szeme és meglátta Istent, egyszerre meglátta azt is: nincs a helyén. Itt hangzik el először: megyünk haza. De - s itt valami meglepő történik, és ez mutatja igazán, ha valaki nem hitte el, hogy Isten kezének a munkája az ő életében, itt valamit fel lehet ismernünk, amit csak Isten tud elvégezni mindnyájunkban - megjelenik Naomiban valami, amiről eddig nem volt szó. Mi ez? Azt mondja menyeinek: ne gyertek velem. Tudom, hogy az úgy illik, meg mit szólnak hozzá, ha magára hagytok egy özvegy öregasszonyt, de hagyjatok engem magamra. Ti fiatalok vagytok, móábiták vagytok, maradjatok itt anyátok-apátoknál, népetek között. Menjetek férjhez, legyenek gyerekeitek, legyetek boldogok. Én meg hadd menjek haza egyedül.

Hogy hívják ezt? Ezt hívják úgy: szeretet. A szeretet mindig azt nézi, mi jó a másiknak, nem magával van elfoglalva. Itt mindenki megértette volna, ha Naomi maga körül forog, és mindenki sajnálja őt, és leginkább ő sajnálja saját magát. És nem, hanem elkezd a másik fejével gondolkozni, a másik szívével érezni, és hoz egy olyan döntést, ami a másiknak jó. Maradjatok itthon, s legyetek boldogok! Majd én valahogy megleszek. Ez nem áldozat? Dehogynem! Ők lettek volna a támaszai. Neki így rosszabb, önmaga ellen döntött. Na de a szeretetre ez mindig jellemző. Szeretet és áldozat karonfogva járnak, és sokszor éppen az áldozat pecsételi meg a szeretetet, hogy az igazi volt. "Az által lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete irántunk, hogy az Ő egyszülött Fiát odaadta, odaáldozta, hogy éljünk általa." A szeretetből mindig következik az áldozat. Aki fél az áldozattól, soha nem fog tudni igazán szeretni. Aki nem tud igazán szeretni, az soha nem lesz igazán boldog, mert a legnagyobb boldogság az, ha sikerül valakit boldoggá tenni. Ez mindig áldozatok árán megy csak. "Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta", odaáldozta.

Jó lenne, ha megbarátkoznánk ezzel a gondolattal, és nem riadoznánk a Bibliának ezektől a nagyon fontos tanításaitól. Úgy félnek az emberek az áldozattól, a legkisebbtől is, nem attól, hogy önmagukat áldozzák fel. A szeretet pedig mindig áldozattal jár, és aki igazán szeret, az szívesen hoz áldozatot, számon sem tartja. Oly sokszor lehetek tanúja annak, hogy mások sorolják mennyi áldozatot hozott, és ő nem is emlékszik rá, mert nem érezte áldozatnak. Hiszen csak azért tette, mert szereti őket. Isten erre a szeretetre segíthet el minket. Naomiban itt megjelenik valami önzetlen, igazi, tiszta szeretet, amivel képes önmaga ellen dönteni, képes belehelyezkedni egy másik generáció gondolatkörébe, problémakörébe, és akkor lenne boldog, ha azokat boldogokká tudja tenni. Ennek kész megfizetni az árát. Ez nem olyan ijesztő ám, ha Isten indítja erre az embert, és ha valaki szíves örömmel meg is teszi ezt.

Olyan szép, amit Jézus magáról mond: "Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja az ő barátaiért." (Jn 15,13)

4. A negyedik, hogy megérkeznek Betlehembe, ahonnan kivándoroltak annak idején. Ott mi történik? Beszámol Naomi a népnek. Körülállják az emberek, mindenki csodálkozik. Olyan szépen van itt leírva, ha röviden is. Ez Naomi? Ne mondd! Nem ilyen volt, amikor elment. Persze, hogy nem, mert több, mint tíz éve annak, és azóta súlyos gyászokat viselt. S akkor mond a beszámolójában egy érdekes mondatot: "Egész családommal mentem el, és kifosztottan hozott vissza az Úr."

Nehéz lefordítani ezt a héber mondatot. Nyugodtan mondhatnánk azt, hogy tele mentem el, és üresen hozott vissza az Úr. Egész családommal mentem el, és kifosztottan hozott vissza az Úr. Arra figyeljünk fel, hogy melyik mondatfélnek ki az alanya? Nem azt mondja: egész családommal mentem el és egyedül jöttem vissza, nem azt mondja: egész családommal vitt el az Úr és most nélkülük hozott vissza, hanem azt mondja: amikor elmentem, én mentem el, és most az Úr hozott vissza. Ez a különbség. Az innen elvezető utat Isten nélkül tettük meg, most pedig Ő hozott vissza. Azonnal Istenre mutat. Aki elolvassa ezt a rövid beszámolót, láthatja, hogy nem azt sorolja, mi történt vele, hanem mit cselekedett Isten vele. Itt már lát, és nem szégyelli megvallani Istent mások előtt. Itt már Istenre mutat. Ő próbált meg, de Ő hozott vissza. Ő akar újat kezdeni velem, én meg Őreá bízom magamat egészen.

Nagy különbség ám az, amikor valaki elmegy Isten nélkül, ahogy láttuk, vagy amikor vitetik, és engedi, hogy Isten visszavigye őt. Most üresen jött vissza, lelkiekben mégis gazdagabb, mert most közössége van az élő Istennel, és ennek a békessége ott van a szívében.

Így szoktunk ám mi is: tele megyünk el, és üresen visz vissza az Úr magához. A tékozló fiú tele zsebekkel, tele pénztárcával ment el otthonról. Tele tervekkel, vágyakkal, önbizalommal, és amikor visszavitte az Úr, akkor csak a rajta lógó rongyai voltak. De várta az apja, és újra fiává fogadta. Többet kapott belőle, mint korábban.

Isten segítsen mindnyájunkat, hogy észrevegyük Isten munkáját az életünkben, és vihessen minket oda, ahova akar! Akkor leszünk igazán gazdagok. Lehet, hogy ennek érdekében sok mindent elvesz tőlünk, ami addig kitöltötte az életünket, csak éppen Ő hiányzott belőle. Az nagyon fontos, amit a jól ismert énekünk így mond: Az űrt, ami támad az életünkön, Ő töltse ki. Naomival ezt történt.

5. A történet végéről hadd említsem meg, mert ez is gyönyörűségesen szép: Ruthot feleségül veszi a Boáz nevű jómódú gazda, születik egy kisfiuk. Mit csinál akkor Naomi? (Nem voltam nagymama, de próbáltam beleélni magamat ebbe a szerepbe, mert sok nagymamával beszélgettem már.) Születik egy gyerekük, nekik. Nekem is lehetett volna unokám, a fiam fia. De a fiamat elvette az Isten, s nekem már soha nem lesz unokám. Megjelenhet a keserűség, az irigység, még az Isten elleni lázadás is, és ezzel az irigy keserűséggel nézi azt a gyereket, azoknak a gyerekét. Ehelyett mit csinál?

Elmegy hozzájuk és azt kérdezi: tud itt egy nagymama valamit segíteni? A karjába veszi a kisbabát és dajkája lesz. A kortársai, az asszonyok meg azt mondják: nicsak, unokája született Naominak. Hiszen ez a volt menye többet ér hét fiúnál. Naomi boldog, ringatja a kis Óbédet és használja őt Isten. Nem úgy néz arra, hogy idegen (pedig nincs vérségi kapcsolat), hanem itt már Isten eszközévé válhatott, és mindenféle keserűség, irigység, panasz, vádaskodás nélkül tele van a szíve örömmel. Itt olvastuk: "Áldott az Úr, aki nem hagyott engem magamra" - mondja. Magasztalja Istent, segít abban a családban és kapott egy unokát, amely unoka Dávidnak a nagyapja lesz. Ennek a kis Óbédnek a fia lesz Isai, és az ő fia Dávid. Tehát a Messiás Krisztusnak az elődei. Ilyen szép feladatot kapott Istentől.

Ott maradhatott volna Móáb földjén, vádolja Istent és sajnálja magát, szid mindenkit: a saját népét, a móábitákat, a menyeit, akik elhagyták, vagy legalábbis az egyik, mindenkire mérges lehet, - vagy pedig engedte, hogy Isten kezébe vegye, vigye egy másik úton, egyre használhatóbb eszközévé vált és egyre boldogabb emberré lett. Nemcsak úgy lehet boldog valaki, ahogy általában szoktak, meg ahogy magának elképzeli. Istennek nagyobb a fantáziája, mint a mienk. Ő azt akarja, hogy boldogok legyünk. Engedjük-e, hogy azzá formáljon?

Jó lenne, ha tükör lenne ez a számunkra. Ha valamit Isten nélkül tettünk eddig, valljuk meg, bánjuk meg és forduljunk vissza onnan. Fogadjuk el az Ő kezéből a próbákat is, és higgyük el, Ő jót akar azokkal is. Ne várjuk meg, hogy próbálnia kelljen, hanem az Ő igéjét tartsuk szem előtt és engedjünk annak. Engedjük, hogy vezessen minket az Ő útján, ahol talán egészen másként tesz boldogokká, mint ahogy mi gondoltuk, hogy azzá tesszük magunkat, de sokkal nagyobb, tartósabb, értékesebb ez a boldogság.

---

Imádkozzunk!

Édesatyánk, látjuk, hogy valóban nem a mi gondolataink a te gondolataid. Nem a te útjaid a mi útjaink. Szépen tudjuk ezt az aranymondást, de nehéz ezt komolyan vennünk. Segíts, hogy sokkal jobban bízzunk benned és számoljunk ezzel.

Megvalljuk bűnbánattal, hogy sok olyan döntést hoztunk, ami előtt nem kérdeztünk téged. Amikor le kellett aratnunk a magvetésünket, akkor meg téged vádoltunk, pedig csak magunkat okolhattuk volna.

Bocsásd meg, ha sok ajándékról azért maradtunk le, mert nem fogadtuk el, amit te kínáltál.

Köszönjük, hogy kész vagy minket is kézbe venni és formálni. Segíts, hogy komolyan vegyük igédet, hogy ne kelljen kemény kézzel bánnod velünk.

Köszönjük a próbákat is, hisszük, hogy javunkra vannak azok. Tisztogasd az életünket, ha kell, azokkal is.

Kérünk, emelj ki bennünket a magunk körül forgó kicsinyes önzésből. Taníts meg emelkedetten gondolkozni. Olts a szívünkbe igazi szeretetet, amelyik kész áldozatra is. Tedd természetünkké, hogy mindig azt akarjuk, ami másnak jó.

Kérünk, ne a magunk elgondolása szerint akarjunk boldogulni, hanem engedjük, hogy arra használj, amire te akarsz, és azzá formálj, akivé te akarsz.

Könyörgünk hozzád csendesheteinkét. Mindazokért, akik azon részt vettek, vagy részt vesznek. Őrizd meg az igét mindannyiunk szívében. Beszélj velünk még továbbra is ezen az igén keresztül is.

Ámen.