PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2002. július 14.
(vasárnap)

Varga Róbert


GYÓGYULÁS ÚTKÖZBEN


Alapige:4Móz 21,4-9

"Majd elindultak a Hór-hegyétől a Vörös-tenger felé, hogy megkerüljék Edóm országát. De útközben elfogyott a nép türelme, megkeseredett a szívük, és így beszélt a nép Isten és Mózes ellen: Miért hoztatok el bennünket Egyiptomból? Azért, hogy meghaljunk a pusztában? Hiszen nincs kenyér és nincs víz, szívből utáljuk ezt a hitvány eledelt. Ezért mérgeskígyókat küldött az Úr a népre, s azok megmarták a népet, úgyhogy sok izráeli meghalt. Ekkor odament a nép Mózeshez, és ezt mondta: Vétkeztünk, mert az Úr ellen és ellened szóltunk. Imádkozz az Úrhoz, hogy távolítsa el rólunk a kígyókat! És imádkozott Mózes a népért. Az Úr pedig ezt mondta Mózesnek: Csinálj egy rézkígyót, és tűzd rá egy póznára. Mindenki, akit megmart a kígyó, életben marad, ha föltekint arra. Mózes tehát csinált egy rézkígyót, és föltűzte egy póznára. Ha azután megmart valakit a kígyó, és föltekintett a rézkígyóra, életben maradt."


Imádkozzunk!

Istenünk, megvalljuk neked őszintén, hogy olyan hirtelen és olyan gyorsan felnövekedik a mi szívünkben a keserűség veled szemben, másokkal szemben, sokszor önmagunkkal szemben vég nélküli az önvád.

Köszönjük, hogy ezen a mai délelőttön mindettől meg tudsz szabadítani minket. Szabadíts meg hát, kérünk, sőt nyisd meg a szívünket a benned való bizalomra, a félelem nélküli krisztuskövetésre, a neked átadott életre bármi történjék is velünk azon az úton, amelyen járatsz minket! El ne fogyjon a hitünk, a beléd vetett bizalmunk és a tőled kapott szeretetünk!

Kérünk, ezzel a szeretettel és bizalommal áldj meg minket, hogy még inkább higgyünk és bízzunk benned!

Urunk, köszönjük, hogy te vagy az oltalom szorongatás idején, és te nem engeded, hogy bármilyen ellenség benyeljen minket, s elpusztítson, hanem örökkévaló karjaid tartanak minket a mélység színe fölött. Így áldj meg kérünk, ezen a mai délelőttön is minket, hogy befogadjuk és elfogadjuk azt, amit mondasz nekünk, rólunk.

Ámen.


Igehirdetés

Mi volt az, ami miatt ennyire belekeseredett a nép szíve, hogy nyílt lázadásra jutnak az Isten és az Istentől rendelt vezető, Mózes ellen?

A pusztai vándorlás közben voltak a Hór-hegyétől a Vörös-tenger felé vezető úton. S a lázadás oka tulajdonképpen sokkal egyszerűbb, mint ahogy azt mi gondolnánk.

Egyik este két-három figyelmeztetés után sem maradtak nyugton a gyerekek otthon, és egy kicsit keményebben szóltam a harmadik alkalommal, aztán egyikük a következőt mondta: "Papa, hát nem érted, hogy milyen rettenetesen unalmas itt feküdni az ágyban és várni, hogy elaludjunk?" Sok igazság van abban, amit mondott, ez kétségtelen. Időnként unalmas dolog feküdni az ágyban, és várni arra, hogy az ember elaludjon. Megértettem őket.

A nép szíve itt, amit felolvastam, azt mutatja, belekeseredett a vándorlásba. Már ismerték a Vörös-tengert, voltak a Hór-hegyénél is. Látták azt többször. Egészen közel volt hozzájuk az ígérete földje, még nem jutottak be oda. Körbe-körbe mentek a pusztában. Ott bolyonganak ebben a jól ismert poros, koszos, üres pusztában. Poshadt vizet kell inniuk, vagy legalábbis állottat a tömlőkből. Ragadozó madarak keringtek fölöttük várva, hogy valamely állat elhullik.

Ez a hitvány eledel, amiről itt olvastam, ez a manna volt, amit Istentől kaptak ajándékba. Reggel manna, délben manna, este manna. Ki ne unná ezt? Ugyan Istentől való mennyei étel volt, de ebbe is beleuntak, és erre is ráuntak. Ráadásul Mózes is egyre unalmasabb volt. Ugyanazt mondta mindig Istenről. Ugyanazokat a bibliai részeket idézte. Ugyanúgy ígérgetett, de az ígéretek sorának sosincs vége, és a beteljesülést nem látják. Semmi jele nincs annak, hogy bemennek az ígéret földjére. Nincsen fejlődés, változás, olyan unalmas ez az egész vándorlás. Fellázadnak Istennel szemben.

Két fontos dologról szeretnék beszélni. Az első az, hogy út közben voltak. Méghozzá nem is akármilyen úton. Azon az úton volt a nép a Hór-hegyétől a Vörös-tenger felé, amelyet Isten adott neki, amelyre Isten vitte őket. Tehát nem csak úgy mentek a pusztában összevissza, hanem olyan úton voltak, amelyet Istentől kaptak.

Részben azért, részben mások miatt - majd erre még kitérek - kellett a pusztán végigmenniük. Részben azért, mert az edomiták, akik távolról rokonai voltak izráelnek, nem engedik át őket, pedig izráel azt mondja, hogy fizetünk a vízért, a gyümölcsökért, az állatoknak való táplálékért, és nem térünk le arról az útról, amelyet kijelöltök nekünk. Engedjetek át, hogy ne kelljen a pusztán átmenni. Engedjetek át a rövidebb úton, az Edomiták országán. Az edomiták nem engedik őket, ezért később Istentől büntetést kapnak.

A helyzet az, hogy mi nem bírjuk a kerülőutakat. Nem bírjuk. Ha magunk megyünk úttalan utakra az Isten nélkül, akkor azért nem bírjuk, sőt nem bírjuk ki, ha kerülő úton az ajtót, Jézust megkerülve próbálunk bármifajta értelemben boldogulni. Ha Isten visz minket kerülőúton, akkor meg általában fellázadunk egy idő után, mert nem értjük az értelmét, és nem látjuk a célját, s ezért lázadunk. Miért pont erre az útra viszel? Miért akadályozzák, hogy kiteljesedjen ez a dolog? Miért pont ez az ember került mellém a munkahelyemen? Miért ilyen a főnököm? Miért ez a tanárom? Miért ilyen az osztályom? Miért lett ilyen a feleségem vagy a férjem, vagy miért ilyen a család többi tagja? Miért, miért, miért? S a keserűség szép lassan, mint egy magocska, kikel az ember szívében. Kezd növekedni, szárba szökkenni, és az ember szívét, Istennel való kapcsolatát megrontani.

Mit olvastunk a Zsidókhoz írt levélben? Nehogy a keserűségnek bármely gyökere felnövekedvén kárt okozzon. Kárt okozzon a hívő szívekben, és a lázadó szíven keresztül kárt okozzon mások szívében és életében.

A keserűség tehát úgy indul el, hogy egy pici mag kikel abból. Elindul és elkezd növekedni. Nem úgy sikerül egy döntés, ahogy gondoltuk. Nem jutunk el oda, ahová szerettünk volna elmenni. Nem sikerül az a barátság vagy az a kapcsolat, ahogyan mi gondoltuk, és az elvetett keserűség-mag kikel, teret nyer, és mi sokszor engedünk neki. Azt olvassuk, hogy odavezet, hogy elhajlunk az Isten kegyelmétől. Akkor pedig jól nézünk ki, ha elhajlunk az Isten kegyelmétől.

Ha valaki egy olyan területen lelép az útról, amely egy aknamezőn vezet át, s ott kijelöltek talán egy húsz centi széles szakaszt, hogy aki ezen megy, az megmarad, az túléli, aki jobbra vagy balra lelép, az biztos hogy felrobban. Rálép egy taposóaknára, és vége.

Izráel azon az úton járt, amelyet Isten kijelölt. Ha valaki lelép arról az útról, amelyet Isten kijelöl a számára, annak a vége mindig ellenségeskedés, engedetlenség, lázadás és megkeseredett szív lehet.

Miért kellett így történnie? Hogyan lehet az, hogy minket a távoli rokonok - mondták a zsidók - nem engednek át az országukon, pedig még fizetnénk is? Hogyan lehet, hogy ebben az unalmas, poros, koszos pusztában kell tovább menni, mikor Edómban ott lógnak az ízletes gyümölcsök, és egyik friss vizű kút éri a másikat egymás után?

Pontosan ez sokszor a keserűség oka, ha nem úgy történik valami, ahogyan mi akarjuk, ha Isten nem engedi, hogy egy bizonyos tervünk megvalósuljon. Évek, sőt évtizedek után is még hívők szíve is tele van keserűséggel. Keserűséggel jönnek még ide a templomba is. Miért engedte az Isten, hogy így legyen? Ha ott lettem volna, biztos hogy nem hal meg az, aki akkor meghalt. Ha ott lettem volna, akkor nem úgy fajul az a beszélgetés, ahogy elfajult a családban, s lett egy évtizedes harag belőle. Ha ott lettem volna, nem így történik. Hányszor előfordul, hogy odaállít valakit Isten, egy embert az utunkba, és az nem írja alá, és nem pecsételi le, és nem azt mondja, amit hallani akarunk. Fellázad a szívem, és tele lesz keserűséggel. És nő és nő a keserűség, s megtermi a maga gyümölcsét, elhajlít az Isten szeretetétől.

Ott volt Márta és Mária, Lázár testvérei. Szólnak, üzennek Jézusnak, hogy akit szeretsz beteg, a testvérünk, Lázár. Kifutnak többször is a falu szélére, és Jézus nem jön. Lázár egyre betegebb, és meghalt Lázár. A meleg miatt eltemetik gyorsan, negyednapos, már szaga van. S akkor jön Jézus. Ennyi idő után? Most már minek? Meg is mondják neki: "Uram, ha itt lettél volna, nem hal meg a testvérünk." Nem voltál itt, meghalt, most minek jöttél? Felnövekszik Mária és Márta szívén a keserűség, és nyílt lázadásba torkollik. Ez törvényszerű. Ez mindig így van a mi életünkben is. Most jössz, amikor meghalt? Jöttél volna korábban.

Nem az a baj, hogy ezt mondják, az a baj, ha megmaradnak ebben. Ha csak embereknek mondták volna. Ők Jézusnak mondták. Jézus ezért válaszolhatta, amit válaszolt: "Ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét."

De sokszor kimondjuk, talán nem is így szavakkal, csak úgy belül a szívünkben, hogy itt már az Isten sem tud segíteni. Itt már az Isten sem tud segíteni. Vége a dolognak. Most szólsz Isten! Most adsz igét? Most olvasom ezt a bibliai részt? Most már minek? Már meghalt a dolog. Lezárták az ügyet. Nem fogadták el a pályázatot, stb. stb. A keserűség miatt keserű szívek.

Még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy Izráel népével mindez út közben történt. Járták az életútjukat. Azon az úton jártak, amelyre Isten vitte őket, és mégis megunták. Unalmas lett a Vörös-tenger, a Hór-hegye. Unalmas lett az öreg Mózes meg a beszéde is. Unalmas lett még az Isten is. Szörnyű kimondani, de ez az igazság. Beleuntak és belekeseredtek az egészbe.

Semmire nem használható Mózes, semmit nem tud rajtunk segíteni, s tele lett a szívük keserűséggel. A megkeseredett szív viszont mindig ugyanoda jut el. Mindig ez a dolog vége: Mi értelme az egész életnek? Miért élünk ezen a földön? Ha így bánik velem az Isten, ha ennyi ellenségem van, ha ilyen a főnököm, a beosztottam, ha ilyen a feleségem, a férjem, az anyósom, ha ilyenek a gyerekeim vagy ilyenné lettek, mi értelme az egésznek? S tényleg sokan kiszállnak. Kötél, méreg, marék altató, vasút. Kiszállnak az egészből, mintha az valamit megoldana. Mennek egyenest a kárhozatba.

Beleunt a nép a vándorlásba. Egyszerűen az egész azért történik, mert számba vesszük azt ilyenkor, mikor így megtelik a szívünk keserűséggel, hogy mi mit nem kaptunk meg, és mi mindent kapott a másik. Ami nekünk nincs, azt hasonlítjuk össze azzal, ami a másiknak van. Ez önmagában egy fals összehasonlítás. Azt kellene összehasonlítanunk, hogy nekünk mi van, ha már mindenáron akarjuk csinálni, meg a másiknak. Nem? De nem, mi nem ezt tesszük. Mi összehasonlítjuk azt, hogy mit nem kaptunk meg az Istentől, és mi mindent kapott meg a másik.

Kapott végre egy rendes férjet, én meg mióta nem kapok. Egy normális feleséget nem képes az Isten adni már tizenöt éve, vagy tíz éve vagy öt éve. Egy rendes főnököt. Egy normális munkahelyet. Nem képes az Isten elég nyugdíjat és fizetést szerezni nekem. Tehetetlen, béna. És miért nem vagyunk szebbek, erősebbek és fiatalabbak, egészségesebbek? Újra mondom, hogy azt soroljuk, hogy mi nincs, és összehasonlítjuk azzal, hogy mi van a másiknak. Biztosak vagyunk abban, hogy elcserélnénk a másik családjával a miénket? A másik életével meg a másik betegségével a miénket? Végig kellene egyszer legalább gondolni komolyan!

A keserűség növekedésének egyik alapja a hamis összehasonlítás. Amikor azt mondjuk, hogy a pogány - és ez nem a vezetékneve, ez az állapota - előbbre jutott, mint mi, akik már templomba járunk. S tényleg. Figyeljük meg! Ott ment a zsidó nép a poros, koszos, kihalt pusztában a tűző napon. Az edomiták meg mosolyogtak, szedték a gyönyörű, ízletes gyümölcsöket, itták a kutak friss vizét. Össze lehet hasonlítani, csak ők nem az Isten útján jártak. Ez a különbség. Ők pogány nemzetként maradtak meg, s aztán pusztultak el. Edomiták maradtak, amíg csak éltek. Isten vándorló népét pedig Isten bevitte az ígéret földjére. Igaz, út közben sok-sok nyomorúság érte őket. Majd az is kiderül, hogy miért volt ez így, ez a vándorlás, ez a körkörös körbejárás. Miért nem tudtak előre haladni? Összehasonlítani magát azzal, aki már Jézusé, ezekkel a pogány edomitákkal? Micsoda összehasonlítás ez? Bezzeg nekik ízletes gyümölcsök vannak, meg friss vizű kutak.

Valaki így fogalmazta meg a kérdéssel kapcsolatban az okát az akadályoknak. Isten olyan mint a jó kertész, mindig oda teszi a hívő embert, ahol annak a legjobb. Mindig oda, ahol a legjobb. És ha akadályok vannak, akkor az jó? Ha előttem van egy ember, aki akadályoz abban, hogy haladjak előre? Mi ebben a jó? Vagy elhisszük azt, hogy Isten a legjobb kertész, aki az Ő palántáit, gyerekeit oda teszi, ahol a legjobb, vagy nem hisszük el? Olyan családba, olyan magányba, olyan kollégák közé, körülmények közé, ahol a hívőnek a legjobb. Még az akadályokból is a legjobb jut. Sose felejtsük el. Azok egyébként is azért vannak, hogy legyőzzük azokat.

Panaszkodunk amiatt Istenre, mert akadályokat enged, vagy alázattal elfogadjuk és hálásak vagyunk azért, hogy valamit az által el akar végezni bennünk, hogy olyan férjjel, rokonsággal, vezetőkkel ajándékozott meg minket, amilyenek vannak.

Mi a legkeményebb kérdés ebben az egészben? Az, hogy figyeljük meg, mindig a másik a hibás. Mennek az úton. Hibásak az edomiták, hibás a puszta, hibás a Vörös-tenger. Miért olyan unalmas? Hibás Mózes. Miért ilyen vezető? Hibás az Isten. Csak te nem vagy hibás sosem. Mindig a másik. Mindig más, mindig a külső körülmények. Ők nem voltak hibásak a zúgolódás miatt. Csak az ego, az én, nem.

Nem akarjuk megérteni, hogy minden jó és tökéletes ajándék onnan felülről származik az Istentől. Még az akadályok is, ha mi az Isten útján járunk. Újra mondom, lehet menni a másik úton is.

Jézus azt mondja: "Én vagyok az út, az igazság és az élet." Én vagyok a juhok ajtaja. Lehet menni más ajtókon át. Azok oda vezetnek, ahová vezetnek. Aknamező. Előbb utóbb robban az élet, nincs mese. Vagy a keserűség útját választom, s engedem, hogy felnevekedjen bennem, vagy járok az Isten útján. Lehet, hogy unalmas vagy puszta. Az utak lehetnek különbözőek.

Eszembe jutott a Párizs - Dakkar autóverseny. Mi mindent képesek voltak a versenyzők megtenni, hogy elsőnek érjenek célba. Szinte az életük is veszélybe került nem is egyszer. Iszonyatos körülmények között, úttalan utakon, nyelve a homokot, küzdve akadályokkal, természeti akadályokkal meg emberiekkel is, csak azért, hogy első legyen, megkapja a plecsnit, vagy megkapja azt a pénzjutalmat, ami azért járt.

Vagy engedjük, hogy a keserűség és a lázadás magva felnőjön és megteremje a maga gyümölcsét, vagy pedig vesszük az akadályokat Isten segítségével, és megyünk tovább.

Miért is kellett nekik körbe-körbe bolyonganiuk a pusztában? Megvan ám ennek az oka. Azt olvassuk a Bibliában, hogy amikor kiküldik az ígéret földjére a kémeket, az összes kém Káleb és Józsué kivételével arról számol be, hogy szörnyű, magas, óriás emberek vannak. Egyébként jó az a föld, de ha oda bemegyünk, akkor "megesznek" minket. Elpusztulunk. Káleb és Józsué azt mondja, hogy emlékezzetek! Isten megmondta, hogy nekünk adja. Mindegy, hogy most vannak óriások vagy nincsenek, menjünk be, mert Isten megígérte. Fellázadtak ellenük. Az arány kettő és a többi szemben. S akkor Isten megszólal, s azt mondja a népnek: jó, akkor most forduljatok meg. Irány vissza a puszta. Ott álltak az ígéret földje szélén, már beláttak az ígéret földjére, és nem mehettek be, mert fellázadtak Isten ellen. Meg kellett fordulni, és azért van ez a bolyongás, amiről most olvastunk. Körbe-körbe a poros, koszos pusztában, mennek körbe-körbe az első engedetlenség miatt. Már egyszer engedték, hogy a keserűség gyökere felnövekedjék a szívükben.

Az ördögnek mindig ez a célja, hogy ne bírjuk tovább. Add fel! Dobd be a törölközőt, dobd ki magad az ablakon! Minek él az ilyen? A keserűség felnövekedvén eltántorítson az Istentől, letérítsen az útról, ha már rajta jársz. Pedig Isten a próbák és az ellenállások által akarja csillogóvá fényezni az életünket - ez a helyzet.

A második fő gondolata ennek a résznek, hogy ebben a helyzetben Isten is megszólal és cselekszik. Isten is megszólal és cselekszik. Az ember azt várná, hogy belátja Isten, hogy unalmas dolog ez: feküdni az ágyban, és várni, hogy elaludjunk. Unalmas dolog menni a pusztában, inni az állott vizet, hallgatni az öreg Mózes siralmait, beszédeit, ugyan Isten igéjét idézi, de hát egy idő után már kit érdekel ez. Még a Bibliát is meg lehet unni - mondta nem régen valaki nagy tévedéssel. Cselekszik az Isten a maga akarata, rendje és szeretete szerint.

Azt olvassuk, hogy megelégeli a lázadást, és mérges kígyók csapnak le az emberekre, és hullanak rakásra. Egyik hal meg a másik után. Jönnek a kígyók, és kíméletlenül megmarják halálos mérgükkel az embereket. Olyan megdöbbentő az, hogy egy perc alatt megszűnik az unalom. Egyetlen pillanat alatt. Már nem unják. Mindenki feléled. Mindenki kétségbeesik, hogy mi lesz így velünk? Már annyian elhullottak. Odafutnak Mózeshez, s mit mondanak neki? Odament a nép Mózeshez, és ezt mondta: "Vétkeztünk az Úr ellen, és te ellened, Mózes. Könyörögj értünk, hogy ne pusztuljunk el." Érdekes, egyből tudták, hogy ők vétkeztek. Addig nem. Unták Mózest, unták az Istent. Egyetlen pillanat alatt, amikor Isten ilyen drasztikusan közbelép, de közbelép. Miért kell ezt megvárni?

Nem így van ez sokszor a gyerekekkel? Szólunk egyszer, kétszer, amikor suhog a pálca, egyből megtörténik a dolog. Milyen furcsa? De sokszor a felnőttek is ilyen gyerekek.

Azt olvassuk a Habakukk könyvében, hogy szól az Isten egyszer, kétszer, s aztán nem szól többet. Vagy jön a marás. Miért viselkedik az ember ilyen éretlenül lelkileg? Mert éretlen, mert nem bízik az Istenben, mert nem hiszi el, hogy az a legjobb. Nem hiszi el, hogy az akadály lehet értelmes dolog, és előre viheti a hitben.

A nép nyafogott. Már megint manna? Már megint ez a víz? Már megint a puszta? Akkor az Isten lép. A nyafogásra ez volt a válasz. Isten megítélte a népet, mert semmi másból nem tanultak volna. Nem kínozni akarja egyébként az embereket Isten. Jöttek a kígyók, és egyből értik. Nem furcsa? Egyből megértik, hogy minek mi az oka, és mi miért van. Többé nem hibáztatják sem Mózest, sem az Istent, sem az edomitákat, hanem csinálják azt, amit csinálniuk kell.

Vétkeztünk Isten ellen és ellened, Mózes, mert fellázadtunk, meguntuk Isten útját és törvényeit.

Nem így van ez velünk is? Járjuk az utat. Kinek puszta az út, kinek jól kikövezett, kinek jól kipárnázott, ki nyitott autóval suhan az úton. És jönnek a marások, egyik a másik után. Nem úgy alakul az élet, ahogy terveztük. Nem az lett belőlem meg a gyerekemből, amit terveztem. Nem arrafelé vitt az Isten, ahogy én elgondoltam. Megmart a főnök, visszamart a feleség vagy a férj, belém martak az unokáim. Megmart a szomszéd, az élet. Mar a betegség belülről, lelkileg vagy testileg. Jönnek a marások munkahelyen, családban, az életúton. Újra mondom, sokan nem bírják és kiszállnak, feladják. Tényleg ez a megoldás?

Út közben is meg lehet gyógyulni a mindenható Isten segítségével. Nem engedi Isten - mert nem az volt az akarata -, hogy az egész népet halálra marják a kígyók. Ő ezt intésként, figyelmeztetésként és bátorításként adta.

Az Édenből önmagát kizárt ember életében mindig halálos marása van az Isten nélküli utaknak, amikor nem látjuk meg, hogy merre kellene végre már menni. Amikor nem merjük felülbírálni a döntéseinket és belátni, hogy tévedés volt, az nem az Isten útja, és végre átállni arra az útra, amit Isten jelölt ki. Nem vesszük észre sokszor még a marásból sem.

Miért volt kegyelmes Isten ebben az ítéletben? Csodálatos. Figyeljük meg, nem azt mondta Mózesnek: mondd meg nekik, hogy aki odakúszik - készíts egy rézkígyót, tűzd fel egy póznára - kússzon oda mindenki, s aki megfogja a póznát, az életben marad. Nem ezt mondja Isten. Mit mond? Azt mondja, hogy aki feltekint a rézkígyóra, az életben marad. Aki feltekint. Annyi ereje mindenkinek volt, hogy odakússzon a sátra bejáratához. Olyan helyre tűzték azt a póznát, hogy mindenki láthatta, csak fel kellett nézni rá.

Így aki csak akart, az életben maradt. Mit jelent ez, hogy valaki felnézett a kígyóra, a rézkígyóra? A réz az ítélet szimbóluma a Bibliában egyébként. Azt jelentette, hogy ez az ember kimondta ott belül, amit itt hallottunk: "Istenem vétkeztem ellened." Aki felnézett, az elismerte, hogy szüksége van az Isten kegyelmére. Kész. Nincs tovább. Vagy meghalok a keserűségben felnövekedvén a keserűség gyökere bennem, vagy felemelem a tekintetemet a bocsánat helyére, és akkor meggyógyulok, és rendbe jön az életem. Elég volt haldokolva felnézni a póznára, a kígyóra, és életben maradt. Nem kellett odakúszni, és nem kellett megfognia.

Aki belátta a vétkét, elismerte a lázadását, aki azt tette, amit az Isten mondott, az életben maradt. Aki belátja minden bűnét, aki igazat ad az Istennek, aki kimondja itt, most: Uram, vétkeztem ellened: tegnap, a múlt héten, tíz éve, folyamatosan, bocsásd meg! Nem lehet nem mondani, hiszen annyira világos az előkép. Aki hittel feltekint a golgotai keresztfára szegezett Jézusra, aki ott függött menny és föld között halálra szegezve, az megmenekül. A gyógyulás, a gyógyszer Jézus Krisztus. Aki rá feltekint hittel, az azt jelenti, hogy elmondja nála, neki az életét, bánja a bűnét, meg újra megbánja, aki kimondja, hogy vétkeztem ellened Istenem, mert eddig nélküled éltem, vagy megint nélküled döntöttem, s indultam egy olyan útra, ami nem kedves előtted, az meggyógyul. Meggyógyul lelkileg biztosan, s ha az Isten akarata, meggyógyul testileg is.

Helyreáll a rend. Miután megtörtént, figyeljük meg a világot, a környezetünket! Amikor nincs a bűnnek büntetése, elszabadulnak az indulatok. Amikor nincs a bűnnek büntetése, elszabadulnak az indulatok.

Azt olvassuk a Bírák könyvében, amikor nem volt király Izráelben, mindenki azt csinált, amit akart. Káosz. Amikor a bűnnek nincs büntetése, elszabadulnak az indulatok, mindenki azt csinál, amit akar. Nincs többé tisztesség, becsület, a bűnnek nincs büntetése. Vége.

Itt volt a bűnnek büntetése, s lázadt tovább a nép? Nem. Mit olvasunk? Ekkor énekelni kezdett Izráel. Nem megdöbbentő? Vétkeztek, megkapták a büntetést, ugye, hogy a helyén van minden? Megkapták a büntetést. Van aki belehalt, van aki túlélte, Isten tudja, hogy miért volt így. Akik pedig továbbmennek, már nem lázadnak. Nem azért, mert megijedtek, hanem azért, mert rendbejött a dolog az Istennel. Tudták. Isten is tudta, és ők is tudták. És énekelve mennek tovább. Hol? Ugyanabban a pusztában. Poros, koszos, unalmas, sivár, állott víz, gyümölcs sehol. Ugyanaz az öreg Mózes, mondja ugyanazt tovább. Énekelve mennek tovább, mert felnéztek az Istenre, és meggyógyult a szívük, mert Isten kitépte a szívükből a keserűség okát és gyökerét, és lett a szívükben istenfélelem megelégedéssel.

Maradnak ugyanazok a szomszédok a házban. Marad ugyanaz a társ, ugyanaz a rokonság, ugyanaz a főnök, vezetés, ugyanazok a gyerekek az iskolában - kibírhatatlanok időnként -, ugyanazok a tanár kollégák, ugyanaz a szaki a munkahelyen, stb. stb. De Jézussal! Akkor lehet énekelve is menni. Miért? Mert az Isten útján járok. Nem így van? A nép az Isten útján járt a pusztában. Hova jutottak? Az ígéret földjére. Az edomiták meg maradtak edomiták. A pogányok maradtak pogányok, és elpusztultak a maguk pogányságában, igaz ették a gyümölcsöket, meg itták a friss vizet. Együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk. A pogány világ ezt mondja. Isten népe meg időnként kemény pusztai utakon megy, de bejut az ígéret földjére. Micsoda különbség? Lelépni az útról, az halál, rajta maradni az úton, maga az élet.

Mi történt? Feltekintettek és éltek. Aki hittel felnéz Jézusra, eléáll, vele jár, az megmarad. Sorban ott van a vágy az abszolút után. Aki Jézussal találkozott, abban többé nincs ilyen vágy, mert az megtalálta. Az többé nem keresi az élet értelmét, és nem dobja el az életét, mert tudja, hogy van értelme.

Vagy engedjük, hogy felnövekedjen a keserűség gyökere, vagy kérjük és engedjük, hogy azt gyökerestől kitépje Jézus, és helyébe az Ő békességét adja. A vándorló izráeliek új erőt nyertek. S ezt olvassuk, hogy énekelve mentek tovább ugyanabban a pusztában, és furcsa, de most már egyenes úton vezeti őket Isten. Most már nem körbe-körbe mennek. Most már van értelme és célja annak, ahova mennek. Tudják, hogy hova mennek. Bemennek az ígéret földjére, biztosak voltak benne. Megvolt a bűn büntetése, sokszor a következményt kell aratnunk, tiszta lett újra a levegő Isten és köztem. Elhordoztam a büntetést. Jogos volt, mehetünk tovább. Nem ez a normális?

Ahol elmarad a bűnért a büntetés, teljes a káosz. Figyeljük meg, amit mondtam. Teljes a káosz, ahol elmarad a bűnért a büntetés.

Isten megítélte őket, s utána békesség lesz. S azt olvassuk, hogy Isten fakaszt vizet a népének. Jön a sziklából, dől. Nem is bírják meginni. Tiszta vízfolyam ömlik a sziklából, és ihatnak, amennyit akarnak. Marad ugyanaz a manna, és örömmel eszik, mert az Istentől van, az Isten útján.

Jézus a megmart életek és a megmart, megsebzett szívek gyógyítója. Aki felemeli a szívét, lelkét, lelki tekintetét Jézusra, az meggyógyul út közben.


Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük neked azt, hogy hordozod, viszed a te népedet a mélység színe fölött a magasban, és megtartod azokat, akik benned bíznak. Köszönjük, hogy ugyanabban a pusztában, pusztai körülmények között, ugyanolyan külsőségek között, és sokszor körülvevő emberek között, de te hordozod a tieidet.

Köszönjük azt is, Urunk, hogy egyszer eljut a te néped oda, ahol nincs többé könny, betegség, fájdalom, gyász, halál, nincsen semmilyen kígyómarás, meg egymás marása sem. Mindez megszűnik, örök öröm lesz a hívők fején, és te letörölsz a szemükről minden könnyet.

Urunk, annyira vágyik a szívünk ott lenni nálad. Kérünk, hogy amíg ez meg nem történik, tarts meg minket útközben, és ha most ez szükséges, akkor gyógyítsd meg a mi beteg szívünket, lelkünket. Hadd tudjunk énekelve továbbmenni az úton áldva és dicsérve téged, és aztán megérkezni hozzád.

Ámen.