PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2002. május 30.
(csütörtök)

Csákány Tamás


HELYES DICSEKEDÉS


Alapige: 1Kor 1,26-31; Jer 9,22-23

"Mert nézzétek csak a ti elhivatásotokat, testvéreim; nem sokan vannak köztetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasok vagy előkelők. Sőt azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket; és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében nem előkelők. Sőt lenézettek; és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket, hogy egyetlen ember se dicsekedjék az Isten színe előtt. Az ő munkája az, hogy ti a Krisztus Jézusban vagytok. Őt tette nekünk Isten bölcsességé, igazsággá, megszentelődéssé és megváltássá, hogy amint meg van írva: "Aki dicsekszik, az Úrral dicsekedjék."

"Ezt mondja az Úr: Ne dicsekedjék bölcsességével a bölcs, ne dicsekedjék erejével az erős, ne dicsekedjék gazdagságával a gazdag! Aki dicsekedni akar, azzal dicsekedjék, hogy érti és tudja rólam, hogy én vagyok az Úr, aki szeretetet, jogot és igazságot teremtek a földön, mert ezekben telik kedvem. - így szól az Úr!"


Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus dicsőítünk és magasztalunk téged, mert mai hívő emberekként is engeded megtapasztalnunk, hogy milyen jó dolog a te erődben, jelenlétedben járni és élni. Olyan sokszor szembesülünk azzal, hogy a mi erőnk, elszántságunk és hitünk önmagában kevés. Nagy áldás, kegyelem, hogy ezen túl megtapasztalhatjuk azt is, amint újra meg újra megtartasz bennünket, amint közel lépsz hozzánk, és tisztogatsz, ahogy a legváratlanabb élethelyzetekben utat mutatsz, és szabadulást adsz.

Köszönjük, Urunk, hogy nem a mi erőnk, elszántságunk, ami megtarthat minket, hiszen ha csupán erről lenne szó, akkor nagyon kevesen lehetnénk ma itt. A te érthetetlen szereteted az, ami számon tart, és hozzád újra meg újra emel, egyre közelebb bennünket. Szeretnénk kérni, hogy ezzel a szeretettel vegyél körül ma este is minket. Lelkeddel teremts csendet, békességet a szívünkben! Add Urunk, hogy szavad éltető, új életet teremtő ige lehessen ma is közöttünk, bennünk!

Kérünk, hogy magasztald fel nevedet, hogy világosan lássuk, ki vagy te, és mit akarsz az életünkkel. Add, hogy ne csupán általánosságokról beszéljünk, tervekről halljunk, hanem meglássuk, meghalljuk azt, hogy velünk mit akarsz.

Köszönjük, Urunk, hogy te már elkészítetted áldott lelki ajándékaidat ma is a számunkra. Hálaadással Jézus Krisztus nevéért szeretnénk elkérni ezeket tőled, mennyei Atyánk.

Ámen.


Igehirdetés

Kisiskolás koromból egy történet jutott eszembe, ahogy készültem a mai szolgálatra. Azt hiszem, talán elsős lehettem, amikor egyszer beszélgettünk az egyik osztálytársammal. Elkezdett mesélni arról, hogy mi mindenük van otthon. Közlékeny gyerekként újságoltam otthon: képzeljétek el, ennek a fiúnak egy szirti sas lapul a szobájában, igazi szirti sas! Először rémülettel nézett rám a család gondolván: szegény kisgyerek mi lesz belőle, ha már ilyen korán be lehet neki mindent adni. Aztán próbálták elmagyarázni, hogy a szirti sas hatalmas, nem lehet otthon kis kalitkában tartani. Engem nem lehetett meggyőzni. Váltig állítottam, hogy egész biztosan úgy van, ahogy állította az osztálytársam. Aztán idővel rájöttem, hogy minden valószínűség szerint ha nem tévedett, de legalábbis nagyot mondott akkori kis barátom. Szeretett volna valamivel büszkélkedni, olyat mondani, amire odafigyelnek mások. Erre én igen jó alanynak bizonyultam.

Ma olyan témával foglalkozunk Isten igéje alapján, ami mindannyiunkat érint, és alapvetően ott van mindennapjaink történéseiben kérdésként. Nem más ez, mint a dicsekvés kérdése.

Először azt járjuk körbe Isten igéje alapján, hogy mi is a dicsekvés, egészen pontosan miért van szüksége az embernek a dicsekvésre? Miért kell erről egyáltalán beszélnünk?

A második gondolat, amire figyelünk majd, hogy az ember azt a szükségletét, amit érez, és próbál a dicsekvés vagy hasonló viselkedési formák útján betölteni, pontosan hogyan lehet leírni. Milyen módokat találunk ennek a megélésére Isten nélkül?

A harmadik, zárógondolatunk lesz, hogy Isten milyen utat tár most elénk? Mi az, amit vár tőlünk keresztyén, vagy - ha még nem nevezzük magunkat keresztyénnek - az Ő útját kereső emberekként?

Miért van erre szükségünk? Hogyan éljük meg ezt a világban Isten nélkül? Hogyan lehet Istennel megélni mindazt, amit dicsekvésnek szoktak nevezni?

Próbáltam szabatos meghatározást találni arra nézve, hogy mit is jelent ez a szó, ha megpróbáljuk másképpen összefoglalni, vagy néhány szóban elmondani, hogy dicsekvés. Arra jutottam, hogy mindannyiunknak fontos az, hogy büszkék lehessünk valakire, illetve valamire. Elismerésre vágyunk. Arra, hogy felnézzenek ránk valamilyen tulajdonságunk miatt, vagy valaki miatt, aki közel áll hozzánk, akinek a fénye, az ismertsége ránk is kisugárzik. A szeretet valamilyen formája az elismertség. Pozitív visszacsatolás, megerősítés nélkül nem lehet élni.

Tudjuk, hogy milyen károkat szenvednek azok a gyermekek, fiatalok, akik úgy nőnek fel, hogy semmifajta biztatást nem kapnak. Felnőttként sokféle módon próbálják meg ellensúlyozni, bepótolni azt a hiányt, amit gyermekként éltek át.

Értékközpontú társadalomban élünk - szoktuk mondani. Ami annyiban igaz, hogy azon méri le ez a társadalom az emberi életet, hogy milyen értéket képes produkálni. Itt persze jogosan feltehetjük a kérdést: tulajdonképpen mit is jelent az, hogy érték? Magyarul, mi méri meg igazán az életemet? Mitől vagyok értékes, vagy mitől vagyok értéktelen?

Rengetegféle választ találunk erre. Vannak, akik szerint értékünket az méri meg, hogy a társadalom számára mennyi pozitív, előrevivő eredményt tudunk produkálni. Olyat, ami előrevisz másokat, és előreviszi a társadalmat.

Vannak, akik azt mondják, hogy értékmérőnk az: mit teszünk le az asztalra? Ezzel az a bökkenő, hogy könnyen előfordulhat, hogy valaki hirtelen kiesik a termelési sorból akár az életkora, akár egy betegség miatt, bármilyen okból. A kérdés, hogy akkor az ilyen élet értéktelen élet?

Más válasz szerint a képességeim mutatják meg, hogy valójában ki is vagyok én. Ha jók az adottságaim, akkor értékes ember vagyok. Ha szerény képességekkel születtem, akkor nem mondhatom az életem túlságosan értékesnek.

Vannak egészen földhöz ragadt válaszok, amik kézzelfoghatóbban próbálják kifejezni az ember értékét. Azt mondják, hogy értékedet a lakásod négyzetméterének számában, az autódra szánt milliókban, az öltönyöd árában, nyaralásod egzotikumában lehet lemérni. Mindannyian találkozunk ezzel a gondolkodással újra meg újra, sokszor.

Sokak a munkában való előmenetelre, a pozícióra hajtanak, mint ami meghatározza értékünket, mások szerint a család, hogy mennyi jót teszek másokért, ez a lényeg. Valami miatt mindannyian próbálunk választ találni az égető kérdésre: értékesek vagyunk-e. Alapvetően nem tudjuk magunkat ettől függetleníteni, hisz pozitív visszacsatolásra van szükségünk. De honnan?

Először is azoktól az emberektől, akik körülöttünk élnek. Másodszor fontos, hogy saját magunkra is úgy tudjunk nézni, hogy ne ismételt szomorúság vegyen rajtunk erőt ezt mondván: már megint egy napot le kell húznom ezzel az emberrel egy bőrben, aki én vagyok - ez valami borzasztó. A harmadik, hogyha hívő, Isten útját kereső, kérdező emberek vagyunk, szeretnénk pozitív visszacsatolást kapni Istentől is.

Számtalan olyan útja, módja van, hogy megpróbáljuk ezt a pozitív érzést, visszacsatolást elérni úgy mások, mint magunk vagy Isten részéről.

Az egyik ilyen mód, amit így emlegetünk, és az ige is így nevez, hogy dicsekedés. Ez tulajdonképpen nem más, mint ahogy már meg is határoztuk. Amikor valakit vagy valamit felmagasztalok, az értékét megpróbálom nyilvánvalóvá tenni azért, hogy mások is kellőképpen elismerjék, felnézzenek arra az adott dologra, illetve személyre. Így közbeiktatódva abból a tiszteletből én is valamilyen módon részesedem. A dicsekvésnek mindig van ilyen háttere is.

Meg kell vallanunk, hogy függetlenül attól, hogy hívő, Istent ismerő vagy Istent még csak kereső emberekként élünk, járunk ebben a világban, az elismerés kérdése mindannyiunknak problémát és komoly mindennapi harcot jelent. Kétfajta válasz lehet az eddig elhangzottakra. Az egyik válasz keresztyén emberként is az, hogy beismerem, próbálom begyűjteni azokat az elismerés-morzsákat, amik engem az emberi kapcsolataim szintjén mozgatni, ösztönözni tudnak. Ám sokszor talán tévutakra is tévedek, ahogy próbálom ezt másoktól megkapni, néha kierőszakolni. Ezekről a tévutakról még néhány szót szeretnék mondani.

Könnyen abba a hibába esik az ember, hogy elkezdje túlbecsülni magát. Megpróbáljon mások elé olyan képet festeni, mintha ő valójában sokkal jobb, tiszteletreméltóbb, tisztább lenne, mint amilyen valójában.

Ennek a másik része is igaz. A lónak két oldala szokott lenni. A másik oldalra is gyakran átesünk hívő, sőt nem hívő emberként is. Gyakori, hogy egy-egy ember alábecsüli magát. Ahhoz képest, amilyen ő valójában, igaztalanul sötét képet fest önmagáról mások elé is. Furcsa a dicsekvéssel kapcsolatban ezt a szempontot idehozni, de nem beszélhetünk a kérdéskörről úgy, hogy ezt meg ne említsük. Ugyanis létezik olyan, ezt Pál kevésbé emeli ki, de ismételten találkozunk vele a hétköznapokban, hogy "negatív dicsekedés". Amikor valaki újra meg újra, tudatosan lehúzza magát, mert úgy érzi, hogy ő maga értéktelen. Azt gondolja, hogy már Isten sem tud semmit kezdeni az ő életével. Szokták így megfogalmazni: semmit nem érek. Semmit nem mozdítok előre a világon, mindegy, hogy létezem vagy nem létezem.

Mindkét verzió - érezzük, nagyon nagy veszélyeket rejt magában. A magunk túlbecsülésére, illetve felmagasztalására nézve hadd mondjak néhány viselkedési formát, ami meglátásom szerint gyakran jellemez minket.

A dicsekedésnek "továbbfejlesztett változata" az - ezt erősen idézőjelbe téve mondom -, amit így szoktunk nevezni, hogy kérkedés, hencegés, felvágás vagy hivalkodás. Amikor próbálunk olyan színben feltűnni, hogy jól lássák a többiek: mi valójában jobbak vagyunk valamilyen szinten, valamilyen szempontból, mint mások. Nekünk valamiből több van, és az is jobb minőségű, mint a környezeté. Valójában az egész arra irányul, hogy egyértelművé tegye, hogy bizonyos szempontból - ha ezt így nem is fogalmazzuk meg -, de értékesebbek vagyunk.

Igazi veszélye az ilyen viselkedésnek, hogy végső soron odáig vezethet, hogy öndicsőítés és önistenítés lesz a következménye. Ugyanis, amikor magam kezdem el mások előtt felemelni, azaz dicsekedni kezdek, akkor óhatatlanul egyre kevésbé próbálom meg Isten munkáját láthatóvá tenni az életemben. Nem lehet egyszerre felemelni Istent, és egyszerre felemelni saját magamat.

Képzeljünk magunk elé egy olyan nehezebb - talán -, fém tárgyat, amit megpróbálunk felemelni. Két kézzel emeljük. Ha két kézzel igazán magasra akarjuk emelni, akkor nem fér el más a kezünkben, csak az az egy valami, amit szeretnénk a magasban megmutatni másoknak is. Így van ez a lelki értelemben vett magasra emeléssel is. Nem fér el két dolog az első helyen az életünkben.

A dicsekvésnek a legnagyobb problémája, hogy úgy próbálunk meg életünkön javítani, a hiányainkon túljutni, azokat betölteni, hogy magunkat kellőképpen jó színben tüntetve fel, ezzel mindent megoldódni vélünk. Csakhogy az ilyenfajta gondolkodással komoly gondok vannak.

Az egyik az az - ahogy ezt gyakran tapasztaljuk -, hogy mások valóban elhiszik rólunk mindazt, amit próbálunk nekik erősítgetni. Például, hogy szirti sasunk van otthon, mint ahogy azt kis barátom bizonygatta annakidején. De előbb-utóbb kiderül az igazság, s mígnem lelkiismeretünk nem hagy minket nyugodni. Kívülről úgy tűnhet, mintha minden rendben lenne, de ettől belülről még nem oldódnak meg kérdéseink, és nem kapunk olyan pozitív ösztönzést, amire igazából vágynánk.

A másik - ami az előbb már előjött -, amikor azt mondja magáról valaki, hogy valójában én semmit nem tudok jól tenni, az életem nem mozdít senkit és semmit előre ebben a világban. Bármennyire alázatosnak hangzik is, de Isten előtt nem kedves magatartás ez. Keresztyénként nagyon jó, ha így gondolkozunk és így tekintünk magunkra.

Hol van akkor a határ? A harmadik kérdés, amit felteszünk ma magunknak, hogy hogyan lehet úgy élnünk, hogy legyen kellő motivációnk, legyenek visszajelzéseink, és ugyanakkor mégse tegyük magunkat se túl alacsonyra, se túl magasra? Ne járjunk úgy, hogy a földön húzzuk az orrunkat, és ezért nem tudunk előrehaladni, de ne is emeljük olyan magasra, hogy újra meg újra amiatt essünk el.

Nem véletlen, hogy a Szentírás számtalan helyen azt mondja, hogy Jézus az a példa, akit Isten elénk állít. Ha figyelünk Jézus életére, akkor világosan látjuk, hogy Ő nem volt magától elragadtatva, de nem is próbálta kisebbíteni mindazt, amit rajta keresztül Isten végzett ebben a világban. Nem saját magára mutatott, pedig megtehette volna, Isten Fia volt. Újra meg újra arra az Istenre mutatott, aki Őt elküldte. Így volt a helyén. Ismerte feladatát, végezte azt, és arra mutatott, akitől a feladatot kapta.

Érdemes feltennünk a kérdést magunknak, hogy ismerjük-e a feladatunkat úgy, ahogy Jézus ismerte, és tesszük-e azt? Ha ismerjük és tesszük, akkor az eredményekért neki adunk-e hálát? Jézus is megtehette volna, hogy kiemeli saját személyes adottságait. Neki sokkal jobb adottságai voltak, mint bármelyikünknek. Megtehette volna, hogy engedi, hogy kicsit dicsőítsék, kicsit tömjénezzék úgy, mint egy jó képességű prófétát, mint egy csoda rabbit. Ám Ő mindig csak úgy volt hajlandó elfogadni a dicsőítést és imádatot, mint Isten Fia, mint Isten küldöttje ezen a világon.

A helyzet az, hogy csak akkor talál békességet az életünk, amikor a helyünkön vagyunk. Nem lehetünk másképp a helyünkön, mint hogyha megkérdezzük, megértjük és elfogadjuk, hogy az Úr hol, milyen körülmények, feladatok között akar bennünket látni. Ez nem népszerű gondolat, de nem az tesz igazán boldoggá, hogy mások mit gondolnak rólunk. Tudjuk nagyon jól, hogy vannak olyan népszerű, sokak által sztárolt emberek, akik hihetetlen boldogtalan életet élnek, és sokszor véget vetnek az életüknek. Ha a külső elismertség lenne a mérce, akkor nekik nagyon boldognak kellene lenniük, és sokakról tudjuk, hogy nem azok. Ugyanakkor látunk magunk körül olyanokat, akiket nem tartanak számon semmilyen sikerlistán, akiknek a nevét esetleg néhány tucatnyi, körülöttük élőn kívül senki nem ismeri, és mégis boldog, megelégedett emberek. Azt teszik, ami örömet okoz, ami elégedettséget ad nekik.

Érdemes a mai este folyamán megfogalmaznunk ezt a kérést: Úr Jézus, ha lehet, ha te úgy akarod, akkor engedd, hogy a helyemen legyek! Engedd, hogy úgy kapjak tőled visszajelzéseket, hogy azok kellőképpen megerősítsenek, de ugyanakkor alázatban is tartsanak engem!

Az elején az 1Korinthusi levélből olvastuk azt a részt, amikor Pál apostol arról beszél, hogy nagyon kevesen vannak igazán jó képességűek, igazán kiemelkedők Isten elhívott gyermekei között. Isten az elesetteket, a nyomorultakat, a mások szemében megvetetteket használja sokszor, hogy nyilvánvalóvá tegye az Ő erejét.

Amit kapunk, amink van, az az ige szerint mind ajándék. Ahogy az apostol meg is kérdezi, hogyha ajándék, akkor miért dicsekszel vele? Miért dicsekszel a képességeiddel? Nem tőled vannak. Mint ahogy a sáfár bizonyos időre kap egy pénzösszeget, hogy kamatoztassa azt, ugyanígy vagyunk a képességeinkkel.

Ismerek olyanokat, akik egy ideig nagyon tehetséges emberként éltek, aztán egy nap egy betegség, előre nem látott tragédia azt okozta, hogy hirtelen megváltozott az életük. Az, amire addig büszkék lehettek, megváltozott vagy szétfoszlott. Már nem volt az az intellektuális csillogás, nem volt az a szellemi frissesség, ami addig jellemezte őket. Ajándék volt, és behatárolt időre szólt. Ajándék a családunk. Olyan sokan azt gondolják, hogy erre igazán büszkék lehetünk, és ez jó dolog. A család jó dolog, de ajándék. Nem ajándék-e az, hogyha egészséges gyermek születik, vagy ha beteg gyermek születik, akkor nem ajándék-e az, hogyha a szülők hordozni tudják szeretetben az ilyen gyermeket? Nem ajándék-e, hogyha egy férj és felesége képes újra meg újra megbocsátani egymásnak, és megtalálni a közös nevezőt? Nem ajándék-e az, hogyha bölcsességet, szeretetet, alázatot kapnak gyermekeik neveléséhez? Ha mindez ajándék, akkor hogyan lehetünk büszkék rá úgy, hogy közben magunkra mutathatunk? Hiszen csak kaptuk ezeket.

Hányan tapasztaltuk meg, hogy Isten egy-egy tanulmányi, munkahelyi dologban előttünk járt. Megáldott egy-egy szolgálatot, elrendezett egy-egy olyan helyzetet, ami kilátástalannak tűnt. Akik iskolába jártunk az elmúlt időben, vagy régebben, megtapasztaltuk, ahogy Isten átsegített nehéz vizsgákon. Mindez ajándék. Ha ajándék, akkor miért lennénk rá büszkék? Miért mutatnánk magunkra? Viszont az is helytelen, ha amikor az ember rádöbben az ajándékokra az életében, azt mondja, hogy olyan alázatos vagyok, hogy én ezeket letagadom. Azt mondom, hogy nem is olyan jó a családom. Nem is olyan jó a kapcsolatom a gyerekeimmel. Valójában persze Isten formált az életemben sok mindent, de hát azért tulajdonképpen nem is formált igazán semmit, mert én magam ugyanolyan nyomorult vagyok mint voltam. Aki ilyet mond, az sem mond igazat. Az, hogy nem magának tulajdonítja az ember az dicsőséget, nem a saját tetteivel, érdemeivel dicsekszik, nem azt jelenti, hogy nem kell másnak, éppen Annak dicsőséget adnia, akitől mind a jó dolgokat kapta és kapja. Ha valami jót kapunk, akkor az a minimum, hogy hálásak vagyunk érte, nem? Amikor olyan ajándékot kapunk, ami igazán örömmel tölt el, akkor nem a saját vállunkat veregetjük meg, hogy lám, milyen ügyes voltam, hogy ilyen ajándékhoz jutottam, hanem hálásak vagyunk annak, aki gondolt ránk. Ez a helyes, és ez az apostol szerint követendő magatartás minden dolgunkkal kapcsolatban.

Megtanulni hálát adni naponként. Naponként sokszor mindazért, amit Isten ad az életünkben. Egészen természetes módon megtanulni az Úrra mutatni. Ez az igazi bizonyságtétel. Hogyha odajön hozzánk egy nem hívő barátunk, és azt mondja: barátom, fantasztikus, milyen zseniális gondolataid vannak. Olyan teherbírásod van, hogy az elmúlt két évszázadban nem volt ilyen hozzád hasonló. Olyan ötleteid, hogy az összes Nobel-díjas hozzád képest elenyésző törpe kisebbség. Erre így válaszol a hívő ember: nagyon megtisztelő a véleményed, valószínűleg túlzol, de ha valami jó dolgot kaptam, akkor ez ajándék volt. Ilyenkor lehet egyszerűen, talán egy mondattal, talán egy utalással arra mutatni, aki az Ajándékozó.

Ha valaki ebben gyakorolja magát, és megtanulja, hogy mit jelent hálát adni és Istenre mutatóan élni, az megtapasztalja azt is, hogy Isten szeretete mérhetetlenül többet ad, mint amennyit mi valaha is ki tudnánk egymásból sajtolni. Pozitív visszajelzést, az el- és befogadottság megtapasztalását.

Igaz ez az ige: "Keressétek először Isten országát, és ezek mind megadatnak néktek." Erre is igaz. Mert az Úr elkészített nekünk mindent, amire szükségünk van.

Egyszer, az életem egy szakaszában saját magam különösen is tapasztaltam azt, hogy mennyire csodálatos módon készíti el Isten a visszajelzéseket és az erősítéseket. Kisiskolásként, az első két évben egy olyan iskolába jártam, ahol a tanárok nem nagyon biztatták a gyerekeket. Én olyan típus voltam, akinek szüksége lett volna visszajelzésre. Nagyon letörtem, nehezen tudtam - éppen emiatt - az akadályokat venni, mert nem bíztam magamban, abban, hogy meg tudom csinálni, amit várnak tőlem. Harmadik osztálytól átkerültem egy olyan osztályba, ahol valamilyen - számomra kifürkészhetetlen - oknál fogva fantáziát látott a tanítónő abban, ahogy tanultam, ahogy hozzáálltam a dolgokhoz. Hirtelen - ahogy ezt azóta is emlegetik - kivirultam és elkezdtem fejlődni. Nem azért, mert alapvetően olyan ügyes, okos, szép, aranyos lettem volna, hanem azért, mert a szeretet növekedésre ösztönözött.

Mi erre a növekedésre vágyunk mindannyian. Ennek az útját, módját keressük. Ezért próbáljuk magunkat, ezért próbáljuk a körülményeinket egyre magasabbra állítani mások előtt. De higgyük el, hogy az Úr nem akarja, hogy az életünk nyomorgó, senyvedt legyen, hanem azt akarja, hogy növekedő életet éljünk, és ezért szeretetével vesz körül minket. A helyünkre akar tenni minket, hogy mindaz a sokfajta kikényszerített és keserűvé vált elismerés, ami eddig az életünket jellemezte sokszor, sok helyzetben, felváltható legyen azzal az isteni szeretettel, ami az önbecsülésünket is helyre tudja állítani, és egy időben alázatban is tarthat minket. Megtanít minket úgy járnunk, ahogy az Úr Jézus járt ezen a világon. Tudva, hogy mi a feladata. Téve a feladatát, és újra meg újra arra mutatva, aki az erőt, a feladatot és az engedelmességet adta neki.

Kívánom mindannyiunknak, hogy tanuljunk meg helyes módon dicsekedni! Akik minket látnak, hallanak, azok dicsőíthessék mennyei Atyánkat! Ne vegyük el tőle a dicsőséget, hanem a mi erőtlen, sokszor alkalmatlan voltunk mégis megmutathassa Isten szabadítását, nagyságát másoknak. Ne mondjuk kishitűen, hogy rajtunk az Isten sem tud változtatni, hanem merjük azt mondani: Uram, rajtam csak te tudsz változtatni. Az én életemet csak te tudod feljebb emelni, és én ezt kérem, várom tőled.


Imádkozzunk!

Mennyei Atyánk, szeretnénk tőled bocsánatot kérni azért, mert sokszor megloptuk a te dicsőségedet, és magunknak tulajdonítottuk azt. Sokszor, amikor az életünk egyes ajándékait mások dicsérték, vagy mi magunk próbáltuk mások előtt világossá tenni, akkor nem gondoltunk arra, hogy mindez nem tőlünk van.

Urunk, kérünk, hogy adj most nekünk belső világos látást, hogy felfedezzük mindazt, amivel megajándékoztál minket: a szabadítást, a bűnbocsánatot, családjainkat, a körülöttünk élő testvéreinket, gyülekezetünket, személyes adottságainkat, az egészségünket, az erőt, amit tőled kapunk, és sok minden mást. Urunk, bocsáss meg, hogy olyan sokszor elégedetlenként járunk ebben a világban. Olyan sokszor megkísért minket a gondolat, hogy magunknak kell kikényszerítenünk bizonyos dolgokat, hogy valóban megelégedett életet élhessünk. Taníts meg bízni benned, kérünk, Urunk! Taníts meg arra, hogy keressünk először téged, és utána megtapasztaljuk, hogy te sokkal többet adsz nekünk szeretetből és elfogadásból is, mint amit valaha is gondoltunk volna.

Urunk, ha most van közöttünk itt olyan, aki reménytelenül tekint magára, aki túl kicsinek, túl nyomorultnak érzi magát ahhoz, hogy az élete valaha is értékes lehessen, mutasd meg, hogy te milyen árat fizettél érte, hogy te annyira értékesnek találtad őt és mindannyiunkat, hogy Jézust, a te Fiadat adtad érte.

Kérünk, segíts így tekintenünk önmagunkra alázattal, de mégis a te általad megváltott ember örömével! Add, hogy az örömhírt, a szabadításnak és a benned való növekedésnek az örömhírét hadd vigyük tovább magunkkal! Ne magunkról, a saját körülményeinkről, örömeinkről és bánatainkról tudjunk mindig csak beszélni, hanem megtanuljunk rád mutatni ösztönösen is!

Kérünk, Urunk azokért az emberekért, akik segítségre szorulnak körülöttünk. Kérünk, a gyászolókért, a betegekért. Kérünk azokért, akik egyedül élnek, és nincs senki, aki rájuk nyitná az ajtót. Kérünk a háborúban élőkért és az árvákért, mindazokért, akik nyomorúságot szenvednek ezen a világon. Add, hogy imádságban és tettekben is ott állhassunk mellettük! Add, Urunk, hogy a magunk méregetése és magasra emelése helyett a helyünkön legyünk! Mutasd meg, hogy mi a helyünk, hol a helyünk, és adj nekünk engedelmes szívet, hogy dicsőíthessünk téged az életünk minden tette, szava, engedelmes cselekedete által! Jézusért kérünk, hogy azt a munkát, amit elkezdtél bennünk, végezd be, teljesítsd ki úgy, ahogy azt csak te tudod.

Ámen.