PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2002. május 9.
(Mennybemenetel ünnepe)

Cseri Kálmán


"ELVÉGEZTEM A MUNKÁT"


Alapige:Jn 17,4-5

"... Én megdicsőítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem: és most te dicsőíts meg, Atyám, önmagadnál azzal a dicsőséggel, amely már akkor az enyém volt tenálad, mielőtt még a világ lett."


Imádkozzunk!

Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, áldunk és magasztalunk téged testté lételed csodájáért, azért, hogy mennyei dicsőségedet ott hagyva eljöttél közénk, hogy felemelj minket ebből a mélységből.

Magasztalunk mennybemeneteled csodájáért. Azért, hogy amikor visszamentél a mennyei dicsőségbe, akkor sem hagytál magunkra minket. Sőt, köszönjük, Urunk, hogy így tudsz egyidejűleg mindenütt jelen lenni ezen a világon. Köszönjük, hogy ahol a te szent nevedet segítségül hívják, ott közel vagy azokhoz, és közel vagy minden megtört szívűhöz. Ahol csak ketten vagy hárman is összejönnek a te nevedben, ott vagy közöttük. Magasztalunk téged ígéretedért, és azért, hogy: velünk vagy minden napon a világ végezetéig. Engedd ezt megtapasztalnunk ma este is.

Köszönjük, hogy egy munkával töltött nap végén színed elé járulhatunk, és testvéri közösségben is elcsendesedhetünk előtted. Ajándékozz meg jelenléteddel, igéddel, Szentlelkeddel. Te magad szólj hozzánk. Köszönjük, hogy a te hatalmas szavaddal minden jót el tudsz végezni az életünkben.

Oly nagy szükségünk van mindnyájunknak tereád. Éreztesd velünk közelségedet, engedd, hogy magunkra vegyük, amit nekünk mondasz. Tudjunk örvendezni az örömhírnek, az evangéliumnak, és kicsorduljon az a szánkon is, tudjunk másoknak is bizonyságot tenni róla. Erre bátoríts meg minket most is, alázatosan kérünk.

Ámen.


Igehirdetés

Az Úr Jézus mennybemenetelének ünnepe van. Hagyományos római katolikus elnevezéssel áldozócsütörtök. Ez a húsvét utáni negyvenedik nap, mivel a mi Megváltónk feltámadása után még negyven napig volt együtt tanítványaival és készítette fel őket a rájuk váró feladatokra. Azon a bizonyos negyvenedik napon történt az, amit a Cselekedetek Könyve 1. részében így ír le Lukács: Amikor ezeket mondta nekik Jézus, az ő láttukra felemeltetett, és felhő takarta el őt a szemük elől. Amint szemüket az égre függesztették, amikor Ő elment, íme, két férfi állt meg mellettük fehér ruhában, akik ezt mondták: "Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan látták őt felmenni a mennybe." (ApCsel 1,9-11)

Éppen ezért Jézus Krisztus hívő népe ma is úgy él, hogy várjuk vissza Őt, amikor megjelenik majd nagy hatalommal és dicsőséggel, amikor megítéli ezt a világot, és a benne hívőket magához veszi.

Azt szeretném röviden elmondani, hol helyezkedik el a mennybemenetel Isten szabadító tervében, és utána hajoljunk a felolvasott ige fölé és annak alapján több örömhírt is szeretnék továbbadni.

Látunk egy egyszerű ábrát, ami egyelőre két párhuzamos vonalból áll. A felső, a piros, mutatja Jézus Krisztus örök istenségét. Az egy végtelen egyenes, nincs kezdete és nincs vége. Mint ahogy Jézus létének sincs kezdete és nincs vége. Öröktől fogva mindörökké Isten. Nem karácsonnyal kezdődött az Ő léte. Azzal más kezdődött, majd később látni fogjuk. Jézus nem teremtmény, sőt részt vett már a világmindenség teremtésében. Ma is mint örök Isten él és uralkodik örökkön-örökké.

Az alsó szaggatott vonal az emberiség történetét szemlélteti. Annak van kezdete. Ez a Biblia első szava: "Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet." Kezdetben közvetlen kapcsolatban volt az ember Teremtőjével. Ez szakadt meg akkor, amikor fellázadt ellene. Ez a lázadás az embert eltávolította Istentől és örök halálra ítélte magát ezzel a lázadással, hiszen az élet forrása Isten, s aki neki hátat fordít, tőle elválik, az az életet dobta el magától. Soha nem találkozhat a két párhuzamos vonal.

Jézus azonban segített ezen, ezt mutatja a 2. ábránk. Mivel innen nem vezetett út fel, mivel abból a mélységből, amit ez a szaggatott vonal jelez, nem kapaszkodhatunk fel soha semmi módon Istenhez, ezért Ő jött utánunk, hogy felemeljen bennünket. Az Ő örök istenségét megszakítva, pontosabban isteni természete mellé magára véve emberi természetünket is, az ige testté lett. A felső vízszintes megtörik, és ott kezdődik az, amit a Bibliában (Fil 2,5-10) így olvasunk: megüresítette magát, rabszolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és amikor olyan állapotban találtatott, mint ember, akkor elszenvedte az ember ítéletét is. Engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthalálig.

Jézus maga-megalázásának mélypontja a kereszt, mert átkozott mindenki, aki fán függ. Azt az átkot vette magára, amit nekünk kellett volna elszenvednünk, hogy ha nem történik ez a csoda, hogy utánunk jön.

A mélypont tehát a kereszthalál, amivel eleget tett Isten igazságának. Mivel azonban Isten, nem maradhatott a halálban, hanem a harmadik napon feltámadott. Feltámadása után a negyvenedik napon pedig felment a mennybe. Az a törés, amit ott egy kis zöld karika jelöl, áldozócsütörtök. Az a mennybemenetel.

Az első törés a karácsony, az ige testté lesz, lenn a mélypont nagypéntek, utána jön a feltámadás és a mennybemenetel. És Jézus mint örök Isten ma is a mennyben uralkodik az Atya jobbján.

Az a harminchárom év, amit itt töltött, csak kitérő volt az Ő örök istenségében. Itt sem szűnt meg Istennek lenni, azért van pirossal rajzolva. Itt is az Ő isteni teljhatalmát megmutatta lépten-nyomon. Mindez érettünk történt, mert csak így lehetett segíteni rajtunk.

Hogy valóban segített ezzel rajtunk, azt mutatja a 3. ábránk, mert aki mindezt hiszi, legfőképpen azt, hogy Jézus a kereszten személy szerint helyette szenvedte el Isten ítéletét, azt Ő kiemeli a halálból, a kárhozatból, a bűnből, és már itt az Ő isteni életét kapja az ilyen hívő, utána pedig magához veszi az Ő dicsőségébe. Erről szól alapigénk.

Aki Jézusban hisz, azt Ő kiragadja ebből a mélységből, nem fekete tovább az ő vonala, nem az örök kárhozatba fut, hanem már itt új életet kap. Ebben az új életben tölti el ezt a néhány évet, évtizedet, amit itt kapunk, utána pedig az Ő dicsőségébe visz minket.

Amikor Jézus a főpapi imában számot ad az Atyának, akkor röviden ezt foglalja össze.

A János evangéliuma 14., 15. és 16. részében Jézus a tanítványoktól búcsúzik. Úgy is szokták ezt nevezni: Búcsúbeszédek. Elmondja nekik, mi vár rájuk, milyen feladatokkal bízza meg őket, és ígéri többször is, bátorítólag az Ő Szentlelkét: Nem hagylak titeket árván, a Szentlélek bennetek marad és veletek lesz mindörökké, s Ő tesz képessé titeket a feladat teljesítésére.

Amikor ezt befejezi, akkor így folytatódik tovább a 17. fejezetben: Ezeket mondta nekik Jézus, aztán felemelte szemét az égre és így szólt: "Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a te Fiad is dicsőítsen téged. Amiként hatalmat adtál neki minden testen, hogy örök életet adjon mindennek, amit néki adtál. Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Isten, és akit elküldtél, a Jézust. Én dicsőítettelek téged a földön: elvégeztem a munkát, amelyet reám bíztál, hogy végezzem azt. És most te dicsőíts meg engem, Atyám, te magadnál azzal a dicsőséggel, amellyel bírtam tenálad a világ létele előtt." (Jn 17,1-5)

Jézus tehát készül vissza az Atyához és számot ad neki. Befejezte a tanítványokkal való beszélgetést, és most következik egy gyönyörű hosszú imádság az Atyához, s ebben egyebek között elhangzik ez is: "elvégeztem a munkát, amit reám bíztál." Ebben a jézusi mondatban meg a folytatásában három olyan örömhír szólal meg, amit szeretnék ma a testvérek szívébe vésni.

Az első: Jézus egész földi szolgálata során azt végezte, amivel az Atya megbízta. A második: elvégezte azt, amivel az Atya megbízta. A harmadik: ezek után visszamegy az Ő dicsőségébe, ahova várja az övéit is, akikre különböző feladatokat bízott az Ő mennybemenetele után.

Az első tehát az, hogy Jézus azt végezte, amivel az Atya megbízta. Felragyogtatta Isten dicsőségét. Azzal dicsőítette meg Őt, hogy Őt képviselte, hogy akaratát végrehajtotta, hogy aki Jézust látta, az bizonyos lett abban, hogy Isten van, Isten munkálkodik, Isten szereti az embert akkor is, ha az ember nem szereti Istent. Isten hatalmas, teljhatalmú, hiszen Jézusnak is minden lehetséges volt. És így is, noha Istennel egyenlő volt, vállalta azt a sorsot, hogy eleget tegyen Isten igazságának helyettünk, és magára vette azt a kárhozatot, ami a mi osztályrészünk lett volna, ha Ő nem hal meg a kereszten. Ezzel azonban kiszabadított a sötétség hatalmából.

Mindaz, amit Jézus néhány év alatt itt a földön végzett, ezt célozta. Ez volt a küldetése, és Ő küldetésben járt mindig. Szakadatlanul próbálta Őt eltéríteni az ördög közvetlenül is, meg úgy is, hogy felhasznált embereket. Az egyik esetben meg akarták Őt ölni éppen a falujabeliek, a másik esetben királlyá akarták tenni, miután jól tartotta az ötezer embert. Mindjárt küldetése elején jött az ördög a kísértésekkel: ezt csináld, azt csináld... Még az utolsó órákban, a Gecsemáné kertben is össztüzet zúdított Jézusra, és ott hangzik el ez az imádság: "ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár, hogy ne igyam ki azt." De így folytatódik: "Mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te." És úgy lett, mert a végén kiitta az utolsó cseppig. Jézus azt végezte, amivel az Atya megbízta, nem lehetett ettől eltéríteni.

Ezért hangozhatott el a végén: "elvégeztetett". Ez azt jelentette, hogy elvégeztetett mindannyiunk halálos ítélete és elvégeztetett minden halálra ítélt bűnös felmentése. Jézus azt végezte, amivel az Atya megbízta. Jézus elvégezte, amivel Ő megbízta, nem hagyta abba. Nemcsak felszínesen, látszat szerint csinált valamit, hanem mindent elvégzett, amit feladatként kapott, hiába próbálta megzavarni és eltéríteni ettől a gonosz. Hiába támadt sokféle kísértés, Ő befejezte azt, és a kereszten elhangozhatott: elvégeztetett.

Ezek után - ez a harmadik - most számot ad az Atyának erről. Teljes meggyőződéssel állíthatja: befejezte, amit elkezdett, és visszatér az Ő dicsőségébe, ami öröktől fogva az övé, már a világ teremtése előtt is az övé volt.

Azoknak pedig, akik Őbenne hisznek, akiket Ő kiemelt a sötétségből, felül emelt azon a fekete vonalon és már itt piros életet, jézusi életet kezdenek el a hívők, azoknak feladatokat ad. Legfőképpen azt, hogy hirdessék az erről szóló örömhírt. Ugyanaz a feladatuk a hívőknek, mint Jézusé volt, hogy dicsőíttessék meg általuk az Ő neve. Azzal dicsőítik, ha mutatják másoknak is a hozzávezető utat és ezen az úton ő maguk előttük járnak elhívatásukhoz méltóan. Az istentelen világban felragyogtatják az Istennel való közösségben rejlő lehetőségeket.

Ahogyan engem küldött az Atya, ugyanúgy küldelek most titeket - mondja ezt feltámadása után a tanítványainak.

Mindezt nem egyedül kell végezniük. Olyan gyönyörű a Márk evangéliumának a befejezése. Az utolsó előtti mondat Jézus mennybemeneteléről szól, az utolsó meg arról, hogy mi lesz a benne hívőkkel, ha Ő visszamegy a mennybe: "Az Úr azért, miután szólt nekik, felvitetett a mennybe, és ült az Isten jobbjára. Ők pedig kimenvén, prédikáltak mindenütt, az Úr együtt munkálván velük, és megerősítvén az igét jelek által, amik történtek." (Mk 16,19-20)

Ő felment a mennybe, de ez nem azt jelenti: kiment a világból, vagy magukra hagyta az övéit egy csomó paranccsal: csináljátok, ahogy tudjátok! Szó sincs erről! Először kapták az Ő Szentlelkét, aki belülről irányította őket - az én vezérem bensőmből vezérel -, és az Ő Lelke és igéje által ott volt velük lépten-nyomon mindig. Az Ő hatalmas jelenlétében hirdethették az evangéliumot. És hogy Ő jelen volt, az mutatta nekik, hogy az emberi szó isteni teremtő igévé vált. Emberek élete változott meg annak nyomán, hogy ők egyszerűen elmondták, kinek ismerték meg Jézust. Ők beszéltek, közben Jézus Szentlelke újjáteremtett embereket. Ezekre a jelekre gondol itt az ige. Hatalmas csoda az, amikor egy kemény emberszív meglágyul, amikor egy istentelen Istenfélővé lesz, amikor egy távol való közel valóvá lesz - ahogy Pál apostol olyan szépen írja ezt.

Így dicsőíttetik meg a mi Urunk azóta is, hogy a benne hívők róla bizonyságot tesznek és megváltozott életükkel áldásul lesznek másoknak, azoknak, akik között élnek.

Jézus tehát azt végezte, amit reá bízott az Atya. Elvégezte, amit reá bízott az Atya, és amikor visszament a mennybe, megbízta a benne hívőket és azóta is velük együtt munkálkodik. Végül pedig az Ő dicsőségébe fogadja majd be őket.

Most már az a kérdés, mi valóban azt csináljuk-e, amit Ő reánk bízott? Elvégezzük-e állhatatosan, amibe belekezdtünk? És hisszük-e azt, hogy az út végén nem kisebb jutalom vár, mint a mi dicsőséges Urunknak a dicsősége?

Így olvassuk ezt itt később a főpapi imában: "Azt a dicsőséget, amelyet nékem adtál, Atyám, én őnekik adtam. Atyám, akiket nékem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is énvelem legyenek, hogy megláthassák az én dicsőségemet, amelyet adtál nekem, mert szerettél engem e világ teremtése előtt." - Ez a vég, ez a jutalom, ez az, amit elkészített a hűségeseknek. A kérdés csak az, hogy miután hálát adunk az Ő mennybemenetelének az örömhíréért, és azért, hogy Ő elvégezte a munkát, mi azt végezzük-e, elvégezzük-e, és így vele közösségben töltjük-e ezt a rövid időt itt a földön?

Ez tehát az első kérdés: Azt végezzük-e, amivel Ő megbízott? Hadd kérdezzem így egyes szám második személyben: azt végzed-e naponta? A helyeden vagy-e? Olyan nagy különbség van azok között, akik úgy élik az életüket, sokszor nehéz körülmények között is, hogy tudják, hogy a helyükön vannak, Isten állította oda őket, tőle fogadják el a napi feladataikat, a munkájukat, a közvetlen környezetüket, a tágabb közösséget, amiben élnek, semmit nem tartanak véletlennek, semmi ellen nem berzenkednek, hanem tudják, hogy örök isteni szeretet rendezte el az ő életüket. Aláigazítják a vállukat annak a tehernek, amit hordozniuk kell. Észreveszik azt a sok örömet, amit Isten elkészített eközben, és így töltik napjaikat és éveiket. Vagy, aki mindezt nem fogadja el, tiltakozik ellene, menekül, mindig abban reménykedik, ha másutt lenne, ott könnyebb lenne, és sehol nem találja meg a helyét. Óriási különbség a két életszemlélet, lelki közérzet és a kétféle életnek a hatásfoka, eredményessége vagy eredménytelensége is.

A helyünkön vagyunk-e és örömmel végezzük-e azt, amivel Isten megbízott? Minden hívőnek feladata, hogy róla tanúságot tegyen, a bizonyságtétel, a Jézusra mutatás, az, hogy igyekszünk hozzá vezetni embereket. Azon kívül megvannak a mindennapi feladataink, az elkészített jócselekedetek, hogy azokban járjunk, Észre vesszük-e, elvégezzük-e? Sáfárokká teremtett minket Isten, ami azt jelenti, hogy ránk bíz bizonyos dolgokat, bizonyos embereket, az értékeket megfelelő időben közvetíteni kell azoknak az embereknek. Eközben mi is részesülünk mindabból, amire szükségünk van.

Így működik-e ez az életünkben vagy más fogalmazásban: Isten uralma alatt zajlanak-e a hétköznapjaink? Mert ez ezt jelenti. Úgy, ahogy Jézus egy lépést sem tett az Atya utasítása nélkül. Teljesen függött tőle, feltétel nélkül engedelmeskedett neki. Még az időbeosztása is ettől függött, és a küldetésének volt alárendelve. Nem indult el korábban, nem érkezett későbben, mint ahogy azt az Atya mondta. Ez nem valami szörnyű kényszer volt a számára, hanem ezen belül valósíthatta meg teljes szabadságban azt a küldetést, amit csak Ő valósíthatott meg itt. Ezért jelenthette a végén: elvégeztem a munkát, amit reám bíztál.

Azt végezzük-e, amivel Isten megbízott? Az ördög minket ugyanúgy el akar téríteni ettől, mint ahogy Jézussal kísérletezett újra és újra. Valami mást csináljunk, ne azt, ami Istentől kapott feladatunk. Vagy mást is, és szépen, észrevétlenül átcsúszik a hangsúly erre a másra. Függetlenítsük magunkat olykor Istentől, önállósítsuk magunkat. Itt apellál az önérzetünkre, pótcselekvésekbe hajszol bele, hogy kifárasszon. Csak ne azt csináljuk, ami az Istentől kapott feladatunk!

Aki ragaszkodik ahhoz, amit Istentől kapott küldetésként értett meg, az éppen eközben bontakozik ki, egyre teljesebb emberségre jut, és egyre inkább megvalósul életében Isten dicsősége is.

A másik: állhatatosan végezzük-e? Egyszer nekünk is meg kell állnunk a megbízó Urunk előtt. Elmondhatjuk-e majd alázatosan, de a valóságnak megfelelően: Uram, elvégeztem a munkát, amit rám bíztál, hogy végezzem azt.

Isten őrizzen meg minket attól, hogy abbahagyjuk valahol. Ez az ördög egyik nagy kísértése: jobb lett volna, ha el sem kezded az Istennek való szolgálatot, de ha már elkezdted, lásd be, hogy kevés a te erőd ehhez. Nem neked való. Nálad sokkal rátermettebbek, ügyesebbek vannak. Nézz körül, akár a gyülekezetben. Mi mindent csinálnak mások, te meg itt csetlesz-botlasz. Két balkezes vagy, nem értesz semmihez. Megpróbálja elkeseríteni a hívőt.

Ha ez nem megy, akkor a másik véglet: miért strapálod magad. Annyi jót cselekedtél már. A szíved is tele van jó szándékkal, olyan nagyszerű gondolataid vannak. Nem kell most már semmi továbbít csinálni, te befutottál. Nagy a kegyelem, Isten kegyelme úgy is üdvözít téged. Pihenj nyugodtan a babéraidon!

Az ilyen emberek azt felejtik el, hogy nem pihenhetünk a babérainkon, mert nincsenek még babéraink. Az ott van az út végén - ahogy Pál, amikor a kivégzésére készül, írja Timóteusnak: "Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nékem az igazság győzelmi koszorúja, amit megad nekem az Úr ama napon." - De most még nincsenek babérai.

Egészen addig hűséggel teljesíteni kell azt, amit reánk bízott. Ne hagyjuk abba, se ne keseríthessen el, se elbizakodottá ne tehessen. Maradjunk mindvégig engedelmesek.

Van egy szép halleluja ének. Olyan ember írhatta, aki harcolta a hitnek a szép harcát és elhatározta: nem hagyja abba, ha akármi történik, akkor sem.

Végig megálld a nagy tusát,
Erőt Urad, a Krisztus ád.
Nyerd el, neked mit félretett:
A koronát, az életet.

A célra fuss, hogy mennybe juss,
Ott vár reád az égi juss.
Az út oda bizton vezérl,
Krisztus az út, Krisztus a cél.

Ne csüggedezz, Ő béfedez,
Ő enned át, ölébe vesz.
Ha gondodat mind ráveted,
Krisztus lesz majd az életed.

Bízzál, ne félj, a Krisztus él!
Ő hűn szeret, Ő megsegél.
Csak higgy s Urad és Mestered
Lesz mindenekben mindened.

(375. Hallelujah)

Ez harcosoknak az imádsága. Jézus azt akarja, hogy mi harcoljuk meg a hitnek szép harcát, hogy majd a végén csendesen és hálásan elmondhassuk: ama nemes harcot megharcoltam.

Itt következik a harmadik: ekkor az Ő dicsőségével ajándékozza meg a benne hívőket. "Atyám, akiket nékem adtál, akarom, hogy ott legyenek, ahol én, és lássák az én dicsőségemet." Én az én dicsőségemet őnékik adtam. Ezzel kezdi a búcsúbeszédeket is. Higgyetek Istenben és higgyetek énbennem. Elmegyek, helyet készítek nektek és majd eljövök, magamhoz veszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Ez várja azokat, akik azt végzik itt, amivel Ő bízott meg, akik elvégzik azt, amivel megbízott, és akik nem magukban reménykednek, hanem egyedül Őbenne. (Jn 14,1-3)

Akik Jézushoz hűségesek, azoknak néha nehéz életszakaszokon kell átmenniük. Jó, ha ezzel számolunk, de fontos, hogy amikor az fakad fel a szívünkből és jön ki a szánkon: nem bírom tovább, vagy úgy látjuk: minden hiábavaló, értelmetlennek látjuk az erőfeszítéseinket, eredménytelennek a bizonyságtételünket, vagy látjuk, hogy mégis a gonoszok diadalmaskodnak a földön, akkor is végezzük csak tovább azt, amit Ő ránk bízott. Az Ő földi útja is ilyen nehézségeken vezetett át, de Ő hű volt mindhalálig.

Jézusra kell néznünk. Ő már a mennyei dicsőségben van, nekünk még csak elkészítette a mennyei dicsőséget, de amíg itt tart a vándorutunk, addig is újra és újra Őreá kell néznünk. A Zsidókhoz írt levelet nehéz körülmények között élő, szenvedő keresztyéneknek írták. Nem véletlen, hogy így fejeződik be:

"Annak okáért mi is, akiket a bizonyságtevőknek ily sokasága vesz körül, félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőpályát. Nézvén a hitnek elkezdőjére és bevégzőjére, Jézusra, aki az előtte levő öröm helyett, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett, s az Isten királyi székének jobbjára ült. Gondoljátok meg azért, hogy Ő ilyen ellene való támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy ne csüggedjetek el, lelkeitekben elalélván." (Zsid 12,1-3)

Ő is végigküzdötte azt a néhány évet, amit kellett, a célra és az Atyára nézett, aki elküldte. Nekünk is végig lehet azt győzelmesen küzdenünk, csak ne magunkra, ne a nehézségekre, ne az elképzelt nehézségekre nézzünk, hanem a hit elkezdőjére és bevégzőjére. Vállalni azt a sorsot, amit kinek-kinek közülünk adott. Vállalni azokat a feladatokat, amikkel megbízott. Vállalni azokat az embereket (a nehéz embereinket is), akikkel körülvett, és le nem véve szemünket Őróla, aki már célba ért, és ott a célnál vár mindannyiunkat a győzelmi koszorúval.

Három jó hír melegítette meg a szívemet az áldozócsütörtöki evangéliumból:

Jézus elvégezte mindazt, amit értünk el kellett végeznie. Mindenki, aki Őbenne hisz, szabad, csak éljen ezzel a lehetőséggel.

Értelmes feladatokat ad a benne hívőknek is, és mi tartalmasan tölthetjük el az életünket, ha azt végezzük, amivel megbízott.

Magához vesz minket, nyomorultakat az Ő mennyei dicsőségébe.

Az, hogy Ő elvégezte, arról szól: rendben van a múltunk. Az, hogy értelmes feladatokkal ajándékoz meg, azt jelenti: tartalmas lehet a jelenünk. Az, hogy el van készítve számunka a mennyei dicsőség, azt jelenti: biztos a jövendőnk. Akkor mi miatt fáj a fejünk, mi miatt kesergünk és panaszkodunk? Elég lenne Őreá nézni mindig, és egyszerre világos lenne: elrendezte a múltamat, szép feladatokat ad napról napra és hozzá az erőt is, meg az Ő jelenlétét. Számunkra elképzelhetetlen jutalom van elkészítve Őnála, ami a jövőt illeti.

Ne legyen tehát fontosabb vágyunk, mint amiről Péter apostol ír levelében, hogy ne emberek kívánsága, hanem Isten akarata szerint töltsétek a testben hátralevő időt. Egyikünk sem tudja mennyi van még hátra, de azt végezzük, amivel Ő bízott meg! Jó lenne, ha rendet tennénk az életünkben, hátha átsorolásokra lenne szükség. Bizonyos dolgok essenek ki, más dolgok kerüljenek hátrébb a fontossági sorrendben, mások pedig kerüljenek előbbre.

Azt végezni, állhatatosnak maradni és elvégezni, és majd
kegyelemből dicsőségbe szállsz, hitet majd szárnyat ad,
s az örök menny fénykörébe bévezet majd szent Urad.
Véget ér ott küldetésed, elszáll vándoréletet,
üdvösséggé lesz reményed, s égi látássá hited.

(426. ének)

Itt most a kegyelem korszakában élünk, de kegyelemből dicsőségbe tartunk. Ez a mennybemenetel evangéliuma.


Imádkozzunk!

Köszönjünk, drága Megváltónk, hogy mindennek te fizetted meg az árát. Köszönjük, hogy számunkra elképzelhetetlen szenvedéseket hordoztál. Magadra vetted mindannyiunk bűnterhét, Isten igazságos haragjának a terhét, s elszenvedted azt az ítéletet, amitől minket így megmentettél.

Segíts, hogy igazán higgyünk benned, hogy valóban megmeneküljünk ettől az ítélettől. Emelj ki minket abból a mélységből, amibe kerültünk a bűn miatt. De emelj ki minket kegyelmesen a kételyeknek, a fáradtságnak, a fásultságnak, a csüggedésnek a mélységéből is. Tölts meg minket a te erőddel, hogy ne csak a magunk terheit tudjuk örömmel hordozni, hanem még másokét is magunkra vegyük. A te indulatoddal ajándékozz meg. Azzal a szeretettel, ami benned volt, Úr Jézus Krisztus, és amivel szeretsz minket most is. Engedd, hogy meglássuk azokat a szépségeket is a sorsunkban, amiket belerejtettél, és hadd tudjuk tőled elfogadni a feladatokat és a nehézségeket egyaránt.

Ajándékozz meg minket állhatatossággal. Hadd tartozzunk azok közé, akik mindvégig állhatatosak maradnak. Segíts a kísértések idején is ragaszkodni hozzád.

Kérünk, emeld fel most mindannyiunk tekintetét, hogy tereád tudjunk nézni, a hit elkezdőjére és bevégzőjére. Jusson eszünkbe néha, talán éppen legkeserűbb óráinkban, az a szép vég, amit te készítettél. Az az örökké tartó mennyei dicsőség, ami egyedül a te szenvedésedért lehet osztályrészünk. Taníts meg így vigasztalni és bátorítani másokat is.

Ámen.