PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2009. november 5. (csütörtök) Cseri Kálmán

SZÍVEMET ÖNTÖTTEM KI

Alapige: 1Sám 1,9-11

---

Imádkozzunk!

Istenünk, hálásan köszönjük a csendet, és köszönjük a te halk és szelíd szavadat. Köszönjük, hogy igédnek ma is teremtő ereje van. Áldunk ígéretedért, hogy akiben elkezded a jó dolgot, el is végzed azt a Krisztus Jézus napjáig. Kérünk, munkálkodj bennünk most is igéd és Szentlelked által.

Köszönjük, hogy úgy jöhetünk hozzád, amint vagyunk. Te előled elrejtenünk semmit sem lehet. De nem is akarunk rejtőzködni, inkább még előled is hozzád menekülünk.

Köszönjük az imádság nagy ajándékát, és köszönjük, hogy te imádságot meghallgató Isten vagy.

Kérünk, taníts minket, bátoríts minket ma buzgóbb, hittel teljesebb imádkozásra.

Engedd, hogy amit ebből az igéből most nekünk szántál, azt befogadjuk, magunkra vegyük, és élet legyen belőle.

Ámen.

---

Igehirdetés

Sokan olvassuk most Sámuel könyvét bibliaolvasó vezérfonalunk szerint. Ez az első fejezet egy család életébe enged betekintést. A férfit Elkánának hívták. Két felesége volt, egy bizonyos Peninna és Anna. Az előbbinek voltak gyermekei, Annának nem voltak. És ha valakinek nem született gyermeke, azt nemcsak szégyennek tekintették, és emiatt általában gúnyolták, hanem Isten büntetésének is tartották azt.

Anna is megkapta a magáét folyamatosan elsősorban a másik asszonytól. Így olvassuk itt korábban: "Vetélytársa is sokat bosszantotta őt, hogy felingerelje, mivel az Úr bezárta a méhét" (6. v.).

A gyerekek is addig cukkolják egymást, míg a másik, akit gúnyolnak, ingerelnek, valami olyat mond vagy tesz, amibe aztán okkal bele lehet kötni, vagy amit büntetni lehet. Ilyenkor az, aki felingerelte, bűntelennek látszik. Nem azt szokták megdorgálni. Ezt tették itt Annával is.

Minden évben legalább egyszer valamelyik nagy ünnepre fel kellett mennie a templomba minden zsidó családnak. Legalábbis minden férfinek. Azt olvassuk róluk: vallásos család voltak. Minden esztendőben a kis silói templomba, ami a jeruzsálemi templomnak az elődje volt, családostól felmentek. Ezek a nagy istentiszteletek nemcsak lelki élményt jelentettek, hanem afféle családi, baráti találkozók is voltak. Szegények voltak azok az emberek, sokszor hónapszámra ki sem mozdultak a falujukból. Ez óriási eseménynek számított: megyünk fel a templomba. Egy éven át készültek a nagy útra, a találkozásra, az áldozatok bemutatására, és az Úr házában való imádkozásra.

Ők is felmentek, és ezt az alkalmat, ami mindenkinek a számára örömünnep volt, ez a komisz Peninna még inkább kihasználja, hogy ingerelje Annát. S miközben mindenki örült, addig bántotta, macerálta, míg el nem kezdett sírni.

Amikor vége volt az istentiszteletnek, mindenki kiment a templomból. A templom körül afféle piknik kezdődött, ami egészen estig eltartott. Beszélgettek, örültek egymásnak. Mindenki eszik, iszik - Annának enni sincs kedve. Rátelepszik teljesen a nyomorúsága, ez a megalázottság, a sok gúny, amit szemébe meg a háta mögött mondtak, a kiközösítés. Átéli azt, hogy a nagy tömegben is mennyire egyedül lehet az ember, és hogy még az sem érti meg, aki őt igazán szereti. A férje igazán szerette, de ő is ilyen butaságot mond itt neki: ne sírjál, nem többet érek én neked, mint tíz fiú? Nem ér többet. Másról van szó. Ő gyermek után vágyik. Ez kedves, hogy szereti a feleségét, de ne a maga kiválóságával próbálja most vigasztalni. Az lenne a vigasztalás talán, ha egy szót sem szól, csak megsimogatja. Mindenesetre átéli, hogy nem értik meg, egyedül van, mindenki bántja, és reménytelen a helyzete. Ezen nem lehet segíteni, ez megoldhatatlan helyzet. És ha még az is igaz, hogy ez Isten büntetése, akkor az rettenetes.

Mit tesz ebben a helyzetben? Érdemes lenne összegyűjtenünk azokat a tapasztalatainkat, hogy hasonló esetben mit szoktak tenni az emberek.

Mindenesetre Anna nem adja fel. Bizonyos abban, hogy ami az embereknek lehetetlen, az Istennek lehetséges. Miért? Azért, mert Ő Isten. Ő ismeri valamennyire az élő Istent, és amit tud róla, és hisz róla, azt komolyan veszi ebben a helyzetben is.

Kiderül, hogy neki valóságos közössége, lelki, hitbeli közössége van az élő Istennel. Ezért nem lesz depressziós, nem forral bosszút, hogyan torolja meg az őt ért sérelmeket. Nem kompenzál - ahogy ezt ma mondani szokták -, nem hagyja ott a családját, nem válik el, nem menekül ki belőle, hanem Istenhez menekül.

Van itt egy gyönyörű kifejezés, amit az Ószövetség többször használ arra: imádkozni. Azt mondja az öreg Éli papnak - aki számon kéri, hogy mit csinálsz egyedül a templomban, amikor már mindenki kijött -: Szívemet öntöttem ki az Úrnak. Nem igaz, hogy senki nem ért meg. Isten megért. Ő pontosan tudja, mi nyomaszt, mi hiányzik, mi fáj. Van egy ilyen sor az egyik zsoltárban: Tömlőjébe szedi a könnyeinket. Ő a befelé elsírt könnyeket is számon tartja. Ő ismeri az Annáknak a szívét. Őneki ki lehet önteni a szívünket.

És ha a szívünkben keserűség van? Akkor a keserűséget öntjük ki. És ha a szívünkben harag van, mint ahogy Dávidéban többször volt, akkor azt mondta el Istennek. Ő nem állt bosszút. Azt mondta: Uram, haragszom az ellenségemre, aki annyit ártott nekem, te szolgáltass igazságot és állj bosszút rajta. A harag kikerült a szívéből, odakerült Isten elé, mert kiöntötte.

Az imádság pontosan erre való. Ami a szívemben van. Tele vagyok bizonytalansággal, félelemmel, érzem a hitetlenségemet. - Elmondom az Úrnak. Uram! Látod, hogy a hitem mellett ott van a hitetlenség, kételkedés. Szégyellem, de így van. Szabadíts meg tőle!

S miközben az ember kiönti a szívét Istennek, elmondja neki őszintén azt, ami a szívében van, ami rossz volt, az kikerül a szívből, és Isten nem hagyja üresen a helyét, hanem megtölti azt. Mivel?

Pál azt írja, hogy az igazi őszinte imádság után mivel tölti meg Isten az ember szívét. Tárjátok fel a ti kívánságaitokat Istennek és - nem úgy folytatódik, hogy teljesíti a kívánságaitokat, mert néha butaságokat kívánunk, - az Isten békessége, amely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataikat a Krisztus Jézusban." (Fil 4,7).

Akik csak úgy imádkozgatnak, vagy elolvasnak egy-egy imát, nem ismerik ezt a csodát. De amikor valaki őszintén kitárulkozik Isten előtt, erre az időt is rászánja, koncentrál is, és kiönti a szívét neki, azzal megtörténik az, ami itt Annával.

Többször olvassuk az előtt, hogy sírt, ezt, hogy keservesen sírt. Élinek pedig ezt mondja: nem részeg a te szolgálóleányod, nagyon bánatos és szomorú asszony vagyok én, csak a szívemet öntöttem ki az Úrnak.

Bánatos, szomorú, keservesen sír. És mi van az imádság után? Amikor kijön a templomból, ezt olvassuk: "Ő pedig elment a maga útjára, evett, és nem volt többé szomorú az arca." Aki valóban kiönti a szívét Istennek, annak a szomorúsága is ottmarad Istennél, és ad helyette derűt, reménységet, békességet.

Anna tehát akkor is imádkozott, amikor más már nem. A gyülekezet befejezte, ő még akkor is ott van a templomban. Nem magában beszélt, hanem az Úrnak. Tovább akar jutni annál, ahol volt. Kilépni a bánatából. Kereste a közösséget Istennel, miközben sírt.

Ez is olyan bátorító, vigasztaló megfigyelés. Hittel imádkozik, s közben hullnak a könnyei, aztán majd utána nem, az arca nem lesz többé szomorú. Ez a hit, hogy van értelme elmondanom az én Istenemnek, és ugyanakkor nyomaszt engem ez a nyomorúság. Az a reménység, hogy talán van ebből kiút, s ugyanakkor annak a nyomása, most még nem látom a kiutat, most még szenvedek amiatt, amiben vagyok. De van egy fix pont az életében, és abba kapaszkodik: a mindenható Isten.

Mi jellemzi ezt az egymondatos imádságot? "Seregek Ura! Ha részvéttel tekintesz szolgálólányod nyomorúságára, gondod lesz rám, és nem feledkezel meg szolgálólányodról, hanem fiúgyermeket adsz szolgálólányodnak, akkor egész életére az Úrnak adom, és nem éri borotva a fejét!"

Egyetlen összetett mondat, és mintaimádság lehet a számunkra, mert Istent olyan hatalmasnak látja, amilyen Ő valóban. Önmagát olyan kicsinek látja, és ezért alázatos, amilyen ő valóban. Feltétel nélkül bízik Istenben. És amit kér, azt nem magának kéri, hanem azonnal felajánlja Istennek. Aki így tud imádkozni, annak az arca nem lesz többé szomorú, és Isten válaszol az imádságára.

1. Honnan tudjuk, hogy Istent nagynak látta? A megszólításból. Általában úgy szólították meg Istent az imádkozók abban az időben: Örökkévaló, Mindenható. Ő pedig egy hitvallással kezdi: te vagy a Seregek Ura.

Többször hallottuk már, valószínűleg meg is tanultuk, hogy e mögött az a bizonyosság volt, hogy Isten mind a mennyei seregeknek, az angyaloknak, mind a földi hadseregeknek, amiktől rettegnek az emberek, mind a Sátán földalatti démoni seregeinek teljhatalmú Ura és Parancsolója. Mindegyik sereg és annak mindegyik tagja azt kell, hogy tegye, amit Isten mond nekik. Nélküle semmit nem tehetnek. Isten mindenható.

Ez a helyes Isten-ismeret az alapja a helyes imádságnak. Nekünk nem kell elképzelnünk, hogy Isten milyen lehet. Nekünk azt kell komolyan vennünk, hogy mit mond róla a Szentírás. Kinek jelenti ki magát Isten. Milyen tetteiről számol be nekünk Isten igéje.

Aki Istent ilyen teljhatalmú Úrnak látja, az szabad arra, hogy egyáltalán nem ragaszkodik ahhoz, hogy Isten azt tegye, amit kérek tőle. Ő azt fogja tenni, amit jónak lát. Én ezért mégis elmondom, hogy mit szeretnék, bízva abban, hogy neki minden lehetséges. Mert csak ezzel a lelkülettel tud az imádkozó eljutni oda: és ha nem kapom meg, amit kértem, ezt is elfogadom tőle. Miért? Mert Ő a Seregek Ura. Mert Ő szabadon azt tesz, amit jónak lát, és Ő azt teszi mindig, ami a mi javunkat szolgálja. Még akkor is, ha olykor próbákat enged a hívőkre.

Isten nem tudja elintézni azt, ha Ő a Seregek Ura, hogy két sejt úgy, akkor és ott találkozzék, hogy abból egy embrió fejlődjön ki, hogy Annának gyermeke legyen? Hogyne tudná megtenni. És ha nem találkozik? Akkor is meg tudja tenni. Ő a Seregek Ura.

Olyan gyönyörű az, ahogyan Pál apostol Ábrahám hitét szemlélteti azzal, hogy mennyire a hite volt amögött, hogy kész lett volna feláldozni Izsákot Isten parancsára. A Római levélben olvassuk, hogy Ábrahám tudta, hogy Izsák az ígéret fia. Most meg Isten azt mondja: áldozza fel. Akkor mi lesz Isten ígéretével? Ó, emiatt nem kell aggódni. Isten ígérete biztos, hogy teljesedik. És ha meghal a fiad, az ígéret gyermeke? Akkor az Istennek van hatalma a halottakat is feltámasztani.

Így olvassuk ezt a Római levél 4. részében: "Az Úr megmondta, hogy sok nép atyjává teszlek. Ábrahám pedig hitte, hogy Isten megeleveníti a holtakat és létre hívja a nem létezőket."

Mivel bizonyos volt abban, hogy ezt a parancsot Isten adta, ez nem veszélyezteti Isten korábbi ígéretét, mert Isten a Seregek Ura. Isten Úr, mindenható, szabadon cselekszik és minden lehetséges neki.

Azt hiszem, hogy a legtöbben, akik itt vagyunk, ezt elvileg elfogadjuk. Így illik gondolkozni Istenről, aki egy kicsit is komolyan veszi a Bibliát. Akkor mi az oka annak, hogy életünk egy-egy konkrét helyzetében ránk szakad az aggodalmaskodás, szorongás, találgatunk, tanácsért futkosunk, és sok hívő ember is sokszor a futkosása végén jut el oda: ja, imádkozzunk is.

Nem az lenne a természetes, hogy mivel hiszem, hogy Ő a Seregek Ura ma is, és minden lehetséges neki, ezért teljes nyugalommal mindenekelőtt neki öntöm ki a szívemet? Aztán lehet, hogy megtanácskozzuk a családban, meg a jó barátokkal, de mindenekelőtt Őreá bízom, Őt kérdezem, Őt kérem, vagy egyszerűen neki mondom el az aggodalmaimat és félelmeimet is, de azzal a hittel, hogy tudom, kinek mondom el, és komolyan veszem, hogy Ő az, akinek mondja magát.

Az imádságunk masszív alapja csak ez lehet, ha helyes Isten-ismeretünk van, és adott esetben a magunk kicsi életére nézve is komolyan vesszük, hogy ez érvényes és ma is működik. Ez a legfontosabb Anna imájában, és ezt mindenképpen tanuljuk meg, gyakoroljuk, engedjük, hogy Isten erősítse bennünk ezt a bizonyosságot.

2. A másik, hogy alázattal mondja el Istennek, amit elmond. Háromszor egymásután úgy nevezi meg magát: a te szolgálólányod. A te kis cseléded, aki azt sem érdemli meg, hogy egyáltalán idefigyelj rám. Mivel azonban te a Seregek Ura vagy, bizonyos vagyok abban, hogy hallod, amit mondok. Ugyanakkor abban is bizonyos vagyok, hogy nekem nem jár semmi. És ha semmit nem adsz, akkor is jól esett elmondanom a bánatomat. De te biztos, hogy fogsz válaszolni, mert te a Seregek Ura vagy. Ez összefügg a kettő.

Aki Istent olyan nagynak látja, aki Ő valóban, az önmagát is egyre a valóságnak megfelelőbben ismeri meg, és úgy járul oda Isten elé. Az ilyen ember nem követelőzik. Az ilyen ember nem kér számon Istenen semmit. Az ilyen ember nem mondja - Annának eszébe sem jut -, hogy milyen Isten az, aki az egyiknek ad, a másiknak nem ad, és éppen én vagyok, akinek nem adott. Ez azt jelenti, hogy felelősségre vonja Istent. Hogy jövök én ahhoz, az Úr kicsi szolgája, hogy a Seregen Urán bármit számon kérjek? És mégis neki öntöm ki a szívemet. Ez együtt van, az alázat és bizalom a helyesen imádkozó emberben. Csak aki ilyen alázattal járul oda hozzá, mert tudja, hogy ki előtt borul le, azt tudja minden imádságát úgy elmondani: mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te. Ebben együtt van az Isten-ismeret, és a mély alázat.

Ez szólalt meg Jóbnak abban a mondatában: az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve. Nem azért magasztalja Isten nevét, mert minden gyerekét egy szörnyű tragédiában elveszítette, hanem akkor is magasztalja az Úr nevét, ha éppen szörnyű nehéz gyász terhe szakadt rá. Mert, hogy velem mi történik, nem változtat azon, hogy kicsoda az Úr. Ő akkor is jó, Ő tudja, hogy mit tesz, Ő bölcs és szeret engem. Na de, mi-minden történt velem. Most ez történt. Nem értem, hogy miért történt, Ő azonban tudja, mert Ő a Seregek Ura, én pedig ilyen tudatos alázattal hajolok meg előtte.

3. Ezzel az alázattal együtt jár az a feltétel nélküli bizalom is, ami sugárzik Anna rövid imádságából. Istent nagynak látja, alázatosan borul le előtte, és feltétel nélkül bízik benne. Ezért kér tőle képtelenséget. Ezért kér olyat, amit Istenen kívül senki mástól nem kérhetne, mert nincs értelme, nem tudja teljesíteni. És Isten tudja? Hát hogyne tudná! Mi az, amit Ő nem tud megtenni?

Olyan szép az, ahogy a Mi Atyánk-ban is egymás mellett van az alázat és a bizalom. Jézus azt mondja: így imádkozzatok: mi Atyánk, és erről már sokszor volt szó, ahogy a kisgyerekek szólították az apjukat, Jézus itt azt a szót használja, de utána mindjárt jön: aki a mennyekben vagy. Apunak szólíthatom, de mély tisztelettel borulok le előtte. Gyermeki bizalommal, és a szent Isten előtti mély alázattal és tisztelettel. Ezek nem egymást kizáró tulajdonságok, ezek egymást erősítő tulajdonságai a hívőnek. Mivel tudom, hogy kihez beszélek, alázatos vagyok, de éppen, mivel tudom, hogy kihez beszélek, gyermeki bizalommal öntöm ki a szívemet neki. Elmondok mindent, miközben rá bízom, hogy mit fog tenni.

Teljesen együtt van ez a kettő a helyesen imádkozóban. Egy evangéliumi történetre hadd emlékeztessek, amelyik más szempontból is tanulságos most nekünk. Amikor egy apa viszi oda Jézushoz az epilepsziás fiát, hogy gyógyítsa meg. A tanítványok nem tudnak segíteni rajta, s akkor jön Jézus és az ember azt mondja: ha tehetsz valamit, könyörülj rajtam. Mire Jézus: ha tehetsz valamit, nem ez a kérdés, ha hiszel! Minden lehetséges a hívőnek. És ettől megszeppen ez az ember. Jézus visszaadja a labdát? Ha hisz, akkor Jézus segít. Most ami benne van, az hit vagy nem hit? Elég erős hit, vagy gyenge hit? Hisz ez az ember, vagy nem? S milyen becsületes a válasza: hiszek, Uram, segíts hitetlenségemnek.

És ez nem buta beszéd, hanem ez a valóság. Nyilvánvalóan hitt Jézusban, azért ment hozzá, azért nem fordított hátat a tanítványok ügyetlenkedése és erőtlensége után. Megvárta Jézust. Ugyanakkor érzi, hogy kételkedés is keveredik a hitébe. És mindig keveredik a hitünkbe kételkedés. Hit és hitetlenség együtt van, a fontos, hogy mi a hit pártján álljunk mindig. Annak a hitnek az oldalán, amelyik Isten ígéreteire, igéjére épül, saját hitetlenségünkkel szemben, és legyen ellenség a bennünk levő hitetlenség, és engedjük, hogy erősítse a mi Istenünk a bennünk levő hitet. Ez a bizalomnak a titka.

Jézus mindig arra a kevéske hitre néz, nem a bennünk levő hitetlenségre. Mert ennek az embernek is meggyógyítja a fiát. Előtte azt mondta: ha hiszel, akkor meggyógyul. A benne lévő hitre nézett, és nem a benne levő hitetlenségre. Mi is a hit pártján álljunk!

4. És a negyedik, ami kiderül ebből az imádságból: Anna nem magának kéri ezt a gyermeket. Konkrét az imádsága. Azt mondja: fiúgyermeket kérek tőled, ha jónak látod, és én egész életére neked szentelem. Adj nekem gyermeket, hogy adhassak neked valamit, Istenem.

A Jakab levelében van egy nagyon elgondolkoztató részlet, amikor Jakab azt írja a gyülekezetnek, hogy milyen sokat veszekszenek, könyökölnek, taposnak, viszálykodnak. "Miért van ez köztetek? Nem a tagjaitokban dúló önző kívánságok miatt? Kívántok valamit, és nem kapjátok meg, aztán öltök, irigykedtek, de nem tudtok célt érni. Harcoltok és viszálykodtok, mégsem kapjátok meg, azért mert nem kéritek, vagy ha kéritek is, nem kapjátok meg, mert rosszul kéritek. Csupán élvezeteitekre akarjátok azt eltékozolni." (4,1-3).

Mi-mindent tesztek, hogy valamit megszerezzetek, és eszetekbe sem jut, hogy kérjétek Istentől. Mert nem ismeritek Őt, és azt hiszitek, ti majd megszerzitek magatoknak, s nem sikerül. Vagy vannak, akik kérik, de azért, és csak azért, hogy nekik jobb legyen, ők élvezhessék.

Nos, Anna nemcsak ezért kérte. Amikor egy év múlva megszületett a kis Sámuel, nyilván ő is nagyon örült. Most ezt szentül mondom: élvezte az újszülött gyermekét, hogy neki is van, hogy fiú, hogy az Isten meghallgatta. Nem tilos nekünk élveznünk Isten ajándékait, de azt olvastuk itt: csak a magatok élvezeteire, akkor nem jól kéritek. Kérjem úgy, hogy az Ő dicsőségét hadd szolgálja. Hadd figyeljenek fel emberek arra: mi történt itt? De nagy lehet ez az Isten! Valami módon, látván a mi cselekedeteinket, dicsőítsék a mi mennyei Atyánkat. Anna nem magának, hanem mintegy Istennek kérte.

Aztán be is tartotta az ígéretét. Olyan hároméves lehetett a kis Sámuel, amikor felvitte a templomba és otthagyta. Nem lehetett könnyű. Azt hiszem, nem nehéz beleélni magunkat az ő helyzetébe. Hosszú idő után végre gyermek születik, fiú. Isten meghallgatta az imádságot. Élveznénk otthon, de megígértem, hogy az Úrnak szentelem. Akkor neki szentelem. És egészen reá bízom.

Azt olvassuk, hogy minden évben, amikor felmentek a templomba a nagy ünnepre, egy kicsit hosszabb kabátkát vitt a kis Sámuelnek. Amennyit nőhetett egy év alatt. Isten pedig, hadd mondjam megint szentül, rámosolygott Annára, és született még három fia és két lánya. Isten pótolja. Aki nem félti tőle azt, amit tőle kapott, aki nem úgy éli át, hogy elveszi az enyémet, vagy neki adom a magamét, hanem azt mondja: tőle kaptam, az övé. Hálás vagyok, odaadom, annak Ő pótolja. Ahogy mondani szoktuk: száz tetejével.

Nemcsak a gyerekszám a pótlás, hanem az az öröm, az a hála, a hitnek a megerősödése, hogy Ő imádságot meghallgató Isten. Valóban Ő a Seregek Ura.

A második fejezetben pedig elolvashatjuk azt a gyönyörű Istent dicsőítő imádságot, amelyikben már nincs kérés, nincs szomorúság, csak elsorolja, hogy kinek ismerte meg Istent, és elsorolja Isten kegyelmes tetteit.

Ebből is láthatjuk, hogy egyáltalán nem igaz az, hogy az imádság vallásos kötelesség. Az imádság óriási lehetőség. Isten gyermekeinek a nagy kiváltsága. Mások nem is tudnak úgy imádkozni, hogy a szívüket kiöntik az Úrnak. Olyan kiváltság, előjog, amivel nagy örömmel élhetünk.

Ez a kis Sámuel évtizedeken át az egész nép számára áldássá lett. Egy sokat síró, szorongó lelkű édesanya hittel imádkozik. A hatalmas Isten erre az imádságra csodálatosan válaszol, és ennek a gyümölcse lesz az, hogy évtizedekig lesz Isten népének profétája, igehirdetője, lelkigondozója, igazságos bírája Sámuel személyében.

Fogalmunk sincs nekünk arról, hogy ha hittel állhatatosan imádkozunk, hol mindenütt, mennyi minden áldás származhat abból. Nem is ránk tartozik, mert ez Isten munkája. De ilyen módon is lehet egy ilyen egyszerű, nyomorult ember, mint mi vagyunk, a hatalmas Isten csendes munkatársa.

Isten imádságot meghallgató Úr. Ő ma is a Seregek Ura. Tanuljunk meg egyre nagyobb hittel, alázattal, bizalommal beszélgetni vele, kiönteni a szívünket neki. Aztán majd ad a sok rossz tartalom helyére sok áldást.

---

Imádkozzunk!

Megváltó Urunk, Jézus Krisztus, köszönjük, hogy felhatalmaztad a benned hívőket arra, hogy a te nevedben imádkozzunk az Atyához.

Köszönjük, hogy rád hivatkozva, rád való tekintettel, a te érdemeidért kaptunk már eddig is sok jót, és kaphatunk ezután is.

Köszönjük Atyánk, hogy te imádságot meghallgató Úr vagy. Bocsásd meg, hogy oly sokszor kisebbnek képzelünk el, mint aki vagy. Bocsásd meg egyáltalán, hogy elképzelünk valakinek. Szeretnénk annak hinni téged, akinek kijelented magadat.

Segíts minket, hogy egyre mélyebben megismerjük a te szent személyedet az Írásokból, a Szentírásból, és hadd jussunk közben egyre valósabb önismeretre is. Hadd lássuk meg, Urunk, hogy nekünk valóban semmi jó nem jár tőled. Ha valamit megérdemlünk, az a te igazságos ítéleted. De köszönjük, hogy adsz sok olyan ajándékot, amit nem érdemlünk meg. Köszönjük, hogy még csak nem is a szükségeink szerint ajándékozol, hanem a te mérhetetlen gazdagságod szerint.

Megvalljuk bűnbánattal, hogy sokszor mi is irigykedünk, viszálykodunk, harcolunk, és nincs semmink, mert nem kérünk tőled. Megvalljuk azt is, ha csak a magunk élvezeteire kértünk valamit. Taníts minket helyesen imádkozni. Add nekünk Szentlelkedet, hogy a Lélek kiáltsa bennünk: Abbá, Atyám. Taníts minket állhatatosan imádkozni másokért is. Taníts minket könyörögni mindazért, amit el akarsz végezni, és meg akarsz adni. Hadd legyünk a te alázatos munkatársaid.

Szeretnénk eléd hozni a személyes gondjainkat, terheinket. Segíts minket, hogy sokszor kiöntsük a szívünket neked.

Ámen.