PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2009. október 8.
(csütörtök)

Cseri Kálmán


FÖLEMELT KEZEKKEL


Alapige:2Móz 17,8-13

Eljött Amálék, és megtámadta Izráelt Refidimben. Akkor ezt mondta Mózes Józsuénak: Válassz ki férfiakat, vonulj ki, és ütközz meg Amálékkal! Én pedig odaállok holnap a halom tetejére, és Isten botja a kezemben lesz. Józsué úgy cselekedett, ahogyan Mózes mondta neki, és megütközött Amálékkal. Mózes, Áron és Húr pedig fölment a halom tetejére. És az történt, hogy valahányszor Mózes fölemelte kezét, Izráel volt az erősebb, amikor pedig leengedte a kezét, Amálék lett az erősebb. De Mózes kezei elfáradtak. Ezért fogtak egy követ, alája tették, ő ráült. Áron és Húr pedig tartotta a kezét, az egyik erről, a másik amarról, úgyhogy két keze fölemelve maradt naplementéig. Így győzte le Józsué Amálékot és annak hadát fegyverrel.


Imádkozzunk!

Istenünk, megvalljuk bűnbánattal, hogy nem ismeretlen ez nekünk, amit most énekeltünk, és nem megsértődni akarunk, hanem magunkat megalázni előtted. Bizony előfordul, hogy harsogjuk a szép éneket és közben irgalmatlanok vagyunk egymáshoz. Hogy mondjuk a szép imát és közben az életünkön nem látszik meg, hogy mi a te népedhez tartozunk. Légy irgalmas nekünk, bűnösöknek!

Annál inkább köszönjük, hogy most is magad elé engedsz minket. Köszönjük, hogy egy zajos nap után itt lehetünk a csendben, köszönjük, hogy a rohanás után megállhatunk előtted. Szeretnénk most tudatosítani magunkban, hogy csakugyan előtted állunk, és alázatosan kérünk, te magad szólj hozzánk.

Köszönjük, hogy igéddel minden jót el tudsz végezni ma is az életünkben, és nekünk olyan nagy szükségünk van rád.

Tedd ezt a csendes órát most ajándékká, formálj, tisztíts minket, moss meg egészen - úgy, ahogy az énekben is kértük.

Ámen.


Igehirdetés

Sokan olvastuk ma ezt az igét bibliaolvasó kalauzunk szerint. Ennek az előzménye, hogy Isten csodálatos erővel kiszabadította az Ő népét a rabszolgaságból és vezeti őket az ígéret földje felé. Útközben pedig váratlanul rájuk támadnak az Amálékiek. Nem voltak ők felfegyverezve, nem vonult mellettük katonai kíséret.

Nem nehéz elképzelnünk, milyen az, amikor egy egész nép, mindenki, az aggastyánoktól az újszülöttekig ott mennek, próbálják terelgetni azt a kevés állatot is, amijük volt, és viszi mindenki a hátán, vállán a kevés holmit. Ezt mindenképpen meg kell menteni. Ha ezt elveszik tőlük, semmijük sem marad.

Ezek a bizonyos Amálékiek Ézsaunak a késői utódai voltak, afféle rabló beduin törzsekből állt ez a szövetség, és abból éltek, hogy a pusztán átvándorlókat kifosztották.

Ez arra is figyelmeztet minket, hogy Isten népe sose kezd harcot, de fel kell készülnie arra, hogy megtámadják. Ez kezdettől fogva így van. Napjainkban is így van. Sokféle támadás éri Isten gyermekeit és Isten népét, úgy is, hogy a légynek sem ártanak. Sőt akinek lehet, igyekeznek használni. Sokféle támadás éri a hitünket. Sokféle támadás fenyegeti a csendünket, a nyugalmunkat. Most az utóbbi időben megfigyelhető, hogy az ördög különösen célba vette hívő emberek házasságát. Támadja a világ a gyerekeinket. Pontosan ellentétes hatások érik őket folyamatosan, mint amit otthon kapnak, meg a gyülekezetben. Sokféle támadás éri a gyülekezeteket. Ahol van komoly lelki élet, ott még inkább...

Ezzel nekünk számolnunk kell. Nem kell felháborodnunk miatta, nem szabad elkeseredni miatta, de fel kell készülni a védekezésre. Mi senkit sem támadunk meg, sőt ha lehet, a megtámadottakat védelmezzük, próbálunk segíteni, de azért nem nézzük, hogy elszedjék azt, amink van, tönkretegyék a gyerekeinket, és tönkretegyék a hitünket is.

Ez a történet azonban arra figyelmeztet, és ez a legfontosabb, amit ma este ebből tanuljunk meg, hogy ezek a harcok két szinten folynak. Azt olvastuk, hogy Józsué harcol lent a völgyben, Mózes a maga fegyverével harcol fönn egy dombon. Józsué fegyverekkel védi a népet azok ellen, akik fegyverekkel támadtak rá. Mózes pedig egy különleges fegyvert, az imádság fegyverét használja. De ez egyáltalán nem mellőzhető, sőt kiderül, hogy a csata lent zajlik a völgyben, de fenn a dombon dől el a kimenetele. És ez az, amit nekünk nem szabad elfelejtenünk.

Sokféle csatározás zajlik lenn a völgyekben, kérdés az, hogy vannak-e, akik ismerik és tudják használni az imádság fegyverét, és használjuk-e ezzel a hittel, ilyen állhatatossággal, mint ahogy azt Mózes tette itt. Mózes itt már nyolcvan éves elmúlt, Áron, a bátyja még idősebb volt, és mégis részt vesznek ebben a csatában a maguk fegyvereivel, a maguk módján, de végül is az ő magatartásukon múlott, hogy Amálék kerekedik-e felül, vagy Isten népe.

"Amíg Mózes kezei fenn voltak", az akkori imatartás ez volt: tartom a tenyeremet Istennek, ide kérem szépen a te ajándékaidat, a te segítségedet. Egyben azt is kifejezte ez, hogy kiszolgáltatom magamat neked. Nem mutogatok, nem magyarázok, nem védekezem, Istentől nem kell félnem, de tartom a kezemet, hogy tudja hova adni az ajándékot. Ez nagyon kifejező imatartás. Próbálják ki otthon, meddig tudjuk így tartani a kezünket. Nem sokáig.

Viszont ez sorsdöntő volt, hogy Mózes tud-e folyamatosan imádkozni. Mert mihelyt leengedte a kezét, az ellenség kerekedett felül. Mihelyt újra imádkozott, noha kisebbségben volt Józsué, ők kerekedtek felül. Sorsdöntő tehát, hogy hangzik-e ez a fajta imádság.

Két szinten zajlanak a csatározások: lent a völgyben és fent a dombon. Sok ember csak az alsót ismeri. A legtöbben az ütközetre készülve csak arra gondolnak: mennyi a mi erőnk, mennyi a rutinunk, hányan vagyunk, van-e gyakorlatunk benne, edzettek vagyunk-e. A mi erőfeszítéseink, a mi tervezésünk, a mi kapcsolatrendszerünk dönti el a csata kimenetelét.

A hívő ember tudja: ez mind nagyon fontos, de nem ez dönti el. Isten dönti el. Ott fenn dőlnek el a csaták. Aki felülemelkedik ezeken a csatározásokon, tudja használni az imádság fegyverét, annak a szerepe minden ütközetben sorsdöntő lehet.

Hogy mennyire csak ezt az alsó csatározást ismerik a legtöbben, arra utal a 127. zsoltár is, ahol Isten arra figyelmezteti az Ő népét, hogy el ne felejtsék a magasabb szintet. Azt mondja: Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői. Kell, hogy dolgozzanak, de ha az Úr nem építi, hiába. És ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáznak az őrök. Meg kell szervezni az őrséget, be kell osztani a váltást. Ez mind nagyon fontos, de van egy másik szint is, és ott dől el a csaták kimenetele.

Hisszük-e mi ezt? Csak néhány egyszerű hétköznapi példát mondok, hogy a hívő emberek életében valóban két szinten zajlik minden csata.

Gyereknevelés. Próbálkozunk mindnyájan. Minden szülő tapasztalatlan, és minden gyermek más. Nincs rutinos nevelő a szülők között. Sorozatosan olyan helyzetek előtt állunk, amilyen még nem volt, mert öt éves még nem volt, tizenkét éves sem volt, húsz éves sem volt. Minden helyzet új. Próbálkozunk, minél kevesebbet rontsunk el. De hívő szülők már a gyermekük világrajövetele előtt imádkoznak értük. És használjuk az imádság fegyverét. És miközben sok minden elrontunk, elmulasztunk, rossz példát adunk, Isten mindezt ki tudja pótolni, helyre tudja igazítani. Amit egy szülő, ha megfeszül, akkor sem tud adni a gyermekének, Isten ezeket a kincseket is elkészíti és átadja nekik. Ha ez kimarad, akkor csak az valósul meg, amit a szülő meg tud valósítani.

Vagy a napi munkánk. Fontos, hogy pontosan, megbízhatóan, lelkiismeretesen végezzük. De minden hívő ember tudja, hogy a munka minőségét, a munkásnak, a dolgozónak a kedélyét, az egészségi állapotát, a tűrőképességét milyen döntően befolyásolja az, ha mint hívő állandó kapcsolatban van mennyei Atyjával. És nem munka helyett, de munka közben is tartja vele a kapcsolatot, kap tőle tanácsot, útmutatást, vigasztalást, ötleteket, fizikai erőt, még az időnket is meg tudja sokszorozni Isten. Egészen más úgy végezni ugyanazt a munkát, hogy csak magamra számíthatok, vagy úgy, hogy ismerem az imádság fegyverét, forgatom azt, másokért is, másokat is hordozok, és ahogy a múltkor láttuk meggyőző bibliai és mai példákon, egy ilyen emberen keresztül Isten áldásokat áraszt be a nem hívők közösségébe is. És ugyanez érvényes a lelki munkára is.

Még egy ilyen harcot említek, amit remélem mindannyian ismerünk: harcolunk a bűneink ellen. Nem akarok ilyen maradni, amilyen vagyok. Egyre inkább megmutatja Isten, hogy mi utálatos neki az életemben, azt én is utálom, de nem állok meg itt, szeretnék szabadulni tőle. Itt is két szinten folyik a harc. Az egyik szint az, hogy ha valaki az alkoholizmusból megszabadult, akkor ne menjen kocsmába. És hiába kínálják, ne fogadja el azt a kis pohárkát se. Ez folyik itt lenn. De közben maradjon kapcsolatban szabadító Istenével, aki még az alkohol utáni vágyat is kiveszi a szívéből, ott ihatnak előtte, és nem zavarja. Ezt orvosok nem tudják elérni, ezt a szabadító Isten tudja. De noha ez így van, akkor se menjen be a kocsmába a munkatársakkal.

Valakinek nagy kísértés a paráznaság. Akkor ne nézegesse a pornólapokat, ne vegyen olyat, és semmit ne nézzen, ami ebbe a kísértésbe vinné bele. Nem ez fog győzelmet adni neki. Bízzon abban, hogy Isten ad győzelmet, újra és újra.

Az imádság tehát nem csupán a hívő ember kegyességének egy fontos megnyilatkozása. Az imádság végképp nem olyan luxus, ahogy valaki egyszer mondta: ráérő emberek hasznos időtöltése. Durván úgy mondják: addig sem a kocsmában van. Szó sincs erről! Aki tudja, hogy mit jelent az imádság, és most ezt szentül mondom, jól értsük: aki tud imádkozni, annak az imádkozása sorsdöntő mindenféle körülötte és benne zajló csata kimenetelét illetően. Úgy, ahogy itt ebben a történetben is láttuk.

Ennek a harcos imádságnak néhány jellemvonását olvassuk le erről a történetről. Négyet szeretnék említeni.

1. Az első, hogy Mózesnek ez a kitartó, erejét meghaladó imádsága Isten ígéretére alapult. Nem valami olyat akart kikényszeríteni Istentől, ami neki eszébe jutott, vagy úgy látta, most jó lenne a népnek, hanem valami olyanra gondolt, amit Isten megígért, hogy tudniillik végigkíséri őket ezen az úton, és beviszi őket az ígéret földjére. Volt egy isteni ígéret, ő ráállt arra, és ragaszkodott hozzá. És mivel Isten ezt megígérte, ezért ő elkezdett állhatatosan könyörögni ezért.

A Lukács 1,45-ben: "Boldog, aki hitt, mert beteljesednek neki mindazok, amiket az Úr megígért." Hinni azt jelenti, hogy valami konkrét tartalma van a hitemnek. Mit mondott Isten? Bizonyos vagyok abban, hogy az valóra fog válni. No, de itt most minden úgy történik, hogy az már meghiúsul. Arról szó sem lehet. - Éppen az forog veszélyben. Nem forog veszélyben. Lehet, hogy jönnek az Amálékiek, de Isten megígérte, és én magamat is, másokat is erősítem az igével. Mit mondott Isten? Akkor imádkozzunk azért, hogy az úgy is legyen, mi pedig maradjunk állhatatosak. Isten ígérete az állhatatos imádság alapja, és nem a mi ötleteink és vágyaink.

2. A másik ez az egyszerű megfigyelés, hogy az imádság fegyverével való hadakozás fárasztó. Fizikailag is elfárad az ember, mint ahogy az Mózessel is megtörtént, talán egyszer-egyszer már közülünk is némelyekkel. Nem sokan ismerik ezt. És szellemileg is elfárad a végére az ember. Az olyan koncentrálás, ami ha tartós, akkor kifárasztja az embert, de lelkileg felüdíti. Semmi más nem üdíti fel úgy lelkileg.

Elfáradhat fizikailag, szellemileg, éppen ezért nagy szüksége van az állhatatosságra, hogy kitartó legyen benne. Mózes itt mondhatta volna: én tovább nem bírom, lehanyatlanak a karjaim. Elmondtam az imádságomat, nézzük, mi történik ott lenn. De az imádkozó ember nem nézője az eseményeknek, hanem tevékeny munkálója, mert éppen a komoly imádság révén von bele Isten az Ő munkájába. Isten munkatársai vagytok - írja Pál a korinthusiaknak. És aki ismeri ezt a fajta mély, Isten igéjére épülő, kitartó imádkozást, imaharcot, az éli át boldogan, hogy Isten valóban felhasznált engem minden gyengeségem ellenére.

A Zsidókhoz írt levélből jut eszébe az embernek egy mondat: "Ne veszítsétek el bizalmatokat, mert annak nagy jutalma van." Ne a magatok erőtlensége határozza meg az imádkozás határát, mélységét, akár minőségét. Ne veszítsétek el bizalmatokat! (Zsid 10,35).

3. Mivel fárasztó, ezért nagy szükség van arra - és gyönyörű ez a kifejezés itt -, hogy tartották egymás karját. Egyedül sokszor belefárad az ember. Különösen, ha Isten megvárakoztat. Szükségünk van testvérekre. Mózesnek Áron édestestvére volt, Húr a barátja, hívő testvére volt. Olyanok, akik ott állnak mellette, akik vele együtt mondják, akiknek ugyanolyan fontos. Akik ugyanúgy hiszik azt az igét, amire épül az imádság, mert rászorulunk egymásra, bátorítani kell. Néha vigasztalni kell. A szó nemes értelmében tartani a lelket egymásban. Nagy ajándék az, ha van valaki, akire e tekintetben számíthatunk.

Amikor honvédelmi kötelezettség volt, és a gyülekezetből is a fiúkat egymásután behívták katonának, ők mondták el, hogy az első dolguk az volt, hogy lehetőleg találjanak még egy hívő fiút. Rájöttek, nagyon jó módszer, hogy lelki énekeket fütyültek. Ha énekelték, azért megbüntették, akkor fütyüli. Meghallotta egy másik, aki az udvar másik végében sepert, és jött: te is hívő vagy, jaj de jó! És akkor el lehetett bújni a kazánházban, vagy a jegenyefa mögött, hogy ketten együtt imádkozzanak. Ott jöttek rá arra, hogy milyen erő van a közösségben, még ha csak ketten vannak is.

Mellesleg erre is ígéretünk van: "Ha ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben - mondta Jézus -, ott vagyok közöttük." Egyedül is átéli a hívő Isten jelenlétét, de egymás erősítésére rászorulunk, mint ahogy Mózes is rászorult erre. Tanuljuk meg sokkal tudatosabban tartani egymás kezét.

Akinek megadatott, hogy házasságban él, tapasztalja, hogy hol az egyik erőtlenebb a hitben, hol a másik. S mit ír nekik Pál apostol? "Tartozunk mi, az erősek, hogy az erőtlenek erőtlenségeit hordozzuk, és ne magunknak kedveskedjünk." (Róm 15,1) Aztán a jövő héten megfordul, amaz lesz erőtlenebb és ő szorul rá, és de jó, ha a másik szemrehányás nélkül, minden megjegyzés nélkül szeretettel nemcsak elhordozza, hanem erősíti is.

És de jó, ha egy barátságot is jellemez ez. Hívő emberek barátságát. És aki egyedül él, az meg keressen lelki testvéreket, és ne csak a mindennapi eseményeket tárgyalják meg, hanem legyen az együttlétek állandó tartalma a közös imádkozás is, ha az imádságot mint fegyvert is használni akarjuk, jó küzdelmek jó kimenetele érdekében. Ha nem, akkor el lehet fecsegni az együttlét időit, és nem sok teteje volt. Emígy viszont csodák történhetnek, mert Isten bevonja az ilyen imádkozót a maga munkájába, Isten belép az életébe, s rajta keresztül mások életébe is. Itt egy valaki imádkozott kitartóan, és az egész nép fellélegzett és megszabadult az ellenségtől.

4. Aki így tud imádkozni, az utána elfogadja Istentől azt, ami a harc kimenetele lesz. Mert akkor már Istentől fogad el mindent, ami történik. És végső soron a Biblia szerint az imádság célja ez, hogy az Isten békessége töltse be az imádkozó szívét.

Ennek a jobb megértéséhez szeretnék elmondani egy igaz történetet. Nem olyan régen történt itt a gyülekezetben. Van egy család, ahol több apró gyermek van. A kicsikkel az édesanyjuk akkor még otthon volt. Egy téli napon különösen sok mindent szeretett volna elvégezni: mosni, rendet tenni, egy kicsit a gyerekekkel lenni - sok terve volt. S mi történt? Mindjárt a reggeli után elment az áram. A házban volt, a lakásban nem volt. Valami zárlat következett be. Nagyon mérges lett. Elkezdett idegeskedni, aggodalmaskodni. Mire az ötéves kisfia azt mondja: anyu, szóljunk az Úr Jézusnak, hogy küldjön egy villanyszerelő bácsit. Ettől az asszony még mérgesebb lett. Jó, szóljunk persze, de milyen buta beszéd ez. Aztán lehiggadt. Mivel hívő ember volt, beszélni kezdett vele a Szentlélek. Neked is ilyen gyermeki hited kellene, hogy legyen. Mi lenne, ha hallgatnál a kisöregre? Leültek, imádkoztak, a kicsi is, az édesanyja is. Aztán folytatta a munkáját, amit a sötétben lehetett csinálni.

Egy jó óra múlva zörgettek. Egy ismeretlen férfi állt az ajtóban, és sűrű bocsánatkérések között elmondta, hogy neki délután itt az egyik lakásban kell villanyszerelési munkát végeznie, és az anyag egy részét elhozta már most, de senki nincs itthon a házban, csak ők. Megkérhetné-e, hogy betegye ide az anyagot, aztán délután elviszi. Az asszony nem jutott szóhoz. Amikor szóhoz jutott, röviden elmondta, hogy mi a probléma, a villanyszerelő meg röviden megjavította, és volt villany egész nap.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Ez így történt, de ez így túl frappáns. Nem mindig így történik. Nem úgy működik az imádsággal való harc, hogy csettintek, és Isten teljesíti a kívánságomat. Mert Isten nem azért van, hogy teljesítse az én kívánságomat, hanem engem teremtett azért, hogy dicsőítsem Őt. Ezt sokan nem értik és nem veszik komolyan. Viszont azzal is dicsőítem Őt, ha hittel elmondom neki a kívánságaimat. Aztán Őrá bízom, mit fog tenni.

Mert nem biztos, hogy egy óra múlva megjelenik a villanyszerelő. De ilyen is lehetséges. Ilyen nagy a mi Istenünk, mert Ő mindig azt adja, amire valóban szükségünk van. Ott annak a kicsi gyermeknek erre volt szüksége Isten szerint, hogy megerősödjék a hite. Az ideges anyukájának meg szintén erre volt szüksége, hogy meg kellene tanulnia, mint felnőtt hívőnek gyermekibb hittel bízni az ő Urában.

De lehet, hogy nem jön villanyszerelő. Sötét lesz egész nap, ha arra van szükségük. És valami olyan foglalkozás valósul meg akkor, ami villanyfénynél nem valósult volna meg anya és gyermekei között. Vagy megvárakoztat minket Isten néha, vagy mást ad, mint amit kértünk, általában jobbat és többet. Ki tudja-e várni a hívő? Ehhez a fajta imádkozáshoz ez is hozzátartozik.

Isten célja nem az, hogy a mi kívánságaink teljesüljenek, hanem az, hogy miközben a kívánságainkat elmondjuk neki, "az Ő békessége, amely minden értelmet felülhalad, őrizze meg a szívünket és gondolatainkat a Krisztus Jézusban." (Fil 4,6-7).

Szeretném még egyszer hangsúlyozni: a harcok két szinten folynak. Ne akadjunk el ott lenn. Ott is meg kell tennünk, ami a mi feladatunk, de a hívő ember fenn a dombon tudja használni az imádság fegyverét. Egyéni, családi, gyülekezeti, népi gondjaink és szükségeink között kezdjük el sokkal buzgóbban és tudatosabban használni ezt a fegyvert. A személyes életünkben is, a családunkban is, a gyülekezetben is, országunkban is van mit odavinnünk Isten elé. Bízunk-e abban, hogy Ő tud segíteni? Bízunk-e abban, hogy úgy fog segíteni, ahogy az a legjobb? Akkor, amikor az a legalkalmasabb.

Hadd idézzem ismét ezeket az igéket a helyükkel együtt.

A Habakuk 2,3-ban van ez a mondat: "Ha késik is, bízzál benne."

Idéztem a Zsidókhoz írt levél 10. részének a 35. versét: "Ne vessétek el bizalmatokat, mert annak nagy jutalma van.

És idéztem a Lukács 1,45-öt: "Boldog, aki hitt, mert beteljesedik neki mindaz, amit Isten megmondott."


Imádkozzunk!

Istenünk, bocsáss meg, hogy oly sokszor sokkal kisebbnek képzelünk el téged, mint aki valójában vagy. Könyörülj rajtunk, hogy ne képzelődjünk, hanem vegyük komolyan, ami meg van írva.

Segíts hittel megragadnunk azt, hogy te mindenható, mindenütt jelenvaló és minket kimondhatatlanul szerető Isten vagy.

Taníts meg minket így eléd tárni a legszemélyesebb gondjainkat is, és taníts meg minket így hordozni előtted állhatatosan azokat a közösségeket, amiknek tagjaivá tettél minket.

Hisszük, hogy nem véletlenül születtünk éppen abba a családba, amelyikbe. Nem véletlenül hordozunk olyan terheket, amilyeneket. És hisszük, Urunk, és hinni akarjuk, hogy azoknak, akik téged szeretnek, mindennel a javukat munkálod.

Könyörgünk hozzád most egy balesetet szenvedett férfi testvérünkért. Könyörgünk egy asszonyért, akinek az orvosok is megmondták: nem tudnak rajta segíteni. És könyörgünk azokért, akik teljesen egyedül és tanácstalanul, tehetetlenül érzik magukat abban a helyzetben, amibe kerültek.

Könyörgünk a magányosokért. Könyörgünk gyülekezetünk gondjaiért, és népünk jövőjéért. Adj nekünk állhatatosságot ebben a könyörgésben. Taníts meg minket hálaadással eléd hozni a kéréseinket, hiszen fel sem tudnánk hirtelen sorolni, milyen sok csodát engedtél már látnunk, szeretetednek milyen sokféle bizonyítékával halmoztál el minket. Légy áldott ezért!

Hisszük, hogy a te kezed nem rövidült meg, és hisszük, te nem vagy süket az imádságokra. Taníts minket, kérünk, a Lélek által, neked kedves módon imádkozni.

Ámen.