PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2007. szeptember 9.
(vasárnap)

Cseri Kálmán


TÚLÁRADÓ SZERETET


Alapige:Jn 12,7-8

Jézus erre így szólt: "Hagyd, hiszen temetésem napjára szánta; mert a szegények mindig veletek lesznek, de én nem leszek mindig veletek!"


Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, kegyelmes mennyei Atyánk, amikor eléd járulunk, mindenekelőtt a bűneink jutnak eszünkbe. Tudjuk igédből, hogy ezek választanak el minket tőled. Köszönjük, hogy egyszülött Fiadra, Jézusra nézel, és érte mégis magad elé engedsz minket, bűnösöket.

Köszönjük neked megváltó Urunk Jézus Krisztus, hogy bűnné lettél értünk, hogy mi Isten igazsága lehessünk tebenned. Áldunk téged mindazért, amit értünk tettél.

Köszönjük azokat az ajándékokat, amiket eddig kaptunk tőled. Kérünk, tedd ezt a csendes órát is most a te ajándékozásod alkalmává. Könyörülj rajtunk, hogy tartsuk a hitünk kezét, hogy legyen mivel elfogadnunk ajándékaidat.

Szabadíts meg most minden félrevivő gondolattól, segíts belsőleg is úgy elcsendesedni, hogy a te halk és szelíd szavad a szívünkig érjen és megváltoztassa azt. Olyan nagy szükségünk van rád.

Köszönjük, hogy ismersz minket, és mégis szeretsz. Köszönjük, hogy így jöhetünk hozzád, amint vagyunk, hogy aztán ne maradjunk ilyenek, hanem egészen újjáformálódjék az életünk.

Kérünk, végezd bennünk ezt a te újjáteremtő munkádat igéd és Lelked által.

Ámen.


Igehirdetés

Sokan olvassuk most bibliaolvasó kalauzunk szerint naponta a János evangéliumát. Így került elénk ez a szakasz is néhány nappal ezelőtt. Szeretném elmondani, hogy mikor történt mindez, mert ebben az esetben ez fontos, és két hangsúlyos bibliai gondolatot emelek ki ebből a történetből.

Azt olvassuk az előzőkben, hogy Jézus feltámasztotta Lázárt a halálból. Sok tanúja volt annak, ahogyan négy nappal a temetése után ez a betániai férfi előjött a sírjából Jézus szavára. Az emberek csodálkozva és kissé félve leoldozták róla a halotti lepleket, és utána mint teljesen normális ember élte a maga életét a falujában.

Nem sokkal ezután Jézus ismét Jeruzsálembe ment, és szokása szerint a megelőző napon a Jeruzsálem külvárosának számító Betániában meglátogatta ezt a baráti családot: Lázár, Mária és Márta családját. A látogatás örömére megvendégelték Jézust és tanítványait. Mindez a virágvasárnap előtti szombaton történt, tehát alig egy héttel Jézus keresztre feszítése előtt. Erről azonban ekkor még senki semmit nem sejtett.

Azt olvastuk, hogy Lázár ott ült Jézussal az asztalnál, Márta a tőle megszokott módon, mint jó háziasszony felszolgált, Mária pedig egy egészen szokatlan, meghökkentő dolgot tett. Elővette az összekuporgatott és a saját temetésére félretett drága, illatos kenetet, Jézus lábára töltötte az egészet, majd megtörölte a hajával. A házat pedig betöltötte a drága nárdusolaj finom illata.

Júdás nem tudta szó nélkül megállni ezt az értelmetlen tékozlást. Elkezdett számolni: egy font az harminchárom deka. Ilyen drágaságból elképesztő mennyiség, és az árakat ismerve Júdás hamar megállapította, hogy ez legalább egy napszámos egész évi keresete. Háromszáz dénár. Miért nem adták el? - mondja ő, és adták volna a szegényeknek. Így senkinek nem volt belőle haszna. Neki legkevésbé. Úgy meg legalább értelmes célra költhették volna.

János azonban, aki kollegája volt Júdásnak és ismerte őt, hozzáteszi: "Ezt nem azért mondta, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem azért, mert tolvaj volt és a nála levő erszényből elszedegette, amit bele tettek." Júdás volt a tanítványi kör pénztárosa, ezt tudjuk máshonnan is az evangéliumból, és ezek szerint így gazdálkodott a közös pénzzel.

Jézus rendreutasítja Júdást, és ezt mondja: "Hagyd, hiszen a temetésem napjára szánta; mert a szegények mindig veletek lesznek, de én nem leszek mindig veletek!"

Ezt a mondatot senki sem értette ott. Talán Mária sem.

Szeretnék először rámutatni arra a roppant szakadékra, ami Mária és Júdás gondolkozása között tátong. Valóban értelmetlen tékozlás volt az, amit itt Mária művelt. Mert a keleti vendégszeretethez hozzátartozott, hogy ha nagyon megtisztelték a vendéget, akkor az olajbogyóból készült és illatosított olajból egy cseppet a fejére, a hajára tettek, és annak az illata is kellemessé tette azt a helyiséget, ahol tartózkodtak.

De itt nem erről van szó. A nárdusolaj igen drága importcikk volt. Egy Indiában növő növénynek a gyökeréből készült, és ha valaki hozzájutott ehhez, akkor féltve őrizte, és többnyire eltette a saját temetésére, mint ahogy ma is sok kedves, idős testvérünk valamennyi pénzecskét eltesz, hogy ha majd meghal, ne a rokonokat terhelje egészen a nagy kiadás.

Így történt ez akkor is. És ha már valaki hozzájutott ilyen kincshez, s ebből egy cseppet a kedves vendég fejére öntenek, az is nagy megtiszteltetés. De hogy az egészet, és hogy a lábára... És hogy ezek után nem restelli ez a szégyentelen nőszemély, hogy kibontja a haját, és azt törölközőnek használja, azzal törli meg Jézus lábát, ez nemcsak szokatlan és meglepő, hanem egyenesen botrányos és felháborító volt. Normális ember ilyet nem csinált.

Éppen itt van a szíve ennek a történetnek. Mert Mária ebben a lelki állapotban nem a megszokott emberi normákhoz igazodott. Olyan mérhetetlen hála volt a szívében Jézus iránt azért, hogy visszaadta a testvérüket, olyan végtelenül nagyra becsülte Őt, annyira bizonyos volt abban, hogy az, amit Jézus tett, csak isteni hatalommal volt elvégezhető, sőt azt maga Isten tette, hogy ezt a bizonyosságát, hitét, háláját, hódolatát csak úgy tudta kifejezni, hogy a legtöbbet, a legértékesebbet, a vagyonát, mindenét oda akarta adni az Isten Fiának, a Messiásnak, Krisztusnak. Elővette hát a féltve őrzött szelencét, a drága nárdusolajat, és úgy, ahogy volt, mindenestől ráöntötte Jézus lábára és megtörölte azt a hajával, nem számítva, hogy ki mit szól hozzá, kinek mi a véleménye erről.

Ezzel ő sokkal többet tett, mint amit a vendéglátás megkövetelt. És eszébe sem jutott ilyen ostobaság, mint Júdásnak, hogy elkezdje számítgatni, hogy ez mibe kerül neki. A szeretet nem számol, nem számít, a szeretet ad. Főleg akkor, ha előtte már kapott. És hogy ha ilyen sokat kapott, mint Mária, akkor semmi sem drága neki. Ő olyan sokat kapott, hogy tudja: ezt nem fogja tudni meghálálni, de a háláját mégis ki akarja fejezni, és ezt csak úgy lehet, hogy az egész lényét, mindenét odaadja annak, aki a legnagyobb a szemében: Istennek, Isten Fiának.

A nárdusolajat használták a templomban is illatáldozat bemutatásakor. Mária szent illatáldozatot mutatott itt be. Nem a templomban, hanem egy egyszerű falusi házban. Túláradó hódolattal, odaadó áhítattal imádta azt, aki egyedül méltó az imádatra: Isten Fiát, Istent. És ezt csak ilyen alázatosan lehetett, hogy még csak nem is a fejére merte csöppenteni, hanem a lábára, és a saját hajával törölte meg.

Hol van ettől Júdásnak a gondolkozása?! Ő az egészből semmit sem ért. Megpróbálja átszámítani pénzre azt, ami történik. Mit akar átszámítani? A hálát, a hódolatot? Micsoda eszement, torz gondolat ez! Persze, őt a sérelme motiválja. Megrövidítve érzi magát, mert ennek az eltékozolt, drága olajnak az árát már nem lophatja el a közös kasszából, aminek a kezelését őreá bízták, és ez nagy sérelem volt. Meg volt győződve, hogy minden pénz akkor van a legjobb helyen, ha az ő zsebébe kerül, és ez már nem kerülhet oda.

Kétszeresen is undok itt Júdás viselkedése. Mert jön a "nagy szöveggel" (bocsánat, de ma így mondják: a faldumával), hogy el kellett volna adni, és a szegényeknek szétosztani. Nemcsak kapzsi, még hazug is. Nemcsak önző, hanem képmutató. Ez az egész szemlélet primitív, beszűkült, alantas, alagsori, sötét Mária emelkedett és tiszta gondolkozásához képest. Pedig Júdás térben közelebb volt Jézushoz, mint Mária, lélekben azonban egészen távol maradt tőle. Júdás éveken át hallgathatta Jézust. Mária csak ritkán hallotta, de akkor értette is. És amit megértett, azt azonnal tette is. Ez a nagy különbség kettőjük között.

Éppen ennek során lesz Mária, anélkül, hogy tudná, eszköz Isten kezében. Mert néhány nappal Jézus halála előtt megkeni az Ő testét, vagyis elvégzi azt, amire Jézus halála után már nem volt lehetőségük azoknak a kedves asszonyoknak, akik húsvét hajnalán ilyen illatos kenetekkel vonultak a sírhoz, de a Megváltó már nem volt ott a sírban, mert dicsőségesen feltámadott.

Nem tudom, ismerjük-e a Jézus iránti hálának, hódolatnak, szeretetnek ezt a túláradó formáját. Mert aki kapta Jézustól a bűnei bocsánatát, aki átélte azt, hogy mennyire érdemtelenek vagyunk mi, hitvány emberek az Ő szeretetére, aki megértette az Ő kereszthalálának a jelentőségét és azt, hogy az személy szerint a benne hívőknek mit jelent, akit Ő kiszabadított a sötétség hatalmából, babonaságainak a bilincseiből, és az ennek következtében jelentkező félelmekből, annak az embernek a szíve megtelik olyan hálával és szeretettel, ami soha nem fogy el. Az ilyen ember nem unja meg naponta megköszönni ezt a Megváltónak, és ez a hála indítja őt sok olyan cselekedetre, aminek kapcsán aztán ő is eszközzé válik Isten kezében.

Ezzel a hódolattal mi csak Jézus előtt borulhatunk le. Ez a fajta hála, tisztelet, sőt imádat csak Őt illeti meg. De gondoljunk arra, hogy mennyire hiányzik a mi emberi kapcsolatainkból is ez a többlet, ami itt megjelent Mária cselekedetében. Az, amikor nemcsak azt vizsgálgatja valaki, hogy mi az a minimum, amivel feltétlenül tartozunk egymásnak, és egy grammal sem akar többet adni, még azt is sokallja. Amikor nemcsak az a szempont, hogy mi illik, hogy meg ne szóljanak, vagy mi az (mondom ezt ezzel a csúnya, idegen szóval), amit muszáj egymásnak adnunk, hanem amikor arra nyílik fel a szeme valakinek: mire van szüksége a másiknak. És ha én azt tudom adni, adom. És ha nekem az áldozatba kerül, akkor áldozatok árán is adom. És eszembe se jut számolni, meg számítgatni, meg várni a viszonzást. Meg azon gondolkozni, hogy a múltkor hasonló helyzetben ő nem segített nekem, akkor most én segítsek?

Az igazi szeretettől ezek a hitvány, alantas megfontolások mind távol vannak. Az igazi szeretetnek nyitva van a szeme: mit adhatok most a másiknak. Az igazi szeretetnek megmozdul a szíve és mindig irgalmas a másikhoz, és ez megmozdítja a kezét is, és nem halogatja azt, aminek akkor van az ideje.

Ó, ha ezzel a többlettel tudnánk szeretni egymást a házasságban, a családban! Ha ez határozná meg a gyerekeinkhez, az öregeinkhez, a munkatársakhoz, a gyülekezet tagjaihoz való viszonyunkat, mennyivel gazdagabb lenne az élet.

A múltkor beszélgettünk erről valakivel, és olyan őszintén felcsattant: ki győzi ezt?! Ő is elsorolta ezeket a leggyakoribb kapcsolatainkat: a párom, a gyerekem, a szüleim, a munkatársak, a szomszédok, a gyülekezet tagjai... Ki győzi ezt? Senki, ha csak a maga tartalékaira van utalva. De aki Jézust így elfogadta, mint Mária, mert ő annak fogadta el Jézust, aki... Akinek Ő kijelentette magát, és az így neki járó hódolatot adta neki, az az ember gazdag lesz lelkileg.

Azt olvassuk az Úr Jézusról: "Ő gazdag lévén szegénnyé lett érettünk, hogy mi az Ő szegénysége által meggazdagodjunk." És azt olvassuk róla: Az Ő bűn nélküli, tiszta életét adta oda azért, hogy nekünk életünk legyen, és bőségben éljünk. Aki Jézust így befogadja az életébe, és ezt a neki kijáró hódolatot ilyen túláradó szeretettel és tisztelettel adja, annak telik. Telik kifogyhatatlanul másoknak is adni azt, amire azoknak szükségük van.

A Júdások mindig számolnak. Számító, mindig elégedetlen, keserű emberek. A Máriák nem számítgatják, hogy ki-kinek mennyit adott eddig, hanem mindig készek továbbadni abból, amit ők is úgy kaptak.

Van a Cselekedetek könyvében meg a Korinthusi levélben egy érdekes leírás. Pál apostol értesült arról, hogy Jeruzsálemben nagy éhínség van, és a jövedelem nélküli özvegyek és öregek nélkülöznek. A pogányok között meghirdeti ezt, és azt mondja, hogy mi most már összetartozunk, akik a Krisztusban hiszünk. A Krisztus-test, az egyház, egy élő organizmus. Nekünk most egy kicsit több van, segítsük azokat, akiknek kevesebb van. Megindul a gyűjtés. Egy területen, Macedóniában, azonban ezt nem mondta meg, mert azok olyan szegények voltak, hogy még a jeruzsálemieknél is nagyobb szükséget láttak. Ők meghallván ezt, rossz néven vették: mi nem vagyunk a Krisztus-test tagjai? Nekünk nem szabad adnunk? Ezek után el kellett fogadni az ő adományukat is. És amikor ők is összegyűjtik, akkor írja Pál a korinthusiaknak ezt: "az ő szegénységük az ő lelki gazdagságuk bőségévé vált, és nagy adományt küldenek Jeruzsálembe, mert önmagukat adták először az Úrnak."

Aki önmagát adja oda annak a Jézusnak, aki mindent megelőzően önmagát adta oda értünk a kereszten, az gazdag ember lesz. Annak telik. Az a maga szegénységéből is szívesen, örömmel tud adni a másiknak.

Nem akartok ilyen gazdag emberek lenni? Ebben a világban, amelyikben egyre ordítóbb a lelki szegénység, ahol egyre többen nem kapják meg azt, a csecsemőktől kezdve az aggastyánokig, egészségesek és betegek egyaránt, amire pedig feltétlenül szükségük lenne, ebben a világban ilyen gazdaggá tett emberekre van szükség, mint Mária is volt. Mert először önmagukat adták az Úrnak - írja Pál apostol. És ezek után van szemük észrevenni a más szükségét, megindul a szívük, hogy tegyék meg, amit tehetnek, és mozdul a kezük is, hogy ezt el is végezzék.

Megjelenik az, amit itt csak egy rövid befejező mondatban ír a Szentírás: "betelt a ház a kenet illatával." Megjelenik az, amit Pál apostol így ír: "a Krisztus jó illata áradjon rólatok." De jó lenne, ha otthon ilyen jó illat áradozna! Az egymásért érzett kölcsönös, önzetlen szeretetnek a jó illata, ahol nem "csinálják" ezt emberek, hanem ahol megterem, belülről fakad a szeretetnek, szolgálatnak, megbocsátásnak, segítőkészségnek sok-sok jó gyümölcse. És ebben a világban, amelyikben az önzésnek és a képmutatásnak a bűze terjeng, megjelenne a Krisztusban újjászületetteknek a jó illata, és legalább azt a mikroklímát, azt a kis közösséget, amiben élünk, átjárná ez az illat. Aztán rákérdeznének majd emberek: miért, hogyan, hogy bírod ezt, és elmondhatnánk, hogy ki az, aki az életét adta értünk, és azt akarja, hogy nekünk életünk legyen és bőségben legyünk.

A másik gondolatot csak megemlítem. Van, amit bármikor megtehetünk, és van, amit csak egy bizonyos alkalommal. És ha azt elmulasztjuk, soha többé nincs lehetőség arra, hogy pótoljuk.

Jézus soha többet nem járt Lázáréknál. Ez az útja már a keresztre vezetett. Mária számára a Szentlélek vezetése folytán egyértelmű, hogy most kell bemutatnia ezt a hálaáldozatot. Most kell elvégeznie ezt a szokatlan, és sokakat meghökkentő, sőt felháborító cselekményt, mert ennek most van itt az ideje. Jézus nyugtázza ezt így: "Az én temetésemre kente meg az én testemet." Hol van az Ő temetése? Senki nem értette, miről van szó, de attól ez még igaz. Attól, hogy mi nem értünk sok mindent a Bibliából, az még igaz. Jézus is mondta ezt: te ezt most nem érted, de majd utólag megérted. Ennek akkor volt az ideje, és ő halogatás nélkül elvégezte.

Engedjük, hogy Isten Lelke indítson és vezessen minket, hogy ne szaporítsuk a mulasztásainkat. Vannak dolgok, amiket csak egy bizonyos időpontban lehet elvégezni. Azt a kis buksi fejet csak egy rövid ideig lehet megsimogatni, mert később máshoz fog odabújni, vagy ha soha senki nem simogatta meg, ő sem fog tudni simogatni felnőttként. Azt a kopaszodó öreg fejet is csak egy rövid ideig lehet még megpuszilni, mert nagyon rövidek az alkalmak és rövid az életünk is, és van, amit csak egy meghatározott pillanatban lehet elvégezni. De ha akkor megtesszük, akkor áldás van rajta. Akkor az Istennek kedves illatáldozat és hálaáldozat.

Talán még ma ki kellene mondani valakinek, hogy köszönöm szépen. Vagy azt, ami olyan nehezen jön ki a szánkon: bocsánatot kérek. Vagy: szívből megbocsátottam. Akkor is, ha nem kér bocsánatot. Ez ugyanolyan meghökkentő és szokatlan lenne, mint Máriának a cselekedete.

Isten elkészít alkalmakat, boldog ember, aki éber, aki vezethető, aki felismeri, és halogatás nélkül meg is cselekszi.

"És a ház megtelt a kenet illatával." Isten ajándékozzon meg minket olyan megújult élettel, az abban való növekedéssel, amiről valóban a Krisztus jó illata árad, és amivel nemcsak Őt dicsőítjük, hanem sokaknak az életét széppé és gazdaggá tesszük! Énekeljük a 472 dicséret 3. versét:

Lelkek éjét oszlatni fénnyel:
Reád az Úr ezt bízta, lásd.
S azt, hogy hozz Krisztus szent nevével
A bűnösnek szabadulást.
Az Isten vérét adta értünk;
Láttasd, hogy szent példája hat,
S hogy áldott útját járva hittel
Te is adod egész magad.


Imádkozzunk!

Istenünk, bevalljuk, hogy mi inkább várjuk másoktól, hogy szeressenek, értsenek meg, bocsássanak meg és adják meg nekünk azt, amire szükségünk van, vagy amit sokszor úgy fogalmazunk: ami nekünk jár.

Előtted állva segíts felismernünk, hogy nekünk nem jár semmi. Olyan sokat kaptunk tőled, hogy egészen eladósítottál minket.

Köszönjük, hogy az irántad érzett hálánkat kifejezhetjük azzal, hogy egymást szeretjük és segítjük. Segíts ebben növekedni!

Szabadíts meg minket az önzésnek, kapzsiságnak, fukarságnak a bűnétől, és szabadíts fel arra, hogy áldozatok árán is szeressünk másokat.

Könyörülj rajtunk, hogy mindnyájan elmondhassuk: hálából neked adtuk magunkat. Önmagunkat adtuk az Úrnak. Ezek után hadd legyen sokkal könnyebb ez a szolgáló élet.

Könyörgünk hozzád a szenvedőkért, betegekért. Könyörgünk azokért, akik erejüket meghaladó terheket kell, hogy hordozzanak.

Könyörgünk népünkért, országunkért, jövőnkért. Köszönjük, hogy te jövőt és reménységet készítettél nekünk. Őrizz meg minket hamis illúzióktól, de segíts reménységünket a te ígéreteidre építeni, és bízni abban, hogy ez a fajta reménység nem szégyenít meg.

Kérünk, segíts ebben a csendben folytatni a magunk imádságát és hallgasd meg azt jobban, mint ahogy azt elképzelni tudjuk.

Ámen.