PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2009. június 21.
(vasárnap este)

Cseri Kálmán


KITARTÓAN IMÁDKOZTAK


Alapige:ApCsel 1,14

Ezek mindnyájan egy szívvel és egy lélekkel kitartóan vettek részt az imádkozásban, az asszonyokkal, Jézus anyjával, Máriával és testvéreivel együtt.


Imádkozzunk!

Kegyelmes Istenünk, olyan nagy kiváltságnak tekintjük, hogy szóba állsz velünk. Köszönjük, hogy magad elé engedsz minket. Köszönjük, hogy a Biblia nyomtatott sorain keresztül és az egyszerű emberi bizonyságtételen, magyarázaton keresztül te magad szólítasz meg minket.

Magasztalunk azért, mert a te szavadnak ma is teremtő hatalma van. Kérünk, siess belénk új szíveket adni. Teremtsd egészen újjá megromlott gondolkozásunkat, jellemünket, életszemléletünket. Szólíts meg minket most egészen személyesen.

Magasztalunk téged az imádság nagy lehetőségéért. Bocsásd meg, hogy oly sokszor nem tudatos bennünk, hogy mennyire kivételesen nagy lehetőség ez. Hogy egyszerű, porszem emberek téged, a világmindenség alkotóját és irányítóját megszólíthatunk, és a magunk sokszor apró-cseprő gondjaival vagy súlyos, nehéz kérdéseivel, teljes bizalommal jöhetünk hozzád.

Bocsásd meg, ha ezt nem gyakoroljuk. Bocsásd meg, ha az imádság csak alkalmi manőverezés végszükség esetén az életünkben.

Kérünk téged taníts minket imádkozni. Engedd meglátnunk most, hogy milyen kivételesen nagy ajándék ez. Taníts meg élveznünk ezt az ajándékot. Kérünk, segíts most belsőleg is elcsendesedni, és amit nekünk mondasz, azt komolyan venni, hittel elfogadni, a gyakorlatba átültetni.

Ámen.


Igehirdetés

Bibliaolvasó kalauzunk szerint az Apostolok cselekedeteiről írott könyvet olvassuk. Most, hogy napról-napra ez az olvasmányunk, feltűnt, hogy minden egyes fejezetben legalább egyszer, de van, amelyikben többször is szó van az imádkozásról.

A legkülönbözőbb élethelyzetekben, a legkülönbözőbb lelki állapotban, a legkülönbözőbb emberek különböző időben és helyen, különböző okból és céllal, egyedül és közösen, ülve, állva, térdelve imádkoznak. Isten gyermekei mindent megbeszélnek az ő mennyei Atyjukkal, és ennek mindig következménye, folytatása is van. Kiderül, hogy Isten hallja a hozzá küldött imádságot, és válaszol arra. Nem mindig azonnal, nem mindig úgy, ahogy mi sokszor szeretnénk, nem mindig azt adja, amit kértünk, de ha ad, akkor az mindig annál jobb vagy több, sokszor olyat ad, amire nem is gondoltunk, vagy nem is tudtuk, hogy olyan létezik.

Szeretnék most néhány ilyen imádságot elsorolni, utána pedig szóljunk arról, hogy mi az imádkozásnak az értelme, mik a feltételei, mi a haszna.

Mindjárt az első fejezetben azt olvassuk, hogy Jézus Krisztus mennybemenetele után nagy bizonytalanságba kerültek az apostolok, és ebben a bizonytalanságban nem találgatni és remegni kezdtek, hanem összejöttek rendszeresen, és "valamennyien egy szívvel és egy lélekkel kitartóan imádkoztak."

Aztán rájönnek, hogy valaki hiányzik a csapatból. Júdás öngyilkos lett, és szükség van tizenkét tanítványra. Kit válasszunk helyette? És akkor nem ötletelnek, hanem megint azt olvassuk: egy szívvel, egy lélekkel így imádkoztak: "Urunk, minden szív ismerője, te jelöld ki e kettő közül az egyiket, akit kiválasztottál magadnak." Ők még nem választottak, de tudták, hogy Isten már választott, és ők azt akarják választani, akire Isten előzőleg már igent mondott.

Pünkösdkor sokan hitre jutnak, hitetlenből hívővé lesznek. És mit csinálnak? "Ezek pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban." (42. v.).

Vannak köztük, akiknek az életében megvan az imádkozás ideje. Egy olyan időpont és rövid időtartam, amikor mást nem csinálnak. Biztosítják, hogy legyen minden nap ideje az imádságnak. "Péter és János felment a templomba a délutáni imádkozás idejére, délután három órára." (3,1).

Mikor van az életünkben az imádkozás ideje? Reggel hattól félhétig, félhattól hatig? Kinek mikor. Este már bizonytalan, könnyen belealszunk. Valaki egyszer azt mondta: a napomnak a legjobb idejét igyekszem imádkozásra fordítani. Van, aki reggel a legfrissebb, van, akinek reggel még csak a szeme nyílik ki, az értelme nem egészen, akkor neki nem az a legértékesebb ideje. A legértékesebből adok Istennek. Van-e ilyen, hogy az imádkozás ideje?

Elkezdik bántani Jézus Krisztus tanítványait, Pétert és Jánost összeverik a nagytanács előtt. És amikor onnan kijönnek, mit csinálnak? Olyan kedves ez a mondat: "Amikor elengedték őket, elmentek az övéikhez (mint egy nagy család, várták őket), elbeszélték, miket mondtak nekik a főpapok és a vének. (Azt mondák: Jézus nevét ki se merjék ejteni, többet róla ne beszéljenek). Amikor ezt meghallották, egy szívvel és egy lélekkel felemelték szavukat Istenhez, és így imádkoztak..." És itt le van írva egy elég hosszú imádság. Rendkívül tanulságos, hogy miért imádkoztak. Nem átkot kértek a bitangok fejére, nem azt kérték, hogy Isten pusztítsa el ellenségeiket. Ellenkezőleg: azért könyörögnek, hogy adjál nekünk ezek után is bátorságot, hogy ugyanúgy hirdessük az igét, hogy még őközülük is megtérjenek néhányan. Közvetve az üdvösségükért imádkoznak azoknak, akik őket nem sokkal előtte összeverték.

Megnő a gyülekezeti munka mennyisége. Nem győzik az apostolok. Diakónusokat kell választani. Nem önjelöltek kerülnek be a sorba, és nem ki-ki a sógorát, ismerősét, jó barátját ajánlja, hanem azt olvassuk a 6. részben: megint leborulnak és Istent kérdezik meg, hogy te kiket akarsz ebben a szolgálatban használni. És Isten áldása van a munkájukon.

Az egyiküket, Istvánt, hamarosan perbe fogják. Sőt kivégzik, megkövezik. És mit csinál ez a diakónus, az első keresztyén vértanú? Élete utolsó perceiben ugyanazt teszi, amit az Úr Jézus tett földi élete utolsó perceiben a kereszten. Imádkozik az ellenségeiért. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ez is rendkívüli hatással lehetett a fiatal Saulra, a későbbi Pálra, aki őrizte azoknak a ruháit, akik kivégezték István vértanút).

Terjed az evangélium. Eljut a fél-pogány Samáriába is. Meghallják ezt a jeruzsálemi központban. Aggódni kezdenek, nehogy tévtanítás legyen, nehogy elferdítsék ezek a fél-pogányok a Jézusról szóló bizonyságtételt. És mit tesznek? Nem aggódnak tovább, hanem leküldik oda Pétert és Jánost. "Ők pedig lementek és imádkoztak értük, hogy részesüljenek a Szentlélek ajándékában."

Elterjed az evangélium egy másik földrészre is. Az etióp pénzügyminiszter felkerekedik, hogy imádja az Istent, mert azt gondolja, hogy csak Jeruzsálemben lehet imádni a zsidók Istenét. Visszafelé már tudja, hogy másutt is lehet. Mindenütt lehet, mert megtudja, hogy ki az a Jézus Krisztus, aki helyette és érte is meghalt.

Saul öldökléstől lihegve - így olvassuk - indul Jeruzsálemből Damaszkuszba, hogy ott összeszedje és lehetőleg kivégezze, likvidálja Jézus Krisztus tanítványait. Útközben azonban Jézus megállítja őt, megszólítja. Átmenetileg megvakul, és amikor vakon ott ül Damaszkuszban egy számára teljesen ismeretlen házban, akkor mit tesz? Azt olvassuk: imádkozik. Három nap és három éjjel. Ez a program. Odaállni Isten elé, és az imádság világosságában meglátni, hogy merre is vezet tovább az ő útja. (9,11).

Joppéban is van már egy kis keresztyén közösség és váratlanul meghal egy hívő asszony, aki sok jót tett másokkal. Meg vannak ijedve a keresztyén testvérek. Tudják, hogy a közelben evangelizál Péter. Üzennek neki, hogy jöjjön el. Maguk sem tudják, hogy miért hívják. Péter eljön. Ott van kiterítve a nem régen elhunyt hívő asszony. És mit csinál Péter? "Péter ekkor kiküldött mindenkit, letérdelt és imádkozott; azután a holttest felé fordulva ezt mondta: Tábita, kelj fel!" - és Jézus Krisztus feltámasztja ezt a halottat. (9,40).

Egy másik pogány, egy római százados, Kornéliusz, kereste Istent és azt olvastuk róla: szüntelenül könyörgött az Istenhez. Ő imádkozik Cézáreában. Hatvan kilométerrel délebbre ott szolgál egy gyülekezetben Péter. Éhes, szól a házinéninek: szeretne valamit enni. S amíg az valamit készít, a részidőket is kihasználja Péter az imádságra, felmegy a lapos tetőre és imádkozik.

Kornéliusz Cézáreában, Péter ott, ahol éppen szolgál, és Isten összeköti a két imádkozót. Kornéliusznak azt mondja: küldj el Péterért, majd rajta keresztül megmondom neked, amire kíváncsi vagy. Péternek azt mondja: menj el ahhoz a pogányhoz akkor is, ha egyébként nem tennéd be a lábad oda, és mondd el azt, amit majd én a szádba adok. Imádság közben tudja irányítani mind a kettőjüket, és így hozza létre azt a találkozást, aminek sok szép gyümölcse lesz.

Tegnapelőtt olvastuk a napi igében, hogy Pétert letartóztatták. A gyülekezet összejön és imádkoznak érte. Virrasztanak. Éjjel is együtt maradnak és imádkoznak. És reggel Péter zörget a kiskapun. El se akarják hinni, hogy ő az. Isten így válaszolt az imádságukra, a gyülekezet imádságára. (12,5).

Tegnap olvastuk, hogy ki kell küldeni a misszióba embereket. De kiket? Vajon kiket akar Isten ott használni? És megint csak leül a gyülekezet, és böjtölve, imádkozva kérdezik Istent: ebben a kérdésben mi az Ő akarata? Nem jó egészséget és sok sikert kívánnak a misszionáriusoknak, hanem imádkoznak mindvégig, amíg ott valahol messze, a pogányok között szolgálnak. Aztán jönnek vissza beszámolni, akkor meg velük együtt imádkoznak. Szakadatlanul.

Bármi történik Isten gyermekeivel, azt egész egyszerűen elmondják az ő mennyei Atyjuknak. Néha böjtöléssel kiegészítve, hogy az állandóan követelőző testet egy kicsit megregulázzák, visszaszorítsák annak érdekében, hogy a lélek és a lélek szárnyalása, az imádság, nagyobb hangsúlyt kapjon. Még éjjel is, a virrasztást is vállalva, imádkoznak. Olykor térden állva. Péter letérdel Joppéban, ezzel is kifejezve az Isten előtt hódolatát, tiszteletét. Azt, hogy tudja, kihez imádkozik és tudja, hogy ki ő, aki imádkozik. És Isten válaszol ezekre a sokszor egyszerű imádságokra.

Mi az imádság? Mit tesz az, aki elmondja Istennek mindazt, ami a szívében van?

Van egy gyönyörű ószövetségi kifejezés. Anna imádságát is ezzel jelöli meg a Szentírás. "Kiöntötte a szívét az Úrnak." Ez az imádság. Kiöntöm a szívemet az Úrnak. És ha a szívemben csúnya dolgok vannak? Mert akadnak benne olyanok is. Akkor azokat is kiöntöm. És ha éppen félek valamitől? Akkor elmondom az Úrnak: én most félek. No de illik egy hívőnek félni? Nem az a fontos, mi illik, mi nem. Nincs ilyen, hogy keresztyén illem. Az imádságnak nem szépnek kell lennie, hanem őszintének. Ha félek, akkor elmondom: Uram, félek. S miközben ezt elmondtam, kezdem magam szégyellni. Hiszen tudom, hogy te milyen nagy vagy. Most nem is rád néztem, hanem azokra, akiktől félek. Akkor folytatom az imádságot úgy, hogy: Uram, szégyellem magam, hogy félek.

Dávidnak olyan becsületes imádságai vannak a Zsoltárok között. Akár azt mondta el, hogy félek - az imádság végére eltűnik a félelem a szívéből. Akár azt mondta el: Uram, haragszom, meg tudnám fojtani azt az ellenségemet. De nem indult el megfojtani, hanem miközben ezt őszintén elmondta Istennek, lehiggadt. Megcsendesedett és azt mondta: Uram, egyedül te vagy igazságos, majd te elintézed. Az igazságtételt egészen rád bízom. Megszabadult a szorongató haragtól, elszállt a szívéből a gyűlölet vagy a bosszúvágy. Miért? Mert kimondta, és mert Istennek mondta ki. Ő tudta, hogy kihez imádkozik, és eközben jutott el teljesebb önismeretre is, látta meg azokat a lehetőséget, amiket Isten nyit meg az övéi előtt.

Kimondhatatlanul sok haszna van az imádkozásnak. Mert amit valaki megfogalmaz és kimond, attól már elválik. Ha valaki leleplezi a saját bűnét és azt kimondja, megvallja, elvált tőle. Már nem rejtegeti, nem titkolja, nem magyarázza, nem mentegeti, és megszabadul tőle. Ugyanígy a félelmet is. Kimondhatatlanul sok pszichikai hatása, áldása is van az imádságnak. Elmondtam a félelmemet, és szinte csodálkozom azon: miért féltem eddig?

Mert imádság közben tudatosul újra és újra bennünk, hogy ki az, akinek elmondtam. Milyen nagy az az Isten. Hányszor megbizonyította már nekem, hogy fontos vagyok neki, hogy szeret. Mit jelent az, hogy neki minden lehetséges. Kezdem hinni, hogy csakugyan minden lehetséges. Akkor meg mit izgulok? Kitől félek? Ha Ő a leghatalmasabb és tőle jót várhatok. Akkor eljuthat az ember nagyképűség nélkül, amit Pál apostol többször is leírt: "Istenben bízom, nem félek. Ember mit árthat nekem." De ehhez előbb el kellett mondani Istennek: Uram, félek. Miért is félek? Mert nem bíztam benned. De én bízni akarok benned. Akkor meg nincs mitől-kitől félnem.

Így elmondani egyszerű ezt, megharcolni néha nehéz. De ez az út vezet a győzelemhez. Kimondom, megfogalmazom, leteszem Isten elé. A bűneimet is, a szorongásaimat is. És megfogalmazom a hálaadásomat is. Egymással kapcsolatban is kevés az, hogy nagyon hálás vagyok, mondjuk a feleségemnek. Mondjam meg neki. Köszönöm, aranyos voltál stb. Fogalmazzam meg.

És kéréseimet is. Kevés az, hogy vágyakozom sok mindenre. Mire? Amikor megfogalmazom és kimondom, akkor jövök rá, hogy nem kell ez nekem. Miért vágyakozom erre. Még csak az hiányzik, hogy ezt megkapjam. Vagy akkor juttat Isten eszembe valami igazán fontosat, amire nagy szükségem van, de nem jutott eszembe addig. Meddig? Amíg vele nem kezdtem el beszélni. Ebben a beszélgetésben világosodik meg, mire is van szükségem. Mihelyt Ő elé tárom kívánságaimat, akkor lesz világos, mit akar Ő nekem ajándékozni. S akkor elkezdek könyörögni azért. Az meg ott van elkészítve. Már meghallgatta kérésemet.

Aki kiönti a szívét Istennek, annak Ő az így felszabadult helyre békességet, reményt, bizonyosságot ad. Ez az áldott csere történik az imádságban.

Nagyon sok minden zajlik le az emberi lélekben az imádság közben, de csak akkor, ha gyakoroljuk az imádságot. Az imádság nem elmélet. Elméletileg hiába gondolkozunk rajta. Ki kell mondani, el kell mondani. Mert az, hogy elmondom, bizonyságtétel arról, hogy komolyan veszem, hogy akinek mondom, az él. Sokszor itt kezdődik a baj, hogy nem is vesszük komolyan, hogy Isten létezik. Hozzá imádkozom. Nem marad a plafonon belül az imádság. Ezt neki mondtam el, aki él, aki ezt hallja, akiről sok mindent már tudok, és imádság közben kezdem komolyan venni azt, amit róla tudok. Éppen ezért egyre nagyobb bizalommal reá bízom, leteszem az Ő kezébe mindazt, amit el akartam mondani, meg sok olyat is, amit nem akartam eredetileg elmondani, de ott közben juttatja eszembe, és olyan jó vele ezt megbeszélni.

Megint csak Dávidot hadd említsem. Olvassuk el egy-két ilyen zsoltár-imádságát. Olyan nagy különbség van néha az eleje meg a vége között. Mind a kettő őszinte. Az elején őszintén elmondja: fél, haragszik, nem érti, háborog. Még Istenen is számon kér dolgokat. Mit csinálsz te? A gonoszok boldogulnak, az istenfélőknek nehezebb. Miért van ez így, Uram? Jól van ez így? És a végén lehiggad, hálát ad, békessége van. Bizonyos abban, hogy Isten kezében tartja az eseményeket, meg az ő kicsi életét is. Így mond el olyanokat a 3., 4. zsoltárban például, amikor üldözték, a szabad ég alatt aludt egy-egy bokor alatt, és azt mondja: "Békességben fekszem le, és legott elalszom, mert te, Uram egyedül adsz nékem bátorságos lakozást."

Az elején még azt számolta, melyik bokor mögött lehetnek orgyilkosok. Honnan jön majd valamilyen gyilkos lövedék feléje? A végén meg azt mondja: a te kezedben vagyok. Ott mondja azt is a 31. zsoltárban: "életem ideje a te kezedben van." Akkor mit féltem az életemet? Nem halhatok meg előbb, mint ahogy azt te jónak látod. Ha pedig befejeztem azt, amivel megbíztál, minek élnék tovább? Efelől teljes nyugalomban lehetek, mert életem ideje kezedben van. De ehhez el kellett mondania előtte ezt: félek, izgulok, féltem az életemet. Így jut el erre a felszabadult békességre.

Így valósul meg az, amit Pál apostol a Filippi 4-ben ír: "Minden alkalommal tárjátok Isten elé hálaadással a ti könyörgésteket, és (mi lesz ennek a gyümölcse?) az Isten békessége, amely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataikat a Krisztus Jézusban." Nem azt mondja: az Isten minden kívánságotokat teljesíteni fogja, mert néha buta kívánságaink is vannak. De mondjam csak el minden kívánságomat, és meg fogom tapasztalni, hogy az Isten békessége, amelyik nem hasonlítható semmihez, minden értelmet felülhalad, be fog tölteni és megőrzi a szívemet és gondolataimat.

A Heidelbergi Kátéban, a mi református hitvallásunkban külön fejezet szól az imádságról. Most nem akarom mindegyik kérdést-feleletet felolvasni, de az egyik rendkívül tömören és szépen megfogalmazza, mi kell ahhoz, hogy valaki helyesen imádkozzék.

"Hiszem azt, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus örökkévaló Atyja, aki a mennyet és a földet minden bennük levő dolgokkal egyetemben semmiből teremtette és örök tanácsa és gondviselése által most is fenntartja és igazgatja, (tudatosítja, hogy kihez imádkozom, ki ez az Isten) az Ő Fiáért, Jézus Krisztusért nekem Istenem és Atyám (személyes kapcsolatunk van), akiben én annyira bízom, hogy semmit sem kételkedem afelől, hogy minden testi és lelki szükségemet be fogja tölteni, sőt mindazt a rosszat is, amit e siralomvölgyben rám bocsát, javamra fogja fordítani (miért vagyok ebben bizonyos?), mert ezt Ő megcselekedheti, mint mindenható Isten, és meg is akarja cselekedni, mint hűséges Atya." (26. kérdés).

Tudom, hogy Ő mindenható Isten, és tudom, hogy ez a mindenható Isten nekem hűséges Atyám. Csakhogy ehhez nekem az Ő gyermekévé kell válnom, mert akkor lesz igaz a feltétel.

És ki Isten gyermeke? Azt olvassuk a János evangéliuma elején: Akik befogadták Jézust, azoknak megadja azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek. Addig nem voltak azok. De amikor Jézust befogadják, akkor ebben a kiváltságba részesülnek, hogy Isten gyermekei lesznek. A János evangéliuma 1,12 versében van ez.

Ahhoz tehát, hogy valaki jól imádkozzék, a minimum az, hogy vegye komolyan, hogy Isten él és hallja, amit ő mond. És a maximum az, hogy bizonyos, hogy én Jézusért Isten gyermeke vagyok, és mivel gyermek (olvassuk a Róma 8-ban), Isten örököse is. Istennek minden kincse az enyém. És Ő abból mindig meg fogja adni nekem azt, amire szükségem van. Nem többet, de nem is kevesebbet. És ebben egészen bizonyos lehetek. Miért? Mert Ő megcselekedheti ezt, mivel mindenható Isten, és meg is fogja cselekedni, mivel hűséges Atya. Akiben ez a kettő bizonyosság, az tud helyesen imádkozni, és annak lesznek meghallgatott imádságai.

Jakab leveléből tudjuk, hogy Isten sok mindent csak azoknak ad meg, akik kérik tőle. Bocsánat, ha így mondom: nem szórja bele a vakvilágba az Ő kincseit. Aki tudja, hogy az a kincs Istennél megvan, megkapható, mert megígérte Isten, és elkezdi kérni, annak megadja. Jakab azt is mondja: sok mindent mégsem kaptok, pedig kértétek, mert nem jól kértétek. Mert a ti magatok élvezeteire akartátok csak. (Jak 4,2-3).

Ha kérem Istentől, és úgy kérem, hogy azért add meg ezt nekem, hogy a te dicsőségedre tudjak ezzel élni (szabad ezt nekem is élveznem, de az Ő dicsőségére), akkor imádkozik jól valaki, és akkor lesznek meghallgatott imádságai.

Fontos tehát, hogy világosan lássuk, hogy az imádság nem vallásos kötelesség. Nem érdemszerző cselekedet, hogy ha imádkozom, jó leszek Istennél, de nem is büntetés és a vezeklésnek egy formája, hogy így levezekelem a bűneimet. Az imádság a hívő ember életében olyan, mint a lélegzés. Olyan természetes, és olyan nélkülözhetetlen. Akinek az életgyakorlatában az Istennel való imádságos beszélgetés természetes és nélkülözhetetlen, az érti igazán, hogy mit nevez a Biblia imádságnak és az mire való.

Éppen ezért az igazi és helyes imádság soha nem modoros. Soha nem használ a helyesen imádkozó ember valami mások számára érthetetlen szent nyelvet. Soha nem gerjeszti magát, nem vágyik az extázisra, hanem teljesen józan állapotban, egyszerű stílusban, az anyanyelvén, roppant egyszerű fordulatokkal kiönti a szívét Istennek. Ami bennem van, azt elmondom neked. És akkor derül ki, hogy mi az, ami bűn benne, erre kérem a te bocsánatodat és szabadulást, mi az, ami hiányzik nekem, és elmondom az én Atyámnak, aki megadhatja, mert mindenható Isten, és meg is fogja adni, ha tényleg szükségem van rá, mert hűséges Atya. És miközben elmondom, újra és újra átélem, hogy Ő valóban Atyám lett, én pedig akármilyen nyomorult vagyok is, az Ő gyermekének tudhatom magamat. Nem én találtam ki, Ő mondja az igéjében. Akkor viszont élek a gyermekek jogaival, mert az imádság nem a vallásos ember kötelessége, hanem az Isten gyermekévé lett embernek a nagy joga. Előjoga, kiváltsága.

Így kellene elkezdeniük imádkozni azoknak, akik még nem tették, és így lehet megújulniuk azoknak az imádkozásban, akik szoktak ugyan imádkozgatni. Így lehet kigyógyulnunk az imádkozásunknak a betegségeiből. Őszintén, egyszerűen kiöntjük a szívünket Istennek.

Alapigénk külön hangsúlyozza, és a Cselekedetek könyve többször is, hogy kitartóan imádkoztak. Ez azért fontos, mert sok ellensége van az imádkozásunknak. Mindig közbejön valami. Megzavarja valami, amiért gyakran abba kell hagyni. Eszünkbe jut kötelesség, sürget stb. Kitartóan lehet és kell imádkozni. A közös imádkozásban pedig fegyelmezetten, röviden és konkrétan.

Megemlítek még valamit. Mindenféle modorosságot száműzzünk az imagyakorlatunkból. Egyszerű, szép, magyar nyelven kel imádkozni. A könyörög szó nem ikes ige, tehát nem könyörgöm, hanem könyörgök. És a vonzata: könyörgök valamiért. Viszont kérek valamit, és nem fordítva, ahogy sokan szokták. Van a kegyeskedő imádkozóknak egy elharapózott hibájuk: a "nehezeiket" Isten elé viszik. A "nehéz" szófajilag melléknév és nem főnév. Tehát vannak nehéz terhek, lehetnek nehéz helyzetek, lehetnek nehéz embereink, vagyis nehezen elhordozható természetű emberek a környezetünkben. De nehezeink nincsenek.

Nem ez a legfontosabb, amit ma este mondani akartam, de az Isten tiszteletéhez hozzátartozik az is, hogy szép, értelmes, egyszerű, világos mondatokkal imádkozunk hozzá. Vagy sokszor csak szaggatott, zavaros, fáradt mondatokat mondunk, de Ő akkor is a szívünket nézi és nem a stílusunkat bírálja. Amikor olyan lelki állapotba kerülünk, akkor is csak merjünk imádkozni. Szaggatottan, hiányosan, hibásan... Ő érti. Mert azt mondja: mielőtt ajkunkon sincs a szó, Ő már érti. És amikor mi még csak kiáltunk, Ő már megfelelt. Mi csak elé tárjuk kéréseinket, s nála már el van készítve az ajándék. Mi kérünk tőle tanácsot és bizonytalankodunk, szorongunk, nála már készen van a megoldás.

Aki igazán ismeri Istent, annak ez a bizonyosság is békességet ad. Öntsük ki a szívünket naponta, naponta többször előtte, úgy, mint a gyermekek, tudván azt, hogy Ő megcselekedheti, mert mindenható Isten, és meg is akarja cselekedni, mert hűséges Atya.


Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, köszönjük, hogy bátorítod a benned hívőket az imádkozásra. Köszönjük, hogy tanítasz minket imádkozni.

Köszönjük, hogy megígérted, hogy szüntelenül esedezel érettünk. Fel sem tudjuk fogni, Urunk, hogy mit jelent ez, de magasztalunk ezért, hogy van valaki, aki a mennyben, a mindenható Isten előtt képviseli az érdekeinket. Áldunk téged ezért.

Kérünk, ajándékozz meg minket Szentlelkeddel, akiről tudjuk, hogy az imádság lelke. Könyörülj rajtunk, hogy ne imaszövegeket mondjunk, hanem tudjunk Lélek által imádkozni, sőt maga a Lélek legyen az, aki kiáltja bennünk: Abbá, Atya.

Könyörülj rajtunk, hogy hadd váljunk mindannyian gyermekeiddé. Hadd legyünk bizonyosak abban, hogy te hűséges, jóságos Atyánk vagy Jézus érdeméért.

Kérünk téged, segíts az eddigieknél helyesebben, mélyebben, több hittel imádkozni. Hadd legyen boldog tapasztalatunk, hogy az Isten békessége, amely minden értelmet felülhalad, valóban megőrzi szívünket és gondolatainkat a Krisztus Jézusban.

Ámen.