PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2009. március 12.
(csütörtök)

Varga Róbert


VIGASZTALÓ ZSOLTÁROK


Alapige:Zsolt 55, 1-24

"Istenem, figyelj imádságomra, ne zárkózz el könyörgésem elől! Figyelj rám, hallgass meg engem! Bánatomban bolyongok, és sóhajtozom az ellenség hangoskodása, a bűnösök nyomorgatása miatt. Mert bajt zúdítanak rám, és haraggal támadnak rám. Szívem vergődik keblemben, halálos rémület fogott el. Félelem és reszketés lepett meg, borzongás járt át. Ezért így szóltam: Miért is nincs szárnyam, mint a galambnak, hogy elrepülhetnék, és nyugton lehetnék? Messzire bujdosnék, a pusztában laknék (Szela.) Sietve keresnék menedéket a szélvész és a vihar elől. Oszlasd szét őket, Uram, zavard össze nyelvüket! Csak erőszakot és viszályt látok a városban; ez megy éjjel-nappal falai közt, vész és nyomor van benne. Romlás uralkodik benne, nem távozik tereiről a zsarnokság és a csalás. Nem az ellenség gyaláz engem, azt elszenvedném. Nem gyűlölőm hatalmaskodik rajtam, előle elrejtőzném. Hanem te, magamfajta ember, bizalmas jóbarátom, akivel meghitt barátságban voltam; az Isten házába együtt jártunk a gyülekezet körében. Törjön rájuk a halál! Szálljanak elevenen a holtak hazájába, mert gonoszsággal van tele lakóhelyük. Én pedig Istenhez kiáltok, és az Úr megsegít engem. Bár reggel, délben, este gondban vagyok, sóhajtozom, ő meghallja hangomat. Megszabadít engem támadóimtól, hogy békességem legyen, bár sokan vannak ellenem. Meghallgat Isten, és megalázza őket az, aki ősidők óta trónján ül. (Szela.) Mert nem akarnak megváltozni, és nem félik az Istent. Kezet emelt jóbarátjára, és meggyalázta a szövetséget. Szája simább a vajnál, de veszekedésen jár az esze. Beszéde lágyabb az olajnál, pedig olyan, mint a kivont kard. Vesd az Úrra terhedet, és ő gondot visel rád! Nem engedi sohasem, hogy ingadozzon az igaz. Istenem, te taszítod őket a sírnak mélyére. A véreskezű és álnok emberek az emberélet felét sem érik el. De én benned bízom!"


Imádkozzunk!

Köszönjük, Urunk, a te ígéretedet, hogy velünk vagy, és köszönjük, hogy megmondtad, ahol ketten vagy hárman a te nevedben jönnek össze ott vagy közöttük, velük.

Kérünk téged arra, hogy hallgass meg minket. Hadd tegyük most eléd ennek a mai napnak minden hordalékát, mindazt, ami történt velünk, vagy azt, amit szerettünk volna, hogy megtörténjen, és nem történt meg. Minden mulasztást, minden bűnt, minden sötétséget, mindent, ami nem szerinted való volt.

Neked adunk hálát, ha tudtunk valami kevésben vagy sokban, kicsinyben vagy nagyban engedelmeskedni, és dicsőség tért emiatt a te nevedre. Áldunk és dicsőítünk ezért.

Köszönjük, hogy még késő estére is készítettél nekünk ajándékot, amit magunkkal vihetünk. Így kérünk azért, hogy ne restüljön meg a szívünk a hallgatásban, a figyelésben, az odaszánásban és az engedelmességben. Beszélj velünk, sőt beszélgess velünk, kérünk. Hadd nyugodjék meg a mi lelkünk, s támaszkodjék rád az egyedüli és egyetlen megbízhatóra, aki valóban megtart minket, aki nem feledkezik meg semmiről, aki nem hagy minket cserben, aki újra és újra megerősít, fölemel, megvigasztal, és a helyünkre állít mindnyájunkat.

Könyörülj meg rajtunk, ha nem vagyunk a helyünkön, hogy ezt lássuk. S aztán tégy úgy, cselekedj úgy velünk, hogy aztán tudjál cselekedni általunk majd mások életében is.

Ámen.


Igehirdetés

1923-ban volt Pest-Buda és Óbuda egyesítésének az ötvenedik évfordulója, és erre írta, erre a jubileumra Kodály Zoltán a Psalmus Hungarikus-t, amelynek a szövege az 55. Zsoltár szövege, azon alapszik. Az énekeskönyvünkben a 263. dicséretként szerepel, így találjuk meg. Azóta is elterjedt, és valójában a világon sok helyen így ismerik, hogy magyar zsoltár, és így is éneklik.

A Zsoltárok a Szentírás ószövetségi részének költői részei, dicséretek, teológiai kategóriába tartoznak. Vannak köztük magasztaló énekek is, vannak ilyen fura versek ? majd kitérek erre ?, amikor látszólag átkozódik az, aki a Zsoltárt írta. Körülbelül háromszáz évet ölel fel a keletkezésük Dávidtól Ezékiel prófétáig, időtartamban. A 150-ből körülbelül 70-et Dávid írt. Több mint 70-et Dávid király írt. 50-nek nem tudjuk a szerzőjét. A többi Zsoltár szerzője pedig megoszlik Kóráh fia, Aszáf fia, Salamon, Mózes és több más író között. Van, aki többet írt, van, aki pedig csak egyetlen egyet. A legtöbb Zsoltár Istent dicsőítő ének, ami keletkezett. Maga Jézus is Zsoltárokat énekelve ment át a Kidron patak völgyén az Olajfák hegyére tanítványaival együtt. Sok a panasz-zsoltár. Ez is egy ilyen, amit most felolvastam. Amikor valamivel tele van a zsoltáríró szíve, és azt elpanaszolja, kitárja, föltárja, elmondja Isten előtt. Leginkább a helyzetet mondja el, és valójában minden Zsoltár, főleg a panaszzsoltárok Isten hívására, szavára egyfajta rezonancia, válasz. Hit, hála, panasz, imádat, fájdalom, bánat, imádság keveredik össze, keveredik a Zsoltárokban. Egyikben erőteljesebben, másikban kevésbé. Sőt bizonyos Zsoltárok magát Jézust ábrázolják ki. A 21., 24. Zsoltárban királyként találkozunk vele. A 23. Zsoltár szerint ő a Jó pásztor. A 22. Zsoltár, mint áldozati Bárányt mutatja be Jézus Krisztust és így tovább.

Figyelemre méltó az is, hogy amikor olyan éveket, időszakokat élt a keresztyén egyház, például Németországban a Hitlerizmus idején, amikor a Zsoltárokat, mint zsidó iratokat elvetették a többi ószövetségi könyvvel együtt. Érdekes módon a liturgiában, a templomi liturgiában mégis megmaradtak a Zsoltárok, és énekelték is azokat.

Az Újszövetség egyetlen ószövetségi könyvből sem idéz olyan sokat, mint a Zsoltárokból, a Zsoltárok könyvéből. Feltétel nélkül megerősíti a másik könyv, az Újszövetség könyve az ószövetségi Zsoltárok hitelességét.

Ez a felolvasott 55. Zsoltár is szenvedélyes hangulatú, és szenvedélyes, kemény panaszokkal van tele. Luther Márton szerint az emberi szív mélységei lepleződnek le ebben a Zsoltárban teljes nyíltsággal, amikor ezeket a sorokat olvassuk, minden szépítgetés nélkül bárki valójában saját magára, vagy életének egy helyzetére ismerhet a Zsoltár szavain keresztül.

Ahogy Jakab írja, a Zsoltárok könyve, a Zsoltárok is tükör és kenyér. Kenyér, amivel táplálhatjuk lelkünket, és tükör, amelybe belenézhetünk, s amely ránk mutat, leleplez, vagy éppen nyilvánvalóvá tesz dolgokat.

Az első, ami kiderül a zsoltáríró, Dávid király ugyanolyan ember, mint bármelyikünk. Szívében ugyanolyan indulatok dúlnak időnként, és dúltak, mint amelyek dúlnak a mi szívünkben, amelyek vannak a mi lelkünk mélyén is. Sőt ugyanolyan indulatok vannak benne a hívő emberben, mint azokban, akiknek semmi közük nincs a mindenható Istenhez.

A csalódás, a belső feszültség, bosszúállásra való hajlam, a reménytelenség, a lesújtottság, a dolgokról való lemondás. Mindez megtalálható ebben a Zsoltárban is, meg a többiben is.

Sokan azt mondják, hogy a hívő ember nem betegedhet meg lelkileg. Nem lehet búskomor. Nem lehet flusztrált, rosszkedvű, keserű szívű, csalódott, elkeseredett, vagy éppen életunt. Mert, aki ilyen, az nem igazán hívő ember. Mert a hívőnek mindig fittnek, jókedvűnek, alázatosnak, és olyannak kell lennie, aki a bántást föl sem veszi. De ez egyszerűen nem igaz. Akik ezt mondják, azok sosem éltek még át hasonló helyzetet. Nem kerültek hasonló lelkiállapotba, mint amilyenben itt éppen a Zsoltár írója van, volt, amikor ezt leírta. Hamis tehát ez a vélemény, álláspont s követelmény. Sokszor követelményként teszik oda az emberek elé, hogy márpedig ilyennek kell lenni a hívőnek. Nem. A hívőnek nem kell olyannak lenni. A hívőnek olyannak kell lenni, amilyennek az Isten akarja őt látni, s majd Isten elvégzi benne gyorsabban vagy lassabban. Sokszor ez rajtunk is múlik. Istenen nem múlik. Majd elvégzi bennünk úgy, ahogy azt Ő jónak látja azzal a sebességgel, mélységgel, intenzitással, erőteljességgel, ahogyan ezt Ő jónak látja, és ami nem terhel agyon minket, amibe nem pusztulunk bele. Mert Istennek nem az a célja, hogy agyonnyomjon minket a követelményekkel, hanem az a célja, hogy megerősödjünk, megbátorodjék a szívünk, meglássuk mindazt, ami nem jó az életünkben. Azon Isten segítségével tudjunk változtatni. Isten keze munkája nyomán váljunk, legyünk olyanná, amilyenként kedvesek vagyunk az Ő színe előtt. De ezt Ő végzi el. Ez nem a mi dolgunk, hogy magunkat formáljuk. A mi dolgunk az, hogy engedelmeskedjünk neki.

Tehát igen is előfordulhat bárkivel, hogy megalázottsága miatt kiborul, hogy elege lesz mindenből és mindenkiből, hogy összetört lelkiállapotba kerül, mert csalódott valakiben, akiben nagyon bízott. Pont ezt olvastuk itt is. Az bántott engem ? olvassuk a Zsoltárok könyvében, az 55.-ben is, másban is, másokban is: az bántott engem ?, az csapott be, és az okozott csalódást, akiben bíztam, akivel együtt mentünk a gyülekezet közösségébe. Nem erről beszél a zsoltáros? Dehogynem. Azt mondja, hogy hívő bánthatja a hívőt. Hívő hívőnek okozhat csalódást. Még a legjobb barát és legjobb testvér is.

Valakiben bízott a zsoltáros, aki becsapta őt. Nem kell mindig mindenért feltétlenül önmagunkat okolni. Nem mindig mi vagyunk a hibásak mindenért. Úgy is kerülhetünk lehetetlen helyzetbe, vagy tehetetlen helyzetbe, vagy éppen elkeseredett lelkiállapotba, hogy arról nem mi tehetünk. Hát, ha becsaptak, megaláztak, kihasználtak s eldobtak mint egy cigarettacsikket, ha úgy bántak velünk, azért nem feltétlenül mi vagyunk a hibásak, nem mi vagyunk az oka, kiváltója, legfeljebb szenvedő alanyai egy-egy ilyen helyzetnek.

Milyen mérhetetlen belső feszültségeket indukálhat viszont ez az egész még a hívő ember életében is. És itt válik el a megoldásra nézve az, amikor valaki hitetlenül kerül, Isten nélkül egy ilyen helyzetbe, vagy amikor valaki Istenben hisz, és úgy kerül ugyanilyen helyzetbe. A hitetlen ember kezébe veszi a dolgok irányítását és megoldását. Maga próbálja a szabadulást kimunkálni. Időnként sikerül is. Az Istenben hívő ember meg jó esetben rábízza az Istenre, ahogy itt olvastuk, hogy föltártam az ügyemet a mindenható Isten színe előtt. Itt válik el, mint ahogy a hívők és nem hívők házassága is itt válik el. Mi a megoldás a problémák, a hívők és nem hívők házasságára? Sokszor ugyanazok. Ingerültség, veszekedés, hűtlenség. Sajnos ez is van. S mindenféle problémák, anyagi nehézségek, egészségügyi bajok, szexuális problémák. Hívő és hitetlen házasságra nézve nem különböznek ezek a bajok, nehézségek. Ott válik el a vonal, hogy melyik házaspár hogy oldja meg, hogy oldódik meg számukra az a nehézség, amibe éppen beleengedte őket Isten. A nem hívő ember próbálja megoldani, ahogy tudja. A nem hívők a házasságukat is próbálják barkácsolni, fenntartani a vízen úgy, ahogy sikerül is. Sokszor Isten nélkül is találnak emberileg jó megoldást, de nem az Isten szerint való módon. Kéz a kézben mennek a kárhozat felé. Ettől még emberileg nézve a házasságuk lehet jó. De az Istennel járó embernek, az Istennel járó házaspárnak a megoldása más. Istennek mondja el a bajt, a nyomorúságot, előtte tárja fel.

Feszülhetnek tehát indulatok a hívő ember szívében is, akár robbanásig is. Kiborulhat azért, mert úgy megalázták. Vagy olyan helyzetbe hozták, hogy kétségbeesésében nem látja a megoldást, úgy beszorították. Időpontot nem tart meg valaki, vagy a szavát nem állja. Hívő ember is kerülhet rettenetesen nehéz helyzetbe emiatt a becsületére nézve, a szavahihetősége miatt, anyagilag. Ne mondjuk, hogy nem fordulhat elő ilyen. Dehogynem.

Pál azt mondja, hogy ám haragudjatok, de ne vétkezzetek. Tehát ne fajuljanak el úgy a dolgok, hogy emiatt bűnbe estek. Ez nem felhívás arra: óh, csak nyugodtan haragudjatok, ami belefér. Nem ezt mondja az ige. Azt mondja, hogyha előfordul is veletek, hogy az indulatosság úrrá lesz rövidebb, hosszabb ideig rajtatok ? nem kellene, hogy így legyen ?, de előfordulhat. Arra ügyeljetek, hogy Istentől kérjétek el a megoldást. Hányszor olvassuk a Bibliában, hogy nálad csillapodik le, békél meg az én lelkem és szívem. Tőle fogadjuk el, kérjük el és fogadjuk el ezeknek a helyzeteknek is a megoldását.

Ézsaiás 49, 15 "Ha az anya megfeledkezik is gyermekéről" ? a múltkor valahol vásároltam, és bemondták a hangosbemondóban, hogy ezt és ezt az elvesztett gyereket itt és itt lehet átvenni. A szülők bizony ? talán nekünk is vannak ilyen tapasztalataink ? megfeledkeznek. Nem egyszer látom az iskolában is, ott ül szegényke, és várja a papát vagy a mamát, és nem tudja, hogy jön, vagy nem jön. Napközis tanító néni is menne már haza, de valami miatt késik akár egy órát is. Nem mindig a szülő az oka. Ha a szülő elfeledkezne is gyermekéről, én rólad el nem feledkezem ? mondja Isten. Nem feledkezem meg rólad, ígéri az övéinek.

És most nyugodtan gondoljunk bele akár a mai nehézségbe, ami ért bennünket, vagy ami előtt állunk, ami vár ránk. A kitűzött dátumokra. Egy hivatali megbeszélés, egy orvossal való találkozás, ahol erre is meg arra is fordulhatnak a dolgok. A gyerekeinkkel kapcsolatban. Sosem tudja azt átélni igazán egy gyerek, hogy mit okoz egy szülő lelkében, amikor másfél órát sötét este késik. Akinek van gyereke, ezt csak az tudja, hogy mit érez olyankor a szülő.

Valaki megkérdezte, aki szintén szülő: mondd, elmúlik ez valaha? S azt mondtam neki: azt hiszem, hogy sosem. Aki szülő, annak az aggodalmaskodás ott lesz a szívében még akkor is, ha istenhívő. Aztán elmondja: Uram, te hozd haza meg vigyázz rá meg őrizd meg, meg vedd ki a szívemből. De valahol az első reakció talán ? mivel emberek vagyunk, és ez teljesen normális ? így kezdődik. Az egy másik dolog, hogy merre válik el. Erre vagy arra, hogy marad az aggodalmaskodás vagy az aggodalmaskodás helyett az Istentől kapott hit ajándéka válik uralkodóvá.

Dávid Isten előtt tárja ki a szívét. Nem akar néma maradni. Megvallja, hogy fél ellenségeitől, akik a pusztulására törnek. Kétségbeesés és reménytelenség, amilyen szavakat itt használ. Lehetne azt is mondani, hogy szinte nem tűri a nyomdafestéket. De tűri, mert leírták, és nem véletlenül van benne a Szentírásban.

Annyira jellemző ez is ránk, hogy először Isten helyett a nehézség, a reménytelenség, a testi-lelki, az anyagi problémák nyomnak le minket, az bénít meg. A nehézségek naggyá válnak, az Isten meg egyre kisebbé lesz a mi szemünkben legalábbis. Ő nem változik, mert nincs benne változás árnyéka. Ugyanolyan hatalmas Isten, mint az aggodalmaskodás megkezdése előtt. Csak ez így van. Én gyakran átéltem ezt, hogy ekkorává nőttek a problémák, a végén már a végét sem láttam. Az Isten meg zsugorodott össze, legalábbis az én szememben. Mindebből semmi nem igaz, de amikor ránk nehezedik a nehézség, a baj, egyszerűen csak az aggodalmaskodás, akkor ez így van. Még Dávidnál sem volt másképp. Ellenségei fenyegetései nagyobbá lettek a szemében, mint a mindenható Isten gondoskodása, irgalma, szeretete és hatalma. Átéli azt, amit énekelni szoktunk: Kívül harc, belül félelem. Vagy kívül félelem, belül harc. Kinek hogy tetszik, hogy szokott történni. Átéljük gyakran ezt, hogy kívül harc, belül félelem. Ez a tiszta kép még a hívő emberről is.

Különösen akkor igaz ez, amikor valaki azt gondolja, mivel ő hívő ember, bizonyos bajok nem érhetik utol. Teljesen hamis gondolkodás. Bizonyos bajok nem érhetik utol, mert ő hívő ember. Vele nem történhetnek meg olyanok, mint nem hívő ismerőseivel.

Sokan úgy gondolják, hogy azért, mert valaki istenhívő, kiváltságos és különleges helyzetben van. Vele nem packázhatnak a hivatalok. Őt nem érintheti a globális válság. Neki különleges kamatot állapítanak meg majd a bankok. Hát majd megnézheti, hogy milyen kamat lesz meg hogy nő, ha éppen adóssága vagy hitele van. Kedvező módon bírálják majd el a bankok vagy a hivatalok. Amikor majd nem így történik, akkor esetleg azt gondolja, hogy csalódnia kell az Istenben is. Pedig semmi más nem történt vele: ami megtörténik százával, ezrével bárki mással ebben a világban. Isten nem ígérte, hogy különleges elbánásban részesülnek az övéi. Azt viszont megígérte, hogy velük lesz minden napon a világ végezetéig. Ezt megígérte. Az, hogy velünk van, ez bizonyos kérdésekre nézve már önmagában magában hordozza a megoldást is. Miközben a problémák nőnek meg a gondjaink is, aközben erről el szoktunk feledkezni időnként, hogy megígérte: íme, veletek maradok a világ végezetéig, minden napon. Ezt megtartja Isten. Erre mindig számíthatunk akkor is, ha minden úgy történik velünk. Könnyű lenne úgy keresztyénnek lenni, ha különlegesen bánna velünk az Isten. Egyébként időnként különlegesen bánik. Mert azt is átélhetjük, hogy most ezt nem érdemeltem volna. Most azt érdemeltem volna, és nem azt adta. Nem úgy bánt velünk és nem bűneink szerint bánt velünk, hanem az Ő irgalmassága szerint. Bizony ez időnként különleges bánásmód, ha éppen így tetszik.

A második: Dávid is úgy reagál először az eseményekre, a fenyegetésre, a nyomorúságra, mint bárki más. Hárít. Ilyen kedvesen írja, hogy miért nincs szárnyam, hogy elrepülnék. Kimenekülni a helyzetből. Hárítani. Elrejtőzni. Ki az egészből, az undok, erőszakos, gyűlöletre méltó emberek közül. Uram, miért nincs szárnyam, olyan szívesen elrepülnék? Hányszor voltunk mi is így, nem? Kell nekem ez? Elmegyek, becsapom az ajtót, rájuk csapom. Csináljanak, amit akarnak. Ha ők ilyenek, akkor engem nem érdekelnek. Majd megtudják, milyen nélkülem. A sértődött hívő: majd én megmutatom nekik, ha ők így bántak vele, meg ha ez megtörténhet velem, és így tovább és így tovább.

Látni sem bírom őket. Azt írja itt Dávid, hogy Uram, zavard össze a nyelvüket, oszlasd szét őket, erőszakot és romlást látok a városban. Nem távozik tereiről a zsarnokság és a csalás. Ez a kép. Nem sokat változott, sőt erőteljesebbé vált pár ezer év óta. Sőt azt olvassuk, hogy a legjobb barátja bántotta a zsoltárírót. Ő élt vissza szeretetével, és ezt sokkal nehezebb elviselni, mintha egy idegen olyan, amilyen. Amikor a családon belül történik ilyen, amikor a nagyobb családon belül, a gyülekezeten belül történik, hogy valami hazugságot mondanak valakiről. Elkezdik beszélni a dolgait, amit ő bizalmasan elmondott, és kiadják. Visszaköszön rá az, amit ő elmondott. Ez jobban fáj, s mélyebbre megy, mint sértés, mint bántás, mint amikor a világban bánnak így valakivel. Hazugság, csalás, zsarnokság. Nem nevezi meg az ellenségeit Dávid, csak azt mondja, és azt látja, hogy ezt csinálják vele, sőt a legjobb barátja ? ahogy ezt már említettük ?, akivel együtt ment a gyülekezetbe. A legjobb barátja a gonosztevőkhöz pártolt. Kettős bánat ez. Egyrészt az, hogy elment, ott hagyta, cserbenhagyta. Másrészt, mivel szereti a barátját, mi lesz vele. Azok mellé állt, hát akkor a sorsa is azonos lesz majd azokkal, amikor Isten megítéli azok cselekedetét. Szereti és aggódik érte.

Keserűen mondta el egy asszony, hogy lelkileg teljesen összetört, amikor kiderültek a férjének az anyagi ügyei, hogy mindig egy kicsit félretett a fizetésből. Vagy az, amikor kiderült a férj számára, hogy úgy hagyta el őt a felesége, hogy a bankszámláról leszívott mindent. Teljesen kifosztotta. Micsoda csalódás ez annak számára, aki megbízott a másikban. A belső árulás ellen egy családon belül egyszerűen nem lehet védekezni. A külső árulást időnként észrevesszük még csak-csak, de amikor belülről árulja el valaki: férjét, feleségét, gyerek a szülőt, szülő a gyereket. Hát az ellen nem lehet védekezni. Idősek otthonát járva szörnyű történeteket kell végighallgatnom. Biztos, hogy egy része van úgy, mert a sértettség, az öregség, a meghomályosodott értelem sokszor belezavar ebbe. De nagyrészt ez valószínű úgy van, ahogy ezt elmondják. Aztán időnként, amikor a gyerekeket is meg tudom hallgatni, akkor kicsit változik a kép, de sokszor sajnos úgy van, ahogy az idősek elmondják.

Azt mondja itt a zsoltáros, hogy sima szavakat színlelt úgy, ahogy tapasztaljuk sokszor mi is. Úgy érezzük időnként, hogy az ég és a föld is összedől, ha ez megtörténhetett, ha ennyi év után, ha csak így egyszerűen, ha kihasználtak, elhasználtak, fölhasználtak. És aztán eldobtak, és ezt megengedi Isten? Megengedi, mert mindent a javunkra fordít, használ, még ilyen eseteket is.

Talán azt mondjuk, hogy mi soha nem jutottunk olyan mélyre, mint a zsoltáríró, aki elképesztő bosszúvágyról ír ebben a Zsoltárban. Törjön rá halál arra, aki ezt tette. Hát ez nem valami kedves. Aki becsapott, élve szálljon a holtak hazájába. Micsoda gondolkodás, nem? Olyan könnyen fölháborodunk. Ószövetségi gondolkodás? Nem. Emberi gondolkodás? Igen. Ha őszintén megvalljuk, sose gondoltunk ilyet? Uram, bár kitörné a nyakát. Ha lenne egy kis kanál meg egy kis víz, biztos. Kész. Aki azt mondja, hogy sose gondolt ilyet ? én szerintem ?, nem mond igazat. Ha soha nem volt bennünk bosszúvágy, ha sose gondolkodtunk így. Az más dolog, hogy aztán mit kezdtünk vele. De ha valaki azt mondja, hogy ilyen indulat nem volt benne, azt egyszerűen nem lehet elhinni. Emberek vagyunk, és emberekként, ahogy itt a zsoltáríróban is, azért fölmerül ez, hogy törjön rá a halál. A halálát kívánja a legjobb barátjának, aki korábban a testvére volt. Szétszakadt a dolog, tönkrement a barátság, becsapta, megalázta. Törjön rá meg a többire is a halál. Élve szálljon le a holtak hazájába. Hát ez egy szörnyű dolog, nem, amit itt kimond?

Olyan ember írta ezt, aki feltárja Isten előtt mindazt, ami a szívében van. Isten ítéletét kéri megalázott, kiszolgáltatott helyzetében. Kirívóan kemény szavak ezek. Valójában, a pontos fordításból ez így jön ki, hogy: Uram, akik nekem ellenségeim, azok a te ellenségeid. Akik a te ellenségeid, azok az én ellenségeim is. Erről beszél itt a zsoltáríró, amikor ezt olvassuk.

Hogyan beszél tehát? Nagyon őszintén. Tudunk mi ilyen őszintén beszélni? Vagy azt mondjuk: á, ilyeneket nem lehet az Istennek mondani. Meg olyat sem: Uram, elvesztettem a lakáskulcsom vagy nem találom, segíts már. Hát hogyne lehetne. A legnagyobb és a legkisebb dologban Isten ott áll. Az a legfőbb vágya, hogy segítsen nekünk, segítsen rajtunk, hogy megadhassa, amit kérünk az Ő akarata szerint. Az egészen kicsiny dolgoktól kezdve az egészen nagy dolgokig. Amire nem is gondolnánk, azt is tudja az Isten teljesíteni, csak vigyük elé, mondjuk el neki.

Őszinte dolog ez tehát a zsoltáríró részéről? Igen. Akkor is, ha ilyen szavak? Igen. Imádság? Bármilyen furcsa, igen. Miért? Mert az Istennek mondja el, vagyis beszélget az Istennel. Még ilyen szörnyű szavak is beszélgetés az Istennel. Isten ezt várja tőlünk, hogy ilyen őszintén tárjuk fel a szívünk legmélyebb, legsötétebb bugyrait is. Boruljunk elé, és borítsuk ki előtte mindazt, ami a szívünkben van.

Aki csak elítélőleg tud erről beszélni, amit most felolvastam itt, hogy haljon meg, meg szálljon le élve a holtak hazájába, az sosem volt még olyan helyzetben, amikor ilyen indulatok törtek föl a szívéből. Csakis azok értik ezt meg, akik már meglátták magukat ilyen rettenetesen sötét lelkiállapotban is.

Miközben ? és ez a következő ? kiönti a zsoltáríró a fajdalmát Isten előtt, elindul a változás. Döbbenetes. Kiönti Isten előtt a szívét, és Isten megajándékozza bizonyossággal: imádsága meghallgatásra talált. Megérti, hogy minden változik.

Változnak az emberek is, még a hívők is. Még a hívők is. Megváltozhat a látásuk, a gondolkodásuk, az anyagiakhoz való viszonyuk, a bölcsességük, a tiszta gondolkodásuk, a becsületességük. Bármi előfordulhat. Nem tudjuk, hogy mivé leszünk ? azt mondja a Szentírás. Egyedül Isten a garancia arra, hogy mi ne csússzunk le, ha hisszük, ha nem. Nem mi tartjuk meg magunkat. Az örökkévaló Isten tart meg minket.

Mit ír itt a zsoltáros? Meghallgat Isten, aki ősidők óta trónján ül. Meghallgat Isten, aki ősidők óta trónján ül. Vagyis, egy valaki nem változik, akiben nincs változás árnyéka, aki örökkévaló, változtathatatlan, megbízható, igaz, hűséges, kitartó.

A hívő emberek házasságára nem a hit meg a szerelem a garancia. Szó sincs róla. Az Isten a garancia. Mindig elmondom házasságkötés előtt, akik jönnek és itt fogadnak hűséget Isten segítségével egymásnak, hogy azt hiszitek, hogy a ti szerelmetek csupán a garancia. Jó, ha van. A nélkül tilos házasodni. Meg a vonzalom meg az a helyzet, amiben vagytok? Nem. A házasságra a garancia az Isten szeretete. Az, hogy Jézus Krisztus meghalt értünk, a mi házasságunkért is, ha abban élünk, meghalt Jézus Krisztus. Ő a garancia arra, hogy túléljük, kibírjuk, szeretetben fejeződik majd be, s lesz egyszer vége. Az Isten a garancia erre. Egyébként alszunk tíz éve külön, járunk külön utakon, miközben itt eljátsszuk a hívőt sokszor meg a hívő házaspárt. De sok baj van ezen a területen. Semmi nem igaz az egészből. Látszat csupán. A garancia arra, hogy ez jól működjön, a mindenható Isten, Isten kegyelme.

Meghallgat Isten, aki ősidők óta trónján ül. A reménység minden ügyünkben magában foglalja a bizonyosságot is arra nézve, hogy az örökkévaló Isten megtart minket. Megsegít, egyébként minden széthullik. Aki benne bízik, az várhatja a szabadító Isten szabadítását. Megmondta, hogy titkos tanácsos, erős Isten, békesség fejedelme, örökkévaló Atya. Isten véget vet minden jogtalanságnak egyszer, és igazságot szolgáltat. Megígérte. Felhozom jogodat és igazságodat, mint a világosságot is. Kiderül minden. Eljön az az idő, amikor kiderül: ki mondott igazat, és ki hazudott. Számíthatunk rá. Meglátjuk, nem, ez egy másik kérdés, de azt mondja Isten, megígéri az övéinek, hogy felhozom igazságodat és jogodat, mint a fényességet, vagy mint a napot délben.

A 23. versnek van ? és ez a következő ? külön üzenete. Vesd az Úrra terhedet, és ő gondot visel rád. Nem engedi soha, hogy ingadozzon az igaz. Jézus a Máté 11-ben azzal biztat minket, hogy vegyük fel az Ő igáját. Ott egy ilyen képet használ, hogy Ő ott van befogva az igában, bújjunk be mellé, vessük rá a terhünket, s majd Ő viszi a javát. Nekünk is ott kell lenni, benne kell lennünk a nehézségben, nem a nehézben, ilyen szó nincs, a nehézségben benne lenni, mert beleenged, ránk engedi. De azt mondja, hogy vesd rá. Az én igám gyönyörűséges. Majd én elviszem. A javát majd én hordozom.

Azt vegyük föl, amit olyan sokszor levetni akarunk, amit ránk tesz, amit Ő tesz ránk. És akkor súlyozza. Régebben ? húsz évvel ezelőtt ? sokat horgásztunk a Balatonban, mert megnyugtatta az embert az, hogy este volt, csönd, csobogott a víz, nem járt arra senki. De súlyozni kellett. Ha túl sok volt a súly, akkor elmerült minden úszó, minden. Ha kevés volt, akkor lefeküdt a vízen. Van, amikor úgy kell. A ponty egy ravasz hal. Rá úgy kell horgászni vagy vadászni, hogy fekvő az úszó. Most nem akarok erről beszélni. De ha túlsúlyozzuk vagy alásúlyozzunk, akkor nem működik az egész. Ha pont annyi van rajta, amennyi kell, akkor megáll az úszó. Annyit merül, amennyit kell, és amikor kapás van, akkor az ember tudja, hogy mit kell csinálni. Meg kell rántani, beakad a horog, jó esetben ki is tudjuk húzni a halat.

Isten súlyoz. Pont annyit tesz ránk, amit állva kibírunk, amibe nem rokkanunk bele, és amiben nem esünk el, mert gondviselő Istenünk van, aki nemcsak meghallgat, de valóban tud segíteni. Sőt Ő az egyetlen, aki tud segíteni, akibe kapaszkodhatunk, aki által teherbíróvá válik a hívő ember. Ő az út, az igazság és az élet.

2Péter 5,7 "Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok." Akkor is, ha ebből nem látunk jelenleg talán semmit sem. Látjuk a gondot, s a gond akkora, hogy mögötte nem látjuk a gondviselő Istent, pedig ott van. Lehet, hogy az egészet Ő engedi meg. Nem akarja, csak megengedi. Ha már így alakult, ha már belementünk ? sajnos ? bizonyos helyzetekbe, aztán isszuk a levét. Azt mondja, hogy akkor én ezt jóra fordítom, mert szeretlek benneteket.

Gonoszt gondoltatok ? lásd József története ?, de az Isten jóra gondolta fordítani. Valaki gonoszt gondolt a zsoltáríró ellen, az Isten meg jóra gondolta fordítani. Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok.

Ez azt jelenti tehát, hogy az iga egyik oldalán ott van Jézus, a másik oldalán mi, és Ő húzza, ha rá vetjük. Nem engedi, hogy ingadozzék az igaz.

Segít. Azt mondja: bízzatok, én legyőztem a világot. Ti nem tudjátok legyőzni. Ahhoz ti kicsinyek vagytok, kevesek. Bízzatok, én legyőztem a világot. Győztes Jézusunk van. Fantasztikus dolog a győztes oldalán élni.

Ritkán szoktam futballmeccset nézni. Tegnap este belenéztem egy kicsit. Hogy örültek, amikor győztek. Hogy örültek. Egymás nyakába borultak, csúsztak a füvön. Pedig csak két gólt lőttek összesen. De hogy tudtak örülni a győzelemnek.

Tudunk, mi legalább így örülni, hogy a győztes oldalán vagyunk, mint ők a két gólnak, ami nem nagy dolog. Olyan ritka az örvendező, szüntelenül örvendező keresztyén ember. Én sem tudok mindig örülni. Nem jó. Isten majd változtathat ezen is. Gondoljunk arra, amikor nem bírjuk tovább, hogy Ő soha nem adja föl. Mi föladjuk, s azt mondjuk: Uram, nem bírom, és kiterülünk. Isten soha nem adja föl. Nehezen hisszük el. Tanuljuk meg.

Mi az, amit mi ebből a Zsoltárból ma este komolyan akarunk venni, komolyan hinni, és komolyan tenni? Mert segít nekünk ebben. Az igában az húzza a javát, aki a rövidebbet húzza. Aki szorosabbra van odakötve, az nagyobb terhet húz. Aki lazábbra van kötve, az egy idő után veszi csak föl a terhet, amikor elindul. Tudom, hogy nem jó ezekkel a szavakkal játszani, de Jézus húzta a rövidebbet. Ő húzta a rövidebbet. Amikor ott meghalt a keresztfán, akkor minden terhünket, minden bűnterhünket magára vette. Végigvitte, nem bújt ki belőle. Ott haldoklott ég és föld közé feszítve a golgotai kereszten. Minden bűnünket magára vette. Hogyne akarna mindent nekünk adni, kimenteni, megvilágosítani, bölcsességgel megajándékozni, fölemelni, reménységet adni, életkedvet, letörölni a könnyeket. Vessük rá a mi terheinket, mert Ő a mi csodálatos, gondviselő Istenünk.


Imádkozzunk!

Köszönjük, Urunk azt, hogyha nincsen most terhünk, vagy felettébb nagy terhünk, és köszönjük azt is, ha van. S köszönjük, Urunk, hogy mindig igazságosan és nagy szeretettel bánsz velünk. Soha nem terhelsz meg minket jobban, mint ahogy azt veled, segítségeddel el tudjuk hordozni.

Köszönjük, Urunk, a fiatalság terhét, és köszönjük az öregség terhét is. Köszönjük, hogy mindennek rendelt ideje van, s te a szerint bánsz velünk, akárhány évesek vagyunk, ami leginkább szolgálja azt, hogy erősödjön a mi hitünk. És köszönjük ennek a Zsoltárnak a vigasztaló üzenetét, szavait is. Áldunk és dicsőítünk ezért, Urunk, hogy mindent elmondhatunk neked őszintén, igazán, mint ott, akkor az a vérfolyásos asszony, s te azt mondtad neki, hogy legyen a hite szerint. S kimenekítetted és megszabadítottad, és fölszabadult, és más lett az élete. Cselekedd ma este ezt velünk, kérünk.

Ámen.