PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2009. január 15. (csütörtök) Varga Róbert

HŰSÉG A TANÍTÁSHOZ

Alapige: 2Tim 3,1-15

---

Imádkozzunk!

Köszönjük, Urunk, hogy te is ezt akarod a mi életünkkel, hogy engedelmes, néked élő gyermekeid legyünk a hitben. Munkálkodjál ma este is bennünk, hogy minél inkább kiábrázolódjék bennünk a Krisztus, s egyre inkább meglássák rajtunk, életünkön, életvitelünkön azt, hogy hozzád tartozunk, s veled való közösségben élünk, és a te hatásod a meghatározó a számunkra.

Cselekedj így igéd és Lelked által ma is, hogy végezhesd ezt a munkát bennünk.

Ámen.

---

Igehirdetés

Ma gyakran felmerülő kérdés a hűség kérdése házasságban, pénzügyekben, kitartásban, a munkavégzésre nézve, és legfőképpen a keresztyén, hívő ember életére nézve. Hűségesen megmaradjon Jézus mellett. Hűségesen kövesse Krisztus tanítását, és gyakran felmerülő kérdés emiatt az, hogy melyik út az, amelyiken hűségesen kell járnunk ahhoz, hogy Istennel maradjunk, felismerjük az Ő akaratát, és megtegyük mindazt, ami helyes és kedves számára, előtte.

Hogyan lehetünk hűségesek, ha már hívő keresztyének vagyunk Isten szavához, ahhoz az úthoz, amelyen járunk? Maga a Szentírás mondja, hogy aki az úton jár, aki azt megtartja, megőrzi, annak mutatja meg Isten folyamatosan az Ő szabadítását.

Manapság nagy megaplakátokon láthatjuk bizonyos pszichológusoknak a hirdetését, akik vaskos köteteket árulnak, legújabb tanítása címmel, aztán nagyon sokan, akik még a régi tanítását követték, eltévedtek az úton, és csődbe ment az életük. Sokan meg az új tanítást követik, és majd azzal, annak a segítségével megy csődbe az életük.

Isten nélkül sokféle tanítás létezik, sokféle utat mutatnak. S ahogy nem régen valaki mondta egy beszélgetés során: hogyan lehet megtalálni az igazit. Mert valahol mindig az igazit keressük.

Egyszer egy árvaházban egy kisgyereknek ajánlotta föl egy nagyon gazdag férfi, hogy sok pénzt ad neki, ha elmegy vele, és a fia lesz. S a kisfiú korát meghazudtolóan - talán hatéves lehetett - bölcsességgel mondta: én az igazira várok. Nem szédítette meg a pénz. Talán föl sem fogta, hogy mit ajánlott neki ez az illető, hogy pénzért papája akart lenni. De neki megvolt a gyermekekre jellemző egyszerű bölcsessége, hogy ő az igazira vár, aki szeretetből és szeretettel veszi majd magához.

Tanításokat adnak elénk, követésre buzdítanak. Mindig voltak és lesznek olyan tanítók, akik magukat a maguk szemében bölcsnek tartják, ezt ki is jelentik saját magukról.

Itt azt mondja a Szentírás, hogy jönnek ámítók, akik továbbmennek a rosszban tévelyegve, és másokat is megtévesztve. Mindig voltak, és mindig lesznek ilyen tanítók a világban és a keresztyén egyházban meg a különböző szektákban pláne, akik tévelyegnek, s másokat is tévelygésbe visznek.

Viszont mindig voltak olyanok, és lesznek olyanok, akik vállalva annak minden következményét, azt hirdetik, és azt mondják, amit az Isten rájuk bízott.

Valaki mondta ezt is nem régen, hogy úgy kell ám prédikálni, hogy megkedveljen a gyülekezet, s az emberek azt hallják, amit hallani szeretnének. Ha valaki ezt teszi a gyülekezetben, vagy ezt teszi az életében, arra azt mondja Jézus: Jaj annak, aki mindenkinek a kedvében akar járni, aki mindenkinek meg akar felelni, aki mindig minden konfrontációt vészesen kerül. Azt mondja Jézus, hogy jaj annak. Mert az valahol a gerincét - ugye ezt így mondjuk - szögre akasztotta. Mindig mindenkinek meg akar felelni. Mindenfajta összeütközést kerül csupán azért, hogy a saját jó hírét, akár meggyőződését, gondolkodását védje, nehogy véletlenül rosszat mondjanak az emberek, és a róla kialakult kép sérüljön. Vagy azt mondják: na még ő is.

A Szentírás mást mond. Vagy Jézus életét, ha nézzük, Ő nem törődött azzal, hogy ki mit gondol róla, kinek mi a véleménye róla. Azt hirdette, és azt mondta, amit az Ő Atyja rábízott. A kánai mennyegzőn is azt mondja Máriának, aki nagyon kedvesen figyelmezteti, hogy nincs boruk. Azt mondja, hogy mi közöm hozzád asszony. Így mondja, de ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy Mária, ez nem a te dolgod. Tiszteljük, szeretjük egymást, de most olyanba avatkozol, ami nem rád tartozik. Ez nem a te dolgod. Nem jött még el az én órám. Vagyis nem jött még el a mindenható Isten órája, hogy cselekedjen Jézus Mária és a dolgok menete érdekében, hogy legyen bor elég, és ne szégyenüljenek meg a vendéglátók.

Jézus mindig az Atyához igazodott. Tőlünk sem vár mást. Azt, hogy minden kérdésben, ami az életünket érinti, próbáljuk, amennyire ez most a hitünkből fakad és telik, az Istenhez mérni az életünket, ahogy ezt a római levél mondja: ne szabjátok magatokat a világhoz. Ne a világ gondolkodása, életmódja, életvitele, véleménye, a divatja, a trend - ahogy szokták ezt is mondani - legyen a számotokra a meghatározó, hanem Isten igéje. Követvén a Pásztort, a juhok Pásztorát.

Az ókori juhász nem a nyáj után ment, mint ahogyan ez nálunk történik, hogy terelgeti nyáját és fújja furulyáját, hanem mindig a nyáj előtt ment. Vállalt minden veszélyt. Felderítette a legelőt, benézett a szakadékokba meg a barlangokba, hogy nincs-e ott valami vadállat, ami elragad egyet a nyájból. Aztán hazavezette a nyájat, és mikor az olyan egy méter magas sárból tapasztott sövénykerítés ajtaján vagy bejáratán beterelte a juhokat, akkor lefeküdt a küszöbre. Ajtó ugyanis nem volt. A pásztor volt az ajtó. Odafeküdt a küszöbre.

Talán most már jobban értjük, amikor Jézus azt mondja, hogy én vagyok a juhok ajtaja. Odafeküdt a pásztor a küszöbre. Ha jött valaki, aki rabolni akart, ha jött egy vadállat, amelyik el akart ragadni a nyájból állatot, akkor először a pásztorral találta magát szembe. Ott feküdt a jó pásztor, a hűséges pásztor, aki a nyájért élt, a küszöbön, és mindenki, aki rossz szándékkal jött, vele találkozott először. Azt mondja Jézus, hogy én vagyok a juhok ajtaja. Most már jobban értjük. Ő volt az ajtó, a pásztor volt az ajtó. Rajta keresztül, ahogy szokták mondani viccesen, csak a testemen keresztül. De itt tényleg erről volt szó. Először agyon kellett verni a pásztort, aztán jutottak hozzá a juhokhoz, ha jöttek a rablók, s nagyon sokszor agyonütötték a pásztort, és elvitték a nyájat.

Jézus azt mondja, hogy én vagyok a juhok ajtaja. Rajtam keresztül kijár és bejár, és legelőt talál, és megtartom, és eltartom, és vezetem az enyéimet. Előttük megyek, és tanítom őket, és intem, és vigyázok rájuk. Én vagyok a juhok ajtaja - mondja Jézus.

Pál apostol arra hívja fel a fiatal Timóteus figyelmét, hogy maradjon meg abban a tanításban, amit az apostoltól tanult. Szorosan, egyértelműen, kitartóan és hittel. Timóteus ugyanis személyesen tanúja volt az apostol életének, tanításának, az evangéliumért viselt szenvedéseinek is, hogyan alapította meg hit által az apostol a kis-ázsiai gyülekezeteket, de Pál sosem küldte Timóteust előre a harcba, hanem mindig ő ment előre. Azt mondta Timóteusnak, hogy kövesd a hitemet, tanításomat, ahogy itt ezt ebben a felsorolásban olvastuk. Megmutatta neki, hogy hogyan élje a hívő életet. Hogyan vegye fel a krisztuskövetés harcát. Nem volt ez egyszerű az akkori viszonyok között sem. Egy pogány hittel, vagy inkább így mondom, tévhittel átszőtt, iszonyatosan sötét, babonás világban, ahol az emberi élet nem ért semmit, nem számított semmi sem. A mainál is sokkal sötétebben gondolkodtak az emberek. Teljesen reménytelen volt a helyzetük. Senki nem beszélt soha nekik arról, hogy van szabadulás. Amíg az igazi Istennel kapcsolatos hitről nem hallottak, addig csak azt tudták, hogy az Isten valami félelmetes, magasságban lakozó, iszonyatos erejű valaki, akitől rettegni és félni kell. Vagy a tenger istenét egy korty borral ki kell engesztelni, aztán így is, úgy is elsüllyedt a viharban. Nem hatott az istenhit. Félelmetes helyzetben voltak lelkileg. Sokban hasonlít a mai helyzet is erre egyébként. Követni a világ világosságát, Krisztust. Pál fölidézi Antiókhiát, ahonnan kiűzték. Ikóniumot, ahonnan megkövezés elől menekült meg, ami elől aztán Lisztrában nem tudott elmenekülni, ott utolérte ez a nyomorúság. Nem véletlen az sem, hogy Pál pontos és megbízható munkáról beszél Timóteusnak.

Azt mondja, hogy akármilyen a helyzet, akárhova kerülsz Timóteus, akármilyen összetételű a gyülekezet, a közösség, ahol szolgálsz, pontos, megbízható munkára, szolgálatra van szükség.

Ma olyan nagy kérdéssé vált még a hívők megbízhatósága is. Olyan sokszor pontatlanok, elkésnek, hűtlenek, nem lehet feladatot bízni rájuk. Hányszor bukunk mi is ezekben a kérdésekben. Azt mondjuk valakinek, hogy öt óra, aztán negyed hat, fél hat. Kicsit késtem. Vagy valamire megkértek, és azt nem végzi el az ember. A felét elfelejti. Annyira jellemzővé vált ez a rohanás, szétszórtság. Van, amikor sajnos indokolt, mert nem is lehet másképpen csinálni meg másképpen élni. Van, amikor sok mindent megígérünk, és amikor megígérjük, már akkor tudjuk, hogy ezt nem lehet teljesíteni, de mégsem figyelmeztetjük a másikat, és nem vonjuk vissza. A megbízhatatlanság. Olyan kevés a hűséges, megbízható, kitartó munkás, akire rá lehet bízni Isten dolgait.

Annyira igaz, amit a költő mond, hogy dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes. Mindent jól, Isten akarata szerint végezni, mert az szolgálja Isten dicsőségét.

Ha valaki már semmi mást nem tud tenni, akkor az imádságot így végezni, hogy akkor és azokért, akiknek arra szükségük van.

De Pál többről beszél, mint a megbízható és tisztességes munkáról. Pál egyfajta komplex lépcsőfokokról beszél. Azt mondja Timóteusnak, hogyha ezeken haladsz, amit eléd adtam - és itt Pál nem magára hívja fel a személyes figyelmet. Timóteus, ezt úgy kell csinálni, ahogy én csinálom. Mint amikor a gyerekek vitatkoznak vagy büszkélkednek, hogy az én apukámnak olyan nagy autója van, hogy a négy kereket is alig bírja felfújni. S akkor a másik mondja, de igen, az én apukám a testvérével meg tudja emelni az autót. Nem erről van szó itt. Ezt figyeld meg Timóteus, hogy én mit végeztem, s aztán csináld így. Hanem azt mondja: Timteus, kövesd azt, amit én Krisztusban elvégeztem. Vagyis, amit először Krisztus elvégzett bennem, s aztán, amit én Krisztus segítségével a szolgálatban elvégeztem a felelősségteljes és sokszor nem könnyű szolgálatban.

Pál apostol Timóteust az együtt végzett munka során - ez kiderül ebből a részből is - egyre nehezebb feladatokkal bízta meg. Vagyis fokozatosan terhelte és képezte ki a munkára. Hogy így mondjam: Timóteus bejáratós volt a szolgálatban akkor még. Mint amikor egy autót, amikor megvesz az ember, nem lehet azonnal maximális nyomatékon és fordulatszámon terhelni motorikusan, mert tönkremegy. Tönkre megy, besül, kiég, átég. Annak meg van a bejáratás ideje. Általában öt és tízezer kilométer között. Az újabb típusoknak már ötezer is elég. De ott világosan benne van a használati utasításban, hogy fokozatos terhelés. Lassan, óvatosan váltani a fokozatot a sebváltóval. Kerülni a hirtelen fékezést. Lassan, kíméletesen melegíteni a motort kétezer fordulat alatt általában, aztán lehet a terhelést növelni, míg be nem járatódik a motor. Most nem akarok ebbe részletesebben belemenni. Megvan a használati utasítás.

Olyan döbbenetes, hogy Pál is így képezte ki a munkatársakat. Lassan, apránként, aztán egyre jobban terhelve a szolgálat terhével. Egyre nehezebb feladatokat bízva rájuk. Aztán elküldve egyedül, s akkor szenvedés és üldöztetés érte őket. Lassan tanultak bele Pál mellett a szolgálatba.

Hogyan indul Timóteus? Azt olvassuk róla a 15. versben, hogy gyerekkorában érték már evangéliumi hatások. Nagyanyja, Loisz és édesanyja, Euniké felbecsülhetetlen szolgálatot végeztek Timóteus életére nézve. Ha mi szülők vagy nagyszülők vagyunk, óriási a felelősségünk. Mennyi a hiányosság szülők, nagyszülők és különösen a keresztszülők életére nézve. Sokszor kimerül a keresztyén keresztszülők szolgálata abban, ugyanúgy ajándékot vesznek a keresztgyereknek, mint bárki más, akinek semmi köze nincs a hithez. De egy tartalmas beszélgetés, ha nagyszülő vagy keresztszülő vagy, azzal, akit rád bízott az Isten, és te vállaltad, és itt vagy máshol megfogadtad, hogy úgy nevelem és neveltetem, ha a szülők rád bízzák, természetesen. De hányszor van alkalom egy csendes beszélgetésre. Valamelyik este voltunk így otthon, amikor itt letettem már a szolgálatot, viszonylag későn értem haza, de a gyerekek még fönn voltak. S úgy kialakult egy beszélgetés. S mondták: jó, tudjuk, már kell menni aludni. Mondtam: nem, most nem kell. Most akkor maradjunk fönn, beszélgessünk, és ezt még beszéljük meg. Föltettek kérdéseket, és egymással is vitatkoztak, és a végén kimondta az egyik, hogy ott már tartok, hogy Istenben hiszek, de ott még nem, hogy Jézusban. És azt mondtam, ez nagyszerű. Minden pontról lehet továbblépni, följebb jutni, közelebb Istenhez. S most nem tiltakozott, mint máskor. Óriási ajándék az, amikor Isten elkészít ilyen csendes, tartalmas beszélgetést.

Nagy a felelőssége a szülőknek, nagyszülőknek és keresztszülőknek. Végezzük-e mi ezt a küldetést, szolgálatot, vagy pedig ebben nagyon keményen megítél minket az Isten, mert hanyagok és hűtlenek vagyunk évek óta talán.

A bűn, az igazság, az ítélet és az élet értelmének nagy kérdéséről beszélgetünk-e azokkal a munkahelyen, akiket ott bízott ránk a mindenható Isten? Sokszor elhangzik egy felnőtt szájából, akár a felnőtt konfirmációi órákon is, hogy hát egy kicsit erőltették a szüleink a templomba járást meg a bibliaolvasást. Az előbbit csináltuk, az utóbbit elhanyagoltuk, de most értem meg, hogy hívő keresztyén vagyok, hogy mégis igazuk volt, hogy mégis csak beérett egyszer az a gyümölcs, aminek a magvait akkor ott elültették a szívünkbe.

Timóteus sem biztos, hogy azonnal hitre jutott. Nem tudjuk, mikor és hogyan történt ez pontosan. De a mama meg a nagymama vetik a magot. Gyerekkorától fogva - mondja itt a Szentírás - ismerte a szent iratokat, ami akkor már olvasható volt, töredékes bibliai részletek, Ószövetség, azt odaadták a pici Timóteus kezébe. Valószínű nem volt kisbaba meg kisgyerek, hanem már nagyobbacska, meg tudott már íni olvasni, meg elmagyarázták, de már a kezében volt a Szentírás. Olvasta Isten igéjét.

Nagyon fontos akkor is az ilyen hatás, hogyha egy picit erőltetettnek tűnik. De hát egy keresztyén családban az a szokás, jó vagy rossz, ezen lehet vitatkozni akár a gyerekekkel is, hogy templomba járunk. Ilyen őrült szokása van a keresztyéneknek, hogy vasárnap meg néha hétköznap is templomba mennek. S talán pont ott és akkor, amikor rossz idő ellenére is elmennek, ugyanis Istent nem befolyásolja az idő. Esik vagy fúj, Ő Lelke által mindig itt van a templomban, és a nyomorult, töredékes emberi beszéden keresztül, de hirdettetik az evangélium.

Ebből a részből is látszik, hogy sokszor egy életre alapoznak azok, akik felelősséggel tartoznak a másik emberért, ha hirdetik az evangéliumot, és odaadják a Szentírást.

Valaki elmondta karácsonykor, hogy minden ismerősének Bibliát vett. Van, aki kiakadt rajta és visszaadta, volt, aki megcsodálta: nini, hát ilyet még sosem láttam. Mi is ez tulajdonképpen? Van, aki nagyon örült neki. Más valaki hümmögött, aztán eltette. Lehet, hogy az óta is ott van a polcon. De ő végezte azt, amit rábízott a mindenható Isten.

Lényeges tehát, hogy milyen hatásokkal találkoznak azok, akik velünk találkoznak. Rajtunk keresztül feltűnik-e az életünkön át Krisztus arca, lelkülete, szeretete, irgalmas szíve?

Timóteus mellett ezek a hívő asszonyok nemcsak imádkoztak tehát, hanem odaadták a Szentírást is a kezébe. Olvasta az igét, és elindult a hitben. Pál egyértelműen azt írja, hogy a szolgálat alapja a Szentírás ismerete. Tulajdonképpen magunkkal szúrunk ki, ha nem olvassuk a Bibliát. Azon a napon, amikor kihagyjuk, mi leszünk kevesebbek. Kevesebb információhoz jutunk, kevésbé ismerjük meg Istent, kevésbé ismerhetjük meg az Ő akaratát. Meglopjuk magunkat. Megszomorítjuk akár Isten Lelkét is. Egy másnap bekövetkező eseményre lehet, hogy előző nap adott volna Isten tanácsot az Ő igéjén keresztül vagy vezetést. Mivel kimaradt aznap az olvasás, tanácstalanok vagyunk a kérdés eldöntésére nézve.

Itt tulajdonképpen kilenc dolgot jelöl meg Pál apostol. Azt mondja, hogy a tanítás az első. Tudni kell azt, hogy hogyan és mit akarunk elmondani, és bizonyságot tenni Krisztusban másoknak. Mit és hogyan akarunk elmondani, és hogyan akarunk bizonyságot tenni Krisztusban másoknak. Ez lehet időnként tanítás, máskor valóban bizonyságtétel. Mi a legegyszerűbb módja, ebben Isten segít felismerni, hogy annak az illetőnek hogyan, mi módon kell elmondani az Isten szeretetéről szóló jó hírt.

Valaki úgy elkeseredett a múltkor, és azt mondta magáról: annyit bénáztam. Összevissza makogtam, mekegtem. Eszembe jutott az egyik könyvből egy idézet, amelyik a bizonyságtételről szól: mondd el másoknak, hogyan. Ebben a könyvben olvashatjuk. Itt írja a szerző: hát igen, ki tud a rántottából újra tojást csinálni? Ha egyszer elszúrtunk valamit, lásd rántotta, azt már nem lehet visszacsinálni nyers tojássá. Tényleg azt legfeljebb jóvátehetjük, ha ad rá Isten alkalmat, de van, amikor elszúrtuk és rosszul mondtuk, vagy nem is mondtuk egyáltalán, meg hallgattunk. Ezt valószínű nem lehet jóvátenni. Vagy igen. Isten kegyelmesebb a mi szívünknél. S hoz újra lehetőséget elénk ugyanazzal az emberrel, de van úgy, hogy nem. Majd akkor legközelebb sikerül, nem kell felettébb elkeseredni. Viszont tanulni kell, és bennünk kell hogy legyen sokszor talán fejből az, hogy mi az, amit el akarunk mondani mindenképpen. Hogy annak eleje, közepe, vége legyen. Benne legyen az evangélium, az igazság, az élet, az élet értelme, a szeretet, az ítélet kérdése, a hit kérdése. Mindez ott legyen pici magként, hogy aztán azt elmondjuk, és megértse az, akihez küld minket Isten.

Van tehát, hogy nem úgy sikerül az, amit továbbadunk, felettébb nem kell ezen elkeseredni. Hanem újra és újra lehet megpróbálni. Ezért imádkozni, újra nekifutni, és Isten majd átsegít minket a nehezén.

Pál tehát azt mondja: Timóteus, követője lettél a tanításomnak, ez Krisztus tanítását jelenti, Pál erre hivatkozik. Nem olyanná kell lennie, mint Pálnak, vagy amilyen Pál volt, Timóteusnak, hanem azt mondja, hogy lehet olyan a hite bárkinek, amilyen hite Pál apostolnak volt. Ezt mondja Pál. Azt mondja, hogy követője lettél tanításomnak, hitemnek. Amit ő is Istentől kapott. Tehát akik itt ülünk, egyikünk elől sincs elzárva, hogy olyan erős, megbízható, strapabíró hitünk legyen, amilyen Pálnak volt. De vajon akarjuk-e és igényeljük-e ezt, és kérjük-e az Istentől? Azért az út ehhez azon keresztül vezet, amit Pál kapott. Üldöztetés, szenvedés, hátratétel, meg nem értés. Egyik helyen hónapokon át beszélt Istenről. Senki nem tért meg. Még csak nem is kérdeztek rá. Szolgált reggeltől estig. Meghallgatták, mulattak rajta, arcot vágtak, legyintettek, elmentek. Senkit nem ütött szíven az evangélium, senkit nem érdekelt, s Pál folytatta. Kicsit elkeseredett. Aztán volt olyan, aki megvigasztalta. Aztán újra nekilátott, s egyszer csak volt valaki, aki megtért, hitre jutott. Pogányból keresztyén lett. Pogány zsidóból keresztyén, Krisztus-hívő lett. S elindult egy folyamat, s egyik jutott hitre a másik után.

Egyszer úgy elkeseredett az egyik kollégám, hogy napokon át nem jöttek az evangélizációra csak nagyon kevesen. S akkor azt mondtam neki, hogy most ez a sok az a kevés, aki itt van. Ne izgasd magad ezen. Majd Isten, ha akar, elhív másokat. Úgy megdöbbentünk, hogy az utolsó napra, péntekre teljesen tele volt a templom. Kétszázötvenen lettek egyszerre. Senki nem értette, hogy hogy van ez? Azon az egy estén. Én sem értettem. A mai napig nem értem. Arra az egy estére annyi embert hozott el. Addig meg voltak harmincan, negyvenen, ami egyébként nem is olyan kevés, ha már mindenáron valaki számolni akar. Nem érdemes. S az utolsó estére meg ennyien voltak. Ki érti ezt? Úgy, hogy akkor az Isten Lelke jobban fújt? A szél fúj, ahova akar, Isten Lelke meg elhoz, akit akar ma este is. Ő tudja. Bízzuk rá nyugodtan.

Második, amit mond: azt mondja, hogy életmód. Timóteus, te láttad - mondja Pál -, hogy hogyan éltem meg előtted a hívő életet. Magánéletembe is beleláthattál. Nyitott könyv vagyok, és vagyunk egyébként, mint egy nyitott, föltépett levél - használ ilyen hasonlatot a Szentírás. Ti a Krisztus levele vagytok, amelyet ismer és olvas minden ember - írja egy másik gyülekezetnek szintén Pál apostol.

Vajon ilyen átlátszó-e az életünk, az életvitelünk mások számára? Itt akár most a gyülekezet előtt mindnyájan vállalnánk-e, ahogyan élünk, amit vásárolunk, amit és amennyit eszünk és iszunk? A téli kikapcsolódást, a sítúrát és annak az árát? A nyári nyaralásunkat, a pénzköltésünket, a havi rezsinket? Vállalnánk ezt itt mindenki előtt? Elsősorban Isten előtt kell, de azért mégis felelősséggel tartozunk másoknak is, amikor olyan a helyzet, amilyen a helyzet.

Pál élete nyitott könyv volt Timóteus előtt. Látta, hogy Pál hogyan étkezik, mit eszik, vagy éppen nem eszik semmit, mert nem volt étel. Hideg szobában alszik. Gyötri magát térden állva az imádkozással. Hogyan osztja be az idejét, a pénzét. A tanítványra és a tanítóra ez volt jellemző: együtt laktak.

Mit mond Jézus egyszer egy fiatalembernek? Azt mondja, a rókáknak van barlangjuk, nekem nincs a fejem hova lehajtani. Vagyis, puszta földön aludt. Erdőben, tengerparton, nem tudjuk, de nem egyszer előfordult Jézussal, hogy nem volt fedél a feje fölött. És nem biztos, hogy nagy meleg és jó idő volt. Nekem nincs hová a fejem lehajtani. Nem volt öröklakása. Az nem baj, ha nekünk van, nem kell félreérteni. Na, de előfordulhat az, hogy nem megy úgy a dolog tovább, ahogy addig ment. Akkor mi a teendő? Meg nyitott könyv-e, átlátszó-e az életünk mások számára? Legalább egy ember legyen, aki belénk lát, aki előtt merünk levetkőzni lelki értelemben, nem csak testileg. Aki előtt mindent fölfedünk, és nincs takargatni valónk, mint Ádámnak és Évának Isten előtt.

Harmadik a szándék. Azt mondja, hogy mi a célja és szándéka annak, aki az evangéliumot hirdeti. Tisztán, érthetően, világosan elmondani azt, hogy mi az élet értelme, célja. Miért vagyunk hívők? Kicsoda Isten? Micsoda az Isten szeretete? Miért halt meg értünk Jézus Krisztus? Tisztában vagyunk-e mi magunk ezzel az egésszel, s jól el tudjuk-e mondani?

A negyedik, amiről beszél Timóteusnak, a hit. Aki hisz, az tud jól szolgálni félelem nélkül és teljes odaszánással. Aki Istenbe vetett hittel hiszi. Isten előtt minden lehetséges.

Egyszer nagy bajba kerültünk. Indultam valakivel, akit vittem konyhás néninek Neszmélyre. Letette a kerítésen belül a bőröndjét, ahol lakott, s mire visszamentünk, a bőrönd nem volt sehol. Minden holmija benne volt Neszmélyre. S nem értettük. Be volt zárva a kapu. Be lehetett látni a kapun, hogy ott van a bőrönd. Valaki kinyitotta valahogy a kaput, kivette a bőröndöt. Kétségbeesetten nézett rám. Most mit csináljunk? Azt mondtam: nézze, ilyenkor - nemcsak ilyenkor, máskor is - de ilyenkor tényleg nincs más, mint elmondani: Úr Jézus, te tudod, hogy hol a bőrönd. Imádkoztunk, és akkor azt mondta, és most mit csinálunk? Mondtam, hogy most elindulunk valamerre. S elindultunk, s a Budagyöngye mellett, az egyik bokor alatt megtaláltam hiánytalanul a bőröndöt. Ki volt nyitva, szét bolt dobálva a holmi, de tulajdonképpen semmit nem vittek el. Megdöbbentem. Én sem hittem volna, meg mondom őszintén. Nem telt el négy perc sem. Azt mondtam: Uram, hát most ezt elmondom: nem tudom, hogy meg akarod adni vagy nem, te tudod, hogy hol a bőrönd. Miért arra indultam? Nem tudom. Miért az alá a bokor alá? Nem is lehetett látni messzebbről? Miért oda néztem be? Nem tudom. Illetve hát tudom: az Isten akarta így. Világos. Ott volt kinyitva és megtaláltuk. Döbbenetes. Ma délután, ahogy készültem megint eszembe jutott, hogy micsoda kegyelem. Nem? Én őszintén megmondom, hogy nem a bőrönd megtalálásán volt a hangsúly a számomra, hanem azon, hogy milyen Istenünk van. Nem? Neki még egy bőrönd is számít? Persze. Meg a neszmélyi hét is számított. De a legfőbb ajándék nem ez volt, hanem az, hogy megint bizonyította az Isten - időnként szükségünk van erre nekem is, nektek is -, hogy létezik, hogy imádságmeghallgató Isten. Lakáskulcs, bőrönd, elveszett iratok. Azt mondja, hogy aki hozzám jön, azt én nem küldöm el magamtól. Hitetlen gyerek, férj, unoka, főnök, ország, egyházi vezetők. Él az Isten. Nem? Nemcsak egy bőrönd erejéig van hatalma. Akkor és úgy, amikor kell, mindent megfordít, elrendez, és ha akarja, a helyére tesz.

Aztán azt is mondja Pál, hogy türelem. A Lélek gyümölcse is ez. A tudás és az Isten ismerete lassan gyarapodik. Istennek azonban van ideje. Kivárt minket is. Nem?

Egyszer valaki nagyon felháborodott egy hitetlen ismerősén. Hát jöhetne már vissza Jézus, és tarthatna ítéletet egy ilyen ember fölött. S akkor azt mondtam neki, hogy és amikor te még nem voltál hívő, és akkor jött volna Jézus vissza újra, akkor veled mi lett volna? Nem is egyszer hallottam már ezt, és nem is egyszer mondtam. Akkor mi lett volna veled? Nem ítéletre kerülsz, és te most ezt kívánod ennek a másiknak? Hát, ha az Isten türelmes és vár rá, hogy jövünk mi ahhoz, hogy felül bíráljuk Isten türelmét és várakozását. Nem? Inkább tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy minél előbb megismerje Jézust. Gyakran előfordul tehát ez a szeretet nélküli ítélgetés.

A következő pont pont ez, hogy szeretet. Azzal a szeretettel szeretni, amivel Jézus szeretett minket, és türelmesen megvárta és kivárta meg most is vár, hogy végre jussunk hitre és ne halogassuk a mi döntésünket Krisztus mellett.

Azt mondja a Biblia, hogy zengő érc. Üres, hogyha nincsen bennünk az Isten agapé szeretete.

Aztán így folytatja, hogy állhatatosság, üldöztetés és szenvedés. Ez a három összefügg, de az első az állhatatosság. Aki állhatatosan Isten segítségével kitart a hitben, az bírja majd az üldöztetést, a hátratételt és a szenvedést is, a csalódást is a hívő testvérekben. Hányszor kell csalódnunk: hűtlenség, szeretetlenség, indulatosság hívő testvér és hívő testvér felé. Türelem, állhatatosság, kitartás, hogy bírjuk mindazt, ami még vár ránk. Nem lesz könnyű az életünk a későbbiekben, ha megmaradunk Krisztus mellett a hitben. Óriási dolog az, amikor valaki szenvedhet Jézusért. Hátratételt szenvedhet Krisztusért.

Egy szerzetes naponta beletartotta a kisujját a gyertyalángba. Hogy fogja majd bírni, amikor megégetik, ha elfogják Krisztusért. Egy idő után, amikor benntartotta, már üvöltött a fájdalomtól. S azt mondta: Uram, hidd el, én ezt nem fogom kibírni. S amikor elhurcolták, és máglyára dobták, hang nélkül halt meg Jézusért. Szörnyű kínhalált szenvedve. Akkor bírta. Lehet próbálgatni, de akkor nem biztos, hogy megy. Amikor éles volt a helyzet, s valóban azt kívánta tőle az Isten, hogy ilyen módon szenvedve haljon meg érte, akkor zokszó nélkül, hang nélkül, Istent dicsőítve bírta elviselni.

A világ sokszor próbálja ellehetetleníteni az evangélium ügyét. Egyszer s másszor maga az egyház is. Lásd inkvizíció. Halálra kínozták azokat, akik előreformátorok voltak, s hűségesen hirdették az evangéliumot. Megölték tömegével. Több száz, ha nem több tízezer embert. Azért, mert hűségesek voltak Krisztushoz, és merték felemelni a szavukat az egyház bűnei ellen.

Sokszor ma sincs ez másképp. Egyetlen egyháznál sem, meri valaki őszintén megmondani egy-egy egyházi vezetőnek szerte a világban, aztán megnézheti magát. Olyan finoman, olyan keresztyén módon állnak bosszút rajta sokszor. Gyakran láttam ilyet is.

Elviselni az üldöztetést, a hátratételt, de állhatatosan, szívósan Jézus Krisztusért. Vagy ahogy nem régen valakivel történt egy munkahelyen. Nem volt hajlandó végrehajtani azt az utasítást, mert az ártott volna azoknak, akiknek azt a munkát el kellett volna készíteni. Ezt megmondta a főnökének, és a vége végül is az lett, hogy megfagyott körülötte a légkör, s el kellett jönnie arról a munkahelyről. Azért ez is Krisztusért kapott ajándék, hogy valaki ilyen sorsra jut. Nem öröm. Nem túlságosan nagy öröm. Idegfeszültség, az ember gyomrára megy. Félelem és így tovább. Sok mindennel jár ez. De a végén mégis csak ez derül ki, hogyha Jézusért vállalja valaki, akkor az Isten kimenti, és újra ad kenyeret a kezébe.

Milyen árat fizettünk mi eddig a hitünkért? Mibe került ez nekünk? Hit és üldöztetés, szenvedés együtt járnak.

Pál nem szobatudóssá és teológussá akarta Timóteust nevelni, hanem azt mondta, hogy gyakorló evangélizátorrá, lelkigondozóvá akarlak segíteni téged, ha végigjárod ezeket a fokozatokat. És eltelt pár év, még Timóteus eljutott ide, de szépen lassan kifejlesztette benne Isten ezeket a készségeket Pál apostol által. Aztán ő maga is tanított, szeretett, szolgált, s ha kellett, hátratételt szenvedett Jézusért. Lassan belenőtt a feladatokba. A lassú terhelés alatt elkezdett növekedni a hitben. Csendesen nőtt bele az Istennel való közösségbe és hitbe. Nem volt látványos megtérése Timóteusnak, mint Pálnak. Ez nem receptre megy, hogy fölírja valamelyik egyházi vezető, hogy így kell megtérni testvérek, és aki nem így tér meg, annak annyi. Nem így történik. Pál egy szempillantás alatt - meg is maradt szólásként: pálfordulás -, Timóteus meg lassan, ahogy Isten belenövesztette a hitbe, fejlődött ki a hite. Persze volt ott is egy döntés, amikor kimondta: Jézus csak veled, amíg élek hűségesen követlek téged. Ez is megtörtént nyilvánvaló módon. De maga a hitbeli fejlődése az lassan, egyik lépcsőfok a másikra épülve, így következett be. Csendesen nőtt a hite. Lelkiereje, szolgálata, szeretete.

Timóteus is minden jó cselekedetre felkészített tanítvány volt. Minket is ilyenné akar tenni az Isten, hogy minden jó cselekedetre, amiket Ő előre elkészít, felkészített tanítványok legyünk, akit aztán tud terhelni, akiknek átlátszó, mondhatnám így, mint egy kirakat az életük olyan. Van, ami nyilván másra tartozik, van, ami nem tartozik senkire. De a szolgálatra átlátszó, kitartó, hűséges, és ha kell, akkor akár üldöztetést is szenvedni Krisztusért. Minden jó cselekedetre, amelyeket előre elkészített az Isten, felkészített tanítvánnyá lenni. Ez többek között Isten célja a mi életünkkel.

---

Imádkozzunk!

Urunk, ebben az egészben, amit most elénk adtál a legtöbben az elején vagyunk. S olyan sokszor bukdácsolunk, és úgy érezzük, hogy ezt nem is tudjuk soha sem elvégezni, sem befejezni.

Köszönjük, hogy te azt mondod, hogy Krisztus napjára, amikorra készen kell lennünk, készen leszünk. S köszönjük, hogy addig pedig formálsz, munkálkodsz a mi életünkön, dolgozol a te Lelked által, mígnem kiábrázolódik bennünk a te arcod.

Köszönjük, hogyha ennek érdekében mindent megteszel. Még azt is, hogyha nem értjük, de szenvedést, hátratételt bocsátasz a mi életünkre, ha gyaláznak minket a te nevedért. Egyszerűen azért, ha már hívők vagyunk, ha hátratételt szenvedünk, vagy elbocsátanak a munkából. Áldunk és dicsőítünk, hogyha szenvedhetünk érted. S ez valóban tőled van, s nem a mi butaságunk vagy hanyagságunk miatt történik mindez.

Kérünk téged arra, hogy erősíts minket a hitben. Növekedjél bennünk, hogy hadd tudjunk mi is növekedni a hitben.

Kérünk, hogy bátoríts minket, hadd tudjunk nagyobb türelemmel szeretni, szolgálni, bizonyságot tenni, értelmesen, érthetően, hogy másokat is hozzád, Krisztushoz tudjunk vezetni.

Köszönjük, hogy te vagy, Urunk, a világ világossága, s a jó Pásztor, s te valóban életedet adtad a juhokért. S köszönjük, hogy te vagy az ajtó a számunkra, s mi kijárhatunk és bejárhatunk, s legelőt találunk. És köszönjük, Urunk, hogy senki ki nem ragadhat minket a te kezedből. Tartasz minket az örökkévaló karjaiddal a mélység színe felett. Áldunk és dicsőítünk ezért.

Ámen.