PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2007. július 26.
(csütörtök)

Cseri Kálmán


ISTEN ÉS A BÁLVÁNYOK


Alapige:Ézs 46,1-13

Összerogyott Bél, leroskadt Nebó, állatokra és barmokra rakták szobraikat, amelyeket nektek kellett hordoznotok; most fáradt állatokra kerülnek teherként. De nem tudják megmenteni a terhet, leroskadnak, összerogynak mind, maguk is fogságba kerülnek.

Hallgass rám, Jákób háza, és Izráel házának egész maradéka, ti, akiket születésetek óta hordozok, világra jöveteletek óta viszlek: Vénségetekig ugyanaz maradok, ősz korotokig én hordozlak! Én alkottalak, én viszlek, én hordozlak, én mentelek meg. Ugyan kihez hasonlíthatnátok engem, kivel mérhetnétek össze, kivel vethetnétek egybe, akihez hasonlítanék? Kiöntik az aranyat az erszényből, kimérik az ezüstöt a mérlegen. Ötvöst fogadnak, hogy Istent készítsen belőle, és leborulva imádják. Vállra veszik, úgy hordozzák: ha helyére teszik, ott áll, el nem mozdul helyéről. Ha kiáltanak hozzá, nem válaszol, a nyomorúságból nem szabadít meg.

Emlékezzetek csak, és piruljatok, szívleljétek meg ezt, ti hűtlenek! Emlékezzetek az ősrégi dolgokra, mert én vagyok az Isten, nincs más, Isten vagyok, nincs hozzám hasonló! Előre megmondtam a jövendőt, és régen a még meg nem történteket. Ezt mondom: Megvalósul tervem, mindent megteszek, ami nekem tetszik. Elhívok napkeletről egy saskeselyűt, tervem végrehajtóját messze földről. Alig szóltam, máris elhozom, kigondoltam, máris megteszem.

Hallgassatok rám, konok szívűek, akik messze vagytok az igazságtól! Közel van igazságom, nincs már messze, szabadításom nem késik. A Sionon szabadulást szerzek ékességemnek, Izráelnek.


Imádkozzunk!

Istenünk, mindnyájan sokféle terhet hordozunk, sokféle gonddal küzdünk, mégis ezzel az énekkel együtt boldogoknak valljuk magunkat, hogy ismerhetünk téged, és átélhetjük szeretetedet.

Magasztalunk azért, mert örökkévaló szeretettel szerettél minket, azért terjesztetted reánk irgalmasságodat.

Kérünk, legyen ez a csendes óra is a te szereteted ajándéka. Ajándékozz meg minket külső-belső elcsendesedéssel, ajándékozz meg a te életünket tápláló igéddel, az egymással való lelki-testvéri közösség örömével, ajándékozz meg minket felülről való erővel, világossággal; mindazzal, amit te most szükségesnek tartsz nekünk adni. Mi pedig alázatosan tartjuk a hitünknek a kezét, kérjük és várjuk tőled ajándékaidat.

Ámen.


Igehirdetés

Három héttel ezelőtt az igehirdetés arról szólt, hogy szükségünk van helyes Isten-ismeretre, mert az egy, igaz, élő Isten helyes megismerése nélkül nem tudjuk Őt helyesen tisztelni sem. Néhány példával szemléltettük, hogy mennyire nem ismerjük Istent, milyen sokan csak gondolják, hogy ismerik Őt. Mivel azonban nem annak megfelelően tisztelik, aki Ő valójában, ez is elárulja, hogy nincs igaz Isten-ismeretük.

Aztán láttuk, hogy az asszír vezér Ezékiás király idejében az élő Istent besorolta a bálványok közé, akiket az emberek találtak ki. Ilyen ostobaságokat mondott, azt gondolván, hogy milyen logikusan következtet: mivel eddig minden népet legyőztek, ebből kiderült, hogy az ő isteneik erősebbek azoknak az isteneinél. Most következik Izráel, mert az ő Istene is csak egy az istenek sorában. Meg kellett azonban tapasztalniuk, hogy Isten más. Isten uralkodik, Isten mindenható. Ő meghallgatja a hozzá szóló kiáltást, és óriási túlerővel szemben is szabadítást tud adni a benne bízóknak.

Annál szomorúbb látnunk most különösen, hogy az Ézsaiás könyvét olvassuk napról napra, hogy állandó kísértése volt Isten népének az, hogy megvonja a bizalmát az élő Istentől, és mindenféle szobrokat kezd istenként tisztelni. Egész sor nevet is olvastunk.

A napokban olvastuk Moloknak a nevét és utána azt a szomorú megállapítást, hogy a spiritizmus bűnébe is belemerült Isten népe. "A Molokhoz zarándokoltál olajjal, és illatszerrel áldoztál neki, és messzire küldted követeidet, le egészen a holtak hazájáig." (Ézs 57,9).

A 65. fejezetben pedig egészen különös istenekről olvasunk, amely isteneket ma is tisztelnek sokan. Azt mondja itt az Úr: "Elfeledkeztetek énrólam. Gádnak, a szerencseistennek terítetek asztalt, Möninek, a sorsistennőnek öntötök italáldozatot." (Ézs 65,11).

Mindegy, hogy kicsoda, ha azt gondolja az ember, hogy az Isten, áldoz neki, tiszteli, imádkozik hozzá, noha látja, hogy szobor, úgy állították oda, még jó hogy nem esik előre. Ezért ki kell erősíteni hátul, és mégis azt mondják ez az isten, az élő Istenről pedig elfeledkeznek.

Ebben a fejezetben, amit most felolvastam, Isten egyetlen képhez köti a különbséget önmaga és a bálványok között. Azt mondja, hogy a bálványszobrokat nektek kell hordoznotok, az élő Isten pedig titeket hordozott kicsi gyerekkorotoktól kezdve, és hordozni fog vénségetekig - ahogy itt olvastuk, és Ő ugyanaz marad, aki maga a szeretet, az irgalom, a kegyelem. A szobrokat, amiket mi találunk ki, és mi gondoljuk, hogy istenek, nekünk kell cipelnünk, hordoznunk. Az élő Isten pedig hordozza az Ő népét és mindazokat, akik benne bíznak.

Ennek a fejezetnek az eleje egy kicsit nehezen érthető. Mit jelent, hogy "összerogyott Bél, leroskadt Nébó, állatokra és barmokra rakták szobraikat, amelyeket nektek kellett hordoznotok; most fáradt állatokra kerülnek teherként. De nem tudják megmenteni a terhet, leroskadnak, összerogynak mind, maguk is fogságba kerülnek."?

Isten népe még a babiloni fogságban van, amikor ezt leírja a próféta, de Isten már készíti a Perzsa birodalmat, amelyik majd, mint egy saskeselyű jön keletről és megdönti a babilóniai birodalmat. A babiloni főisten volt ez a bizonyos Bél. Ennek a tisztelete Márduk istennek a tiszteletével egybeolvadt aztán később, és ennek a bizonyos Márduknak a fia az a Nébó, akit itt szintén említ alapigénk. Ezek tehát babiloni istenek, bálványszobrok. Ennek a Nébó bálványnak a nevéből jön Nabukodonozornak a neve, mert ő is isteni származéknak tekintette magát.

Nos, ez prófécia, ez jövendölés. Amikor a Perzsa birodalom megtámadja Babilont és megdönti a hatalmát, akkor a babilóniaiak mentik az isteneiket is. Mint ahogy a háború alatt mi is a közeledő ellenség elől egy-egy könyvtárat, vagy értékeket igyekeztünk menteni. Ők az isteneiket mentik. Amelyik fából van, azt még csak elbírják szegény öszvérek, amikre rárakják az istenszobrokat, amelyik kőből van, az már nehezebb, ezt utána kötik az öszvérnek, hogy vonszolja. Nem nevetséges? Még csak nem is tragikomikus, egyértelműen komikus. Az istent egy istránggal utána kötik egy öszvérnek, hogy húzza, vonszolja a földön a porban, a sárban, mert jön az ellenség és mentsük meg az isteneket előle. Hát nem az isteneknek kellene megmenteniük őket az ellenségtől?

Az élő Istenről ezt tapasztalta a népe: jött az ellenség, és ha Istenhez kiáltottak, Ő elrejtette őket, elfordította az ellenséget. Kis erővel is győzelmet adott a túlerővel szemben. Egyszer csak az ellenség hallott valami rossz hírt és ott hagyta az egészet. Hányszor menekült meg Jeruzsálem is és mentek az aktuális támadást kivédeni. Isten a kis ujját mozdította és az ellenség nem volt sehol. Vagy az Ő népének nagy győzelmet adott a magabiztos ellenséggel szemben. Mert az élő Isten hordozza az Ő népét. Ezek a szerencsétlenek meg hordozzák a maguk istenszobrait. És összeesik, lerogy ember és állat, és ott marad ez az isten a porban. Jön az ellenség, és mindnyájan fogságba esnek. Hát akkor miért tisztelték őket? Mennyiben istenek ezek? Miért nevezik vagy képzelik őket azoknak? Nem hall, nem lát, nem mozdul... Semmit nem tud csinálni, és mégis. Az emberi butaságnak és hiszékenységnek nincs határa.

Valóban igaz az, amit Napóleonnak tulajdonítottak: az emberek mindent elhisznek, csak ne legyen benne a Bibliában. A Bibliában levő isteni kijelentést, az igazság beszédét, azt nem, de bármilyen ostobaságot, badarságot, amit mi vagy mások kitaláltak, azt igen. Noha ez soha nem adott még segítséget, az élő Isten pedig mindig megsegítette, megszabadította azokat, akik benne hittek.

Éppen így folytatódik. Itt van ez a szánalmas kép. Az istenszobrok a porban, az öszvérek összesnek alattuk, az emberek is összerogynak, akik cipekednek velük, és mindnyájan fogságba kerülnek. És az élő Isten? Azt mondja: "Hallgass rám, Jákób háza, és Izráel házának egész maradéka, hiszen születésetek óta hordozlak, világra jöveteletek óta viszlek: Vénségetekig ugyanaz maradok, ősz korotokig én hordozlak! Én alkottalak, én viszlek, én hordozlak, én mentelek meg." És mégsem Őbenne bíznak.

Szeretnék néhány igét olvasni, vagy inkább emlékeztetni arra, hogy végigvonul a Szentíráson ez, hogy Isten az övéit hordozza. Nemcsak a terheinkhez ad erőt, és Jézus nemcsak azt ígéri, hogy terheinket magára veszi, hanem azt is, hogy hordoz minket magunkat is. Úgy terhestől, mindenestől. Ő elbírja. Neki nem számit, hogy kinek milyen a súlya, ki milyen súlyos gondok, és terhek alatt görnyed. Úgy, ahogy van, mindenestől a kezébe vesz minket és hordoz. Átvisz kísértések között, veszedelmek között, és visszatekintve csodálkozva láthatja a hívő ember, hogy milyen hatalmas Isten hordozta őt.

Mindnyájan ismerjük ezt a szép képet (2Móz 19), ahol a Tízparancsolat kihirdetése előtt Isten ezt mondja népének: "Ti láttátok, mit cselekedtem Egyiptommal, hogyan hordoztalak benneteket sasszárnyakon, és hogyan hoztalak ide benneteket."

Sokszor hallottuk már, most nem magyarázom, csak emlékeztetek rá, hogy Palesztinában élt és él ma is egy olyan sasfajta, amelyik, amikor repülni tanítja kicsinyeit, akkor alattuk repül, hogy ha elfáradnak a kicsik, az öregnek a szárnyán landolhassanak. Azt mondja Isten: így hordoztalak benneteket. Tanítottalak önállóságra, higgyetek bennem, harcoljátok meg harcaitokat, de ott voltam mindig a közeletekben, és ha elfogyott az erőtők, leszállhattatok a mennyei Atya szárnyaira.

Az 5Mózesben pedig ezt olvassuk: "A pusztában is láttátok, hogy úgy vitt téged Istened, az Úr, ahogyan fiát hordozza az ember, az egész úton, amelyen jártatok, hordozott titeket." (5Móz 1,31).

A harmadik ige, amit még megemlítek, az éppen a mai fejezetünkben, az Ézsaiás 63-ban van, ahol ezt olvassuk: "Szeretetével és könyörületével váltotta meg őket. Felkarolta és hordozta az Ő népét ősidőktől fogva." Azokat, akik buta szobrokban bíztak, Őt pedig sokszor elhagyták, de visszatérhettek, mert az Ő könyörülete, türelme, irgalma visszafogadta a hűtlen népet is.

Nos, ez a mai szakasz azt mondja, hogy a bálvány teher annak, aki ostoba módon benne bízik, Isten viszont segít terhet hordozni, és a vele való közösség erőforrás.

Néhány bibliai gondolaton szeretném ezt szemléltetni.

1. Még a vallásosság is teher lesz azoknak, akiknek nem az élő Istennel van személyes hitbeli közösségük. Gondoljunk arra, hogy Jézus milyen keményen dorgálta az írástudókat és farizeusokat amiatt, hogy megterhelik a maguk előírásaival az embereket. A Máté 23-ban olvassuk ezt. "Súlyos és elhordozhatatlan terheket köttök össze, és az emberek vállára rakjátok, miközben ti magatok az ujjatokkal sem akarjátok mozdítani azokat." (4. v.).

Súlyos és elhordozhatatlan terheket... Mik voltak ezek? Sok előírás. Azt mondják, hogy a Tízparancsolatot 284 parancsra és 365 tilalomra bontották fel, és ezt mind be kellett volna tartania egy igazi farizeusnak, egy valódi hívő embernek. Ezt nemcsak betartani, még megjegyezni sem tudja az ember, és adott esetben sem jut eszébe hirtelen, hogy mi tilos, mi kötelező.

Egyáltalán mi az, hogy kötelező? Ha ezt betartod, akkor leszel jó Istennél, akkor fog Ő szeretni téged? Mindent megelőző az Ő szeretete! Örökkévaló szeretettel szerettelek titeket - mondja. Mikor még meg sem voltatok, már szerettelek - mondja Isten. Ezt nem a teljesítményeinkkel érdemeljük ki. Isten nem pontoz bennünket, hogy ki mit teljesített, mit mutat fel.

Ezek az előírások csak megkötözik az embert, megterhelik. Miért? Mert sohasem tudhatja, hogy eleget tett-e legalább a legfontosabbaknak. Sohasem tudhatja, hogy Isten most milyen szemmel néz rá. Ha attól függ Istennek a hozzánk való viszonyulása, amit mi felmutatunk. Nem tudhatom, hogy most jó vagyok, nem jó vagyok, kicsi híja van, vagy már túl is teljesítettem. Még erre is képesek emberek gondolni, vannak felesleges jócselekedeteik is bizonyos tanítások szerint.

Isten azt mondja: nem teljesítmény alapján kapjuk az Ő szeretetét. Nem kell megterhelni előírásokkal az embereket. A vele való kapcsolat szeretet-kapcsolat. Amikor két ember igazán szereti egymást, ott nincs lista, hogy kinek mi a kötelessége és mi tilos. Tudom, hogy mi fáj neki, s nem akarok fájdalmat okozni, mert szeretem. Tudom, mivel szerzek örömet neki, és nem kell azt előírni, mert szeretem.

Ez az Istennel való kapcsolatban is így működik. Egyetlen parancs van lényegében: Szeresd az Urat teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből, minden erődből. Osztatlanul. Ne legyen másnak helye a szívedben. Ezt jelenti: teljes szívedből. Buta bálványok álljanak ott, ahova felállították őket, aztán majd valamelyik ellenség ledönti. Esetleg aprófának összevágják, jó lesz tüzelőnek. De az élő Isten szeret téged és szeretetet vár. Nem kell előírásokkal terhelni, nem kell magadat gyötörni, lelkileg hőmérőzni, hogy most hány fokos, most jó vagy nem jó, mit szól hozzá Isten. A szereteten belül úgyis érezni fogod, ha esetleg mégis megbántottad. Az neked fog fájni a legjobban, és fogsz kapni bocsánatot tőle, mert Ő gazdag a kegyelemben. Mivel szereted Őt, nem akarod legközelebb megbántani. Ha mégis előfordul, akkor nincs vége a szeretetkapcsolatnak, mert Ő gazdag a kegyelemben. Az egész Biblia - az Ószövetség is - erről szól.

A bálványokkal kapcsolatos előírások megterhelik az embert. Az élő Istennel való szeretetkapcsolat pedig szabadságra, kibontakozásra segíti el. Örömre és boldogságra. Csak egy példát mondok: nem kötelező imádkozni. Szabad imádkoznia Isten gyermekének. És aki Isten gyermeke lett, az boldog, hogy azt mondhatja: Atyám. És utána gügyög, mondjuk a magunk egyszerű dolgait. Aztán egyszer csak észbe kapunk: hoppá, ennél nagyobb dolgokat is szabad kérni, meg másokért is szabad könyörögni. Meg nemcsak könyörögni kellene, hanem hálát is szabad adni. És ezt Ő mind türelmesen végigvárja, mint egy jó Atya.

Ez nem kötelező, nem a hosszát mérik, hogy most teljesítettem-e az imát, meg hányszor mondok el egy imát. Milyen szívvel mondom, az a fontos. Ha teljes szívemből szeretem Őt, akkor nem kell biztatni, hogy beszéljek vele. Akkor úton-útfélen, villamoson kapaszkodva, a munkaszünetekben, álmatlan éjszakákon is örülök, hogy beszélhetek hozzá. És tudom, hogy ezzel nem jó pontokat szereztem, hanem boldog vagyok.

Azért javasoltam ezt az éneket, mert az utolsó verse erről szól, hogy boldog az, aki ismer és tisztel téged. Nem kötelező tisztelni Őt, de aki már önként, szívéből fakadóan, hálásan tiszteli, az boldog ember lesz. És ezért még jobban tiszteli, és így tovább.

Egészen más az élő Isten tisztelése, mint a bálványszobrok számára előírt vallásos kötelességek teljesítése. Még hangzani is másként hangzik.

2. A másik, amit megtudunk ebből a fejezetből, ami közhely, hogy a bálványok teljesen tehetetlenek. Ez éppen a baj esetén derül ki, amikor segítséget adhatnának azoknak, akik ott előttük hajbókoltak, áldozatokat mutattak be. Jöjjön a bálvány, most neki kellene lépnie. Jön az ellenség, segítse meg azokat, akik istenként tisztelték. A szerencsétlen persze nem tud segíteni, mert fából van, kőből van.

Ézsaiás nevetségessé teszi a dolgot, amikor ezt írja: Azt kérdezi Isten, kihez hasonlíthatnátok engem? Vajon azokhoz, akik: "Kiöntik az aranyat az erszényből, kimérik az ezüstöt a mérlegen. Ötvöst fogadnak, hogy istent készítsen belőle..." Elviszem bugyellárist, ami kis nemesfém otthon volt, kiöntöm az ötvösnek: csinálj már belőle istent. Komolyan gondoljátok, hogy ez isten? Ennyire ostoba lehet az ember, ha az élő Istent elhagyja, és nem tiszteli!

Jeremiás még élesebb iróniával írja le. Azt mondja: Veszi az ember a szekercét a kamrában. Kimegy az erdőbe, kinéz magának egy szép szál fát. Nekiáll, kivágja, szobrot farag belőle. Utána hajbókol előtte: ez a te istened. Ilyen mélyre juthat az, aki nem az élő Istent, és nem csak az élő Istent imádja, és nem Őtőle vár segítséget. (Jer 10.).

Ezzel szemben - mondja itt Isten - az Úr uralkodik. "Emlékezzetek csak arra, hogy mi-mindent tettem már veletek és piruljatok! Gondoljátok meg az ősrégi dolgokat. Én Isten vagyok, és rajtam kívül nincs más, de még hozzám hasonló sincsen!"

3. Még egy dologgal szemlélteti ez a fejezet Istennek a nagyságát és a bálványok semmirevalóságát: az emberek a kezükben akarják tartani bálványaikat. Lekenyerezik őket, kötelezik őket, utasítják őket, meg akarják nyerni jóindulatukat. Ezzel szemben az élő Isten a kezében tartja - mit? - ezt az egész világot, ami még az értelmünkbe sem fér bele, neki belefér a kezébe, mert Ő teremtette. Kezében tartja a történelem kormányát, és kezében tartja mindannyiunk sorsát. Ez ad nagy békességet annak, aki Őbenne hisz. Ezért mondja itt Isten: ha akarjátok, előre megmondom a jövendőtöket. Én formáltam a múltatokat, és én mindent megteszek, ami nekem tetszik. Kigondolom és már meg is valósul. Melyik bálvány az, amelyik erre képes?

Nem részletezem tovább, csak azt szeretném még megemlíteni: minket is fenyeget ám, hogy akármi, akárki észrevétlenül bálvánnyá növekszik az életünkben. Sokan vannak ma, akik a pénz mindenhatóságában bíznak. Egyre gyakrabban teszik hozzá ezt a jelzőt a pénzhez: mindenható. Mintha azzal valóban mindent el lehetne érni. Nem tudom, ki vásárolt már egészséget pénzért?

Vagy sokszor valaki önmagát kezdi el bálványozni. A maga értelmében, rutinjában, tapasztaltaiban, okosságában, származásában, fizikai erejében bízik. Isten ilyenkor nagy megszégyenüléseket szokott adni, amikor valaki önmagát kezdi bálványozni.

Ki az, vagy mi az, ami majdnem olyan fontos, ugyanolyan fontos, vagy fontosabb számunkra, mint az élő Isten? Sok családban a tévét bálványozzák. Azt a műsort muszáj megnézni, a Bibliát nem muszáj olvasni. Félálomban és alva is ott ülnek, de Isten számára öt perc sem jut egy napból. Ez azt jelenti, hogy valaki fölé nőtt, fontosabb, mint Isten. Az ilyen szólások mögött néha valóság van ám: imádom a kis unokámat. Őt szeretni kellene, az sokkal fárasztóbb, mint imádni. És olyan sok mindent tudunk mi imádni. Ha meg nem imádjuk, miért mondjuk?

Nem sorolom ezt sem tovább. Vizsgáljuk meg ma este Isten előtt állva. Ha valaki meg van győződve, hogy nincs bálvány az életében, az is kérdezze meg: Uram, nem nőtt-e valami vagy valaki oda melléd, és amiatt nem tudlak igazán tisztelni? Isten meg fogja mutatni ezt kegyelmesen. Olvastuk itt a szerencseistent, a Gádot, a sorsistent, a Mönit. Hányan a sorsban, szerencsében stb.-ben bíznak.

Legyen nekünk is hitvallásunk az, amit Pál apostol a korinthusiaknak ír, amikor ők is küszködtek a bálványtisztelet maradványaival: "Nekünk pedig egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség, mi is Őérte, és egyetlen Urunk a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is Őáltala." (1Kor 8,6).


Imádkozzunk!

Istenünk, oly nagy kiváltságnak tekintjük, hogy valamennyire már ismerhetünk téged.

Köszönjük, hogy tökéletesen kijelentetted magadat Jézus személyében, és mindent megtudhatunk rólad, ami szükséges nekünk, a Szentírásból.

Kérünk, add nekünk Szentlelkedet, hogy megnyíljék az írott ige, és egyre mélyebben értsük azt, és megismerhessük a mi Megváltónkat, Jézust, és a neki való engedelmesség közben egyre teljesebb ismeretre jussunk.

Segíts, hogy mindnyájan tudjunk téged teljes szívünkből és teljes lelkünkből szeretni.

Mutasd meg, Urunk, ha van valami bálvány az életünkben, és mi azt készek vagyunk ledönteni, kidobni. Valljuk, hogy egyedül te vagy Isten.

Ámen.