PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2003. december 7.
(vasárnap)

Cseri Kálmán


5. EL NEM TÁNTORODVA


Alapige:Kol 1,21-23

Titeket is, akik egykor Istentől elidegenedtek, és ellenséges gondolkozásúak voltatok gonosz cselekedeteitek miatt, most megbékéltetett emberi testében, halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé.

Ha ugyan megmaradtok a hitben szilárdan és egyenesen, el nem tántorodva az evangélium reménységétől, amelyet hallottatok, amely hirdettetett minden teremtménynek az ég alatt, és amelynek én, Pál, szolgájává lettem.


Imádkozzunk!

Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, szeretnénk valóban ezt gyakorolni, szeretnénk téged lelki örömmel, teljes szívből imádni, és vallani a mennyei seregekkel együtt: méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen erőt, hatalmat, dicsőséget, tisztességet és áldást. Szeretnénk magunkat egészen kiszolgáltatni neked.

Megvalljuk bűnbánattal, hogy sokszor veled szemben is bizalmatlanság van a szívünkben. Nem akarunk most magyarázkodni és mentegetőzni, Urunk, hogy sok csalódás ért minket az emberek részéről, hogy sokszor mást kaptunk, mint amit vártunk, és főleg, mint amit ígértek; szeretnénk megvallani, hogy hisszük: amit ígérsz, az igaz. Nem feledkezel el ígéreteidről, nem módosítod menet közben, és nem veted el azokat, akiket egyszer már magadhoz hívtál.

Hisszük, hogy mi is azért vagyunk itt, mert te akarsz munkálkodni bennünk. Nem akarjuk nehezíteni a munkádat. Köszönjük, hogy megakadályozni nem tudjuk, de késleltetni sem akarjuk annak gyümölcseit, hanem szeretnénk, ha valóság lenne az, amit most énekeltünk: Téged nyitott szívvel fogadunk, és híven átadjuk magunkat neked. Egészen a te rendelkezésedre akarunk állni.

Könyörülj rajunk és formálj minket használható eszközeiddé. Olyan nagy szüksége van ennek a világnak rád, és mindarra a jóra, szépre, igazra, szabadításra, amit te hoztál el nekünk. Hadd legyünk mi ennek a közvetítői.

Könyörülj rajtunk, és most, ezen az istentiszteleten is hatalmasan munkálkodj bennünk, hogy aztán munkálkodj általunk.

Ámen.


Igehirdetés

Múlt vasárnap azt a gyönyörű Krisztus-himnuszt tanulmányoztuk, amit Pál apostol itt a megelőző mondatokban Jézus egyedülálló nagyságáról írt. Először bizonyságot tett arról, hogy Jézus Isten. Öröktől fogva mindörökké tart a léte, a Mindenhatóval egyenlő. Utána részletezte Jézusnak a teremtésben vállalt szerepét. Láttuk, hogy Őbenne, általa és Őreá nézve teremtetett minden. Jézus nem teremtmény, hanem teremtő. Az új teremtés munkája pedig egyedül az Ő műve, és ezért is magasztalta Őt ez a szép himnusz.

Végül pedig egy tömör hitvallásban summázta mindezt: tetszett az egész teljességnek, hogy Őbenne lakozzék. Láttuk, hogy majdnem minden megállapítása ennek a levélnek a gyülekezetben garázdálkodó tévtanítók tanításaiknak a szétrombolását célozta.

Jézus nagyságáról is azért beszélt, hogy nyilvánvaló legyen: nem szorul kiegészítése az Ő váltságműve, sem az, amit értünk tett, sem az, amit a hívőknek ad. Ennél többet senki nem tud adni, és ennél többet senki nem tett értünk. Ő a teljesség. Aki Jézus Krisztust megismeri, aki vele együtt él, aki magát teljesen reá bízta, az ismeri meg és kapja ajándékba a Teljességet.

A mai alapigénkben következő mondatokban arról ír az apostol, hogy mindennek mi a kihatása a hívőkre. Három kérdésre ad választ: milyenek voltak a kolosséiak azelőtt, Jézus nélkül, milyenek lettek, miután megismerték Jézust és megkapták tőle az új élet ajándékát, és mi a feladatuk a további haladásuk érdekében? A 21. vers arról szól, milyenek voltak, a 22., hogy kikké lettek, és a 23., hogy akkor most mi a feladatuk, ha tovább akarnak növekedni a Krisztusban.

1. Milyenek voltak? "Titeket is, akik egykor Istentől elidegenedtek, és ellenséges gondokozásúak voltatok gonosz cselekedetetek miatt, ..." Istentől elidegenedtek, ellenséges gondolkozásúak és gonosz cselekedeteket cselekvők voltak. Ez érvényes az egész embervilágra. Ez a bűnbeesésnek a tragikus következménye. Istentől elidegenedtünk, vele szembefordultunk és ellenségesen gondolkozunk, és az Ő mércéjével mérve, csak gonoszt tudunk cselekedni.

Az ember tehát nemcsak eltávolodott Istentől, hanem szembefordult vele. Ellensége lett Istennek. Védekezik ellene, tiltakozik a parancsai ellen. Bizalmatlanná vált vele szemben. Az egész emberi mentalitást alapvetően az jellemzi, hogy ellenáll Isten igazságának. Isten törvényeinek pedig az ellenkezőjét cselekszi. Egy belső kényszer hajtja erre, és belső tehetetlenség van benne arra, hogy Isten törvénye szerint éljen.

Elveszi a másiknak a kenyerét akkor is, ha a magáért sem tudja megenni, és vagy megeszi a másikét is, és ettől beteg lesz, mert a kevesebb egészségesebb lett volna, vagy kidobja, de akkor sem osztja meg nélkülöző felebarátjával. Ez történik világviszonylatban is.

Elveszi a másik házastársát akkor is, ha neki is van. Nem számol a következményekkel. Tönkreteszi tulajdon gyermekeit, meg a másét is. Isten világos parancsával ellentétben és a saját jól felfogott érdekével ellentétben nem vállal utódokat. Igazságnak és emberi jognak tünteti fel azt, ami Isten törvénye szerint súlyos bűn: A lopás, rablás, csalás szalonképessé változtatott formáit, a különneműek fajtalankodását, az egyneműek nemi kapcsolatát, az önpusztítás egyre szaporodó változatait, az Istenkáromlás és Istentagadás sokféle kifinomított, ravaszul szalonképessé tett formáját, a kiszolgáltatottak helyzetével való durva visszaélést, a legszűkebb családon belül, és az egész társadalomban is. Jézus nélkül, az Ő újjáteremtő munkája előtt mi nemcsak hibázunk, tévedünk, meg-megbotlunk - ahogy szoktuk hazudni, és magunkat ezzel becsapni -, hanem az Isten szörnyű diagnózisa érvényes ránk, amit a Mózes 1. könyvében így olvasunk: "Az ember szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz" (1Móz 6,5). És ez meglátszik a társadalom minden területén.

Ezért ilyen szigorú az apostol itt, amikor a kolosséi hívők előző állapotáról beszél. És a kolosséi hívők ez ellen nem tiltakoztak. Úgy tűnik, ők is így látták már akkor, amikor világosságban jártak, hogy Istentől elidegenedett, vele szemben ellenséges gondolkozásúak voltak, és szüntelen csak gonoszt tudtak cselekedni.

És ahogy közeledünk a mi dicsőséges Urunk második eljövetelének az időpontjához, ez a gonoszság egyre inkább terjed és elhatalmasodik. És mint a gombának a fonala átszövi és behálózza az egész életünket. A legjobb szándékú emberek is egyre tehetetlenebbekké válnak az ellene való védekezésre és a vele szembeni harcra. Ilyenek voltunk tehát mi is, és ha Jézus nélkül élünk, ilyenek vagyunk ebben a pillanatban is, ahogy itt Isten igéje mondja: Istentől elidegenedtek és ellenséges gondolkozásúak, akik csak gonoszt képesek cselekedni.

2. És milyenek lettek a kolosséiak, amikor megismerték az Úr Jézust és amikor kapták tőle az új élet ajándékát? "Most pedig megbékéltetett emberi testében, halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé."

Szenteket, feddhetetleneket, hibátlanokat? Ezek az Úr Jézusnak a jelzői! Amikor a Szentírás Őt leírja nekünk, akkor vele kapcsolatban olvasunk ilyeneket. Hiszen itt arról van szó, hogy Isten kinek minősít valakit. És Isten egyedül az Ő egyszülött Fiáról mondta azt, hogy Őbenne gyönyörködik. Hogy Ő valóban szent, feddhetetlen és igaz.

Azért meglepő ez a megállapítás, mert azt az örömhírt közli velünk, hogy aki Jézussal összekötötte az életét, aki Ővele a hit által eggyé vált, azt olyannak látja az Atya, mint az Ő egyszülött Fiát. Krisztusban lát minket. Ezt a képes helyhatározót próbáljuk a szó szoros értelmében magunk elé képzelni: ott van Krisztus, és benne elrejtőzöm én, aki hiszek Őbenne, aki vele azonosultam, aki Őreá igent mondtam, akit Ő elfogadott és felvett. És én ott rejtőzöm Krisztusban, és amikor engem, nyomorultat keres az igazságos Isten, akkor Krisztust látja meg először, és rajta keresztül engem.

Így érti Pál apostol azt, amit Korinthusba írt: Krisztus adatott nékünk Istentől igazságul, szentségül, bölcsességül és váltságul.(1Kor 1,30). Krisztus igazságát és szentségét a hívőnek tulajdonítja Isten. Sőt nemcsak neki tulajdonítja, hanem neki ajándékozza is. Nemcsak én vagyok Krisztusban a hit által, hanem Krisztus is élni kezd bennem. És egyre inkább az Ő tulajdonságai jelennek meg a hívőnek az életében. Olyan tulajdonságok, amiket nem atyáinktól örököltünk, amiket nem lehet elsajátítani, megtanulni, begyakorolni, egymástól ellesni, - amit csak az újjászületés által lehet ajándékba kapni. Én Krisztusban - ez az én megigazíttatásom, mert olyan igaznak lát Isten, mint Krisztust. Krisztus énbennem - ez a megszenteltetésünk, mert egyre inkább olyanokká is válunk, mint Krisztus, és az Ő természete bontakozik ki a hívőben.

Ezért nem lehet az újjászületést, az újjáteremtetést semmi mással összetéveszteni és összehasonlítani. Ez nem vallásosság, ez nem megjobbulás, ez nem törekvés. Ez a teremtéssel egyenértékű isteni tett. Újjáteremtés. "Aki a Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, íme újjá lett minden" - ezt mondja Isten igéje (2Kor 5.17).

Jézus Krisztus testtélételének, kereszthalálának, feltámadásának, meg annak, hogy ide hívott téged, az a célja, hogy egészen új emberré legyél. Hogy a Krisztusban elrejtőzhessünk és Isten Őbenne lásson minket, és így igaznak lásson, és hogy Krisztus természete a mienkké válhasson, és egyre inkább ténylegesen is hasonlítsuk Őhozzá.

Milyenekké lettek a kolosséiak, és milyenné válik ma is mindenki, akit Isten újjáteremt az Ő Szentlelkével, és aki csakugyan hisz Jézus Krisztusban? Isten ellenségeiből Isten gyermekeivé. Istentől elidegenült, elvadult emberekből az Isten akaratával magukat azonosító, azt boldog örömmel, önként teljesítő emberekké, akik nemcsak vágynak arra, hogy teljesítsék Isten akaratát, hanem akiket képesekké is tesz arra, hogy aszerint éljenek. Ez a mi megszenteltetésünk.

A dogmatikák úgy mondják, hogy az újjáteremtés megváltoztatja az ember pozícióját, helyzetét (Isten ellenségéből, Isten gyermekévé lesz) és megváltoztatja a kondícióját is, a belső képességeit (új gondolkozást, új akaratot, új belső indítékokat, motivációt ajándékoz neki). Valóban minden újjá lesz Isten újjáteremtő munkája nyomán.

Ekkora változást éltek át a kolosséiak, és ez ellen a megállapítás ellen megint nem tiltakoznak, csak rábólinthatnak, hogy így van. Isten újjáteremtő munkájának a példái itt vagyunk sorban mi, akiket elvadult, Istentől elidegenült, vele szemben ellenséges, gonoszat cselekvő emberekből felszabadult, hálás, Isten akaratát cselekvő emberekké formált.

És az apostol hangsúlyozza itt, hogy miért történhetett meg ez a csoda. "Most viszont megbékéltetett emberi testében, halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé."

Emberi testében, az Ő halála által. Mindezt a nagy csodát, az újjáteremtés lehetőségét Jézus Krisztus kereszthalála tette lehetővé. A kolosséiak ezért semmit nem tettek. Semmi hozzájárulásukra nem tudnak hivatkozni. Nem is hallottak még erről a lehetőségről. Élték a maguk elidegenedett, elvadult, Istennel ellenséges, gonosz életüket, amikor Krisztus már helyettük és érettük is meghalt a kereszten, és a mindenható Isten erre az Ő áldozatára való tekintettel, minden egyes kolosséinak (meg minden egyes budapestinek) elkészítette a bocsánatot és az új életet.

Amikor Kolosséban prédikálták az evangéliumot, akkor értesültek erről. Elhangzott a keresztről való beszéd. Ezért írja Pál, hogy ő semmi másról nem akar tudni az igehirdetésben, csak a Jézus Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről. Mert a megfeszített Krisztus tette lehetővé, és egyedül csak Ő, hogy ebből az elveszett, elvadult, ellenséges állapotból újra emberekké váljanak ezek a kolosséiak, meg mi is. Olyan emberekké, akinek Isten minket elgondolt. Akik újra a helyükre kerülnek, akiket Jézus visszavezet az Atyához, és akiknek Ő megad mindent, amire ebben az életben és az örökkévalóságban szükségük van. Mindezt egyedül Krisztus végezte el értük. Ők erről csak értesülnek.

Elcsodálkoznak és vagy boldog örömmel komolyan veszik, hittel elfogadják, és hálásan megköszönik, és attól kezdve úgy élnek, mint egy új ország új polgárai, - vagy azt mondják: bolondság vagy botránkozás. Akkor is és ma is ilyen két táborra osztja az evangélium hirdetése a hallgatókat. Akiknek a levelet írja, azok elcsodálkoztak, és azt mondták: nem értjük, de boldog örömmel tudomásul vesszük, és elkezdjük ezt az új életet élni.

Erről olvastunk az első fejezet elején, hogy mindez egyedül Isten tette, Isten szeretetének a munkája, amikor a 12. és 13. versben azt olvastuk: "Áldott az Isten, aki kiszabadított minket a sötétség hatalmából és áttett minket az Ő szeretett Fiának az országába, Akiben van a mi váltságunk, bűneink bocsánata az Ő vére által." Itt semmit nem tettek a kolosséiak, vagy a mai hívők. Isten megmondta, Jézus Krisztus elvégezte, és a Szentlélek személyes bizonyossággá teszi a hívőben, hogy ez megtörtént. Őreá is érvényes, elkezdheti az új országban ezt az új életet, amire újjáteremtette őt Jézus Krisztus. Erre hív bennünket a mi Urunk.

És nem arra, hogy minden istentiszteleten egy kis fejtágítás is történjék. Valami újat jó lenne, ha tanulnánk. - Az is jó lenne, de nem ez a végső cél. Nem az, hogy ne legyek annyira gonosz, mint amennyire voltam, vagy a gyerekeink ne legyenek annyira gonoszok. Nem az a végső cél, amit valaki így mondott: tanuljon a gyerek itt egy kis erkölcsöt. Azt is fog tanulni, de az erkölcs már gyümölcs. Előbb el kellene ültetni egy fát, és azt gondozgatni. Aztán az majd megtermi a gyümölcsét. A lélek gyümölcsét. Olyan gyümölcsöt, amit nem is gondol az ember. De itt először arról van szó, hogy új életnek kell elindulnia. Jézus Krisztus az Ő kereszthalálával ezt tette lehetővé.

Ezért írja itt az apostol ennyire naturalisztikusan, hogy az Ő emberi testében az Ő halála által tette ezt lehetővé. Ezt viszont egyszer és mindenkorra mindannyiunknak lehetővé tette. Ezért nem lehet és nem szabad Krisztus keresztáldozatát semmiféleképpen sem megismételni.

Azt hiszem, megint kihalljuk Pál apostol bizonyságtételéből, hogy a sok kárt okozó tévtanítókkal is vitázik. Tudniillik ők azt is hirdették, hogy ők fogják teljessé tenni a kolosséi hívők életében Krisztus váltságmunkáját. Mert a megtérésük után - ő szerintük - szükségük van még egy második tapasztalatra, amire a tőlük kapható beavatás által tesznek majd szert, és akkor lesz teljes a közösségük Krisztussal. Akkor fogják érezni és tapasztalni is ezt az új életet.

Erre írja itt Pál határozottan: a Krisztus keresztjére kell nekünk most is néznünk. Az újjászületés tényét nem az méri, hogy mit érez, mit tapasztal valaki, hanem az, hogy a kiengesztelés megtörtént nagypénteken a Golgotán. Ezt kell nekünk hinni. Aki ezt hiszi, azt a Szentlélek bizonyossá teszi abban, hogy ez az ő számára is érvényes, az ő bűneiért való elégtétel is megtörtént a Golgotán, és ezért máris új életben élhet.

Azért is fontos ezt tudnunk, mert a rajongó, úgynevezett karizmatikus gyülekezetekben ma is nagy hangsúlyt kap az érzés és a tapasztalás, és a hívőnek a személye, hogy te most mit érzel és mit tapasztalsz. Ezzel szemben a Szentírás azt mondja: nem ez a fontos, hogy én most mit érzek, és mit tapasztalok, hanem egyedül és kizárólag az a fontos, hogy Jézus akkor mit végzett el értem. És mivel Ő mindent elvégzett, amire nekem szükségem van, ezért én az érzéseimtől meg a tapasztalataimtól függetlenül a hit talajára kell, hogy álljak. Ha azt hiszem, amit Ő elvégzett, akkor kapcsol ez össze vele, és akkor van új életem. Aztán majd fogom tapasztalni is ennek az új életnek az erőit.

Sajnos azért is időszerű ez a keresztről való határozott beszéd, és mindaz, ami ebből következik az Újszövetség tanítása szerint, mert az, amit ezek a bizonyos tévtanítók ott Kolosséban tanítottak, egy az egyben és sokféle változatban ma is hangzik. Nemcsak a Krisztus áldozatának más jellegű újra és újra való bemutatása bizonyos keresztyén felekezetekben, nemcsak a hívő érzéseire és tapasztalataira való újra és újra apellálás, hanem volt ezeknek a tévtanítóknak egy ilyen kifejezése is, hogy ők a végtelenre hangolják rá a hívőket. Ezt ma így fogalmazzák: kozmikus energiát nyerni vagy koncentrálni.

A különféle ezoterikus valláspótlékok, amiknek milliók hódolnak itt nálunk is, és zsúfolt termekben fertőzik a tudatlan embereket, és a sokféle okkult jellegű ígérgetés, amit hiszékeny emberek komolyan vesznek, és ennek áldozataivá válnak, ez is ugyanaz, ami ott Kolosséban már elhangzott. Meg hogy a bennünk levő lehetőségeket kellene aktivizálni különféle pszichotechnikákkal.

Ugyanezt tették ókori módon akkor. Egyáltalán a pszichológia hamis emberképe, hogy az ember alapvetően jó, és a benne levő jóságot kell felszínre hozni, szöges ellentétben áll ezzel a felsorolással, hogy mi Istentől elidegenültek, vele szemben ellenséges gondolkozásúak vagyunk Jézus nélkül, és Isten minősítése szerint csak gonoszt tudunk cselekedni.

El kell döntenünk, hogy a gondolkozásunkat Isten kijelentése határozza-e meg, és akkor ezzel a kritikával hallgatunk és nézünk mindent, - miközben minden embert szeretünk, csak nem minden butaságot fogadunk el. Tudjuk-e minek alapján kell minősíteni azt a nagy kínálatot, amivel elhalmoznak bennünket? Minek alapján tudjuk megállapítani, hogy valami igaz vagy hamisság? Ezért kell nekünk a keresztről való beszédet, az Újszövetség nagy evangéliumát egyre alaposabban megismernünk.

Mert a keleti vallások önmegváltó gyakorlatai, ami szintén nagy kínálatban itt van körülöttünk, a miszticizmusnak, aminek szintén képviselői voltak a kolosséi tévtanítók, a korszerű változatai, vagy csupán az, hogy az ember teljesítményétől tesszük függővé Isten munkáját - ha én ilyen meg olyan vagyok, jó vagyok, igyekszem, akkor Isten majd mit fog nekem adni -, ez mind ellentétben áll a keresztről való evangéliummal.

Ezért írja itt Pál, ha röviden is, hogy Jézus az Ő emberi testében, az Ő halála által végzett el mindent, amire nekünk szükségünk volt, és egyedül az Ő áldozatára való tekintettel ad meg nekünk Isten mindent, amire szükségünk van. De Őreá való tekintettel megadott mindent. Ezt kellene megismerni, hogy mit kapott az újjászületett ember Krisztusban. Egyszerre látná, milyen gazdag. Egyszerre felszabadulna arra, hogy mennyi mindent adhat tovább másoknak. Megtelne a szíve hálával, és használható eszközzé válna Isten kezében.

Ez az ige azt mondja nekünk: az ember gyökeresen megromlott, de azzal folytatja: Jézus Krisztus kereszthalála gyökeresen megváltoztatta a helyzetet, és minket újjáteremt.

3. A végén még arról szól, hogy mi a feladatunk.

Azt olvastuk a 23. versben: "Ha ugyan megmaradtok a hitben szilárdan és egyenesen, el nem tántorodva az evangélium reménységétől, amelyet hallottatok, amely hirdettetett minden teremtménynek az ég alatt, és amelynek én, Pál szolgájává lettem."

Megmaradni a hitben szilárdan és egyenesen, és el nem tántorodni az evangélium reménységétől. Ez, hogy szilárdan, azt jelenti: jól megalapozottan.

Amit itt egyenesnek fordít, azt jelenti: rendíthetetlenül. Az 1Kor 15,58-ban van ez a szó: "Ezért, atyámfiai erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban."

Tehát jól megalapozottan, rendíthetetlenül és kitartóan ragaszkodni az evangélium igazságához. Ahhoz, amiről eddig szó volt, amit nekünk a Szentírás Jézus Krisztus munkájáról mond.

És mi az evangélium reménysége, amiről itt ír az apostol? Az, hogy mindezt igaznak tekintem, és ami még nem teljesedett be, azt nagy reménységgel, boldog örömmel várom. Ádventi program: itt kapcsolódik össze Krisztus két eljövetele. Először az idők teljességében eljött azért, hogy emberi testében az Ő halála által lehetővé tegye az Istenhez való visszatalálásunkat, másodszor el fog jönni azért, hogy véget vessen minden rossznak, magához vegye a benne hívőket, és mint szenteket, tisztákat és feddhetetleneket állítson maga elé. És vele leszünk mindörökké.

Ez a mi ádventi reménységünk. Amikor jelen életünk sokféle gondja, csalódása, nehézsége, nélkülözése közben erre gondolunk, akkor nem valami olcsó önvigasztalást végzünk, hanem akkor a legbiztosabb alapra állunk, és valami olyat várunk, abban reménykedünk, ami már el van készítve. És akkor, amikor Isten jónak látja, meg fog jelenni.

Péter apostol ilyen helyzetben vigasztalja a keresztyéneket, és ő is Jézus második eljövetelére mutat. Azt mondja a második levele utolsó versében: vigyázzatok nagyon, hogy a ti erősségetekből ki ne essetek.

Pál itt ugyanezt mondja: ragaszkodjatok az evangéliumhoz szilárdan, rendíthetetlenül és kitartóan. Mert nekünk van kiben reménykednünk. Mi azt a Jézust várjuk, aki már mindent elintézett, ami a számunkra fontos, és aki majd magához vesz minket, ahol többé nem lesz könny, gyász, szenvedés, fájdalom, betegség, ahol az Isten lesz minden mindenekben.


Imádkozzunk!

Édesatyánk, bevalljuk: ritkán szoktunk ilyesmire gondolni, annyira lekötik a figyelmünket a napi tennivalók, az a sok nehézség, ami körülvesz bennünket: testünk erőtlensége, hitünknek a gyöngesége. Köszönjük, hogy most felemeled a tekintetünket magadra. Köszönjük, Jézus Krisztus, hogy láthatjuk keresztedet, és mindazt, amit azon értünk elvégeztél.

Könyörülj rajtunk, hogy a keresztről való beszéd soha ne legyen számunkra bolondság vagy botránkozás, hanem hadd legyen mindig Istennek hatalma és Istennek ereje. Segíts el mindnyájunkat oda, hogy elmondhassuk: egykor mi is Istentől elidegenültek, ellenséges gondolkozásúak és gonoszt cselekvők voltunk, most azonban a te keresztáldozatodért igazak, tiszták és feddhetetlenek lettünk tebenned.

Engedd egyre jobban megértenünk és egyre bátrabban hinnünk, mit jelent tebenned élni, és engedd kegyelmesen, hogy tapasztaljuk is, mit jelent, hogy te élsz a hívőben és a te tulajdonságaid megjelennek az életünkön.

Köszönjük, Urunk, hogy a leghétköznapibb gondjainkat és nehézségeinket is eléd hozhatjuk. Köszönjük, hogy reménykedhetünk abban, hogy te gazdag vagy a kegyelemben és bővölködsz a megbocsátásban. Köszönjük gondviselő szeretetedet. Engedd, hogy lássuk a te nagyságodat, hogy neked, aki az egész világot kormányzod, gondod van a mi kis életünkre is.

Taníts ebben a bizalomban élni. Segíts így reád bíznunk a közeljövőnket és a távoli jövőnket. A magunkét és másokét. Taníts meg így imádkozni népünkért és az emberiség jövőjéért. Könyörülj rajtunk, hogy ne csak egy pillanatra éledjen most bennünk a reménység, hanem hadd tudjunk előre nézve, tereád nézve, reád való tekintettel élni a továbbiakban, és így várni vissza téged.

Ámen.