PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2003. november 27.
(csütörtök)

Földvári Tibor


JÉZUS IMÁDKOZVA HALT MEG A KERESZTEN


Alapige:Lk 23,38-47

Volt pedig egy felirat is fölébe írva görög, római és zsidó betűkkel: Ez a zsidóknak ama Királya. A felfüggesztett gonosztevők közül pedig az egyik szidalmazta őt, ezt mondva: Ha te vagy a Krisztus, szabadítsd meg magadat, minket is! Felelvén pedig a másik, megdorgálta azt, ezt mondta: Az Istent sem féled-e te? Hiszen te ugyanazon ítélet alatt vagy! És mi ugyan méltán; mert a mi cselekedetünknek méltó büntetését vesszük: ő pedig semmi méltatlan dolgot nem cselekedett. És monda Jézusnak: Uram, emlékezzél meg én rólam, mikor eljössz a te országodban! Jézus azt mondta neki: Bizony mondom néked: Ma velem leszel a paradicsomban. Mintegy hat óra volt, és sötétség lőn az egész tartományban egészen kilenc óráig. Meghomályosodott a nap, és a templom kárpitja középen kettéhasadt. És kiáltván Jézus fennhangon, azt mondta: Atyám, a te kezeidbe teszem le lelkemet. Ezeket mondván, meghalt. Látva pedig a százados, a mi történt, dicsőítette az Istent, ezt mondva: Bizony ez ember igaz volt.


Imádkozzunk!

Magasztalunk téged Urunk, mert "vagyok, aki vagyok" önkijelentésed számunkra is kézzelfoghatóan valósággá lehet, bármilyen helyzetben is vagyunk, valóban velünk vagy. Áldunk Urunk, hogy csakugyan még a halál árnyéka völgyében is átélheti a benned bízó ott vagy, erősíted, megtartod.

Kérünk, hogy akik gyászolunk, akiknek kesereg a lelkük betegségek, gyógyíthatatlan bajok miatt, könyörülj rajtunk, hadd láthassunk meg téged a halálon is győztes Úrnak.

Most is hadd érthessük meg a kereszt titkát, a te feltámadásod csodáját. Taníts bennünket egyre odaszántabb élettel szolgálni neked. Segíts, hogy hadd lehessen a mi életünk is imádkozó élet.

Köszönjük, hogyha eljön a mi halálunk órája is, ahogy te magad is átélted ott a kereszten, mi is hasonlóan, az Atya kezébe ajánlhatjuk magunkat.

Kérünk, taníts bennünket, segíts rád figyelni, a te jelenléted örvendeztesse meg lelkünket.

Ámen.


Igehirdetés

Az Úr Jézus Krisztus személyes imádságát, csendes imaéletét kutatva elérkeztünk ahhoz, amelyet valóban legutoljára mondott el, életútja legvégén, közvetlenül a halála előtt, a kereszten függve.

Megváltó Urunknak tehát a szó szoros értelmében is utolsó szavai voltak ezek: "Atyám a te kezeidbe teszem le lelkemet". Annak - hangsúlyos újra -, aki halandó volt, hiszen a bűneset utáni világba jött el, valóságos emberként, tökéletes ember. A százados hitvallása szempontjából, igaz ember. Az, aki ugyanakkor valóságos Isten is. Atyának szólítja a Mindenhatót. Márk evangélista leírásában a római százados hitvallása így szól: "Valóban az Isten fia volt". Ebből a szempontból az ő Isten volta hangsúlyos. A százados hite tanulságos, az evangélisták az ő hitvallásán keresztül is, már ott a kereszten éppen meghalt Megváltó emberi és isteni voltát egyformán hangsúlyozzák.

Jézus Krisztus, tehát mint Megváltó Isten, az Isten egyszülött Fia, a tökéletes ember halt meg és mondta ezeket a szavakat. Ján 19,30-ban az evangélista utolsóként ezt a kiáltását jegyzi le: "mikor azért Jézus elvette az ecetet, azt mondta: elvégeztetett és lehajtván fejét, kibocsátotta lelkét". Kiderül, hogy az ott leírt dicsőséges és diadalmas kijelentésnek a folytatásaként mondta Jézus ezt a csendes, mégis fennhangon mondott imádságát. Azaz elmondható, az ő győzelmi kiáltását. Minden erejét összeszedte és nagy hangon mondta el ezt az imádságot.

Elvégezte a földi szolgálatát, minden feladatát, hiszen az ő földi munkájának a csúcspontja a kereszten teljesedett be. Imádkozva munkálkodott, még a kereszten is, most pedig imádkozva hal meg. Jézus a kereszten imádkozva halt meg. Ami egész életében jellemezte őt, az valósul meg meghalásakor is. Ez megváltó munkájának egyrészt része is. Ez a munkája is hatással van a bűnösre, illetve a megtért bűnösre, a századosra, meg a latorra. De nemcsak munkája része ez, hanem az ő szolgálata befejezésének a vége. Ezért amikor ezt a mondatát kimondta csendben, noha fennhangon, megpihen, meghal.

Jellemző, hogy még az utolsó pillanatokban, az utolsó leheleténél is az ószövetségi próféciát teljesíti be a Megváltó. A Zsolt 31,6-ban olvasható: "Kezedre bízom lelkemet, te váltasz meg engemet, oh Uram, hűséges Isten." Nem veszítette el értelmét a szörnyűséges szenvedés miatt, teljesen tudatánál van, teste valóban erőtlen, gyenge, szíve már alig dobog, de a szelleme teljesen ép, lelke erős és ezért a Szentírás alapján hitvallást tesz az Istenbe vetett bizalmáról. Ezzel a bizalommal, hittel kifejezi, hogy ő megpihent, az Atya kezébe ajánlva életét.

S mivel nagy hangon jelenti ki, ezért lehetett hallani azoknak, akik ott voltak. Ez az utolsó, legutolsó szava is ilymódon munkálkodik, és hatással van a bűnösre, s a benne bízóra is.

Jézus Krisztus életének a legutolsó pillanatait is az imádság jellemezte.

Ha elmondható a kereszten mondott előző imádságára vonatkozóan, hogy közbenjáró imádság, akkor itt Jézus Krisztus győzelmes kiáltást mond, győzelmes diadalmas imádságot. Elvégzett mindent ugyanis, győzött, még a halál sem szakíthatja el őt az Atyától. Jézus utolsó szava tehát nem jajveszékelés, nem a haláltól rettegő ember könyörgése, hanem közvetlenül a halála előtt is, tudatos és erőteljes imádságot mond.

Spurgeon a Krisztus keresztfán mondott hét szava című könyvében egy énekből idéz: amíg a keresztények élnek, imádkozzanak, mert csak akkor élnek, ha imádkoznak. Ezzel a mondatával azt hangsúlyozza, hogy Jézus az imádságot ennyire komolyan vette és fontosnak tartotta. Még ott is, tudatosan az Atyát szólítja meg, de nem jajveszékelve, hanem hittel és teljes bizalommal. Amíg a szíve dobog, imádkozik. Amíg képes rá, könyörög. Újra alá kell húzni, hogy körülötte minden zajos, tombol a gonoszság, a teste elviselhetetlen fájdalmakat hordoz, egyre erőtlenebb. Ő azonban az utolsó erőfeszítésével is, amikor valami fontosat akar még mondani, legutoljára, akkor imádságot mond. Nem akadályozhatja őt semmi sem abban, hogy imádkozzon.

Ez igaz az ő követőire is. Milyen nagy kiváltság a hívő embernek, hogy függetlenül a helyzetétől, állapotától, a legutolsó pillanatban is imádkozhat, csendben beszélgethet mennyei Atyjával.

Jellemző, hogy Jézus Krisztus nem saját szavaival imádkozik, természetesen nem betanult imaszöveget mormol. Nem személyes imádságot mond, amit most éppen kitalált, hanem a Bibliából idéz. Itt nem annyira az a hangsúlyos, hogy beteljesíti az ószövetségi próféciát - benne igazán beteljesedik-, hanem az, hogy még a legutolsó mondatát is imádság közben a Szentírásból veszi. Ő nemcsak imádkozva élt, hanem igével élt. Az egész életét a Szentírásból vette, az alapján élte. Gondoljunk megkísértésének történetére, nem kezd vitatkozni a Sátánnal, nem egészíti ki, nem helyesbíti tévedését, mikor a Sátán érvelni próbál, hanem egyszerűen azt mondja: "meg van írva". És aszerint cselekszik.

Az Úr Jézus szerette az igét, tisztelte, aszerint élt, azt követte és ebből merített erőt, meg védelmet a maga számára, amikor szükség volt erre. Az igéből és az igével élt és ugyanez jellemzi az ő meghalását is, az igével hal meg. Nem tudja már olvasni a kereszten, de emlékezik rá. Emlékezteti magát és másokat, akik hallgatják. Elmondtuk, hogy a személyes imádság, a csendes imaélet az az Istennel való személyes kapcsolat legmélyebbike, és, hogy ez nem lehet Szentírás nélkül. Mert mi elmondjuk az imádságot, ő pedig az Íráson keresztül szólít meg bennünket. Az Isten egyszülött Fiánál ugyanez volt a jellemző még a meghalásakor is. A Szentírás szava, csendes imádsága együtt képviselte számára az Istennel való személyes kapcsolat lehetőségét. Mint ember ő is ezt élte meg tökéletesen. Ugyanaz a bizalom, reménység jellemezte őt, mint amilyent a zsoltáros átélhetett a 31. Zsoltár szerint.

Jézus Krisztus kifejezéseiben még személyesebbé válik ez a hit, ez a bizalom. Ő megváltoztatta a zsoltáros szavait. Erre joga van, hiszen ő Isten. Nem azt mondta, hogy "ó Uram, Istenem", hanem azt: "Atyám, a te kezeidbe teszem az én lelkemet". Természetesen a zsoltáros számára ez a kifejezés hordozta, hogy nemcsak ismeretlen Isten, hanem akivel személyes élő kapcsolatban van. Jézus azonban arra mutat ezzel az imádságával, hogy milyen kapcsolat lehet az, amikor ez az Úr, ez a hatalmas Isten mennyei Atya. Nemcsak Isten, Úr, hanem kegyelmesen szerető Atya. Jézus nem véletlenül választotta ezeket a szavakat: "Atyám, a te kezedbe teszem az én lelkemet". Ezzel azt mondta ki, hogy az az Isten az ő Atyja.

Lukács evangélista jegyzi le a fiatal Megváltó Úr történetét a templomban. Amikor Mária, meg a nevelő apja megtalálják végre a papok, doktorok között, akkor Jézus azt válaszolja keserű kérdésükre: "nem tudtátok, hogy nekem az Atyám házában kell lennem?" Vannak olyan kéziratok, amelyek így fordíthatók: "nem tudtátok, hogy nekem az Atyám ügyében kell lennem?" Az ügyében szó jelentése: feladat, kötelesség, dolog. A Károli fordítás azért írja ezt így: "Nekem azokban a dolgokban kell foglalatosnak lennem, amik az én Atyám dolgai." Az egyik kifejezésben az ő Atyjának hűséges, engedelmes szolgálata, a másikban az ő mennyei Atyjával való kapcsolata és élete. Maradjunk az utóbbinál. Már a gyermek Jézus is ezt élte meg, élte át, most pedig azt mondja: "Atyám, a te kezeidbe teszem le a lelkemet". A meghalása pillanatában az Atya kezébe, ami pedig halálát követi, szintén az Atyával való személyes kapcsolatot jelzi. Ez a reménység része. Akkor ott fiatal gyermekként, most a halál előtt állva, a szörnyűséges szenvedések között, a halál küszöbénél, már éppen majdnem átlépi, tudja, hogy már majdnem az Atyánál van, az Atya előtt áll, őreá bízza magát és tudja, hogyha meghal, akkor is ővele lesz. Mert ilyen személyes kapcsolatban van az Istennel.

De hogy-hogy az Atyánál? - kérdezhetnénk jogosan, ha arra gondolunk, pár perccel korábban azt a kijelentést tette: "én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?". Akkor most nem hagyta el az Isten? Természetesen igen. Amikor Jézus ezt a mondatot kimondta, akkor igazolta, hogy megtette mindazt, mint Megváltó, az Isten pedig elvégezte mindazt, mint szabadító Isten, ami a bűnös ember váltsága ára volt, ami a keserű poharat jelentette. Amikor a Gecsemáné kertben azt mondta: "Atyám, neked minden lehetséges (Márk evangéliuma), de ha lehet, múljék el tőlem ez a pohár", akkor ezt kérte: ha csak lehet, ezt ne kelljen átélni. Ne kelljen átélni a lelki halált, az Istentől való lelki elhagyatottságot.

Végig vele volt az Atya. Azt olvassuk a János 16,32-ben: "bizony eljön az az óra, sőt el is jött már, hogy szétoszoljatok mindegyikőtök az övéihez és engem egyedül hagyjatok. De nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van." Az övéi elhagyták, Péter meg is tagadta, de azt mondta nincs egyedül, az Atya vele van. A Ján 17-ben láthatjuk, hogy milyen személyes imádságot mond a főpapi imádságában, ott is Atyának szólítja az Istent. Még az első imádságát is a kereszten így kezdte: Atyám, bocsáss meg nekik. S három órakor a sötétség befejeződésével bekövetkezett a szörnyűség, amitől rettegett a Gecsemáné kertben, de győztesen megharcolta imádságban. Elhagyta az Isten. Végrehajtatott az ítélet.

Mégis azt mondja ezután: "Atyám, a te kezeidbe teszem le lelkemet". Mi történt? Azt az áldozatot, amit Jézus bemutatott, az Isten elfogadta. Jézus elvégezte, a mennyei Atya elfogadta. Az ő szava ezért hangzott el dicsőségesen. Jézus, az egyszülött, feláldozta magát és ezt az ő helyettes áldozatát elfogadta az Isten.

Itt megint a váltság titkáról van szó, hogy valaki meghal egy másik helyett, és ezt elfogadja az, akinek joga van ítélni, ezért a másiknak megkegyelmez. Ez a helyettes áldozat titka. Jézusnak ez a kijelentése azt jelenti, hogy mivel ő elvégzett mindent, mint engedelmes Fiú, engedelmes volt haláláig, a kereszthalálig, ezért az Isten felmagasztalta őt, ami a feltámadáskor lesz dicsőségesen látható. Így Jézusnak ez az imádsága azt is jelzi, hogy az Atya elfogadta az áldozatot, amit bemutatott. Számunkra pedig azt jelzi, hogy elvégeztetett mindaz csakugyan. Senki nem mondhatja azt, hogy igen Jézus csinált valamit, de az nem volt teljes és tökéletes. Ezért képtelenség a mise áldozat, hogy újra meg kell áldozni Jézust. Nincs rá szükség és nem is szabad, hiszen ő egyszer, s mindenkorra megtett mindent. Éppen ez az imádsága is igazolja.

Mit mondott a latornak? "Még ma velem leszel a paradicsomban". Majd: "Atyám a te kezedbe teszem a lelkemet." - Jézus tehát tudta hova kerül meghalása után. Természetesen ez az áldozata nemcsak helyettes volt, amit elfogadott az Isten érettünk is, ránk vonatkoztatva is, hanem önkéntes áldozat is. Itt megint imádsága segít: "Atyám, a te kezedbe teszem lelkemet". Hangsúlyos az ősi szöveg szóhasználata, amit a Károli fordítás a másik evangéliumban rendkívül jól ad vissza: "kilehelte lelkét". A kilehelte lelkét kifejezés azt jelenti, hogy valamit aktívan cselekszik, amikor mindenki más átél valamit szenvedőleg. A bűnös embernek meg kell halni, ha akar, ha nem. Jézus viszont önként halálba adta magát, nemcsak a lelki halálba, hanem a testi halálba is. A biológiai halált is önként vállalta magára. Nem véletlenül mondta: "nekem van hatalmam letenni az én életemet és van hatalmam utána újra fölvenni".

A Gecsemáné kertben eldöntött akarata, hogy vállalja a halált, jelentette a biológiai halált is. Amikor azt mondja: "Atyám, a kezedbe teszem le lelkemet", majd kilehelte lelkét, meghalt, akkor ezt az aktív cselekvést végzi még a halállal szemben is. Ezért nem mondható az, hogy őt legyőzte a halál. Ő lépett be a halál állapotába azért, hogy azt legyőzze. "Nálam vannak a pokolnak és mennynek kulcsai" - mondja már dicsőségesen a mennyben.

Itt is fontos, hogy azért vállalta a biológiai halált, hogy helyettünk és érettünk még ezt is átélhesse. Ez ellenmondásnak tűnik, hogy átélni a halált, mégis rendkívüli módon kifejező. Helyettünk és érettünk. Ezért van az, hogy akik az Úr Jézus visszajövetelét itt a földön élve élik meg, nekik nem kell átmenni a testi, a biológiai halálon, átváltozik a testük egy pillanat alatt, mert Jézus megszabadított a testi haláltól is. Akik pedig az Úréi vagyunk, a testi halálunknak, meghalásunknak is van értelme. Annyira, hogy Pál apostol azt mondja, ő kívánja ezt a meghalást, mert tudja, hogy mi jön utána. Nem kell félnie a hívőnek többé a haláltól, mert Jézus, a Mester átment ezen. Ezért igaz a 23. Zsoltár abból a szempontból is, hogy a halál árnyéka völgyében is ott van ő, hiszen átment rajta.

A feltámadás reménysége is érthető ebben a kifejezésben. Egy másik helyen a Szentírás azt írja, hogy az Atya föltámasztotta őt (Rom 4,24): "De nemcsak ő érette íratott meg, hogy tulajdoníttatik néki igazságul, hanem mi érettünk is, a kiknek majd tulajdoníttatik, azoknak tudniillik, a kik hisznek Abban, a ki feltámasztotta a mi Urunkat, a Jézust a halálból". A 2Kor 4,14-ben hasonlóan erről van szó: feltámasztotta őt az Isten, az Atya a Szentlélek által a halálból. Jézus is feltámadt abban az értelemben, hogy ő mint Isten nem lehetett a halál rabja, de a mostani üzenetben ez a hangsúlyos: feltámasztotta őt az Isten. Ezért tette az Atya kezébe a lelkét, tudta, hogy a teste meghal, ahogy mindenki más, aki tapasztalja a biológiai halált átéli ezt. De nem szűnt meg létezni. Nem a görög filozófiai értelemben, a plátoni gondolatok szerint, hanem a bibliai értelemben, amikor arról van szó, hogy a halál mégis csak szakadást idéz elő valaminél, ami egységet alkot. Hiszen test és lélek egysége az ember. A halál azonban ezt szétszakítja, de nem szűnik meg létezni a személyiség. Jézus ezért mondta: Atyám, a te kezedbe teszem le a lelkemet. Az én életemet. Tudta, hogy a harmadik napon feltámasztja őt a Lélek ereje által az Isten.

Imádsága tehát nemcsak az ő jelenére nézve volt fontos, hanem a jövő szempontjából is. A feltámadás élő reménysége fogalmazódott meg itt. Ezért a feltámadása fényében az ő imádsága jól jelzi, hogy miben lesz része mindenkinek aki esetleg átéli a testi halált is hívő emberként.

Miben lesz részünk? Jézusnak ez az imádsága is hatott. Kimondta hangosan, ezért hatással volt sokakra, még ránk is. Fontos jellemző, hogy Jézus nemcsak abban változtatta meg az ősi idézetet, hogy "én Uram, én Istenem", helyett azt mondta: "Atyám", hanem volt egy rész, amit tudatosan nem idézett. Az ősi prófécia így szól: "kezedre bízom lelkemet, te váltasz meg engemet". Jézus ezt nem mondta, hisz ő a Megváltó. A zsoltáros átélte, hogy a legnagyobb bajban, még a halál közelében is, ha odakerülnék, megvált engemet az én Istenem. Megjegyzendő, hogy a zsoltár akkor és ott elsőrendűen nem az ő meghalására vonatkozott, hanem az életében tapasztalható bajokra és nehézségekre. Természetesen igaz lehet, hogy azután készült a zsoltáros is -Dávid - meghalni. Jézus egyértelműen erre hivatkozik, amikor idéz.

Nagyon fontos, hogy Jézusnak át kellett menni a meghaláson. Jézusra nem lehetett az igaz, hogy kimondta imádságos hitvallását, és utána nem kell meghalnia, nem kell eltemettetnie, hanem ezt olvastuk: "ki lehelte lelkét", meghalt. Mert ő így győzte le a halált. Fontos tehát, hogy nem folytatta, te váltasz meg engemet. Illetve ez az ő kiszabadulása a halálból majd a feltámadásban teljesedett be. De így van hatással ránk is, akkor is, ha netán akármelyikünk, akár ma este eljut arra a pontra, hogy át kell élni a meghalást, a halál küszöbének átlépését.

S így válik hangsúlyossá, hogy ez az imádsága is példa. Ő önként vállalta a meghalást. Mivel mi bűnösökként születtünk erre a világra, nekünk, ha akarjuk, ha nem, egyszer meg kell halni. Kivéve, ha Jézus hamarabb visszajön. Hitben fogadjuk őt, a benne bízó, aki elfogadta már a kegyelmet. A megtért bűnös azonban másképpen tud meghalni is, amikor Jézus Krisztusnak ezt az imádságát, mint példát maga előtt látja. Ilyen szempontból jelentősége van annak, hogy a lator, amelyik megtért még nem halt meg, amikor Jézus ezeket a szavakat kimondta.

A haldokló hívő ember élete utolsó leheletével is imádkozhat, talán éppen ezt a mondatot. Akkor ugyanis a mi életünkben is megvalósulhat, hogy az imádság és az ige, a Szentírás együtt valósítja meg számunkra még abban az utolsó másodpercben is az élő Istennel való szeretetkapcsolatot. Ezért nagy kérdés, hogy valaki így éli-e le az életét. Mert az nem úgy van, hogy soha életemben nem tapasztalom és nem élem át a személyes imádság, csendesség áldott élményét az Istennel, hanem majd a halálos ágyon valamikor. Meglehet térni még a halálos ágyon is. De látnunk kell, hogy mennyivel másabb az, amikor valaki már életében, fiatalkorától fogva tudja mit jelent Istennel imakapcsolatban lenni, imaéletet élni. Akkor, amikor eljön az utolsó óra, perc, másodperc hasonlóan gyakorolhatja.

A 31. Zsoltár éppen erről szól, hogy életünk bármilyen nehéz helyzetében elmondhatjuk Istenem, Uram, Atyám a te kezedbe teszem le most az életem, mert baj van, nehézség van. De maradjunk a legnehezebbnél, az utolsó másodpercek az életünkből. A hivő ember ilyenkor azt mondja ki, hogy tudja kinek a kezében van, még a halál sem ragadhat ki belőle. Lesz egy idő, amikor már a szerettünk keze érintését sem érezzük, amennyiben otthon halunk meg, és fogják a kezünket, már nem érezzük, már csak imádkozni tudunk. Az is lehet, hogy valaki a kórházi ágyon fekszik egyedül, elhagyottan. De ki tudja, hogy milyen módon ér utó bennünket a halál. Nincs ott semmilyen kéz, amely segítsen az utolsó percekben, hogy a hívő ember tudja, hogy az Isten keze ott van, megragadott engem, tart.

A meghalásunk azt jelenti, hogy egyik kezéből áttesz a másikba. Az egyik keze azt jelképezi, hogy itt a földi életben tart és velem van, a másik pedig, hogy azután a másodperc után tart és velem van. Mert a hívő embert is ugyanaz a gyermeki bizalom jellemzi: Atyám! Jézusért mondhatjuk ki: Atyám, én is a te kezeidbe teszem le a lelkemet.

Sőt, ha esetleg majd akkor eszünkbe jutnak a vétkek, a bukások, talán még az is, hogy nincs lehetőségünk valakitől bocsánatot kérni, pedig emlékszünk, hogy megbántottuk és nem rendeztük, tehát midőn még a bűnön keresztül is kísérthet és támadhat a gonosz abban az órában, akkor is tudhatjuk, hogy én az Istené vagyok, én az övé vagyok.

Reformátorok haláláról írták le, hogy az utolsó mondataik között volt az is: én bűnös vagyok. Átérzik a szörnyűséget, de akkor is tudják, hogy a kegyelem tartja őket.

Ez nem kétségbeesett kiáltás volt, hanem hitvallás. A mi esetünkben is igaz tehát , a halál utáni életünk reménységét valljuk meg ekkor és a feltámadásba vetett hitünk reménységét: "még ma velem leszel a paradicsomban". S az is, hogy amennyiben a haldokló hívő kimondja azt az imádságot, talán hangosan, esetleg az utolsó szavaként, akkor ugyanaz történhet, mint Jézusnál, az is hatással lehet. István vértanú hasonlóan beszélt, nemcsak megbocsátott és kérte a bocsánatot, közbenjárt, hanem ő is elmondta, hogy az Úr kezébe teszi le a lelkét. Saulus ezt is hallotta.

Az imádság ilyen módon hitvallássá válik, s ezért mások megtérhetnek általa. Vannak közöttünk olyanok, akik imádkoznak szeretteik megtéréséért, és úgy éri őket az utolsó óra, hogy nem tértek meg. Lehet, hogy majd az utolsó szavak, vagy az a helyzet, az a mód, ahogyan meghalunk, válik szeretteink számára bizonyságtétellé.

A százados azután tért meg, miután Jézus ezt is kimondta. Ami így a latornak reménység volt, a századosnak megtérésre vezető hitvallás, bizonyságtétel.

Ennek a fényében elmondható, hogy Jézus Krisztus személyes imádsága teljes mértékben, egész életünkre nézve példa. Az ő imádságának kezdete, ahogyan ő munkálkodik és az ő életének a végén is, mindezt gyakorolhatja a hívő ember, mint Isten gyermeke.

Jézus Krisztus egész életét az imádság hatotta át. Ő imádkozva élt, imádkozva végezte a szolgálatát, végezte el, és imádkozva halt meg.

Egyszer rólunk is elmondhatják majd, azok, akik látnak bennünket hívő emberként meghalni, imádkozva élt, imádkozva végezte a szolgálatát, s imádkozva halt meg.


Imádkozzunk!

Magasztalunk téged, mennyei Édesatyánk, hogy egyszülött Fiad, az Úr Jézus átélte a testi halál borzalmait is. Nem is tudjuk megköszönni, hogy mit jelent számunkra, hogy őt hagytad el érettünk és helyettünk, s ezért van bocsánatunk. Az is olyan csodálatos számunkra, hogyha eljön majd meghalásunk ideje, akkor is tereád nézhetünk, meg őrá és tudhatjuk, hogy legyőzetett a halál. Halál, hol a te fullánkod? Pokol, hol a te diadalmad?

Urunk, hálát neked, amikor láttunk így meghalni hívő embereket, hogyha így vehettünk búcsút szerettünktől és lehetett számunkra az ő meghalása is bizonyságtétel.

Szeretnénk azt is megköszönni, Urunk, ha valaki úgy tért meg közülünk, hogy látta szerettét meghalni és hallotta utolsó szavait.

Köszönjük, hogy akármelyik bűnös ma is megtérhet a századoshoz hasonlóan, ha látja a Megváltót és hallja az ő kegyelmét.

Kérünk téged, hogy tudjunk így képviselni, amíg élünk és szolgálunk neked, s majd amikor eljön halálunk órája szintén.

Könyörülj meg rajtunk, akiknek nehéz hordozni a gyászt, akiknek nehéz elfogadni, ami történt. Hadd tudjunk arra nézni, hogy szeretteink, akik hitben haltak meg, boldogok.

Kérünk, segíts a feltámadásra és segíts a halál utáni élet bizonyosságára tekinteni most. S ha esetleg elhagyatottak leszünk, vagy már talán most is azok vagyunk, hadd érezhessük át, hogy a te kezed tart bennünket, ott vagy mellettünk. Ugyanakkor segíts nekünk az elhagyatottak mellé odaállni.

Kérünk, segíts meg bennünket, segíts hordoznunk azokat a terheket, amiket a te szolgálatodban hordozni kell. Könyörülj meg rajtunk, hogyha egyszer éppen temiattad kell halált halnunk, azt is örömmel tegyük.

Köszönjük, hogy semmi és senki sem választhat el bennünket tőled. Szeretnénk ilyen imádkozó életet élni, amilyenről ma hallhattunk. Szeretnénk imádkozva szolgálni téged, és ha majd eljön halálunk órája, imádkozva meghalni.

Ámen.