PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2003. november 02.
(vasárnap)

Varga Róbert


AMI A HÁTUNK MÖGÖTT VAN


Alapige:Fil 3, 13-14

"Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért."


Imádkozzunk!

Úr Jézus, köszönjük ezt az újabb lehetőséget és alkalmat, hogy színed elé engedsz minket, megszólítasz bennünket, a te üzeneted elkészült a számunkra, s a nyomorult, töredékes, emberi beszéden keresztül te, a mindenható Isten megérintheted a mi szívünket, átrendezheted a mi gondolatainkat, átformálhatod az egész életünket.

Urunk, hadd legyen ez a mai, esős reggel ilyen csendes találkozás veled, amikor te beszélsz, mi pedig hallgatunk.

Köszönjük, Urunk, ha mi is beszélünk, s vallunk neked, akkor te azt meghallgatod, eltörlöd a mi álnokságainkat, és a mi vétkeinkről többé nem emlékezel meg.

Úr Jézus, köszönjük neked azt, hogy amint vagyunk, nyomorúság alatt vagy éppen gyászban; betegen vagy éppen örömteli szívvel, te hívsz, vársz és elfogadsz minket. Adj veled való szent találkozást.

Ámen.


Igehirdetés

Pál apostolról azt olvassuk az Apostolok cselekedeteinek könyvében, hogy rájött arra élete egy pontján, hogy amit ő jónak gondolt, az Isten szerint nem volt az. Amit meg rossznak gondolt, az pedig Isten szerint jó volt.

A most felolvasott részben pedig ezt mondja, hogy: "Én nem gondolom, hogy már elértem a célt", de két dolgot teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtem, amit pedig Isten, mint célt jelölt ki előttem, nekem, annak eléréséért pedig futok.

Ha valamennyire ismerjük az ő életét, akkor tudjuk, hogy harcban és nehézségben bővölködő élet volt. Milyen jellemzői voltak? Hogyan élte át azt a futást, amire Isten hívta el, s hogyan haladt végig azon a pályán, amit Isten rendelt a számára?

Az első, amit látunk ma reggel, az az, hogy Pál mert emlékezni. Hálás volt mindazért, ami az életében történt. S ebben benne van a jó és a rossz egyaránt. Még a bukásait sem zárja ki ebből, mert ugyan Isten megengedte, hogy elbukjon, de mint hívő ember, később megértette azt, hogy még a bukásai is a javát szolgálhatják.

Olyan félelmetes olvasni azt az Apostolok cselekedetei 8-9. fejezetében, hogy gyűlölettől lihegve üldözte Krisztus követőit. Még Izráelen kívül is, Damaszkuszban is szerette volna elfogni őket, de nem szépít semmit. Megmondja, hogy ez volt a szívemben. Jónak gondoltam, amit teszek. Isten pedig megítélte ezt a cselekedetemet. Tanult a hibáiból, és tanult a megvallott bűneiből is. Tudja, hogy még a bukását is azért engedte meg Isten, hogy tanuljon belőle, és még engedelmesebben akarjon Istennek szolgálni.

Vajon mi tanulunk-e a hibáinkból, a megértett, meglátott bűneinkből, annak a következményeiből, a bukásainkból, vagy pedig csak menekülünk azokból? Vállaljuk azt, hogy szembenézünk azokkal, és odatesszük Isten elé, és kérjük rá a bocsánatot?

Vajon mi valósul meg az életünkben abból, ami Pálra jellemző volt? Mert emlékezni, és mert tanulni. Ha őszinték vagyunk, mi is azt mondhatjuk, hogy tulajdonképpen szüntelenül előfordul velünk, ami vele, hogy bukunk, hogy elesünk, hogy megfáradunk, hogy elfáradunk, hogy szomorúság tölti meg a szívünket, amikor szeretnénk szolgálni Istennek hűségesen, és azt látjuk, hogy ez nem mindig sikerül.

Hányszor vagyunk mi is úgy, mint Pál, aki maga akarta eldönteni, hogy mi az Isten szerint való jó. Pontosan ezért cselekedte azt, ami nem volt jó, és nem volt helyes. Isten mindig megtisztítani akar minket, és nem büntetni. A bűn büntetését Jézus hordozta el. Jézust büntette meg a mi bűneinkért Isten. Jézusra tette rá a mi vétkeinket ott a golgotai kereszten. Ezért a hívő ember, az Istenben bízó ember naponta hálát adhat, hogy nekem nem kell már a bűnöm miatt, az Isten nélküli életem miatt elkárhoznom, elpusztulnom. Egy bűnért csak egy büntetés jár, ez az Isten igazságos mércéje. Az embereknél nem így van, de Isten igazságos. Egy bűnért egy büntetés jár. Ha valaki Isten nélkül él, akkor a kárhozat büntetése éri utol. Ha valaki az egész, istentelen, elrontott életét Jézus Krisztusra ráhelyezi, elfogadja a megváltást, akkor érte is igaz lesz a helyettes áldozat. Jézus meghalt a bűneimért. Meghalt értem. A bűnt megbüntette rajta, benne Isten. Én akkor szabad vagyok.

Pál egész életútja bátorítás lehet a számunkra. Azt mondja, hogy nem mondom, hogy elértem, de futok Isten segítségével egyenesen, azon az úton haladok, amit Ő kijelölt a számomra.

A második, amit megtudunk Pálról, hogy egy elhatározás született meg benne. Azt mondja, hogy egyet cselekszem. Eldőlt a szívében, hogy többé senki másnak nem akar engedelmeskedni, csak Jézus Krisztusnak.

Sok jó tanácsot kaphatunk mi hívő testvérektől is, meg néha nem jót is, mert csak ember a másik is, és tévedhet. De igazán olyan tanácsot, ami az Isten szerint való, azt csak maga Isten adhat, ha Őt kérdezzük, és tőle érdeklődünk, és hozzá fordulunk. Ha valaki ezt határozza el, hogy semmi mást nem akarok, mint végigfutni azon a pályán, amit az Isten kijelölt a számomra. Azt mondja a Biblia, hogy a bolond sem téved el ezen az úton. Melyikünk bolond itt? Senki nem mondja ezt magáról. Azt mondja Isten igéje, hogy amit az Isten jelölt ki, az az út, az a pálya olyan, hogy azon még a bolond sem téved el.

Ha pedig valaki Isten nélkül akar futni, az legfeljebb futkározás lesz, össze-vissza, mint amikor a cickány menekül valami elől. Hol ide fut, hol oda egészen gyorsan, hogy ne kapják el. S arra rádől az egész élete, vagy egész istentelen élete, mint ahogy Pálra is rádőlt ott a damaszkuszi úton. Üldözi Krisztus követőit, gondolván, hogy milyen nagy jót cselekszik. Még papírja is volt rá, hogy megteheti. S rádőlt az egész élete: Azt hittem, hogy jót teszek, s közben gyűlöletes dolgot cselekedtem Isten előtt. Meglátta önmagát, alázattal bűnbánatot tartott, és innen kezdődött a változás igazán az ő életében.

Annál világosabban látja valaki Jézus tisztaságát, minél inkább meglátja a saját, sötét, indulatos természetét, és bűnös életét. Pál szívében eldőlt, hogy csak azt akarja cselekedni, amit Isten akarataként megértett.

Hogyha valakinek a készség nincs erre ott a szívében, akkor kaphat bármilyen segítséget, biztos, hogy nem tudja végigfutni azt a pályát, amire Isten szánta.

Azt mondja Pál: nem mondom, hogy tökéletes volnék, egyet cselekszem, ami az istentelen múltamat illeti, ami a hátam mögött van, ami feledésre méltó, azt elfelejtem. Amit Isten odaadott elém, mint célt, annak nekifeszülök. Pál Krisztus jó futója akart lenni. Ennek rendelt mindent alá. Ezért felejtett, amikor felejteni kellett, és ezért emlékezett, amikor emlékezni kellett.

A Krisztusban bízó embernél ez tényleg működik. Emlékezik, amikor emlékezni kell, és felejt, amikor felejteni kell. Azt mondja, hogy a mögöttem lévőket elfelejtve. Nagy ajándék az, hogyha valaki ezt megérti, és e szerint cselekszik.

Ezekben a napokban különösen fontos az, hogy merjük, tudjuk és akarjuk a múltat letenni Isten kezébe. Elengedni azokat végleg az Ő kezére, akiket el kell engednünk akkor is, ha nagyon hiányoznak, mert már nincsenek közöttünk. Akkor is bízhatunk Isten szeretetében, hogy nem a semmibe engedtük el őket, hanem Isten kezére.

Nem elfelejteni kell a mi halottainkat, hanem egyszer és mindenkorra Isten kezébe tenni. Ott vannak a legjobb helyen. Adjunk hálát az ő életükért Istennek, s tegyük oda őket végleg Isten hatalma alá. Ezt nem könnyelműen és kívülállóként mondom, hanem olyanként, aki ugyanezt átélte nem régen. Miközben minden este szolgáltam itt az evangélizációs héten, aközben haldokolt édesapám a kórházban. Mire befejeztem a hetet, addigra ő is befejezte az életét. Oda kellett tennem Isten kezébe azt is, hogy vajon, mikor este innen elmegyek, életben találom-e még vagy nem? Tegyük oda azokat Isten kezébe, akiket szeretünk, akik még élnek, és hagyjuk a holtak további sorsát a mindenható Istenre.

De nemcsak a halottainkat kell elengednünk, hanem ha az Istentől kijelölt pályán futunk, akkor sok minden mást is: az önigazultságot, a gőgöt, a büszkeséget. Minden vélt és valós jó tulajdonságunkat. Minden tudásunkat, megszerzett intelligenciát, szellemi és anyagi javainkat egyaránt. Mert nagyon sokszor - ha ezekre mi büszkék vagyunk -, és ez a lényeg, és sokszor Isten helyére kerül, akkor ez mindenképpen akadályoz minket Krisztus követésében, a futásban.

De ott kell hagynunk azt is, hogy azt gondoljuk magunkban, magunkról, s aztán néha meg is mondják némelyek, hogy tökéletesek vagyunk. Hogy valaki azt gondolja, hogy már tökéletes. Nincs szüksége tanításra, intésre és bátorításra sem. Már semmi újat nem tud tanulni, hiszen ő perfekt, befejezett, tökéletes. Tökéletes keresztyén. Még ilyet is hallottam, hogy tulajdonképpen Istennek hálásnak kellene lennie azért, hogy ő szolgál neki, mint tökéletes keresztyén. Pedig Isten azt akarja, hogy egyre alázatosabbak legyünk. Olyanok, akikkel öröm együtt lenni, együtt lakni, és együtt élni.

Olyan jó, ha a hívő emberek megszabadulnak attól a buta gőgtől, hogy ők már tökéletesek. Azt mondja Pál: "Én nem mondom, hogy már elértem." Én futok. Bukások közepette is, felállok, újra nekifeszülök, újra futok. Elbukom, bocsánatot kérek, felállok, s megyek tovább.

Azt mondta valaki, hogy a hívő ember esik, akkor mindig már egy kicsit tovább áll fel, legalább olyan távról, amilyen magas, mert nem ugyanonnan kel fel, ahova elesett. Még a bukás is előbbre viszi.

Pál azt mondja: "Nem mondom, hogy elértem, de egyet teszek, ami előttem van, annak nekifeszülve futok." Ha pedig Isten ilyen tökéletlen eszközt is fel akar használni, mint amilyenek mi vagyunk az Ő céljai építésében, és országa építésében, akkor ezt tegye úgy, ahogy Ő ezt jónak látja.

Ott van-e bennünk az az elhatározás, hogy ami nem Isten szerint való, az elmúlt hét során nem Isten szerint való volt, azt most leteszem?! Itt hagyom nála, előtte. Ami mögöttünk van: kudarc, remény, vágy, eredmény kerüljön Isten kezébe. Maradjanak itt a rossz szokásaink, a depresszióra való hajlamunk. Pál nagyon jól tudja, hogy messze van ő még attól, hogy tökéletes legyen. De ez nem elkeseríti, ez bátorítja. Azt mondja, hogy nem a könnyebb felé akarok hajolni, hanem a nehezebb felé. Nem kinyúlok és feladom, hanem felállok, és futok. Miért a könnyebbet választjuk a legtöbb esetben? Miért nem vesszük fel a harcot, és miért nem kérjük Isten segítségét? Uram, alig vonszolom magam. Segíts, hogy felálljak, s tudjak tovább futni. Őt ez még inkább arra serkentette, amit magával kapcsolatban is meglátott; igyekszem célegyenest. Nem feladom, hanem igyekszem jobban csinálni.

Könnyebb feladni valamit, mint felvenni a harcot. Könnyebb kimondani - amit szintén valaki mondott -, hogy rajtam már az Isten sem tud segíteni. Vagyis - mert ez azt jelenti - Isten, ne nyúlj hozzám! Ne avatkozz bele az életembe! Ne akard már nekem megmondani, hogy mi a jó, meg mi a rossz! Majd eldöntöm én. Rajtam már az Isten sem tud segíteni. Ez nagyon súlyos istenkáromlás. Kizárja Istent az életéből, s ennek meg is lesz a következménye.

Pál azt mondja az 1Kor 9-ben: "Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél. Úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág." Valaki egyszer azt mondta, amikor lövészetet tanított: "Fiam, mindig a célon a szemed!" Csak úgy lehet beletalálni. Nem? Ha összevissza lövöldözik valaki, még talán egy repülőt is eltalálhat. Károkat okozhat. Nem összevissza. A célon a szemed. Krisztus a cél, s Krisztus az, aki vezeti a hívő embert.

Itt, amikor azt mondja, hogy nem úgy futok, mint aki bizonytalan célra néz, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág. Itt a tusakodás szónál - amit mi is ismerünk - az áll, hogy agonizálás. Mint aki tusakodik azért, hogy kapjon még egy kis levegőt, hogy tovább tudjon futni, tovább tudjon élni. Nincs már messze a győzelem. Most feladhatnám, már alig bírom, mint az első maratoni futó. Megfutotta a negyvenkét kilométert, aztán vett egy nagy levegőt, kimondta, hogy győztünk, összeesett, és meghalt. De végigfutotta a távot. Az ő emlékére futnak azóta is ennyit. Végigfutotta. Kimondta azt, amit ki kellett mondania. Végrehajtotta a feladatot, aztán jöjjön, aminek jönnie kell.

A hívő ember is fut, és nem mindegy, hogy hogyan, és nem mindegy, hogy miért. Aki egyszer odaadta a szívét Jézusnak, az nem akar már nélküle döntéseket hozni, terveket tervezni, megházasodni, vagy gyermekeket nevelni, csak az Isten akarata szerint. nem úgy összevissza intézi a dolgait. Futkározik innen oda, onnan ide. Tanácsról tanácsra, tanácsostól tanácsosig, csak éppen az Istent nem kérdezi.

Sokan futnak ám, de vajon mindnyájan befutunk a célba? Ott leszünk az Istentől adott örök életben? Pál futására, a hitben járó ember futására az is jellemző, hogy csak úgy akar futni, hogy az szabályszerű legyen. Megtartva Isten szavát, törvényét.

Azt mondja a Szentírás, hogy ahol az Isten Lelke van, ott van a szabadság. Aki Krisztussal, kéz a kézben fut, az szabad ember. Szabad szeretni mindenkit, még az ellenségét is. Az nem akarja többé Jézust megkerülni semmiben. Nem akar szabálytalankodni. Jézus a juhok ajtaja. Ott akar bemenni mindig, és nem kiskapukat keres. Na, még itt bepréselem magam. Ugyan mást mond a Biblia. Például, hogy ne legyen hívő hitetlen házasságban egymással, ne házasodjanak úgy össze. Más, ha már benne élnek, és az egyik megtér. Mi köze hívőnek hitetlenhez előtte? Akkor én nem keresem a kiskaput. Ha azt mondja, hogy becsületesen adózzak; add meg az államnak, ami az államé, Istennek, ami az Istené, akkor mind a kettőt megadom. Az, hogy hogyan lesz, az egy másik kérdés. Rábíztam Istenre. Ő hordozza a pályámat, Ő jelöli ki az utat. Majd csak megtart és eltart. Nem mindenünk úgy van, hogy kaptuk az Istentől? Mid van, amit nem úgy kaptál volna?

Az, aki fut Krisztussal, sem a munka kérdésében, sem a pénzkérdésben, sem a jövőre nézve, sem a testi dolgokban, soha nem akar az Isten nélkül dönteni. Az Istennek engedelmeskedni akar, és nem megkerülni Őt. Tudja, hogy aki kiírta a versenyt, az szabja meg a feltételeket. Az Isten törvénye szerint akar élni. Jézus azt mondja, hogy az én parancsolataim nem nehezek. Az szabad arra, hogy lemondjon, ha kell, az elismerésről, pénzről, hatalomról, a férj vagy a feleség a jogairól. De hiszen jogom van hozzá! Persze. Mindig élni kell a jogainkkal? Tessék belegondolni, ha csak az állam, a hatalom mindig, minden jogával élne, kőkeményen velünk szemben, hova jutnánk?

Amikor megállított a rendőr a forgalomban, s mindig élt volna a jogával, mi lett volna velünk? Hova jutottunk volna? Ha mi nem tartjuk be a szabályokat, akkor aratjuk annak a következményét.

A harmadik, aki Jézussal fut, az Jézushoz szabja az életét. Sőt annak már Jézus szabja meg, ahogyan Ő akarja, az életét. Azt mondja Jézus, hogy én betölteni jöttem a törvényt, és nem eltörölni. Betölteni jöttem a törvényt. Ezért nem igaz az, amikor sok hívő ember azt mondja, hogy olyan szabad vagyok, hogy bármit megtehetek. Nem igaz. Üljön le nyugodtan akkor a vasúti sínre. Ne törődjön vele, hogy jön a vonat! Kicsiségekkel nem kell foglalkozni. Ha ő szabad mindenfajta törvénytől? Nem így van. Úgy vált szabaddá, hogy a Krisztus rabszolgája, hogy aláveti magát önként, szeretetből az Isten tökéletes törvényének. Azt mondja Jézus, hogy a törvény betöltése a szeretet. Az, hogy szeretem mindazt, mindenkit, akit Isten rám bíz, mellém ad, aki ott van velem.

Egy törvény alá nincs vetve, a kárhozat törvénye alá. Az alól kiveszi Isten. Aki hitre jut, azt többé a kárhozat nem éri. Az megmenekült. Ezt jelenti az üdvösség. Nem ér utol az Isten jogos ítélete. Miért? Mert a Jézusba vetett bizalmam és hitem által kivon ez alól az Isten. De a cselekedeteit a hívőknek is meg fogja ítélni a mindenható Isten.

Az 1Kor 9-ben azt olvassuk: "Egy futó nyeri el a versenypályán a győzelmi koszorút. Úgy fussatok, hogy elnyerjétek, aki versenyben vesz részt, mindenben önmegtartóztató (1Kor 9.)." A sportolók - mondja Pál - hervadó koszorúiért. A hívők hervadhatatlan koszorúért futnak.

Mi mindenre képesek a sportolók azért, hogy egy versenyt megnyerjenek, hogy fel tudjanak készülni az olimpiára. Most folyik ez a felkészülés, hogy ott is nyerni tudjanak. Mennyire képesek magukat megsanyargatni! Ehhez képest hány hívő ember élete olyan, mint az ámokfutóé. Fut összevissza. Úgy hoz döntéseket, hogy nem beszéli meg Istennel. Kapkod. Semmi rend vagy rendszer nincs az életében. Ahogy esik, puffan. Nincsen rend, rendszeresség, kitartás, igazi, bátor futás, örömteli futás az életében. Nincs rendszer, fegyelem, alkalmazkodás, mert nincs önmegtartóztatás, mert nincs igazi engedelmesség. Csak úgy futkározik - ahogy szokták mondani.

Pál azt mondja: A testem megsanyargatom, félreteszem, kivetem mindazt, ami lehúz, ami eltérítene, ami akadályozhat a Krisztus követésében.

Az edzett testű ember nagyon sok fizikai megpróbáltatást túlél, kibír. Másképpen, mint az, aki nem edzi a testét. Az úszó vagy a futó, ha győzni a akar, hajnalban felkel, s leússza, lefutja azt a távot. Nem eszik akármit. Megválogatja, hogy mit eszik meg, s abból mennyit, és hogy mennyit pihen. Nagyon fontos kérdés ez.

Előttem van, a Tűzszekerek című filmben az egyik főszereplő, aki Krisztus katonája is volt. Mi mindent megtett azért, hogy győzzön, s mégis milyen örömmel sanyargatta meg magát. Milyen szabad volt, és nem futott vasárnap akkor sem, ha a királyi felség parancsolta. Nem. Mert Istennek kell inkább engedni. És miatta megváltoztatták a dolgokat, mert ő azt mondta, hogy azon a napon nem fogok futni, mert Isten törvénye tiltja.

Milyen örömmel futott később, s vette a győzelmet, s maradt szabad arra végig, hogy abbahagyja fizikai értelemben a futást, a versenyzést, amikor Isten arra hívta el. Mert szabad volt. A rendszeres edzés, a rendszeres közösség, az állandó életközösség Jézussal a lelki erőnlét forrása. A rendszeres evés, a lelki táplálék, a Szentírás, az igehallgatás. A rendszeres gyakorlás, az engedelmesség a hitben, az tesz minket gyakorlott, hívő emberekké. Ha újra és újra gyakorlom az engedelmességet. Ha ott van a napi ige a szívünkben, akkor a napi nehézségeket is kibírjuk. Akkor azt is kibírjuk, ami holnap vár ránk, amikor bemegyünk a munkahelyünkre, s ott lesz egy papír, vagy behívat a főnök. S közöl valami olyat, amit nem szívesen hall az ember. Isten bátoríthat, vigasztalhat és felemelhet.

A hívő ember a Jézustól kapott erővel és erőből él. A cél, betölteni Isten törvényét. Azt mondja a Biblia, hogy hitünk célja, a lélek üdvössége. Isten szerint élni, s aztán átmenni a jelen világból a nem látható világba, megmenekülve az ítélet alól. Jézussal élni itt, és odaát is. Naponként Jézussal élni, azaz itt, lent elkezdődik az üdvösség, odát pedig kiteljesedik.

A Zsid 12-ben azt olvassuk: "Tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, és a bennünket megkörnyékező bűnt." Mit mond tehát? Tedd le! Tedd le a rád nehezedő terhet: bánatot, nyomorúságot, gyászt, keserű emlékeket, felejteni nem tudást. Tedd oda az Isten kezébe! Tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, és megkörnyékező bűnt! Valljuk meg, mondjuk el, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk lévő pályát! Állhatatossággal futni, felállni, ha elestünk. Isten segít. Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére, és beteljesíti Ő. Vagyis, Jézus kezdi el a hitet bennünk építeni, s Ő fogja befejezni. Nem nekünk kell agonizálva, szinte haldokolva kiizzadni a hit gyümölcsét, a Lélek gyümölcsét magunkból. Nem. Isten kezdi el, és amikor készen leszünk, Isten visz el magához.

Nézzünk fel Jézusra, aki az előtte lévő öröm helyett a gyalázattal nem törődve, vállalta a keresztet. Félretette a gyalázatot, minden egyebet. Felvállalt minket, és felvitte a mi bűneinket a golgotai keresztre.

Pál hitben, Jézusra felnézve kapott erőt és békességet, hogy leírhassa, amit leírt Timóteusnak. Vagy amit más helyen ír, hogy a Krisztusban való halál, nyereség. Még maradok, mert Isten marasztal, de Krisztussal lenni mindennél jobb. Vagy amit Timóteusnak ír: "Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem (befejezte, és ezt tudja)." Nem homályban rohangál összevissza Pál. Elvégzi a futását, és befejezi, amikorra be kell fejezni. A hitet megtartottam, mert az Isten megtartott engem, végezetül eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az igaz bíró ama napon, és most kibővíti a kört, azt mondja, hogy nemcsak nekem, hanem mindazoknak is, akik várják Jézus megjelenését. (2Tim 4,7)

Eltétetett a koszorú, a jutalom, és kibővíti Isten a kört, kivétel nélkül mindnyájunk számára. Ki az, akit kizár közülünk Isten az Ő kegyelméből? Senkit. De sokszor mi nem akarunk futni, nem akarunk indulni, és nem akarunk az úton maradni. Az úton nem figyelünk oda, hogy mit akar az Isten, hanem látunk valahol egy virágot, akkor azt nézegetjük, meg kitérünk ide meg oda, mert éppen kiárusítás van, leértékelés, meg ki tudja mi minden, ami elvonja megkörnyékező bűnként a tekintetünket, a lelki szemeinket Jézusról. Akkor nem tudom ezt kimondani, hogy a nemes harcot megharcoltam, a futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam. Uram, készen vagyok, ha akarsz, vigyél el. És elvitte Isten Pált.

Jézusnak fognak a hívők elszámolni. Újra mondom, nem üdvösség-kárhozat kérdésében, az eldől, amikor hitre jut. De hogy mit épít valaki a hitére? Fát, szénát, pozdorját, ezüstöt, aranyat, arról számot kell adni Isten színe előtt. Ezért ne sajnáljuk a szeretetet, a segítséget, a krisztusi indulatot, a nyájasságot, az együttérzést, és az irgalmasságból fakadó jó cselekedeteket.

Mi a jutalom? Mert erről is beszél Pál. Mi a jutalom? Pál azt mondja: a jutalom az, hogy szolgálhatok az Istennek. Tehetem azt, amit az Isten akar. Néha bukdácsolva, messze a tökéletességtől, de mégis nekifeszülve, célegyenes, Isten kezét fogva, mert Ő fogja az én kezemet. Pont ez ösztönözhet - újra mondom - még a bukásaink is arra, hogy egyre inkább az az indulat legyen bennünk, ami Krisztus Jézusban volt. Nekifeszülve a holnapnak, odaadva a múltunkat, a tegnapot, a jelen minden terhét, kezébe téve a jövőnket. Időnként önmegtartóztatva, szolgálva neki. Jézusra figyelve, eddzve. Azzal táplálkozva, amit Ő nyújt nekünk a Szentíráson keresztül. Szabályszerűen futva arra, oda és úgy, hogy ezt Ő mondja. Célegyenest - mondja az ige -, igyekezve a Krisztus Jézusnak onnan felülről való elhívása jutalmára. Igyekezve a krisztus Jézusnak felülről való elhívása jutalmára. Vele élhetek, és ez jutalom. Aztán hozzá megyek, miután vele éltem, és ez a kitejesedés, a tökéletesség.

Valaki írt egy kedves levelet egy idős testvérének, akiről régóta nem hallott semmit. Ezt írta: "Hogy vagy Károly bácsi? Írj már valamit magadról!" S aztán jött a válasz, ami a következő volt: "Testemet naponként edzem, tornázgatok, sétálgatok és szerényen étkezem. Lelkemet naponként táplálom Isten igéjével, az élet kenyerével, hogy éljek. Szürkeállományomat is naponta ápolom. Sokat olvasok és írok is, míg Isten ki nem veszi a kezemből a könyvet és a tollat. Szeretném, ha méltó lennék a talentumok példázatának egy sorára, amelyet a talentumaival jól gazdálkodónak mondott az ő Ura. Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, még többet bízok rád ezután. Menj be Urad ünnepi lakomájára." Ez az idős ember az óta már bement. Ama nemes harcot megharcolta, a futását elvégezte. Aki adta neki a hitet, megtartotta őt. Aztán bement Jézus Krisztus csodálatos országába.


Imádkozzunk!

Köszönjük, Istenünk, hogy te mindig a középponthoz nyúlsz, a mi szívünkhöz. Köszönjük, hogy világosan látod és ismered a mi szívünk minden gondolatát, ezért szeretnél segíteni nekünk, s így tudsz segíteni rajtunk.

Köszönjük, Úr Jézus, hogy a szíved beleszakadt ott a golgotai kereszten abba, amilyenek mi nélküled voltunk, vagy vagyunk. Köszönjük azt is, hogy ma délelőtt is arról beszéltél, hogy nem kell hogy ilyenek maradjunk, hogy a rendetlenség helyett rend lehet az életünkben; a hitetlenség helyett hit; az engedetlenség helyett engedelmesség; az önmegtartóztatás hiánya helyett igazi, neked élő, engedelmes élet. Köszönjük, hogy ez időnként önmegtartóztatást is jelent. Köszönjük azt is, Úr Jézus, hogy nem mondasz le rólunk soha, semmilyen körülmények között.

Az a te jó, kedves és tökéletes akaratod, hogy megismerjünk téged, hogy tudjunk élni a te szelídségeddel sóként, s világító fáklyaként ebben az egyre gyorsabban sötétedő, Isten nélkül élő világban. Tégy bennünket békekövetekké. Olyanokká, akik hordozzák, viszik az örömüzenetet, a te szeretetedről szóló jó hírt.

Köszönjük, Urunk, hogy futhatunk, és ha elfáradunk és elbukunk, felnézhetünk rád, s akkor igaz lesz az, hogyha még a legkülönbek is megbotlanak, elesnek, de akik az Úrban bíznak, azok felállnak, újra futnak, sőt szárnyra kelnek, mint a sasok. Nem lankadnak meg, és nem fáradnak el. Köszönjük, hogy a beléd vetett bizalom adja mindezeket a szívünkbe. Add ezt a reménységet, add a tőled való vigasztalást és békességet, hadd tudjunk úgy emlékezni, mindazt, ami nem fontos, azt elfelejtjük, s mindazért, amiért hálával tartozunk, azért neked adunk hálát.

Ámen.