PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2003. október 30.
(csütörtök)

Csákány Tamás


A VIGASZTALÁS ISTENE


Alapige:Jn 14,16-18; 26-27

"... és én kérem az Atyát, és Vigasztalót ád néktek, hogy veletek maradjon mindörökké: az igazságnak ama Lelkét, akit a világ be nem fogadhat, mert nem látja őt, és nem ismeri őt; de ti ismeritek őt, mert nálatok lakik, és bennetek marad. Nem hagylak titeket árvákul, eljövök tihozzátok.

Ama Vigasztaló pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondottam néktek. Békességet hagyok néktek: az én békességemet adom néktek; nem úgy adom néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen."


Imádkozzunk!

Urunk, Istenünk, azért jövünk ma hozzád, hogy kérjük Szentlelked erősítő, vigasztaló jelenlétét az életünkben. Látod, hogy hány fajta fájdalom, seb, begyógyulásra váró törés, amit magunkkal cipelünk. Olyan jól megtanultuk, hogy hogyan leplezzük ezt mások elől. Talán már magunk sem hiszünk abban, hogy az életünk sokfajta nyomorúsága változhatna, gyógyulhatna. Kérünk, hogyha valóban lehetséges a gyógyulás, lehetséges a vigasztalás, add nekünk!

Urunk, kérünk, szólj hozzánk úgy, ahogy erre egyedül csak te vagy képes, hiszen a Biblia szerint olyan jól ismersz minket, mint senki más. Tudod a szívünk állapotát, látod az éppen most fejünkben, szívünkben kavargó gondolatokat. Válaszolj nekünk, Istenünk! Lépj mellénk, emelj fel bennünket!

Köszönjük, hogy várhatjuk tőled most is, hogy megajándékozol bennünket minden elképzelésünkön felül szavaddal, jelenlétednek áldott erejével. Könyörgünk, Urunk, add, hogy ne legyünk ennek akadályai. Jézus Krisztus nevében köszönjük, hogy már meghallgattál bennünket.

Ámen.


Igehirdetés

Egy - periódikusan visszatérő - szakasza áll előttünk az évnek, ami sokak számára nehéz és fájdalmas. Így nevezzük, hogy halottak napja, és szerepel külön is a naptárainkban, kiemelt nap. Állami figyelmet is kap ez a kiemelt periódus, amikor mindenki elcsendesedhet, és visszatekinthet.

Halottak napja kapcsán jó lenne, ha most együtt kérnénk Isten világosságát szívünkbe, életünkbe, gondolatainkba. Hiszen akár van elvesztett szerettünk, akire ezekben a napokban emlékezve élete különös erővel újra ott áll előttünk, akár nincs, mindenképpen vannak veszteségeink és szomorúságaink, amikre nézve Isten igéje gyógyírt, újulást adhat.

Két fő történése van minden évben halottak napjának: egyrészt visszatekintünk azoknak az életére, velünk töltött idejére, akik különösképpen is közel álltak hozzánk. Ez sok szempontból nem könnyű, hiszen olyan emlékek tolulnak elénk, amik ismét elevenné teszik azt, akinek a képe talán fő helyen függ a lakásunkban is, de a szívünkben mindenképpen.

Másrészt van egy- más szempontból személyes - vonatkozása is a halottak napjának, amibe ritkán gondolunk igazán bele, de mindenképpen tovább nehezíti ennek az időszaknak a feldolgozását kiben-kiben. Halottak napja óhatatlanul felteszi a kérdést mindannyiunk számára, hogy vajon mi van az élet után. Mert egyfelől nagyon szomorú, és valóban nehezen hordozható, hogy el kellett már búcsúznunk némelyektől. Ugyanakkor kikerülhetetlen tény - akár akarunk ezzel foglalkozni, akár nem -, látjuk ezt igazolódni nap mint nap, hogy egyszer mindannyian el kell hogy menjünk úgy, ahogy szeretteink is elmentek már. Ezt így fogalmaztam meg magamban, hogy hogyan tudok választ adni a "halál-kérdésre"? Mi van az élet után? Vagy ha jobban tetszik: Mi van a halál után?

Először foglalkozzunk azzal, hogy a visszatekintés mivel jár, járhat egy ilyen időszakban? - Jézus, amikor az előbb hallott szavakat mondja búcsúbeszédében, akkor a tanítványokhoz beszél. Szeretné őket felkészíteni az időszakra, ami egészen rövid időn belül bekövetkezik már, amikor Őt keresztre feszítik, és az övéi számára váratlanul eltűnik az életükből, és ott maradnak egyedül.

Hiába próbálta őket figyelmeztetni többször is, a tanítványok - tudja Jézus - mégis egészen készületlenek. Amikor vissza fognak tekinteni, és Jézus ennek tudatában mondja ezeket a mondatokat, akkor egyrészt látják majd azt a három évet, amit Vele együtt töltöttek el. Azt a sok csodát, amit Isten Jézuson keresztül, és az Ő erejét átélve, saját tetteiken keresztül is véghezvitt a környező világban, az emberek között.

Emlékeznek majd tanítására, ami - ahogy az evangéliumok írják - erővel és hatalommal volt teljes, nem úgy, mint az embereké. Lesz olyan része a visszatekintésüknek tehát, ami erősítő, de jól tudja Jézus, és ezért próbálja őket már jó előre biztatni, támogatni, hogy lesz olyan oldala is, ami erőtlenítő, ami végképp elkeserítheti őket. A magánynak, az egyedül maradottságnak az érzése. Amikor végignéznek a megmaradt tizenegyen - hiszen Júdás öngyilkosságot követ el, és kikerül a tanítványi körből ilyen módon - azt fogják látni, hogy magukra maradtak. Mint ahogy ez be is következett. Ez után jöhet a végső elkeseredés. Péter azt mondja: menjünk vissza halászni. Ekkor a többiek is csatlakoznak hozzá: rendben van, menjünk. Nincs értelme tovább folytatni mindazt, ami elkezdődött. Most már úgyis minden mindegy. Jézus, akiben bíztunk, akire támaszkodtunk, akire az életünk épült, kikerült az életünkből. Jézus előre tudja, hogy ez fog lejátszódni a tanítványokban, mint ahogy - ha kicsit tovább lapozunk az evangéliumokban - látjuk ennek részletes leírását is.

Minden visszatekintésben ez a két érzés keveredik. Egyrészt az örömteli élmény, az emlékek képe, másrészt pedig a veszteségé és a fájdalomé. Azért fontos kimondanunk ezt, mert Jézus is foglalkozik ezzel. Jézus sem bagatelizálja az emberi érzéseket. Nem mondja nekik: Tanítványok! Fel a fejjel, bár igaz, hogy elmegyek közületek, de ugyanúgy folytassátok csak, ahogy eddig. Tudja, hogy nem bírják majd ugyanúgy folytatni. Pedig ők három gazdagévet töltöttek együtt Jézussal. Hallották Őt tanítani. Látták csodákat tenni. Ezek a tanítványok is - mint a tojáshéj - összeroppannak Jézus nélkül.

Tudja azt, amit Mózes első könyvében így fogalmaz a szentíró: "Nem jó az embernek egyedül lenni." A Prédikátor könyvében pedig azt mondja: "Jobban van dolga kettőnek, hogysem az egynek." Ugyanis társas lények vagyunk. Olyanok, akiknek az élete óhatatlanul valamilyen módon támaszkodik és épül a másikéra. Ha kikerül a másik a hatókörömből, ha már nem tudok úgy kapcsolódni hozzá, ahogy eddig, akkor óhatatlanul ez az én életemben is zavarokat okoz és idéz elő. Aki nem számol, és nem néz szembe ezzel, az a valóságtól menekül. Sokan persze azért próbálják ezt valamilyen módon megkerülni, mert úgy gondolják, hogy akkor ez az igazság is nem létezik.

Jézus tehát tisztában van azzal, hogy a veszteség, legyen az bármilyen az emberi életben, mérhetetlen nagy megterhelést jelent a számunkra. Ezért mondja azt: "Kérem az Atyát, és más Vigasztalót ad néktek, hogy veletek maradjon mindörökké." Ezt a szót, hogy Vigasztaló, így is szokták fordítani, hogy más Pártfogót. Valaki olyat, aki folyamatosan erősít benneteket, aki azt adja, amire a leginkább szükségetek van, aki ott van mellettetek mindig, és nem távozik el tőletek.

Jézus nem csupán bátorítást ad a tanítványoknak, hanem annak az ígéretét, hogy a Vigasztaló, a Szentlélek érkezik majd el hozzájuk. Vagyis, hogy mindazt, ami rájuk vár, és - Jézus tudja előre -, ami nehéz lesz, nem egyedül kell feldolgozniuk, hanem Isten már elkészítette azt a személyre szabott utat, amin járniuk lehet. Elkészítette a megerősödésnek, a gyógyulásnak, a sebek begyógyulásának a lehetőségét. Ez nem azt jelenti, hogy el fogják felejteni azokat a szörnyű időket, amiket át kellett élniük a nagyhéten és utána, amikor nagyon mélyre kerültek, és megingott minden. De azt jelenti, hogy lesz felállás a padlóról. A Vigasztaló odalép melléjük, a hónuk alá nyúl - ha engedik -, és felemeli őket.

Nagyon fontos Jézus szavainak ez a része is, amikor azt mondja: "Elküldöm az igazságnak ama Lelkét, akit a világ be nem fogadhat, mert nem látja őt, és nem ismeri őt, de ti ismeritek őt, mert nálatok lakik, és bennetek marad."

Hívő és nem hívő ember között nem abban van különbség, hogy az egyiknek fáj a veszteség, a másiknak nem. Mind a kettőnek fáj. Ha valaki belevág az ujjába, legyen az hívő vagy nem hívő, ugyanúgy elkezd vérezni az ujja. Ha valakinek beleszakít valami a lelkébe, fáj hívőként vagy nem hívőként egyaránt. A különbség abban van, hogy a hívők mellé Isten odaállíthatja az Ő vigasztaló Szentlelkét, aki felemeli őket. Nem azért, mert ügyesebbek, erősebbek, hanem azért, mert ők egyszerűen alkalmasak arra - Jézus Krisztussal való kapcsolatuk által -, hogy az életükben valóság legyen az Isten erősítő jelenléte.

Itt, amikor elhangzik Jézus szájából, hogy a világ nem fogadhatja be a Lelket, akkor tulajdonképpen azt mondja, hogy a világban élő emberek, akik úgy élik az életüket, hogy nem érdekes nekik, hogy mi Isten akarata, és még ha próbálja is őket szólítani, valamilyen módon, újra meg újra úgy döntenek, hogy az ő útjuk a fontos, az ő gondolataik azok, amiket meg kell valósítaniuk. Az ilyenek számára egyszerűen lehetetlen, hogy Isten segítsége valóságossá váljon, hosszú távon és átfogó módon az életükben.

Ahhoz, hogy valaki megtapasztalja Isten segítségét, először is alkalmassá kell tennie a szívét arra, hogy abban munkálkodni kezdhessen, hogy kiformálhassa azt a vigasztalást és gyógyulást, ami csak tőle jöhet. Nem lehetséges úgy segíteni valakin, hogyha az megrögzötten elképzeli, hogy mit szeretne csinálni, hogyan kell hogy történjen a gyógyulása vagy szabadulása, és közben Istenre mutogat, hogy Ő miért nem segít.

Ha valaki elmegy az orvoshoz, és az azt mondja neki: Kedves Hölgyem vagy Uram! Az Ön egészsége nagyon komolyan megrendült. Nem szabad dohányoznia, alkoholt fogyasztania, vagy nagyobb súlyt emelnie, vagy bármi mást, és ezt nem veszi komolyan az illető, hanem így okoskodik, hogy nekem ilyen butaságokkal ne jöjjön ez az orvos. Kicsoda ő, hogy mindezeket meghatározza nekem? De ugyanakkor elvárja tőle, hogy meggyógyítsa. Így nem reális a várakozása. Vagy betartja, amit mond neki az a szakember, aki reménység szerint tudja, hogy mit beszél, vagy pedig ha nem, akkor ne várja, hogy bármi is javul majd az állapotában.

Isten tudja, hogy mit beszél. Ő látja az életünk összefüggéseit úgy, mint ahogy senki más nem. Ő azt ígéri, hogy nem hagy minket feljebb megterheltetni, mint ahogy azt elhordozhatnánk. Egyedül pedig ez nem megy.

A mai esténk első kérdése így szól hozzánk: Várjuk-e, kérjük-e, hogy Isten legyen az, aki most - ahogy visszanézünk, és talán sok minden fájdalom van a szívünkben -, megerősítse az életünket, és célokat tegyen világossá előttünk?

Istennek fáj az, amikor szenvedni lát bennünket. Istennek fáj, amikor látja, hogy nyomorúságok között éljük az életünket, és Ő ezt nem akarja. Enged minket nehézségeken átmenni, mert ezek által is formálódunk, de nem akarja, hogy összeroppanjunk. Ez egészen biztos.

A vigasztalás gyakorlatilag az a munka, amit a Lélek végez Isten gyermekeinek az életében, tulajdonképpen két dolgot jelent a Szentírás szerint. Egyrészt a Lélek eszünkbe juttat olyan dolgokat, igazságokat, amiket az Íráson keresztül Isten maga jelentett ki nekünk a múltunkra, a jelenünkre és a jövőnkre vonatkozóan. Arra nézve, hogy honnan jövünk, és hová megyünk és, hogy a szeretteink hol vannak.

Olyan sokan gondolják azt ebben a világban, hogy a keresztyénség, a Krisztushoz való tartozás önámítás csupán. Vagy szebben fogalmazva, bizonyos embereknek szüksége van rá - ahogy ezt a múltkor valaki mondta. Biztatod magad, és ez által erősebbnek fogod érezni majd a szívedet vagy a gondolataidat. A Szentírás nyomokban sem beszél erről. Meg lehet próbálni, hogy meddig sikerül erősíteni önmagunkat. A saját életemben azt tapasztaltam, hogy az igazán kritikus pillanatokban nagyon könnyen eljutok addig a pontig, amikor már nem tudom magam tovább erősíteni. Amikor ki kell hogy mondjam, innentől kezdve bárhogy is próbálok önmagamra hatni, bebeszélni, hogy én valójában nem érzem magam rosszul, nem fáj a veszteség, amivel szembe kell hogy nézzek. Nem megy, mert vannak olyan helyzetek, amikor csak kívülről, csak felülről tud valaki segíteni. Olyan valaki, aki igazán, meggyőző módon tud nekem az Isten igazságairól beszélni.

Ez a második munkája a Léleknek. Először is eszembe juttatja, vagy egyáltalán rávezet, megérteti velem azokat a dolgokat, amiket Isten fontossá akar tenni a számomra, másrészt meggyőz ezeknek az igazságáról. Mert órákig állhat itt valaki, és bizonygathatja, hogy Isten valóban mennyire szeret, mert örök életet készített az övéinek, ami már a földön elkezdődhet a vele való kapcsolat által, odaát pedig majd csak folytatódik. De ha Isten Szentlelke nem teszi rá erre a pecsétet, akkor teljesen hiábavaló mindenfajta okos eszmefuttatás. A vigasztaló Lélek az, aki valósággá teszi életünkben Isten szavait.

Jézus azt mondta: "Aki hisz énbennem, ha meghal is, él az." A Szentlélek pedig Jézusnak ezt a régen - kétezer évvel ezelőtt - elhangzott mondatát ma, halottak napja környékén kinek-kinek a szívében és életében valósággá változtathatja. Ennyit a visszatekintésről.

Hogy állunk az előretekintéssel? Hogyha a saját életünkre, illetve az elköltözött szeretteink elmenetelére nézünk, akkor mindenképpen látjuk, hogy a halál olyan cezúra az életben, ami mögé nem látunk be. Szeretnénk, és sokféle eszközzel próbálkozunk is - halott látók vagy szellemidézők vagy ilyen-olyan, magukat talán tudósoknak mondó emberek révén, amikre azt mondja a Szentírás, hogy ezek veszélyes eszközök, amik nagyon komolyan visszaütnek az ember életére nézve, próbálunk - az Isten titkaiba belekontárkodni. Mindazáltal azt kell tanulságként levonnunk: tulajdonképpen nem tudunk semmit arról, hogy mi van a halál után. Csak azt, amit Isten igéje kijelent nekünk.

Isten igéje arról beszél, hogy a halál lehet valóban katasztrófa az ember életében, ami végképp lezár mindent. Utána, ha nem is a semmi következik, mint ahogy azt némelyek gondolják, de a kárhozat, az Isten nélkül való örök lét. Ám lehet egy olyan "továbbnak" a kezdete is, ami elképzelhetetlenül jobb, mint amit mi magunknak ki tudnánk találni. Ezt hívja úgy a Szentírás, hogy üdvösség, vagy örök élet. Az Istennel való tökéletes, és mindenfajta rossztól, erőtlenségtől, földi behatástól mentes közösség.

Azok, akik elmentek előre a szeretteink közül, Isten elé kerültek - a Szentírás ezt tanítja. Hogy pontosan ki, hova kerül, ez Isten titka. A reménység ott lehet a szívünkben, hogy az Ő kegyelme, szeretete jóval nagyobb, mint ahogy azt mi remélhetnénk.

Ha előre tekintünk, és a saját életünket nézzük, akkor eszünkbe juthat Jézus, amikor azt mondja: "Akié a Fiú, azé az élet. Akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban." Amíg utolsót nem dobban a szívünk, addig van lehetőségünk, hogy a saját életünket elrendezzük. Mások életét nem tudjuk, és nem is a mi feladatunk alakítani. De amíg van lehetőség, addig a saját életünkért felelősséggel tartozunk.

Ez a második kérdése Istennek ma este hozzánk, amit szeretne a szívünkre helyezni: Vajon komolyan vesszük-e ezt a lehetőséget? Ma még halljuk az Úr erősítő, bátorító szavát. Engedd magad mellé a Vigasztalót, a Szentlelket! Engedd be az életedbe azt a Jézust, aki úgy szeretett, hogy az életét adta érted és értem! Aki magára vállalta a bűneinket, hogy mi Isten igazsága lehessünk, bűntelenek lehessünk Isten szemében Őérte és Őbenne. Szeretnénk-e, hogy ez a mi életünkben is így legyen?

Pál apostol a Római levélben így szól: "Halál, hol a te fullánkod, pokol, hol a te diadalmad? Hála az Istennek, aki a diadalmat adja nekünk a mi urunk, Jézus Krisztus által." Mondja ezt egy olyan ember, aki saját maga is vértanúhalált halt, és sokféle nyomorúság közepette újra meg újra átélte a halálfélelemnek szörnyű érzését. Azon elmélkedik, hogy igen, ez környékez, ettől szenvedek, de az Úr Jézus Krisztus és a Lélek által, akit Ő adott vigasztalónak és erősítőnek, Párfogónak, igen is, győzedelmeskedem a legősibb ellenségen, amelyik a legnagyobb ezen a világon. Krisztus még a halált is legyőzte.

Milyen diadalmas mondatok ezek. Nem felelőtlen Pál, hanem olyan emberként fogalmaz, aki átment a halál közelségének mindenfajta rettentésén.

Végül így szól Isten igéje: "Békességet hagyok nektek. Az én békességemet adom nektek, nem úgy adom nektek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, és ne féljen." Érdekes ez a különbségtétel, hogy nem úgy adja a békességét - mondja Jézus -, ahogy a világ adja. Miért? Hogy adja a világ? Sokszor úgy gondoljuk, hogy világunkban a békesség: a felejtés békessége. Ha valamire vagy valakire nem gondolok, akkor nincs is. Ha fájdalmamat megpróbálom körülhatárolni a szívemben, és hermetikusan, légmentesen elzárom, akkor az nem is létezik. Nem szembesülök azzal, hogy az szépen, csendesen ott van, és rágja belülről az életemet.

Vannak, akik úgy gondolják, hogy a békesség az a beletörődés békessége. Egy bizonyos apátia, rosszabb esetben depresszió az, ami úgyis mindenképpen folyománya egy-egy nagy tragédiának az ember életében. Így kell lennie. Élem az életem, mert nincs más, amit tennem lehetne. De úgy sincs értelme semminek.

Vannak, akik megpróbálnak menekülni a valóságtól. Megpróbálják maguk mögött hagyni mindazt, ami rossz, vagy fájdalmas az életükben, s el próbálják nyomni sok minden mással. De valójában a menekülés békessége is hamis békesség. Ezek mindegyike hamis. Mert az igazi békesség ismérvét, hogy az ember szívében és életében olyan béke legyen, hogy fel tudjon kelni, tükörbe tudjon nézni, és bizalommal tudjon a napok elébe menni, ezt az érzést nem produkálja egyik megoldási kísérlet sem.

Az Isten békessége valami egészen más. Az a fájdalmak között is reménykedő és előre tekintő embernek a békessége, aki átélni a fájdalmát, és közben elfogadja az Isten segítségét. Aki szembe mer nézni a veszteségeivel, és kéri, hogy a vigasztaló Lélek legyen az, aki alkalmassá teszi ezeknek az elhordozására. Aki mellett ott a Lélek, és aki előtt ott van a cél: Jézus Krisztus oldalán.

Ahogy most készülünk halottak napjára, a szeretteinkre való közös emlékezésre családtagjainkkal együtt, engedjük, hogy Isten igéje ott legyen a szívünkben, hogy ne csak visszatekinteni tudjunk, de előre is engedjük, hogy Ő utat mutasson nekünk, amin járnunk lehet és kell!


Imádkozzunk!

Mennyei Atyánk, köszönjük, hogy Jézus Krisztust engedted meghalni azért, hogy nekünk reménységünk lehessen. Átélted, hogy mit jelent elveszíteni azt, akit a legjobban szeretsz, és tudod, hogy milyen az, amikor mi, nyomorult, sokszor nagyon-nagyon gyenge halandókként próbálunk veszteségeinkkel küzdeni.

Urunk, te tudod, hogy mennyire gyenge az állóképességünk szellemi, lelki, fizikai értelemben egyaránt. Bocsásd meg a beképzeltségünket, hogy olyan sokszor mondtuk hangosan vagy magunkban, hogy mi majd megoldjuk, a kezünkben tartjuk életünk kulcsát, és nincs szükségünk senkinek, semminek a segítségére. Bocsásd meg, ha talán még most is ezt gondoljuk!

Urunk, könyörgünk, hogy vigasztaló Lelkedet valóban állítsd mellénk! Olyan sok veszteség van mögöttünk, ha a szeretteinkre gondolunk, ha a bűneinkre, elszalasztott lehetőségekre, elrontott kapcsolatokra, tőled kapott ajándékokra, amiket tönkretettünk. Ha ezekre nézünk, akkor felettébb elszomorodunk, és elveszítjük a reménységünket. Kérünk, hogy te légy az, aki megbátorítasz bennünket, megvigasztalsz, a visszatekintésből erőre irányítod lelki tekintetünket.

Urunk, szeretnénk hinni azt, hogy akinél Te ott vagy, annak valóban van jövője, és a jelenének is van értelme.

Könyörgünk most különösképpen is azokért, akik a közelmúltban veszítették el szeretteiket. Kérünk, Urunk, hogy állj mellettük! Vigasztald, erősítsd őket! Te légy az, aki mindannyiunk életében elköltözött szeretteink helyét saját magaddal betöltöd, az űrt kipótolod, az erőtlenséget elveszed.

Add, Urunk, hogy mi, nyomorult, vigasztalásra szoruló emberek hadd legyünk alkalmasakká egymás vigasztalására is azzal a vigasztalással, amivel Te vigasztalsz meg bennünket!

Kérünk, hogy most, ahogy a szívünk csendjében tovább beszélünk veled, hadd lehessünk nagyon őszinték, és keresetlen, egy-két szóval hadd hívjunk téged segítségül, erősítőül, pártfogóul. Jézus nevében

Ámen.