PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2003. szeptember 28.
(vasárnap)

Cseri Kálmán


TELJES SZÍVVEL


Alapige:Bír 16,28

Ekkor Sámson az Úrhoz kiáltott, és ezt mondta: Ó, Uram, Uram! Emlékezz meg rólam, és erősíts meg engem még most az egyszer, én Istenem, hogy bosszút állhassak a filiszteusokon a két szememért!


Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, kegyelmes mennyei Atyánk, dicsőítünk ezen a csendes vasárnap délelőttön. Magasztalunk, mert egyedül téged illet minden dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás.

Köszönjük, ha valamennyire már ismerhetünk téged, és ez is olyan sokat jelent a számunkra. Tudjuk, Urunk, hogy az az örök élet, hogy megismerjünk téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust. Segíts ma is előbbre jutni ebben az ismeretben.

Őrizz meg minket attól, hogy csak igazságokat tudjunk meg rólad. Szeretnénk úgy megismerni téged, hogy felismerjük: te vagy a mi személyes életünk Ura is, és elismerünk téged Urunknak és Parancsolónknak.

Köszönjük mindazt, amit értünk tettél, köszönjük mindazt, amit eddig ajándékként kaptunk tőled. Legyen a te ajándékod most ez a csendes óra is. Segíts minket Szentlelkeddel, hogy tudjunk téged dicsőíteni. Bátoríts minket, hogy merjünk benned bízni. Ajándékozz meg minket azzal, hogy egészen személyesen megszólítasz minket. Minden, ami jó és szép az életünkben, a te igédnek a gyümölcse.

Munkálkodj bennünk most is kegyelmesen, kérünk.

Ámen.


Igehirdetés

Azt hiszem, hogy ilyen áldott hétnek a végén, mint amilyen héttel az Isten ajándékozott meg minket, mindannyiunknak, akik itt voltunk, személyes vallomásunk az az ének, amit most az énekkar majd előad.

Hogyne dicsérném az Istent,
zengedező énekkel,
ki dolgában oly bölcs, oly szent
és jól tesz mindenekkel.
Minden áldás, bőség Atyja,
örök jóság, szeretet,
ki engem bölcsen vezet,
és hű szívét hozzám hajtja,
minden elhagy, elfeled,
de Isten vég nélkül szeret.

Nem kímélte szent Fiát sem
igaz szeretetében,
Kárhozatból hogy kimentsen,
odaadta énértem.
Nagy az Isten szent kegyelme,
melynek csodás mélyére
bármint kutat, nem ér le
az emberi véges elme.
minden elhagy, elfeled,
Isten vég nélkül szeret.

Az elmúlt héten minden este elhangzott valamilyen megfogalmazásban az, amit Péter apostol így ír első levele elején: Nem aranyon vagy ezüstön váltattatok ki a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén. (1Péter 1,18) Aki ezt már személyesen hiszi és a magáévá tette, az nem unja meg, hogy boldogan magasztalja ezért Jézust, és az az ének, amit most hallunk, ilyen boldog magasztalás.

Megváltva, - mily boldogan vallom -
a Bárány szent vére árán.
Megváltva, mily végtelen áldás,
hogy gyermeke vagyok immár.
Megváltva, megváltva,
ó hála neked, jó Atyám!
Kegyelmed oly végtelen gazdag,
a szívem csak téged imád.
Igehirdetés

Egy héten át minden este a Sámsonról szóló bibliai történet magyarázatát hallhattuk. Isten Szentlelke sok olyan részletet is megvilágosított előttünk, ami eddig talán elkerülte a figyelmünket, és rámutatott arra, hol lehetne változnia az életünknek. Mit kell és lehet abbahagyni. Mit kell és lehet elkezdeni. Isten nagy kegyelméből mindannyiunk előtt felragyogott az a lehetőség, hogy nem egyedül, nem a magunk buzgóságára hagyatkozva, de az érettünk meghalt és dicsőségesen feltámadott Jézus Krisztussal újat is lehet kezdenünk.

Láttuk, hogy Isten már születése előtt arra választotta ki Sámsont, hogy megszabadítsa Izráelt a filiszteusoktól. Ehhez kapott Istentől rendkívüli fizikai erőt is. Nagy ajándék volt számára, hogy imádkozó szülei voltak, akik Istenre figyelve hittel nevelték gyermeküket. Hallottuk ezt a tömör, de sokat jelentő megállapítást: "a gyermek felnövekedett. és megáldotta őt az Úr. És az Úrnak Lelke indítani kezdte őt."

Milyen szépen kezdődik Sámsonnak a pályája. Imádság várja. Istenfélő légkörben növekszik. Isten Lelke kezdi indítani arra, amivel Isten megbízta. Egészen bizonyos, szép folytatása lesz ennek. Aztán láttuk, hogy nem így történt, mert Sámson függetlenítette magát Istentől. Egyéni akciókba kezdett. Megengedett magának sok olyan bűnt, aminek a vége az lett - tegnap hallottuk a szomorú megállapítást -, hogy eltávozott tőle az Úr.

A Római levélben azt olvassuk, hogy amik megírattak, a mi tanulságunkra írattak meg. Mi most sem pálcát akarunk törni Sámson feje felett, és késői bölcs utódokként megmondani, hogyan kellett volna viselkednie, hanem tanulni szeretnénk az ő hibáiból és bukásából is. Látni az ilyen Sámsonféle meg az ilyen magunkfajta emberek életében is Isten végtelen türelmét és nagy kegyelmét.

Ma arra szeretném felhívni a figyelmet, amiről ez a történet hallgat. Feltűnően hiányzik valami ebből az egyébként roppant izgalmas, színes leírásból. Azért feltűnő ez, mert Isten más embereinek az életében az, ami innen hiányzik, gyakori volt, és egészen természetesen ismétlődött. Mi ez?

Sámson történetében egyetlen egyszer sem olvassuk, hogy "ezt mondta az Úr Sámsonnak." Sámsonra egyáltalán nem jellemző az, hogy ő is beszélne Istennel. Hogyan lehet úgy együtt élni, együtt dolgozni, hogy a felek nem beszélnek egymással? Hogyan lehet úgy szolgálni egy nagy úrnak, hogy nem érdekelnek az ő parancsai. Hogy nem csüngök rajta, hogy a szeme villanását is lessem, és azt tegyem, amit mond. Hogy ne utasításai szerint cselekedjem mindig. Milyen főnök-beosztott kapcsolat az, és milyen házasság és milyen barátság, ahol nem esik szó, ahol nincsenek beszédes viszonyban egymással a felek?

Márpedig Isten nem szól Sámsonhoz, és Sámsonnak ez láthatóan nem hiányzik. Ha az ő egyik kedves elődjére - aki szintén bíró volt -, Gedeonra gondolunk, végigkísérte az életét az, hogy "ezt mondta az Úr neki." Isten parancsol, bátorítja, vigasztalja, utasításokat ad. Ő meg csüng Isten szaván, és noha sok furcsa parancsot is kapott, igyekszik azokat pontosan végrehajtani.

Vagy ott van Sámsonnak egyik neves utóda: Sámuel, aki nem sokkal utána lett Izráel bírája, aztán prófétája. Ebből állt az élete. Kicsi korában mondott neki valamit Éli főpap és ez a valami végigkísérte Sámuelt hosszú életén: "Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!" Ezért lehetett áldott eszköz Isten kezében, és haláláig tanácsolta az Ő népét.

Ott volt Dávid, aki ugyanolyan sokat küszködött a filiszteusokkal, mint Sámson. Minden ütközött előtt kérdezte: Uram, menjünk a filiszteusokra? Leír a Biblia egy esetet, amikor nagy harci kedvvel készülődött a csapat az ütközetre, és Isten azt mondta Dávidnak: Ne menjetek, mert nem adom őket a kezetekbe. Dávid pedig lefújta a csatát.

Azt az Úr dönti el, hogy most indulunk vagy nem. Azt nem Dávid, meg a katonák harci kedve. Itt a Főnök parancsol, mert egyedül ő tudja mi jó az övéinek.

Ez mind természetes volt Isten sok-sok emberének. Sámson életéből ez szomorúan hiányzik. Itt Isten hallgat, és neki sincs mondanivalója Istennek.

Gedeonról - hogy megint őt említsem, mert közel voltak egymáshoz időben, és lényegében hasonló, majdnem azonos feladatuk volt - lépten-nyomon olvassuk, hogy "leborult az Úr előtt." Valami sikerült, leborult és hálát adott. Félt valamitől, leborult és elmondta: félek, Uram. Tanácstalan volt: tanácsot kért. Felfedezte Isten szervező bölcsességét: áldotta az Istent. Állandó imádságos párbeszédben volt az ő megbízó Urával.

Itt azt olvassuk: Sámson kétszer szólt az Úrhoz. Egyszer egy nagy ütközet után nagyon megszomjazott, és így kiáltott az Úrhoz: "Te ilyen nagy szabadítást vittél végbe szolgád által, és mégis most szomjan kell meghalnom, vagy a körülmetéletlen filiszteusok kezébe kerülnöm."

Mi ez? Odavet egy megjegyzést az Úrnak, hogy nagy győzelemmel ajándékoztál meg, aztán szomjan halok és a filiszteusok kezébe kerülök. Még csak nem is kér tőle. Nem ismerős az, hogy tőle kéri, amire szüksége van, mint a gyermek az atyjától.

A másik meg ez, amit alapigeként olvastunk: "Így kiáltott az Úrhoz: Emlékezz meg rólam, és erősíts meg engem még mos az egyszer, én Istenem, hogy bosszút állhassak a filiszteusokon a két szememért!"

Nem Isten dicsőségére akar valamit tenni. Nem a nép megszabadításán fáradozik, hanem egy súlyos, személyes sérelmét akarja megtorolni. Bosszút akar állni, és ehhez kéri Isten segítségét. Olyan imádság ez, mint amikor vizsga előtt, műtét előtt elhangzik: jaj, Istenem, segíts meg! Ennyiből áll sok ember Istennel való kapcsolata. Ennyi, amit közölni akar vele.

Sámson itt maga veszi kezébe a boszszút. A személyes bosszújához kéri Isten segítségét. Az már Isten csodája, hogy mind a két esetben mégis válaszol ennek az embernek, hiszen Ő hívta el a szolgálatba, és így is szereti. Ad neki vizet úgy is, hogy nem kéri, csak kétségbe van esve, hogy szomjan fog halni. Ad neki győzelmet itt a másik esetben úgy is, hogy tulajdonképpen kiveszi Isten kezéből az intézkedést, ő akar bosszút állni két szeme elvesztéséért.

Ő egyébként Istentől függetlenül intézte a dolgait. Nem kérdezte Istent, hogy kit vegyen el feleségül. Nem kérdezte, hogyan akarja megszabadítani az Úr a filiszteusoktól az ő népét. Nem kérdezte, mire használja azt a nagy erejét, amit Istentől kapott. Engedett mindig a pillanatnyi kívánságainak. Sodorták őt az ösztönei, az indulatai. Isten nélkül nősült. Isten nélkül hagyta ott a feleségét. Isten nélkül ment be a bordélyházba. Isten nélkül engedte szabadjára indulatait. Isten nélkül szegte meg sorban egymás után Isten törvényeit. Azt a néhányat próbálta betartani, ami reá, mint nazírra kötelező volt, de az embernek az az érzése, hogy ez is csak külső parancs volt, és nem az őt így is nagyon szerető mindenható Isten előtti őszinte tiszteletből, és az iránta való nagy-nagy szeretetből fakadt.

Neki nincs szeretetkapcsolata azzal az Istennel, aki őt teremtette, aki szép hivatással ajándékozta meg, és aki hordozta őt annak ellenére, hogy így viselkedett.

Talán ha megkérdezte volna valaki Sámsontól azt, amit Jézus Pétertől kérdezett: szeretsz-e engem? akkor csodálkozva nézett volna. Szeretni? Mit jelent az? Mit kell annak tennie, aki Istent szeretné?

Ha ma minket kérdezne meg a mi Urunk: szeretsz-e engem? Mit válaszolnánk erre, ha őszinték akarnánk lenni? Mert aki nem szereti Őt teljes szívéből, osztatlan szívvel, igazi belső odaadással, minden áldozatra és neki való engedelmességre készen, az nem ismeri Őt. Az nem tudja, mit tett Jézus értünk, és ki Ő valójában. Aki nem ismeri, az nem tudja Őt elismerni sem maga felett Úrnak, vagyis az nem tud neki engedelmeskedni, mégpedig onnan belülről fakadóan, teljes lelki, belső azonosulással, önként és örömmel. Aki pedig nem tud neki így engedelmeskedni, arra Ő nem bízza az övéit.

Miután Péter háromszor válaszolt: Uram, te mindent tudsz. Te tudod, hogy szeretlek téged. - ez után bízta rá Jézus az Ő juhait és bárányait.

Sámsonra pedig nem bízza rá tovább az Ő népét. Még egy utolsó nagy hőstettet véghez visz - tegnap este hallottunk róla -, aztán ezzel be van fejezve. A küldetése is, meg az élete is. Nem vetette el őt Isten. Legnagyobb csodálkozásunkra a Zsidókhoz írt levél 11. részében a hit hősei között ott van a neve, de nem úgy tudta küldetését teljesíteni, hogy az neki is öröm lett volna, és az ő számára is áldássá vált volna.

Sámson megpróbált valamit, ami lehetetlen, ami nincs: félszívvel szolgálni Istennek. Megpróbálta azt, hogy az életének a trónján hátha ketten is elférnek: Isten meg ő. Vagy sokszor inkább fordítva: ő és Isten. Isten is beleszólhat néha a dolgaiba, de az életének bizonyos területei felett ő marad az úr. Az egész érzelem- és ösztönvilága, indulatai felett ő uralkodott továbbra is. Mintha lehetséges lenne, hogy Isten uralja a lelkieket, de a testem az enyém. Ez képtelenség. Isten nem osztozik semmivel és az ember nem osztható kétfelé. Ő az embert, az egész embert akarja.

Aki megpróbál így osztozni, az bele fog pusztulni úgy, mint Sámson. Félszívvel nem lehet szeretni senkit, Istent a legkevésbé. Ezért mondta olyan hangsúlyosan a mi Megváltónk, idézve az ószövetségi igét: A legnagyobb parancsolat mindenek felett: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből. Aki nem így szereti Istent, az nem szereti.

János apostol levelében - most olvastuk, nemrég - olyan kategorikusan nyilatkozik, hogy aki nem teljes szívéből szereti az Istent, az gyűlöli. Félelmes megállapítás, és el kell rajta gondolkoznunk.

Az ilyen embernek nem hiányzik az, ha nem szól az Úr. Nem tűnik fel neki, nem fáj neki, nem keresi az okát, és nem kérdezi az Urat, mert az ilyen ember megszokta, hogy néha-néha felkiált, ha gyors segítségre van szüksége, mert annyi is elég neki. Egyébként Istentől függetlenül éli az életét.

Itt a megterített úrasztalánál kérdezzük meg magunktól, hogy beszél-e hozzánk Isten? Van nekünk mondanivalónk a számára? Oly sokan szokták mondani, hogy ebben a hajszolt korban, amiben élünk, nincs erre idő. Hadd kérdezzem meg: hogy lehet az, hogy arra a nagy elfoglaltság mellett is van idő, hogy minden este egy filmet megnézzél, de arra nincs, hogy igazán belemélyedj Isten igaz és szent igéjébe? Arra van idő, hogy vacsora után kitárgyaljuk munkatársainkat, szomszédainkat, jó- és rosszakaróinkat, azok minden hibáját, gyengeségét, botlását, de arra nincs idő, hogy ha már úgy együtt vagyunk, egy szívvel dicsőítsük a Mindenhatót, és rá bízzuk magunkat és a jövőnket.

Arra kell, hogy legyen pénz, hogy a mindennapi cigarettát, s ha kell, az alkoholt előteremtsük, de az ritkán jut eszünk-be, hogy a nálunknál is több szükséget szenvedőnek ne fillérekkel segítsünk, és Isten ügyét, az evangélium előrehaladását támogassuk.

Hadd kérdezzem személyesen: hányan ültök a trónon? Lehet, hogy csak te egyedül, de sokan megpróbálják ezt az osztozkodást. Én vallásos ember vagyok, nálunk Istennek is van helye. Ott a sarokban... ott a sámlin. Vagy jöhet ide mellém, és majd megmondom, mikor szóljon. Ez a Biblia szerint istenkáromlás. Mert Istent mi vagy teljes szívvel, igaz alázattal, a neki való feltétlen engedelmességre készen tiszteljük, vagy nem tiszteljük.

Sámson életének ez a mozzanata komoly tanítás és figyelmeztetés a számunkra. Ki irányítja az életünket? A szemünket, a szavainkat, az indulatainkat, az érzelmeinket, az időbeosztásunkat? Ha valaki hívő embernek vallja magát, csakugyan a Szentlélek fegyelme alatt van az egész élete? Ez határozza meg az adott szavunkat, a megbeszélt időpontok betartását, az elvállalt feladatok minőségi elvégzését? Egyáltalán, hogy Isten rendje valósuljon meg az életünk minden területén? Vagy pedig mi is oly sok mindent tőle függetlenül próbálunk intézni?

A Biblia erről keményen beszél. Isten azt mondta: szentek legyetek, mert én szent vagyok. Szent az, akit kizárólag Ő használhat, aki csak az Ő rendelkezésére áll. A Thesszalonikai levélben azt olvassuk, hogy az az Isten akarata, hogy ti szentek legyetek és magatokat a paráznaságtól megóvjátok. És amikor a Biblia bepillantást enged nekünk Isten idő előtti, az örökkévalóságban hozott döntéseibe, akkor is azt olvassuk az Efézus 1,4-ben: Isten az idők előtt elhatározta, hogy ad nekünk kegyelmet és kiválaszt minket Jézusban azért, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk Őelőtte.

Ezt nem azért mondja, hogy most essünk kétségbe a teljesíthetetlen parancs miatt, vagy próbáljuk maradék erőnket összeszedve megvalósítani azt, amit mondott. Nem nekünk kell ezt teljesítenünk. Egyszerűen engednünk kell az Ő Lelkének. Annak a Szentléleknek, aki indítani kezdte Sámsont is fiatal korában a pályája elején. A Lélek indítására kellett volna hallgatnia mindig. Amire pedig nem indítja a Lélek, oda nem kellett volna mennie. És akkor csodálatosan kibontakozhatott volna ő, azzá válhatott volna, akivé Isten akarta tenni.

Isten a maga tervét így is megvalósítja. Általunk vagy nélkülünk, vagy ellenünkre, azt nem tudjuk megakadályozni, de kimaradunk annak az öröméből, hogy Ő a munkatársaivá akar előléptetni. Hogy Isten keze, Isten szája lehet egy-egy hívő ember. Hogy azt mondja, amit az ő Ura a szájába adott, és csodálkozhat azon, hogy mit végez el általa - nem ő, hanem az Úr, aki a szájába adta. Aki Sámsonnak a nagy erőt adta. Hogy láthatnánk a munkálkodó Istent a magunk életében és másokéban is.

Aki olyan akar lenni, mint más ember - ahogy ezt Sámsonról tegnap este hallottuk -, aki nem akar és nem mer különbözni a hitetlen világtól, hogy így váljék áldássá a hitetlen világ számára, az elvétette azt az utat, amire Isten ráállította.

Isten arra bátorít ma minket, hogy ne nyugodjunk bele abba, ha Ő hallgat. Az nagy baj. Annak oka van, és van megoldása. Ne érjük be annyival, hogy fel-felkiáltunk néha baj esetén: jaj, Istenem, segíts meg! Ne próbáljuk Őt fél szívvel követni, vagy fél szívvel szeretni. Ne akarjunk olyanok lenni, mint a nélküle élő emberek, hanem merjünk különbözni a világtól.

Ha valaki, akit azért ültettek a partra, hogy figyelje, nem kell-e kimentenie valakit, szintén elkezd úszkálni és ügyetlenkedik, és esetleg fuldokolni kezd, senkinek nem lesz belőle haszna. Minket Isten a partra ültetett. A hívő lába alá Ő szilárd talajt adott azért, hogy éberen figyeljen Őreá, hogy mikor, kinek a megmentésére akarja használni. Mi erről nem mondhatunk le. Erre bátorít minket ma az ige. Ez akkor megy, ha teljes szívünkből szeretjük Őt. Ha bensőséges, szoros lelki kapcsolatban élünk a mi Urunkkal. Ha tudatosan alárendeljük az Ő akaratának testünket, lelkünket, és minden testi és lelki dolgunkat. Ha csak Ő használhat minket, akik az Övéi vagyunk. Ha arra használhat, amire teremtett, akkor bontakozik ki igazán egy ember és valósul meg az életében Isten szép terve. A félszívű vallásosoknak a jövője a teljes csőd. Aki teljes szívéből szereti az Urat, annak viszont már itt odaajándékozza a teljes győzelmet.


Imádkozzunk!

Istenünk, szomorúan megvalljuk, hogy sokszor vérnek és testnek engedünk. Mi is a magunk indulataitól sodortatunk. Bocsásd meg, valahányszor Sámsonhoz hasonlóan kivettük kezedből a dolgok intézését, és mi akarunk magunkért bosszút állni.

Köszönjük, hogy mi már ismerhetjük az igét, amit te mondtál nekünk: magatokért bosszút ne álljatok, hanem hagyjátok az igazán ítélőre. Köszönjük, hogy valamennyire ismerhetünk már téged, megváltó Urunk, akiről azt olvassuk: szenvedvén nem fenyegetőztél, és szidalmaztatván viszont nem szidalmaztál.

Bocsáss meg mindent, amit tőled függetlenül mondtunk és cselekedtünk. Segíts el minket erre a veled való teljes belső azonosulásra. Arra, hogy kételkedés, fenntartások nélkül rád merjük bízni magunkat. Életünk minden problémájának a megoldását, szeretteinket, népünk jövőjét, az evangélium ügyét. Ezt az egész világot, amit te teremtettél a te szavaddal, és amit te tartasz fenn hatalmad szavával. Dicsőítünk ezért téged.

Segíts, hogy teljes szívünkből tudjunk szeretni, és így könnyű legyen szeretni azokat is, akik közé tettél minket. A nehéz embereinket is. Azokat is, akiktől nem kapunk szeretetet. Viszontszeretetet sem. Tégy minket olyan gazdagokká, mint akiknek telik, hogy ne fogyjon el az, amit mi is tőled kapunk. Hogy átfolyjék rajtuk a te szereteted, a te szelídséged, a te béketűrésed, a te erőd.

Köszönjük, hogy ez nem álmodozás, hanem ez lehetséges, mert te ígérted meg. Köszönjük, Jézus Krisztus, hogy te fizetted meg az árát.

Beszélj velünk tovább is még ezeken az igéken keresztül, és segíts el minket ebbe a teljes szeretet állapotába.

Ámen.