PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2003. augusztus 21.
(csütörtök)

Csákány Tamás


MEGIGAZULÁS, MEGSZENTELŐDÉS


Alapige:Róm 5,1-11

"Mivel tehát megigazultunk hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által. Őáltala kaptuk hitben a szabad utat ahhoz a kegyelemhez, amelyben vagyunk, és dicsekszünk azzal a reménységgel is, hogy részesülünk az Isten dicsőségében. De nem csak ezzel dicsekszünk, hanem a megpróbáltatásokkal is, mivel tudjuk, hogy a megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet, a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által. Mert amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus értünk, istentelenekért. Hiszen még az igazért is aligha halna meg valaki, bár a jóért talán még vállalja valaki a halált. Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk. Ha tehát már most megigazított minket az Ő vére által, még inkább meg fog menteni minket a haragtól. Mert ha akkor, mikor ellenségei voltunk, megbékéltetett minket az Isten önmagával Fia halála által, akkor miután megbékéltettünk, még inkább üdvözíteni fog élete által. Sőt ezen kívül még dicsekszünk is az Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki által részesültünk a megbékélés ajándékában."


Imádkozzunk!

Urunk, jó téged áldanunk, mert olyan csodáid vannak, amik emlékeztetnek bennünket arra, hogy milyen hatalmas és szent Isten vagy.

Köszönjük, hogy ennek a fárasztó, meleg napnak a végén eléd jöhetünk, elcsendesedhetünk jelenlétedben, várhatjuk, hogy te magad üdíts fel bennünket.

Urunk, megvalljuk előtted, hogy mi magunktól képtelenek vagyunk megérteni, befogadni és megtartani a te szavad. Hiába vágyunk rá, s szeretnénk, ha végre másképp lenne, amin volt talán sokáig az életünkben, képtelenek vagyunk a változásra, változtatásra magunktól.

Kérünk, hogy te nagy kegyelmeddel könyörülj rajtunk ma is. Add nekünk azt az eledelt, amire szükségünk van, amivel te magad szeretnél táplálni minket.

Köszönjük neked Urunk azokat a lelki áldásokat, amiket mára készítettél el nekünk. A te dicsőségedre kérjük, add ezeket nekünk, hogy ezekből táplálkozzunk, és ezek által legyen életünk!

Köszönjük, mennyei Atyánk, hogy Jézus Krisztus nevéért meghallgatsz minket most is.

Ámen.


Igehirdetés

Az elmúlt héten Tahiban gyülekezeti csendeshét volt, amin Isten kegyelméből szép számmal, elég sokan részt vehettünk. Az egyik délelőtti előadás a megigazulás és a megszentelődés témakörével foglalkozott. Ehhez szeretnék kapcsolódni a mai igehirdetésben. Azok számára folytatásként, akik ott voltak, azok részére pedig, akik nem hallották, röviden összefoglalom, hogy miről volt szó, és szeretném azt továbbvinni.

Az előadás központi gondolata az volt, hogy Isten az Ő Fiát azért küldte el ebbe a világba, hogy bennünket megmentsen. Ezt tudjuk. Sokszor adja elénk ezt a Szentírás, az előbb hallott részben is, s hogyha időrendbe tesszük a különböző állításokat, világossá válik, hogy tulajdonképpen ez az alapja annak, amit keresztyénségnek, Krisztus követésének nevezhetünk.

Az, hogy Krisztus eljött és meghalt az emberekért, értünk is, azt eredményezte, hogy átvállalt minden olyan bűnt, nyomorúságot, lelki adósságot, ami bennünket terhel, vagyis Isten szemében igazzá tett bennünket.

A Szentírás ugyanis arról beszél a 2Kor 5. fejezetében, hogy Krisztusért, aki kereszthalált szenvedett értünk, Isten, mint az Ő igazságára tekint ránk. Tehát a megigazulás fogalma annyit jelent, hogy valakit Jézus Krisztusért Isten igaznak ismer el, és igazként tekint rá.

A másik fogalom, ami összekapcsolódott ebben az előadásban, hiszen a Szentírásban is ez a két fogalom, alapigazság együtt jár, a megszentelődés fogalma. Ez pedig azt jelenti, és ezt így tudjuk legrövidebben összefoglalni, hogy az Isten által igaznak elismert, a Krisztus által megszabadított ember Isten iránti hálából a szabadítás vágya miatt elkezdi engedni az életében, hogy Krisztus gondolkodása és képe egyre inkább kiformálódjon benne. Vagyis az, amit Isten adott neki lehetőségként a megigazítás által, a krisztusi szabadság egyre inkább dominánssá, életét vezérlő elvvé válik a számára.

Arról beszél az apostol az előbb hallott részben: "Amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus értünk, istentelenekért. Hiszen még az igazért is aligha halna meg valaki, bár a jóért talán még vállalja valaki a halált. Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk."

Első hallásra magától értetődőnek tűnik mindez. De hogyha kicsit utána gondolunk, mégis csak meglepő állítás van ebben a bővített mondatban. Amikor mi elkezdünk valakivel barátkozni, vagy valakinek a barátkozását elfogadjuk, akkor ez feltételezi azt, hogy a másik, ha rossz kapcsolatban volt velünk, valami fajta úton-módon legalább is rendezze, kérjen bocsánatot, tegye nyilvánvalóvá azt, hogy ezután szeretne másképpen viszonyulni hozzánk. Akkor így meggondoljuk, hogy adunk-e esélyt arra, hogy barátság vagy valami fajta normális kapcsolat alakuljon ki közöttünk.

Pál azonban itt arra hívja fel a figyelmünket, hogy az Isten szeretete megelőző szeretet volt, és most, ma is, mindig megelőző szeretet. Ami annyit jelent, hogy az előtt kezdett bennünket keresni, még mielőtt bármit tudtunk volna róla.

Krisztus akkor halt meg értünk, amikor még meg sem születtünk, aztán később, amikor még ellenségei voltunk, azért, mert tudta, hogy ez az egyetlen út a számunkra, hogy megmeneküljünk, hogy a helyére kerüljön az életünk.

Ám nemcsak régen volt igaz Krisztus szeretetére, hogy megelőző szeretet, hanem a mai napon is erősítheti a hívőket, hogy ennek tudatában vannak. Miért? Azért, mert sokszor szembesülnek a ma élő hívők, köztük mi is azzal, hogy a hitünk gyenge és törékeny. Hiába tudjuk, látjuk a jót, nagyon sokszor nem vagyunk képesek cselekedni, ahogy a Róma 7-ben kicsit később ír erről Pál.

Az emberben felnőhet a kétség: Uram, most akkor mi lesz? A te kegyelmed persze hatalmas, de hát én kiléptem ennek a kegyelemnek az oltalmából. Vajon visszafogadsz-e magadhoz?

A Szentírás arról tesz tanúbizonyságot, hogy az Úr Jézus kegyelme, Isten kegyelme mindenre elég: valamennyi helyzetre, bukásra, mélységre. Mivel Isten már eleve eldöntötte, hogy megszabadítja azokat, akiket megszólított, ezért minden bűnükért Krisztus által eleget tett. Azokért, amiket addig, amíg Krisztussal nem találkoztunk, elkövettünk, és az utána felhalmozottakért, amikkel szomorítjuk Istent, és bántjuk egymást.

Tehát a hívő, amikor nehéz szakaszokat él át, nyomorúságos, mély periódusokat, tudhatja, hogy az Isten szeretete és kegyelme abban az elesett állapotban is keresi. Sőt már a kimenekedés útját is biztosan elkészítette.

Jézus mondja, hogy a választottakat, akiket az Atya neki adott, senki ki nem ragadhatja az Ő kezéből. Olyan nagy ígéret ez a számunkra. Isten egyrészt gondoskodott arról, hogy megigazuljunk, hogy sok-sok tehertől megszabaduljunk Krisztus által, és arról is, hogy a mi erőtlenségünk és nyomorúságunk valamilyen módon el ne szakíthasson bennünket tőle.

Ahogy a 2. versben olvastuk, Krisztus által kaptuk hitben a szabad utat ahhoz a kegyelemhez, amelyben vagyunk. Ezért hangzik Jézus Krisztus neve olyan gyakran közöttünk, mert tudjuk, hogy az életünk egyedül Őáltala kerülhet, és lehet a helyén. Egyedül Őbenne és az Ő révén tapasztalható meg annak a kegyelemnek a teljessége, amit Isten nekünk készített. Egyedül Ő az, aki számunkra az Isten ajándékainak a továbbítója lehet a Szentlélek által. Isten úgy látta jónak, hogy minden ígérete Krisztusban legyen igenné és Ámenné, vagyis Krisztusban teljesedjen be.

Nagy ajándék, hogyha a mai hívő is komolyan tudja azt venni, amiből régen is, Krisztus óta minden hívő nemzedék élt, hogy lehet a kegyelem királyi trónusához járulni, ahogy erről a Zsidókhoz írt levél beszél. Lehet nyomorult, vergődő, a saját gyengeségeivel szembesülő emberként is ahhoz a megdicsőült Krisztushoz fordulni, aki értünk, a mi bűneinkért meghalt és feltámadt - ahogy Pál mondja - a mi megigazulásunkért. Ezt jelenti, hogy szabad a kegyelem útja előttünk. Lehet kérnünk mindazokat az áldásokat és szabadítást, amit Isten már elkészített a számunkra.

Egy olyan négy alkotóelemből álló, tulajdonképpen fejlődési utat is elénk ad itt Pál, ami furcsa dicsekedésre biztatja a levél olvasóit. Azt mondja: "De nem csak ezzel dicsekszünk (mármint, hogy majd Isten dicsőségében is részesülünk), hanem a megpróbáltatásokkal is, mivel tudjuk, hogy a megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet, a reménység pedig nem szégyenít meg."

Nem nagyon szoktuk ezt így végiggondolni, és sokszor megakadunk az első láncszemnél, a megpróbáltatásnál, amiről sokat beszélünk itt a gyülekezetben, meg a saját életünkben is. Fontos Pálnak ez a tanítása, hogy Isten az övéiben folyamatosan az üdvösséget munkálja. Ő nemcsak szinten szeretné tartani a hitünket, hanem azt szeretné, hogyha amíg ezen a földön járunk, egyre inkább a Krisztus gondolkodása, szeretete, az Atya iránti elkötelezettség formálódna ki bennünk. Ennek pedig hosszadalmas útja van, mert a mi régi természetünk - ahogy Pál nevezi: az ó emberünk, a régi emberünk, amelyik az Isten ellen lázad - újra meg újra megpróbál ellentámadásokat indítani a krisztusi természet, az új ember ellen.

Ezért mondja ezt az egyik énekünk: "Ó emberünk, ha szenved, az jó nekünk, tudom." Az ó embernek, a régi, istentelen természetnek háttérbe kell szorulnia, és néha ez borzasztóan fájdalmas. Nehéz ezt nekünk megérteni, hogy miért nem lehet más úton kiformálódnia bennünk a Krisztusnak, és miért kell, hogy ilyen nyomorúságos útja, módja legyen.

Furcsa, hogy azt el tudjuk hinni, képzelni, hogy egy-egy nagy sportteljesítményért vagy tudományos felfedezésért sok-sok lemondásra van szükség. Ha valaki fel akar mutatni valamiben komoly eredményt, akkor annak ára van. De ezt a bensőnkkel, a lelkünkkel kapcsolatban mégsem vesszük komolyan. Azt gondoljuk, hogyha az életünket különböző megpróbáltatások érik, akkor ezek csak az Istentől elválasztó tragédiák lehetnek. Olyan sokszor még hívőkként sem tudjuk feltételezni, hogy Isten a nyomorúságokat is - ahogy ezt a Róma 8, 28-ban is mondja: "Akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra van." - a javunkra használja fel. Sőt, a megtérésünk előtti nyomorúságokat is úgy tudja begyógyítani az életünkben, hogy még azok is valamilyen módon beépüljenek és gazdagítsanak minket.

A megpróbáltatás tehát az az ige szerint, ami állhatatosságot szül a hívőben. Amikor egyik nehéz helyzet jön a másik után, és megtapasztalom az Úr segítségét, akkor elkezdek bízni benne. Mert a hitünk sok szempontból az Isten iránti, Istenbe vetett bizalmunkról szól. Nézek-e Jézusra, és hiszem-e azt, hogy Ő ebben a helyzetben is ott jár előttem, habár most nem látom, hogy hogyan. Vagy pedig a körülöttem lévő dolgokat látom csak. Tehát az állhatatosság azt jelenti, hogy valaki elkezdi a tekintetét folyamatosan Jézusra szegezni.

Az olyan ember, akinek az életében ez igazzá válik, és Jézusra emeli egyre inkább a tekintetét, az ilyen lesz kipróbálttá. Olyanná, akire az Úr sok mindent és sokakat bízhat. Lehet, hogy ez gyakran nem nyilvánvaló mások előtt, nem feltétlenül olyan szolgálatban jön elő, ami feltétlenül gyülekezeti, vagy olyan missziós küldetés, amiről sokan beszélnek. De Isten mégis felelősséget bíz az ilyen kipróbált híveire, követőire, gyermekeire. Olyan felelősséget és feladatokat, amilyeneket csak ezekre az emberekre lehet.

Amikor az ember álláshirdetéseket böngész, feltűnő, hogy milyen sokszor kérnek három, öt vagy még több év szakmai gyakorlatot. Azért, mert egy komolyabb feladat csak bizonyos tapasztalatok után oldható meg, kezelhető helyesen. Ugyanígy van ez a lelki életünkben is. Hiába mondom, hogy én nem lennék alkalmas sok mindenre. Az Úr Isten azzá tehet. Nem ez a kérdés. A kérdés az, hogy hajlandó vagyok-e engedni, hogy az Úr Isten mindazt kiformálja bennem, amit Ő elgondolt és eltervezett felőlem.

Ne engedjük, hogy az ördög a kérdéseivel és hamis gondolatok ébresztésével elbizonytalanítson bennünket. Nem tőlünk van a mi alkalmas voltunk, hanem az Úr Istentől. Amire Ő ki akar bennünket választani, vagy kiválasztott, azt Ő el is végzi bennünk, ha mi is engedjük.

A kipróbált ember olyan ember - a Szentírás szerint -, aki reménységgel él mindenfajta körülmények között. Reménységgel, mert tudja, hogy Ura nem hagyja cserben, bármi történik is. Összeomolhat körülötte a világ, egyedül maradhat, mint az ujjam, bármilyen betegség jöhet rá, nagy szomorúság, az ő Ura vele van. Aki addig nem hagyta el őt, aki annyira szerette még, amikor az ellensége volt, hogy meghalt Jézus Krisztus érte a kereszten, ez az ő Ura nem fogja magára hagyni továbbra sem. Ezért van az, hogy az ilyen, kipróbált hívők olyanná válnak, akik fénylenek ebben a világban. Olyat sugároznak, amit nem lehet másképpen: békességet, reménységet, Istentől kapott szeretetet.

Ahogy mondja is itt a ige: "Mert a szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által." A reménységgel élő - így is mondhatjuk - az Isten szeretetéből, az Isten szeretetében, és az Isten szeretete által élő ember. Ebből él. Ez a mindennapos létformája. Ez által él, és ezt adja tovább másoknak, bármi történjék is. Most már nem csak azért, mert ő ezt megtanulta valaha a gyülekezetben. Ez még a hívő életének elején van, amikor tudatosan gondolnia kell rá, hogy én most szeretni akarom a másikat. Hanem Isten kiformálta benne azt, hogy Krisztusra vesse a tekintetét minden körülmények között. Mivel Krisztust látja, ezért bármi történik, Krisztushoz megy először, és Krisztusnál nyugalmat talál, Krisztustól békességet kap.

Nyilván az ilyen hívő életében is vannak megingások. Vannak gyenge, nyomorult periódusok, szakaszok. De alapvetően mégis az Isten közeli állapota az, ami meghatározza a dolgait, a másokhoz való viszonyát.

Más szóval: nincs mentségünk arra, hogyha nem haladunk a hitünkben. Ugyanis ez nem Istenen múlik. Mindannyiunk számára elkészítette Isten azt a lehetőséget, hogy ilyen kipróbált emberekké legyünk. Mindannyiunk számára elkészíti ezt a reménységet, és a Szentlélek által ezt a szeretetet, ami kiárad, kiáradhat a mi szívünkbe is. Egyedül rajtunk múlik, hogy ezt kérjük-e, és engedjük-e, hogy megtörténjen.

Az utolsó gondolat, amit szeretnék ebből a részből elétek hozni, az tovább mutat, mint a földi életünk. A 9. és a következő versekben így beszél erről Pál: "Ha tehát már most megigazított minket az Ő vére által, még inkább meg fog menteni minket a haragtól. Mert ha akkor, mikor ellenségei voltunk, megbékéltetett minket az Isten önmagával Fia halála által, akkor miután megbékéltettünk, még inkább üdvözíteni fog élete által." Tehát megbékéltetett minket most, amikor még az ellenségei voltunk ezen a földön, és ezért lehet reménységünk, hogy bármikor, ha az Úr elé kell állnunk, akkor nincs mitől félnünk. Nincs miért rettegnünk. Nem kell azt mérlegelnünk, hogy vajon elég jót tettünk-e, vagy nem. Fontos, hogy a megszentelődésünk, a Krisztus képére való formálódásunk minél intenzívebben történjen - ez a megszentelődés. De nem ettől függ az üdvösségünk. Isten, amikor Krisztust megismertük, nekünk ajándékozta a vele való közösségnek a lehetőségét. Ez nem csak erre az életre, hanem az örök életre is szól. Ezért van az, hogy a mi hívő reménységünk a földi életen, a halálon is túlmutat.

Nyilvánvalóan a hívő embert is megrázza egy betegségnek a híre a saját vagy a másik ember életében. A hívő ember is, amikor veszteség éri, gyászol, és megsiratja azt, akit elenged. De ott van a szívében a Krisztusra néző reménység és bizalom. Az én Uram, aki eddig hűséges volt, ezután is az lesz. Aki eddig beteljesített mindent, amit mondott, ezután is megteszi. Sőt, ahogy mondja Pál a 2. versben: "Dicsekszünk azzal a reménységgel, hogy részesülünk az Isten dicsőségében." Nemcsak ott leszünk az Isten közelében, hanem részesülünk az Ő dicsőségében is.

Akik elmentek hitben előttünk, ők az Isten dicsőségébe mentek előre. Az Istennel való közvetlen kapcsolatba. Milyen kiváltság, milyen csoda ez! És minket is oda, magához akar eljuttatni az Úr. Ott készített maga mellett helyet nekünk. Nem szolgákként. Azt sem érdemelnénk meg, de fiakként, örökösökként, ahogy erről a Zsidókhoz írt levél beszél.

Azok tehát, akik Krisztust befogadták, hatalmat kaptak arra, hogy Isten gyermekeivé, ilyen fiakká legyenek. Akik megigazulnak Isten kegyelméből, akiknek az életében a megpróbáltatások során kiformálódik az állhatatosság, aztán a kipróbáltság, és végül a reménység. Egyre inkább a Krisztus szeretetével tanulnak meg szeretni, ha engedelmesek, és végül egyre inkább előre néznek. Látják azt a mérhetetlen dicsőséget, amit az ő Uruk elkészített nekik, és mindazoknak, akik Őt szeretik.

Ezért adjunk neki ma hálát. Ebben a reménységben igyekezzünk megerősíteni a szívünket.

Aki pedig még nem biztos abban, hogy ez az ő életére nézve is érvényes-e, annak ez a mai alkalom kitűnő, Isten által készített lehetőség arra, hogy ezt mondja: Uram, én szeretném tőled elkérni azt a békességet, helyreállt kapcsolatot, amit Krisztusban készítettél nekem. Szeretnék mindent letenni eléd, és kérem Krisztus igazságát, hogy mindez rám nézve is igaz legyen. Így legyen.


Imádkozzunk!

Jézus Krisztus, köszönjük, hogy amikor köztünk jártál, az Isten országát hoztad el közénk, és rajtad keresztül mi is ebbe nyerünk bepillantást. Olyan nehezen hisszük el, hogy mi magunk is ennek az országnak a részesei, polgárai lehetünk. Olyan sokszor támadja ezt az ígéretedet az ördög, és próbál bennünket elbizonytalanítani ebben.

Bocsásd meg, Urunk, hogy sokszor a bűneinkkel küszködve éljük a napjainkat ahelyett, hogy megbánnánk azokat előtted, és hálát adnánk azért, mert ezektől is megszabadítottál minket.

Bocsásd meg, Urunk, hogy sokszor úgy járunk és kelünk ebben a világban, hogy talán még a világ fiainál is rosszabbak vagyunk. Nem vesszük komolyan azt, hogyha engedjük, te kiformálod bennünk, hogy egyre inkább rád hasonlítsunk, hogy egyre inkább a Lélek által a te gondolkodásod legyen a mi gondolkodásunkká. Sokszor gondolkodunk és beszélünk arról, hogy hogyan érthetjük meg abban a te szavadat, és közben olyan kevésszer engedjük, hogy szavadat a szívünkbe ültethesd, és belülről, a te Lelked által vezérelj bennünket.

Bocsásd meg, hogy olyan gyakran, amikor az élet igazán komoly kríziseivel találkozunk, nincs reménységünk, és elfelejtjük, hogy te nemcsak ebben az életben hívtál bennünket a te követésedre, hanem még jobb, még nagyobb dicsőséget és örökséget készítettél el nekünk.

Urunk, hálát adunk neked azokért a szeretteinkért és hitbeli példaképeinkért, elöljáróinkért, akik már nálad lehetnek, akiknek az életében a te ígéreteid mind beteljesedtek már maradéktalanul.

Könyörgünk magunkért is, hogy hadd lehessünk hűek hozzád, ahogyan te is hűséges vagy mihozzánk. Kérünk, hogyha ma van itt közöttünk olyan, akihez most különösen is szólsz, most hívod a te országodba, hadd értse és hallja meg a te szavadat, és legyen a te követőddé.

Urunk, könyörgünk gyülekezetünk minden tagjáért: elesettekért, betegekért, gyászban járókért különösképpen. Hisszük, hogy minden igazi erősítés, vigasztalás egyedül csak tőled jöhet, készítsd ezt el, kérünk, a számukra.

Urunk, áldást kérünk népünk vezetőire. Te adj az ő életükbe megújulást, veled való találkozást, és bárhogyan is gondolkodnak, add, hogy a döntéseik ennek a nemzetnek a javát szolgálják.

Ugyanígy kérünk, egyházunk vezetőiért, elöljáróiért is. Te légy, aki azt a sok-sok terhet, ami a vállukon van, velük együtt viszed, és te legyél az Urunk, aki előttük jársz, megtanítod őket arra, hogy hogyan lehet alázatban, mégis példaképként a te néped előtt járva vezetni népedet arra, amerre te mondod.

Kérünk, Urunk, hogy most, ahogy csendben folytatjuk az imádságot magunkban, Lelked által vezess minket ebben is.

Ámen.