LÁTVA A LÁTHATATLANT

Alapige: Dán 3,13-27

"Ekkor Nabukadneccar haragra gerjedve megparancsolta, hogy vezessék elő Sadrakot, Mésakot és Abédnegót. Oda is vezették ezeket a férfiakat a király elé. Nabukadneccar ezt kérdezte tőlük: Sadrak, Mésak és Abédnegó! Igaz-e, hogy ti nem tiszteltétek isteneimet, és nem hódoltok az arany szobor előtt, amelyet felállítattam? Készek vagytok-e most, hogyha meghalljátok a kürt, síp, citera, hárfa, lant, duda és mindenféle hangszer hangját, leborulni és hódolni a szobor előtt, amelyet csináltattam? Mert ha nem hódoltok, azon nyomban bedobnak benneteket az izzó tüzes kemencébe. És van-e olyan Isten, aki az én kezemből ki tud szabadítani benneteket? Sadrak, Mésak és Abédnegó így válaszolt a királynak: Ó Nabukadneccar! Nem szükséges, hogy erre bármit is feleljünk. Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk: ő ki tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéből, és ki tud szabadítani a te kezedből is, ó király! De ha nem tenné is, tudd meg ó király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük, és nem hódolunk az aranyszobor előtt, amelyet felállítattál! Ekkor Nabukadneccart úgy elöntötte a harag Sadrak, Mésak és Abédnegó miatt, hogy még az arca is eltorzult. Meghagyta, hogy hétszerte jobban fűtsék be a kemencét, mint ahogyan be szokták fűteni. Azután megparancsolta hadserege legerősebb vitézeinek, hogy kötözzék meg Sadrakot, Mésakot és Abédnegót, és dobják be őket az izzó tüzes kemencébe. Megkötözték tehát ezeket a férfiakat, és úgy, ahogy fel voltak öltözve, nadrágostul, alsóruhástul és süvegestül, bedobták őket az izzó tüzes kemencébe.Mivel a király szigorú parancsára a kemencét roppantul befűtötték, a lángoló tűz megölte azokat az embereket, akik Sadrakot, Mésakot és Abédnegót odahurcolták. A három férfi, Sadrak, Mésak és Abédnegó pedig megkötözve az izzó tüzes kemencébe esett. Nabukadneccár király azonban megdöbbent, sietve felkelt, és ezt kérdezte udvari embereitől: Nem három férfit dobtunk megkötözve a tűzbe? Azok így válaszoltak a királynak: Valóban úgy van, ó király! Ő azonban így szólt: Én mégis négy férfit látok szabadon járni a tűzben, és nincs rajtuk semmi sérülés. A negyedik pedig olyannak látszik, mint valami Isten. Ekkor Nabukadneccár király odament az izzó tüzes kemence ajtajához, és így szólt: Sadrak, Mésak és Abédnegó, szolgái a felséges Istennek! Jertek ki, jöjjetek ide! És kijött Sadrak, Mésak és Abédnegó a tűzből. Az összegyűlt kormányzók, elöljárók, helytartók és a király udvari emberei pedig látták, hogy ezeknek a férfiaknak semmit sem ártott a tűz, hajuk szála sem perzselődött meg, a ruhájuk sem égett meg, sőt még a füst szaga sem járta át őket."

Imádkozzunk!

Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged jóvoltodért, kegyelmedért, azért a sok mindenért, amivel megmutattad már, hogy szeretsz bennünket, fontosak vagyunk a számodra.

Köszönjük, hogy nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is kimutatod szeretetedet. Azért jövünk most hozzád, Istenünk, mert szükségünk van arra, hogy ismételten megerősödjünk ebben a tudatban, a veled való kapcsolatunkban. Szeretetre, odafigyelésre, befogadásra vágyó emberek vagyunk. Szeretnénk Urunk kérni tőled, hogy fogadj be minket ma is a veled való közösségbe.

Kérünk, hogy igéd és Lelked által munkáld a szívünkben, munkás napunk végén hadd teremtődjön benne csend. Hadd legyen alkalmas idő ez arra, hogy megszólíts bennünket. Jól tudod, hogy mi minden foglalkoztat. Mi az, ami esetleg terhel, ami kérdésként a szívünkben van.

Kérünk, Istenünk, szólj hozzánk. Szeretnénk meghallani, megérteni és befogadni a te szavadat. Kérünk, áldj meg minket jelenléteddel úgy, ahogy azt megígérted nekünk.

Ámen.

Igehirdetés

Nabukadneccar, vagy a régebbi fordítás szerint Nabukodonozor király udvarában él Dániel, akinek a könyvében ez a történet is le van írva, és néhány barátja, akik megegyeznek abba, hogy az Isten útján járnak, és a vele való kapcsolat az legelső a számukra.

Vannak a királyi udvarban némelyek, akik mindenáron szeretnék elveszíteni Dánielt és a barátait. Egyrészt nyilvánvalóan hatalomféltésből, másrészt pedig valószínűleg az a fajta - ma így mondanánk - tolerancia-hiány is zavarja őket, hogy ők nem képesek más isteneket imádni, hanem egyedül az egy, igaz Istenhez ragaszkodnak.

Kitervelik hát az előbb felolvasott tervet. A királlyal előre jóvá is hagyatják. Elkészíttetnek aranyból egy istenszobrot, és aki azt nem imádja, az előírt időben, amikor a különböző kultikus hangszerek megszólalnak, s nem borul le, elismerve annak felségét, az ilyet a felhevített tüzes kemencébe kell vetni, haljon meg.

A király beleegyezik a tervbe, és eljön az imádat ideje. Ám az előbb hallott három férfiú, akiket megint csak régi fordítás szerint Sidráknak, Misáknak és Abednégónak nevez a Biblia, nem borul le a szobor előtt, hanem tartja magát ahhoz a kizárólagos istentisztelethez, amit ők magukévá téve addig is gyakoroltak.

Ezek után halljuk, hogy magához hívatja őket Nabukodonozor, még egy esélyt kínál fel nekik. Nagyon sokat mondó az, ahogyan ők válaszolnak erre az utolsó esélyre. Hadd olvassam a mondataikat ismételten fel, mert a történetnek talán ez az egyik kulcs pillanata. Így válaszolnak: "Nem szükséges, hogy erre bármit is feleljünk. Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk: ő ki tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéből, és ki tud szabadítani a te kezedből is, ó király! De ha nem tenné is, tudd meg ó király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük, és nem hódolunk az aranyszobor előtt, amelyet felállítattál!"

Adva van egy olyan helyzet, ami emberileg kilátástalan. Vagy Istent tagadja meg ez a három ember, vagy meghal. A király magához hívatván őket, akkor még egy utolsó lehetőséget kínál fel, hogy átgondolhassák mindazt, amit eddig talán rosszul döntöttek. Már ez is nagy kegy, hogy nem azonnal találják magukat a tüzes kemencében.

Vajon lehetséges-e az, hogy Isten azt várja az övéitől, hogy egy tüzes kemencében végezzék? Lehetséges-e az, hogy engedi, hogy az Ő gyermekei nyomorúságok közepette dicsőítsék Őt? Lehetséges-e, hogy olyan dolgokat engedjen történni Isten az övéivel, amik az emberi logikának, sőt a mi szeretet-fogalmunknak is ellentmondanak? Megtörténhet-e ilyen?

A Biblia több története közül, ami útmutatást adhat ezekben a kérdésekben, ez az egyik. Ezen belül is előbb említett fiatalembereknek a hozzáállása az, ami segít megértenünk feltett kérdéseikre a választ. Úgy tűnik, hogy ezek a fiatalok olyannak ismerték meg Istent, mint aki mindenképpen, mindenfajta körülmények között hűséges az övéihez. Történhet bármi, alakulhatnak bárhogy az élet dolgai körülöttük, Isten nem hagyja el őket. Ez az első számú felismerés, amit történetünk alapján kapunk.

Ezeknek az embereknek olyan Istenük van, akire mindig számíthatnak. Ezért mondják azt, hogy nem is szükséges válaszolniuk. Nem emberekkel van igazán dolguk. Nekik Istennel van dolguk, az Ő kezében vannak.

A második nagyon fontos üzenet, amit ezeknek a fiatalembereknek a hite alapján kaphatunk, hogy ők a mindenható Istenben hisznek. Nem egy olyan valakiben, aki sokáig, vagy csak bizonyos körülmények között tud szabadítást adni. Hanem olyan Istenben, aki még az izzó tüzes kemencében is meg tudja őrizni az övéit.

Gondoljunk bele egy pillanatra abba, amit ezek az emberek mondanak. Azt állítják, hogy egy százszázalékosan halálos helyzet, hogyha Isten úgy akarja, akkor az övéi számára minden további nélkül túlélhető lehet.

Vajon nem vakmerőség ez? Nem túl buzgó, vak hit? Ahogy szokás mondani: nem bigottak ezek az emberek? Túlságosan vallásosak. Azért ilyen messzire mégsem kellene elmenni talán - mondják némelyek. Ezek az emberek pedig mégis elmentek. Egészen egyszerű az indok, hogy miért. Választásra kényszerítették őket. Vagy Istenhez ragaszkodnak, vagy az életükhöz. Ők megélték és megélik most is sokanazt, amit így mond másutt a Szentírás, hogy az Istennel való közösség jobb, édesebb még az életnél is.

Nem gondolom, hogy különösebb halálvágy lett volna ezekben az emberekben. A Biblia nem ír erről. És arról sem, hogy amikor ki akarták hozni őket a tüzes kemencéből, akkor ők ott szerettek volna maradni, mert minden áron meg akartak volna halni. Szó nincs erről. Egészen egyszerűen arról van szó, hogy az életük krízis helyzetét is, mint minden mást, az Úrral együtt akartak eltölteni. Tehát az volt a második felismerésük, hogy az ő Uruk mindenható.

A harmadik, amit nagyon ritkán tudunk kimondani még keresztyénként is, nem keresztyénként meg talán soha, amit így fogalmaztak meg: "De ha nem tenné is" ó király; mi akkor sem borulunk le, és akkor sem imádjuk a te istenszobrodat.

Ott van az agyunkban és szívünkben is, hogy jó, én számítok az Istenre, és elgondolom, hogy hogyan fog megszabadítani, de nyilván, ha szeret, akkor minél előbb megteszi ezt. Mi van, ha nem? Mi van, hogyha mi eltervezzük a szabadulás útjait, elgondoljuk, hogy mit kellene tennie Istennek, és Ő nem úgy cselekszik, ahogy elvárnánk tőle. Akkor már nem Isten? Akkor már nem szeret bennünket?

Ezek a régen élt emberek azt mondják, hogy a logikánk határain túl is tudjuk, hogy Isten velünk van, hogy mindenható, és ha nem úgy cselekszik is, mint ahogy várnánk, remélnénk, vagy a szabadítást elgondolnánk, akkor is vele maradunk, mert az Ő szeretete nem a mi logikánktól függ. Az Ő megtartó kegyelme annak függvénye, hogy mi éppen mit tartanánk jónak, vagy mit nem.

Jézus azt hangsúlyozza, amikor tanít, és mennek hozzá lelkesen sokan, mondván: "szeretnénk téged követni, Mester". "A rókáknak barlangjuk van, a madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincsen hova lehajtani a fejét."

Ha követni akarsz, akkor légy tisztában azzal - mondja azoknak, akik jelentkeznek, hogy be szeretnének állni a tanítványok közé -, hogy az Isten követése adott esetben következményekkel is jár.

Néhány mondattal később hangzik el. Aki az eke szarvára veti a kezét, és hátratekint, az nem méltó az Isten országára, vagyis az, aki elkezd szántani egy barázdát, és közben hátrafelé tekint, vagy beszélget. Szimbolikus képnek is nagyon jó ez a gondolat. Elindulok előre, és közben mindig azt nézem, hogy mi marad mögöttem? Girbegurba lesz a barázda, amit szántok. Az ilyen embernek, aki lát munkához, jobb, ha félreteszi az ekét, és valami más után néz.

Az olyanoknak, akik nem Jézusra néznek, ahogy ezek is tették, hanem az életének minden egyéb körülményére, nem szabad azt várnia, hogy megtapasztalja Isten szabadítását. Azt sem, hogy megtapasztalja a nehéz helyzetekben Isten jelenlétét. Egészen egyszerűen azért, mert nem ővele, őrá számítva, nem belé fogódzva éli át mindezeket.

Sokszor beszélünk arról - ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni -, hogy nincsen középutas keresztyénség. Középút alatt nem azt értem, ami a kétfajta extrém véglet között az arany középút, olyan, ami a világban élés, és az Istennek való odaszánás közötti, mind a kettőt ötvöző lehetőség, hogy a kecske is jóllakjon, meg a káposzta is megmaradjon. Mindenki örülhet: a világ és Isten is. Ilyen nincs. Az életünkben számtalan olyan helyzet van, amikor dönteni kell fehéren és feketén, egyértelműen. Kapcsolatokban, üzleti ügyekben, személyes életünk kérdéseiben, a saját magunkról kialakított képben. Kinek hiszek? Mire alapozok? Arra pusztán, amit logikusnak látok? Teljesen érthető lenne, vagy amit a tapasztalataim mutatnak? Ez is elfogadható. Arra, amit mások mondanak? Arra, hogyha esetleg nem is látok egy helyzetből más kiutat, csak olyat, ami az Isten akaratával tudom, hogy ellentétes? Arra, hogy mit mondanak mások rólam? Sok mindenre lehet alapozni, és időnként ez meg is kísért bennünket.

A Szentírás arra biztat, hogy tanuljunk meg mindenek előtt és fölött Istenre nézni. A hitünk tulajdonképpen nem szólhat másról, mint erről az igazságról, és ennek a gyakorlati tettekben való megéléséről.

Tanulj meg - ezt nyugodtan mondhatom így: Jézusra nézni. Tanuld meg minden élethelyzetedet vele együtt megélni, és akkor az a helyzet nem fog elszakítani Krisztustól, hanem inkább mindig közelebb visz hozzá. Mert már nem úgy tevődik fel a kérdés, hogy Uram, miért engeded ezt meg, mikor fogsz végre kiszabadítani ebből a problémából? A hívő ember egyre inkább megtanulhatja azt mondani: Uram, én ebben a helyzetben még inkább érzem, hogy szükségem van rád. Nem azt kérdezem, hogy mikor szabadítasz meg? Hiszem, hogy szereteted számon tartja megpróbáltatásom idejét is, hanem kérem, hogy erősíts és tarts meg a hűségemben.

Az olyan emberek, mint Sadrak, Mésak és Abédnegó, megtanulták már az Istennel való kapcsolatuk során, hogy nem vele hadakozva kell kiverekednie a szabadítást. Nem Isten az, aki nyomorúságban akarja tartani, hanem éppen Ő az, akitől egyedül jöhet a megtartatás. Lehet szabadításért imádkozni. Lehet gyógyulásért, erősödésért, tisztulásért könyörögni Istenhez, de értsük világosan, hogy nem az Úrral tusakodunk, hanem az Úr előtt tusakodunk azért a Lélekért, aki mindezt valóra válthatja, valósággá teheti az életünkben.

A Bibliának világos tanítása az, hogy Jézus Krisztusban Isten már mindent elvégzett az emberekért. Azokért, akik hozzá kiáltanak segítségért. Ő minden szükségeset megadott már nekünk. Nem majd valamikor. Már elkészítette. De ahhoz, hogy ez valósággá váljon a számomra, újra meg újra rá kell néznem. Újra meg újra meg kell harcolnom az ismerős harcot, hogy Uram, én nem várom mástól a megoldást, bölcsességet, az útmutatást, a bocsánatot, egyes egyedül csak tőled.

Ez a történet, amit az előbb hallottunk, úgy fejeződik be, hogy ez a három ember megmenekül. De nem minden bibliai és nem minden, azóta megélt történetnek, amiben hívő emberek az Úrral járnak be utakat, szabadítás, szabadulás a vége, a mi gyarló fogalmaink szerint. Ahogy ma szoktuk mondani, nem minden végződik Happy end-del. A mai ember csak Happy end-ban tud gondolkozni. Minden jó, ha a vége jó. Ám az sem biztos, hogy mindig, ami emberileg nézve jól indul, annak a vége is jó a mi megítélésünk szerint. Hiszen ha az lenne, akkor az apostolok egy kivételével nem végezték volna mind vértanúként. Nem lennének ma is számtalan országban keresztyénüldözések és olyan keresztyének, akik hajlandóak akár az életüket vagy csak a szabadságukat is feláldozni a Krisztusba vetett hitükért. A Biblia nem ilyen üzenetet küld nekünk.

Isten azzal biztat, hogy minden körülmények között ad kellő bölcsességet, ami csak tőle jöhet, hogy megértsük, hogy mi az Ő akarata. Ad olyan megerősítést Lelke által, amiben állva maradhatunk az éppen adott helyzetben is. Ad bűnbocsánatot újra meg újra, hogy a vele való kapcsolatunk állandó és szünet nélküli lehessen. Ezt kínálja Isten az övéinek. Nem azt, hogy soha nem lesz nehézség, krízis, de hogy a krízisek között állva maradhat a hívő ember.

Amikor benéz a király a kemencébe - az emberek, akik bedobták Sadrakot, Mésakot és Abédnegót, meghalnak mellette, hiszen olyan nagy a hőség, hogy nem bírják elviselni még kívülről sem - legnagyobb megdöbbenésére az uralkodó látja ezt a három embert, és van ott még egy negyedik is, aki maga Isten. Isten ott van ezzel a három szolgájával, és jelenlétével is erősíti őket. Nyilvánvalóvá válik mindenki előtt, akik annyira bíztak a király hatalmában, a tűz hatalmában, sok mindenben, hogy mindez semmi Isten előtt. Isten, ha úgy akarja, akkor egy szavával félreteheti őket: királyt, tüzet, az egész uralkodóházat, bárkit. Neki ez nem probléma.

Amikor kihozzák ezeket a tüzet megjárt embereket, akkor még - hallottuk az előbb -, füst szaga sincsen a ruhájuknak. Semmi nem érintette őket mindabból, amibe a körülöttük lévők adott esetben belehaltak volna. Úgy hozta ki őket Isten a tűzből, mintha semmi sem történt volna velük.

Ez a kép is nagyon-nagyon sokat mondhat nekünk, mai keresztyéneknek. Sokszor mi magunk is égünk különböző "élettüzeink" közepette, vagy legalább is megperzselődünk, füst szagunk lesz. Érintenek bennünket ezek, meg kell hogy valljuk bűnbánattal. Olyan sok beszélgetésünk témája, hogy mi minden nyomorúság, nehézség az, amit hordoznunk kell. Ezek sokszor valós dolgok. Valóban hívőkként is csak eddig jutunk? Hogy mi milyen nyomorultak vagyunk. A helyzetünk mennyire reménytelen. Ez a világ, amiben élünk, mennyire a rossz felé megy, és nem lehet semmit tenni. Ha csak eddig látok, akkor vajon az én hitem, életszemléletem miben különbözik a nem hívőkétől? Ők is erről beszélnek. Ők is a nyomorúságaikat hangoztatják.

A hitünk abban különböztet meg minket másoktól, hogy Istenhez kapcsol Krisztus által. A láthatókon túl láthatóvá teszi számunkra a nem láthatókat is, ahogy ezt Pál mondja: "Nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideigvalók, a láthatatlanok pedig örökkévalók."

Kevesebbel ne elégedjünk meg! Az erőtlen keresztyénség, amit itt, Európában, Magyarországon és a mi kis egyházunkban is olyan sokszor érünk tetten, amit saját életünkben is látunk, és szenvedünk tőle. Azért van, mert megakadunk a láthatóknál. Megakadunk magunknál, a nyomorúságainknál, más embereknél, a gonoszságuknál vagy jóságuknál, a körülményeknél, sok egyébnél.

Tanuljunk meg számolni az Úrral! Tanuljuk meg az Ő kezébe lerakni az életünk és a körülöttünk lévő világ minden fajta helyzetét. Jobb helyre nem tehetjük, mint az Ő kezébe. Ha elhisszük, hogy az Atya Krisztust valóban odaadta értünk, és Ő valóban meghalt a kereszten, ahogy ezt a Biblia tanítja, akkor ne merjük azt feltételezni, hogy aki az Ő tulajdon Fiát halálba adta értünk, az mégsem könyörülne rajtunk. Aki ilyen árat fizetett értünk, az nem azt adná, ami a legjobb nekünk?

Logikailag sem áll meg a kettő szembeállítása egymással. Ha valóban hiszünk Krisztus keresztjében, és abban, hogy Őt Isten feltámasztotta értünk, akkor bátran hihetünk abban, hogy igaz a Róma 8, 28 "Akik az Istent szeretik, azoknak minden a javukra van." Mert Isten az Ő állandó jelenlétével, szeretetével és mindenható irgalmával, az Ő választottainak javára fordítja a világ őket érintő dolgait.

Nem olvastam már azt a részt fel, a fejezet végéről, amikor Nabukadneccár megdöbben látva mindazt, ami történt, és dicsőíti Istent egész országa előtt nyilvánvalóvá téve, hogy itt valóban a mindenható Isten cselekedett.

Vajon a mi életünk és küzdelmeink dicsőítik-e Istent? Mert az, hogy küzdenünk kell, ez nyilvánvaló, de vajon ahogy küzdünk, és amire jutunk, az Isten dicsőségét szolgálja-e? És ha nem, akkor hajlandóak vagyunk-e végre azt mondani, hogy Uram, én szeretnék egyre jobban megtanulni rád figyelni minden körülmények között. Szeretném megtanulni azt, hogy a logikámat is neked rendeljem alá. A terveimet csak úgy valósítsam meg, ahogy te jónak látod mindezeket.

Ma keresztyénnek lenni ezt jelenti. Egy ezerféle, más hangtól harsogó világban egyedül az Isten hangjára figyelni, ahogy ezt Jézus mondja. Az enyéim hallják az én hangomat, ismerik azt, és ezért követnek engem, és senki mást nem követnek. Ezek az emberek ezt tették. A hitünk nagyjai, akiket magunk előtt példaként látunk, ezt tették és teszik. Isten erre hív bennünket, is, akik itt, ebben a városban tanítványokként elhívást kaptunk az Úrtól, hogy így éljünk, küzdjünk és maradjunk állva Ővele, hogy akik látják az életünket, és látják Isten szabadítását, bűnbocsátó kegyelmét rajtunk, Őt dicsőítsék ezért is.

Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, áldunk téged, hogy nem kell semmitől pánikba esnünk. Nincs olyan megpróbáltatása, nehézsége, nyomorúsága ennek az életnek a te igéd szerint, ami elszakíthatna bennünket a te szeretetedtől, ha már a tiéid vagyunk.

Kérünk téged, hogy azt, ami ennek a történetnek az igazsága, ami rólad, a te hatalmadról, szabadító szeretetedről és bölcsességedről szól, vésd be a szívünkbe nagyon mélyen, hogy amikor szükségünk van ennek a történetnek a biztatására, vagyis, hogy egyedül csak tőled jöhet a segítség és a megtartatás, akkor ne gondoljunk más tévutakra, hanem fogódzunk beléd, és ha talán csak egy szóval is, de kiáltsunk hozzád.

Urunk, kérünk, hogy formálgass bennünket belülről, hogy a terveink, kapcsolataink, gondolataink, mindennapos dolgaink egyre egyértelműbben csak rád mutassanak. Ami hirtelen kiszalad a szánkon, vagy amint egy váratlan helyzetben dönteni kell, ez is mind-mind a veled való kapcsolatunk eredménye legyen.

Szeretnénk Urunk most megvallani azt a sok nyomorúságot, amivel előtted állunk. Az életünk elmúlt hetében, napjaiban felhalmozott bűneit, kudarcait is, amik talán nem túl nagyok, nem láthatóak, de terhelnek bennünket. Megvalljuk neked, hogy olyan gyakran kísért minket, hogy figyelmen kívül hagyjunk téged és akaratodat. A különböző emberi kapcsolatainkban is arra gondolunk, hogy mi az, ami nekünk hasznos, mi az, amit mások tennének, mi az, ami nevelheti a másikat úgy, ahogy azt mi gondoljuk jónak, és elfelejtjük, hogy te hogyan bánsz velünk, és hogyan tekintesz ránk.

Bocsásd meg, Urunk, hogy olyan gyakran nem a te szeretetedet próbáljuk megélni mások felé, hanem sok minden mást. Köszönjük, hogy te még ma is biztatsz, szavaddal megtérésre hívsz minket. Add, Urunk, hogy ma, amikor a te szavadat halljuk, meg ne keményítsük a szívünket! Jézus nevében köszönjük, hogy meghallgatsz.

Ámen.