PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2003. június 22.
(vasárnap este)

Csákány Tamás


ELSZÁNT VÁGYAKOZÁS


Alapige:ApCsel 8,25-40

"Az Úr angyala pedig így szólt Fülöphöz: "Kelj fel, és menj Dél felé a Jeruzsálemből Gázába vezető útra, amely néptelen." Ő felkelt, és elindult. És íme, egy etióp férfi, a kandakénak, az etiópok királynőjének udvari főembere, aki egész kincstára fölé volt rendelve, és Jeruzsálemben járt az Istent imádni, visszatérőben hintóján ülve olvasta Ézsaiás prófétát. Ezt mondta a Lélek Fülöpnek: "Menj oda, és csatlakozz ahhoz a hintóhoz." Amikor Fülöp odafutott, hallotta, hogy Ézsaiás prófétát olvassa, és megkérdezte tőle: "Érted is, amit olvasol?" Erre az így válaszolt: "Hogyan érthetném, míg valaki meg nem magyarázza?" És megkérte Fülöpöt, hogy szálljon fel, és üljön mellé. Az Írásnak az a szakasza, amelyet olvasott, ez volt: "Amint a juhot levágni viszik, és amint a bárány néma a nyírója előtt, úgy nem nyitja meg a száját. A megaláztatásért elvétetett róla az ítélet, nemzetségét ki sorolhatná fel? Mert élete felvitetik a földről." Az udvari főember megkérdezte Fülöptől: "Kérlek, kiről mondja ezt a próféta? Önmagáról vagy valaki másról?" Fülöp beszélni kezdett, és az Írásnak ebből a helyéből kiindulva hirdette neki Jézust. Amint tovább haladtak az úton, valami vízhez értek, és így szólt az udvari főember: "Íme, itt a víz! Mi akadálya annak, hogy megkeresztelkedjem?" (Ezt mondta neki Fülöp: "Ha teljes szívedből hiszel, akkor lehet." Ő pedig így válaszolt: "Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia.") Megparancsolta, hogy álljon meg a hintó, és leszálltak a vízbe mind a ketten, Fülöp és az udvari főember, és megkeresztelte őt. Amikor kijöttek a vízből, az Úr Lelke elragadta Fülöpöt, és nem látta őt többé az udvari főember, de örvendezve haladt tovább az útján. Fülöp pedig Azótoszba került, és végigjárva valamennyi várost, hirdette az evangéliumot, míg Cézáreába nem ért."


Imádkozzunk!

Urunk, dicsőítünk és magasztalunk téged, hiszen szavaddal el nem fáradva szólongatsz bennünket. Köszönjük neked, hogy ebben a sokszor nagyon szomorúnak tűnő világban örömhírt mondasz nekünk. Olyan örömhírt, ami a mi életünkre is vonatkozik, és nemcsak a nagy összefüggésekre igaz, nemcsak majd valamikor lehet támaszunk, hanem amiből már most élhetünk, ami által megújulhatunk.

Kérünk, Urunk, hogy ezen a mai, meleg, csendes délutánon te bontsd ki előttünk szavad Lelked által, hogy olyanok is közülünk, akik már régóta hallgatnak rád, és követik az utat, amin vezeted őket, és olyanok is, akik talán most ismerkednek veled, mindannyian hadd értsük, amit elénk társz.

Urunk, egy, ami közös ma bennünk: az a vágy hozott sokunkat ide, hogy valami többet, rajtunk kívülálló jót tapasztaljunk meg az életünkben. Talán már kimondhatjuk, hogy ennek a forrását benned fedeztük fel, talán még zaklatottan keresünk a forrás után. Kérünk, Urunk, hogy abban az élethelyzetben, amiben éppen vagyunk, te tedd világossá útmutatásodat mindannyiunk számára.

Köszönjük, hogy Jézus Krisztusért, a kereszthalált halt, de értünk feltámasztott Fiúért meghallgatsz, megajándékozol jelenléteddel bennünket.

Ámen.


Igehirdetés

Sokunk számára jól ismert, kedves történet ez a mai, az etióp főemberről, a kincstárnokról. Ma azonban még egy kicsit más szemszögből is vizsgáljuk meg, amit az előbb hallottunk.

Olyan emberről van itt szó, akinek a helyzete több szempontból nagyon hasonlít a ma élő - egészen átlagos ember - helyzetéhez is. Egyrészt Etiópia is abba a világba tartozik, ami az élő Istent, Izráel Istenét nem ismerte. Tehát az egyszerűség kedvéért mondhatjuk azt, hogy egy Istent nem ismerő, istentelen világból származik ez az etióp kincstárnok.

Ma, ha körül nézünk, csak abban a környezetben, amiben élünk, nem kell nagyon bizonygatnunk, hogy a világ - így is fogalmazhatjuk -: nem változott sokat, vagy épp visszafelé fejlődik abba az irányba, amiből ez az ember is jött.

Egy másik fontos, a mai emberhez hasonló vonás is tetten érhető ennek az embernek a cselekedeteiben. Valami többre vágyódik, mint ami kézzel megfogható. A boldogságnak azt a forrását keresi, ami elvehetetlen örömet és békességet, nyugalmat adhat neki. Az a fajta vallásosság, életgyakorlat, amiben éli az életét, az számára kevés, és ezért valami mást, többet, maradandóbbat keres.

Azért is nagyon izgalmas újra meg újra kezembe venni a Szentírást, mert ott a legkülönbözőbb élethelyzetekben lévő, és hátterekből való, de hasonló kérdésekkel szembesülő embereket találok, mint amikkel én is, és körülöttem is sokan küzdenek, próbálnak egyről a kettőre jutni.

Vizsgáljuk meg hát ennek az embernek az életét, útját, mindazt, amit tudunk róla, és vessük össze a saját utunkkal. Hátha Isten Lelke segítségével kapunk belőle olyan támpontokat, amik segítségünkre lehetnek.

Nem szeretnék most hosszasan beszélni a történeti összefüggésekről. Más alkalmakkor hallhattunk már róla. Annyit azért fontos tudnunk emberünkről, hogy a kor egyik legnagyobb államának vezető politikusai közül való, gazdasági szakember volt. A tudósok, a Biblia kortörténetében otthonosak úgy szokták fordítani, hogy fontossága szerint ő Etiópia pénzügyminiszterének lenne nevezhető. Etiópia első néhány embere közé tartozik ez a kincstárnok, akivel most ebben a részben találkozunk.

Vagyis nagyon befolyásos ember, de mégsem Etiópiában játszódik a történet. Nem a saját országában látjuk őt, hanem sok száz mérfölddel arrébb. S ennek nagyon komoly oka van. Ez az ember - nem tudjuk, hogy pontosan hogyan - hall Izráel Istenéről, és az információ, amit kap, elkezd benne valamilyen módon munkálkodni. Mai megfogalmazásban: szöget üt a fejében a gondolat, hogy erről az izráeliek Istenéről többet kellene neki megtudnia. Nem elég az, amennyit tud, és feltételezhető, hogy nem elégíti ki a helyzete, amiben él. Hiszen, ha elégedett lenne, akkor nem kerekedne fel egy ilyen nagy útra. Minden hivatali teendőt, személyes elintézni valót félretesz, csakhogy többet tudjon meg arról, akiről ő már halott, Izráel Istenéről.

Elgondolkoztam azon, hogy milyen elszántság kellett ahhoz, hogy valaki egy ekkora lépést megtehessen. Először is oda kellett állni a királynő elé azt mondván, hogy én több hónap fizetés nélküli szabadságot szeretnék kérni. A pénzügyeket addig viszi majd valaki más. Hiába vagyok én felelős beosztású ember, most mégis úgy látom, hogy mennem kell.

Nem biztos, hogy királynője el volt ragadtatva az ötlettől, de ez az etióp főember addig ügyeskedett, amíg elengedték. Nem kímélt időt sem, hisz - ahogy említettem - ez hosszas utazásnak ígérkezett. Nem úgy történt, mint ahogy ma, hogy az ember bejelentkezik Feri-hegyen, és kiszáll a repülőből pár órával később több száz vagy ezer kilométerrel odébb valahol. Ott, és akkor, fáradságos, sok törődéssel járó zötykölődést jelentett plusz negyvenöt, ötven fokban teveháton utazni, adott esetben a sivatagon, meg mindenféle veszélyes utakon keresztül. Nem utolsósorban rengeteg pénz, vagy más anyagi forrás kellett a táplálékhoz jutáshoz, a hálóhelyek lefixálásához, és így tovább.

Azt látjuk, hogy ebben az emberben valami hihetetlen elszánás dolgozik. Ő mindenképpen szeretne egyről a kettőre jutni: választ kapni kérdéseire.

Ő azoknak - ha lehet így mondani - a mintapéldánya, akik nem elégszenek meg csak annyival, hogy hallanak Istenről, hanem akik szeretnének a saját szemükkel, a saját szívükkel meggyőződni arról, hogy abból, amit hallottak, mi az igaz.

Gyakran mondjuk egy-egy beszélgetés vagy igehirdetés során, hogy Isten dolgai túlságosan elvontak. Hogy hogyan lehet jobban, gyakorlatiasabban megismerni az Urat - erről szól ez a történet.

Ezért kérem, hogy figyeljünk rá nagyon, mert hívő és keresőként is rólunk van szó. Nem másról, nem csak arról a régi, egzotikus emberről, de rólunk, válaszokat kutató, mai, Istent keresőkről is.

Ez az ember tehát, amikor hall egy útról, ami jó irányba vihet, mindenképpen ki akarja próbálni. Mindent megtesz ezért. Sokan vagyunk itt, akik vágytunk, vágyunk a változásra.

Hadd kérdezzen most minket ennek a régi embernek a példája, hogy mit teszünk a változásért? Teszünk-e valamit? Hajlandóak vagyunk-e időt, energiát áldozni arra, hogy amit esetleg mások elénk éltek és adtak, mint lehetséges utat, azt saját magunk számára felfedezzük? Más nem tudja helyettünk megtenni. Mástól esetleg csak információ-morzsák érkezhetnek hozzánk. Más Istennel helyettünk nem tud és nem fog találkozni. Vagy ha már régen hitben járunk, hiába tesszük fel újra meg újra azt a kérdést, hogy hogyan érthetem meg az Úr akaratát? Más helyettem nem fogja megharcolni azt, hogy az Úr akarata nyilvánvalóvá legyen előttem. Komolyan veszem-e ezt?

Sok hívő van, és sok az Isten országát csak távoltól szemlélő, aki egy életen keresztül megmarad egyfajta bódult vágyakozásban, hogy milyen jó lenne többet tudni az Úrról! Milyen jó lenne jobban érteni Őt! Hátradől, keserűen legyintve, és azt mondja: de hát Isten nem jelenti ki magát nekem, nem válaszol.

Megtetted-e, megteszed-e azokat a lépéseket, amiket már eléd adott, amiket neked kell megtenned, amiket megtéve, meglépve közelebb jutsz az Úrhoz, azokhoz a válaszokhoz, amiket Ő készített neked.

Ez az ember, amikor felkerekedvén útjára, eljut a jeruzsálemi templomba, a kultusz, az Istennel való kapcsolat kézzelfogható központjába. Ott nyilván igyekszik minél többekkel beszélni. Igyekszik megérteni, hogy pontosan mi is az a titok, ami őt annyira vonzza, és most, ahogy a visszafelé vezető úton halad, még mindig nem érti. Hatalmas utat járt be, sok mindent félretett, feláldozott, és még mindig nem érti, hogy mi az Istennel való kapcsolatnak a titka.

Tudjátok, mi az érdekes? Hogy ebben a történetben nem egy dühöngő, kiábrándult emberrel találkozunk. Nem olyan valakivel, aki azt mondaná, hogy nekem már ez az Isten nem is kell, még ha létezik is, akkor sem, hiszen nem válaszol nekem, és talán nincs is. A számomra legalább is biztos nem. Fölöslegesen tettem meg ezt a utat. Ahelyett, hogy ilyeneket mondana, vásárol, csillagászati összegekért egy Ézsaiás tekercset. Akkor nem úgy volt, mint ma, hogy bemegy valaki a könyvesboltba, és leemel potom pénzért egy könyvet, a Bibliát, vagy lelki olvasmányt. Hihetetlen drágák voltak a kézzel írt tekercsek. Emberünk költ erre, mert fontosnak tartja. Hátha ez közelebb segíti az Úr megismeréséhez.

Azt látjuk, hogy ez az ember számunkra nehezen érthetően állhatatos, kitartó. Ott van a szívében az a nehezen megfogható meggyőződés, hogy Isten valamilyen módon válaszolni fog az ő keresésére. Ezért nem fárad el keresni őt. Hosszú idő telik el. Hónapok attól kezdve, hogy elindult. És még mindig nem történt semmi. Semmi olyan, ami az ő sorsát, gondolkodását, életét megfordította volna. Semmi olyan, ami választ adott volna a kérdéseire. S ő még mindig nyitott szívvel várja az Urat.

Ez a második nagy kérdőjel előttünk: megtanultunk-e, igyekszünk-e megtanulni így várni, így kérdezni Istent? Annyira hozzászoktunk ahhoz a mentalitáshoz, amiben benne élünk, amibe bele növünk, hogy felhívom a pizza-futárt, és ha egy óra múlva nincs ott, akkor óriási botrányt csapok, mert hol a pizzám. Megszoktuk, hogyha valamit el akarunk intézni, akkor odatelefonálunk, és megvan. Már a hitelkártya ügyeit is interneten keresztül intézi a mai fiatalság, hogy még a bankig se kelljen elmenni, mert erről szól az élet. Kontrolláljuk a dolgokat, nyugtát kérünk, kapunk minden pillanatról.

Csakhogy az Istennel való kapcsolatot nem lehet kontrollálni. Isten kontrollálja velünk való kapcsolatát. A mi részünk, a mi lehetőségünk annyi, hogy nyitott szívvel keressük, és hívjuk, várjuk Őt az életünk legkülönbözőbb eseményei közepette. Akkor különösen, ha még nem volt vele személyes találkozásunk. A Biblia számtalanszor beszél arról, hogy kedves Istennek, ha valaki így, nyitott szívvel hívja és keresi Őt. Isten nemcsak némelyeknek akarja magát kijelenteni, hanem hogyha valakinek a szívében a vágyakozás már ott van, ez is Isten munkája. De ugyanez igaz azokra a hívőkre, akik különböző kérdésekben akarjuk megérteni Isten válaszát.

Ott van-e a szívemben az a tudat, hogyha késik is, akkor is bízom benne, mert Ő lehet, hogy késik, várakoztat, de nem késik el. Ő alkalmas időben válaszol a kérdéseimre.

Nem elégszik meg ez a kincstárnok azzal, hogy megveszi azt a tekercset, hanem az irdatlan melegben a számára teljesen érthetetlen szöveget még betűzi is hangosan, ahogy az a kor szokása volt, és próbálja megérteni. Nem érti. Egy sikertelennek tűnő utazás vége felé van, már hazafelé tart, és még mindig kitartóan próbálja megtenni azt, ami rajta múlik.

Hihetetlen. Ez az ember valóban nagyon szeretne találkozni az Úrral. Várja azt nem utolsó sorban, hogy Isten is tegye meg azt, ami viszont rajta múlik. Honnan tudjuk ezt?

Amikor Fülöp Isten vezetése nyomán, a Szentlélek útmutatására hirtelen belép ennek az embernek a kis világába, akkor úgy tűnik, mintha várná ez az ember. Próbáljuk beleélni kicsit magunkat az ő helyzetébe. Egy elhagyatott úton, ahol néhány ember fordul meg naponta, vagy talán több napig sem jár arra karaván, hirtelen előtűnik egy ismeretlen az úton, és odaszegődik mellé. Ez akár még csapda is lehetne. Ki tudja, hogy ki ez az ember? Meg egyébként is egy jöttment zsidó valahonnan. Nem olyan jómódú, mint ő, nem olyan jólöltözött, talán nem is olyan képzett. Kicsoda ez az ember? Mégsem küldi el magától a kincstárnok. Nem kezd el okoskodni, nem kezd el vele, mindenféle fölösleges dologról beszélni. Hanem, amikor megkérdezi tőle Fülöp, hogy érted is, amit olvasol, akkor őszintén kitárja a szívét előtte. Mert várja, hátha ezen az emberen keresztül fog neki Isten valamifajta választ adni.

Ez az ember nyitott szívvel, szemmel és nagy alázattal jár. Amikor elkezdi neki Fülöp magyarázni az igét, valami teljesen szokatlan, teljesen furcsa, számára addig nem hallott dolog bontakozik ki. Az Isten Fia eljött őérte is. A bűneiért keresztre feszíttetett. Eltemették, és utána feltámadt azért, hogy az a vágyakozás, ami őbenne ott van, beteljesedjen. Vagyis, hogy Istennel a kapcsolata létrejöhessen. Hihetetlen történet ez. Sose hallott még ilyet.

Nem tudom, hogy figyeltünk-e erre valaha, hogy egy pillanatig sem kezd el vitatkozni Fülöppel. Nem azt mondom, hogy a kérdéseknek nincsen meg a helye, de ez az ember nem próbál okosabb lenni annál, mint akit Isten küld hozzá. Nem próbálja megmagyarázni, hogy de ő világosan látja és tudja, hogy hogyan működik ez a világ. Hiszen ő egy komoly, mások által elismert ember. Ő tudja, hogy mi, hol, merre, meddig - ahogy ezt szoktuk mondani. Szó nincs erről.

Ez az elismert ember most, mint egy kisgyerek hallgatja Fülöpöt, mert az Istent hallja beszélni ezen az emberen keresztül.

Megvan-e bennünk ez a szabadság és ez a nyitottság? Uram, én nem szabom meg neked, hogy milyen úton, és hogyan vezetsz engem. Nem próbálok meg okosabb lenni nálad. Nem mondom azt, hogyha ezt, meg ezt, meg ezt mondod, akkor rendben van, akkor követlek téged. Ha valami számomra nehezen befogadhatót adsz elém, akkor majd meglátjuk. A Krisztus követése, amit ma keresztyénségnek szoktunk nevezni, az nem vallást jelent elsősorban. Tévesen sokan csak a vallásra értik. A Krisztus követése, a keresztyénség azt jelenti, hogy árkon-bokron, minden helyzetben követem az én Mesteremet. Akkor is, amikor nem értem. Akkor is, amikor én esetleg mást csinálnék. Azért tapasztalok meg csodákat, az Isten erejét és jelenlétének a valóságát ebben a világban, mert Jézussal járok együtt. Ezt jelenti egyébként megtérni. Azt mondom: Úr Jézus, mostantól fogva utánad szeretnék menni. Nem csupán kérdezem a véleményedet az életem dolgairól. Nem csupán bizonyos morális igazságokhoz szabom az életemet. Nem csupán elismerem, hogy van Isten, hanem jóban, rosszban, akármi történik, neked adok igazat.

Isten munkája ennek a kincstárnoknak az életében, hogy ez a fajta hozzáállása már megszületett. Hajlandó egy nála alacsonyabb sorban lévő ember egészen furcsa tanítására megnyitni a szívét. Ezt jelenti, ha valaki őszinte szívvel keresi az Urat.

Vizsgáljuk meg magunkat, hogy ott van-e bennünk ez a feltétel nélküli nyitottság! Mert hiába mondom azt az Úrnak, hogy Uram, én akarok veled találkozni, ha te vagy. Vagy Uram, én akarom érteni a te vezetésedet az életem bizonyos dolgaiban, vagy általában. Hogyha feltételeket szabok neki, a kettő együtt nem megy.

Bocsánat a buta képért, de ez olyan, mintha egy leláncolt kutyát akarnánk sétáltatni. Egy bizonyos pontig eljön velünk, de utána visszarántja a lánc. Értelmetlen, kegyetlen dolog. Hányszor van, hogy leláncoljuk magunkat sokféle különböző nagy bölcsességgel, élettapasztalattal, és utána azt mondjuk: Istenem, miért nem vezetsz minket? Miért csak eddig vezetsz? Azért, mert az életem láncai idáig engednek.

Két választási lehetőség van. Vagy maradnak a láncok, és Isten nem tud tovább vezetni, nem tud közelebb engedni magához. Vagy hajlandó vagyok engedni, hogy leoldja rólam a láncokat, és akkor viszont járhatok vele.

Végül, amikor világossá válik a kincstárnok előtt, hogy az evangélium mit jelent az ő számára is, hogy lehet találkozni Jézussal, lehet leoldani a megkötöző láncokat, lehet követni Jézust, akkor azt mondja - ugye ennek a keresztség a külső jele -, hát akkor ne várjunk ezzel. Ott van egy kis tavacska, álljunk meg, és most, rögtön szeretném megtenni azt a lépést, hogy mindenki előtt felvállalom Őt. Ez a gazdag, elismert ember a szolgái előtt lekászálódik a hintóról, letérdel, bemerül ebbe a kis tóba, megalázkodik. Felvállalja azt, hogy esetleg bolondnak nézik, és ki tudja, mit mondanak róla. Azt gondolják esetleg, hogy a józan esze elment. Nem érdekli. Elhatározta, hogy amit Isten mutat neki, az mindennél fontosabb, és ő azt megteszi. Nem majd, nem valamikor, hanem azonnal, amint megérti azt.

Négy lépés volt, amit láttunk ennek az embernek az életében. Először is mindent megtett azért, hogy találkozzon Istennel. Mindent, ami lehetősége szerint adatott. Felkerekedett. Munkát, tennivalókat, fáradságot, mindent félretett, pénzt, időt és energiát fordított rá. Elémegy az Úrnak. Hónapokat utazik. Megveszi az Ézsaiás tekercset, és nem csügged el. Kitartó ember - ez a második nagyon fontos tulajdonsága. Utána hazafelé, találkozik Fülöppel, egy teljesen másmilyen emberrel. Furcsa dolgokat hall tőle, de nyitott szívvel fogadja Isten szavát, és engedi magát Isten Lelke által meggyőzni. Fontos, hogy nem Fülöp győzi meg, hanem Isten adja az igéket Fülöp szájába. És végül, alázatosan, azonnal megteszi, amire Isten indítja őt.

Ez az ember találkozik Jézussal, és találkozik Jézuson keresztül Istennel. Számomra ez volt az óriási felismerés ebben a történetben, hogy ahogy ez az ember vágyott arra, hogy valami fantasztikus történjen az életében, és megtörtént, ugyanígy van ez ma is mindenkivel, aki vágyakozik, és aki hajlandó kivárni, Isten előtt megharcolni, hogy Ő, az Úr tölthesse be a belső vágyakozását és szükségeit.

A hitünk nem magánügy. Ugyanis ez az ember a hitét visszavitte az udvarba, és nem tudjuk, hogy hogyan, de nagyon korán elterjedt Észak-Afrikában a keresztyénség, a Krisztust követők vallása - ahogyan ezt mondták. Minden valószínűség szerint ennek az embernek is komoly szerepe volt ebben. Isten indította őt, vágyat támasztott a szívében. Ő engedelmeskedett azt gondolva, hogy ez csak az ő életéről szól, de egészen biztosan sokak számára áldássá tette őt az Úr.

Hány ilyen ember van a Bibliában: Ábrahám, Mózes. Hogyha az Újszövetséget nézzük: az egyszerű származású Péter, aki halász, és akiről talán azt gondolná az ember, hogy mit tud az ilyen csinálni az egyházért? Ő lesz az egyháznak az egyik tartópillére.

Komolyan veszed-e azt, hogy te is lehetsz ilyen ember, hogy a te életed vágyakozásai, kérdései, keresései - hogyha Isten áldása nyugszik az életeden -, mérhetetlen sok ajándékot, áldást adhatnak, sugározhatnak tovább más, körülötted élők életére. Az, hogy te nem látod, meg nem tudod elképzelni, meg olyan hihetetlen, ez nem baj. Nem is kell elképzelnünk, de hiszed-e, hogy nemcsak másokról szól az evangélium, hanem rólad és rólam is. Nemcsak más embereknek a szükségeit tölti be így az Úr, hanem a mienket is. Higgyük el! Az Isten csodája az, hogy mindannyiunk életében, akik hívjuk és várjuk, Ő jelen lehet. Meggyőződésem, hogy szeretne jelen lenni.


Imádkozzunk!

Köszönjük neked, Úr Jézus, hogy te azt mondtad, hogy aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik. Te azt is mondtad, hogy te mint a jó apa, aki kenyeret ad a gyermekeinek, ha kérik, örömmel, alig várod, hogy Szentlelket adhass mindazoknak, akik vágynak a veled való találkozásra.

Bocsásd meg, Urunk, ha sokszor kevesebbel is beérjük, ha megakadunk ott, hogy kesergünk az életünk különböző hiányai felett. Bocsásd meg, ha sokszor a kényelmességünk, a sokféle okoskodásunk legyőzi azt a vágyat, hogy megtegyük az elénk adott lépéseket. Szeretnénk most Urunk egy szívvel arra kérni, hogy azon az úton, amin járunk, ami a mi utunk, segíts minket tovább! A mi utunk lehessen egyenlő a te utaddal. A keskeny úton járva haladjunk azon egyre tovább veled.

Urunk, szeretnénk kérni tőled mindenekelőtt elszántságot, hogy akarjunk mindent félretenni, hogy ne elégedjünk meg örömmorzsákkal, békességmorzsákkal, hanem akarjunk teljes közösségben lenni veled, és hajlandóak legyünk ezért áldozatot is hozni, ha kell.

Könyörgünk, hogy te taníts meg bennünket az állhatatosságra, hogy tudjunk mások lenni, mint ennek a társadalomnak a többi, körülöttünk élő tagjai. Tanuljunk meg várni, és megadással lenni a te szabadításodig.

Urunk, könyörgünk alázatért, hogyha te más úton vezetsz, más módszerekkel, mint ahogy azt mi kigondoltuk, tudjunk, akarjunk igent mondani neked. Taníts meg minket Urunk alázatosan engedni a te hívásodnak, indításodnak most is. Jézus, a te nevedben kérünk, hallgass meg minket, és vezess minket tovább az imádságban, Lelked által.

Ámen.