PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2003. június 19.
(csütörtök)

Csákány Tamás


REMÉNYTELI KÜZDELEM


Alapige:Róm 7,14-15; 21-25; 8,1-8

"Tudjuk ugyanis, hogy a törvény lelki, én pedig testi vagyok: ki vagyok szolgáltatva a bűnnek. Hiszen amit teszek, azt nem is értem, mert nem azt cselekszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök."

"Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy - miközben a jót akarom tenni - csak a rosszat tudom cselekedni. Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével. Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből? Hála az Istennek; a mi Urunk Jézus Krisztus! Én magam tehát értelmemmel az Isten törvényének szolgálok ugyan, testemmel azonban a bűn törvényének."

"Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak, mivel az élet Lelkének törvénye megszabadított téged Krisztus Jézusban a bűn és a halál törvényétől. Amire ugyanis képtelen volt a törvény, mert erőtlen volt a test miatt, azt tette meg Isten, amikor a bűn miatt tulajdon Fiát küldte el a bűnös testhez hasonló formában, és kárhozatra ítélte a bűnt a testben, hogy a törvény követelése teljesüljön bennünk, akik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint. Mert akik test szerint élnek, a test dolgaival törődnek, akik pedig Lélek szerint, a Lélek dolgaival. A test törekvése halál, a Lélek törekvése pedig élet és békesség, minthogy a test törekvése ellenségeskedés Istennel, mert az Isten törvényének nem veti alá magát, és nem is tudja magát alávetni. Akik pedig test szerint élnek, nem lehetnek kedvesek Isten előtt.


Imádkozzunk!

Urunk, Istenünk, áldunk, magasztalunk és dicsőítünk téged, hogy megszólítottál bennünket életünk egy pontján, és hatalmas kézzel megszabadítottál olyan sok mindenből megtisztítottál sokunkat, és a te családodba, országodba befogadtál Krisztusért.

Urunk, könyörgünk, hogy Lelkeddel és szavaddal ragadj meg minket akár a tiéid vagyunk már, akár még csak távolról halljuk a te hangodat, és még olyan sok minden ágaskodik a szívünkben igéd ellen. Megvalljuk, hogy nélküled nincs igazi, maradandó értelme az életünknek. Sok mindent próbáltunk, próbálunk, de rá kell hogy jöjjünk, hogy minden keserűvé válik nélküled. Az öröm elillan, a békesség elmúlik, és békétlenség váltja fel. Amit megszerzünk és kitervelünk, kevésnek tűnik, ha a te áldásod nincs az életünkön, Urunk.

Azért jöttünk ide, hogy kérdezzünk téged. Kérünk, add azt az eledelt nekünk, amit készítettél, hogy igehirdető és igehallgató, egyaránt előtted kicsi lehessen, és te lehess nagy közöttünk ma is.

Köszönjük, Urunk, hogy Krisztus keresztjét állíthatjuk most is igehirdetésünk, és rád való figyelmünk középpontjába, hiszen úgy láttad jónak, hogy általa ments meg bennünket.

Urunk, őrizz meg minket attól, hogy bármifajta egyéb utat keressünk. Értesd meg velünk, Krisztuson keresztül lehetünk a tieid, és mindent elvégeztél az életünkre nézve.

Köszönjük, hogyha valóban megnyitjuk a szívünket előtted, örömmel jössz be oda. Tégy így most, kérünk Krisztusért.

Ámen.


Igehirdetés

Pál apostol egy olyan problémát hoz elő a római levélnek ezekben a fejezeteiben, főleg a 7. fejezetben, ami minden hívőnek, minden Krisztust követő embernek a problémája. Fontos, hogy erről beszéljünk. Ugyanis Ő maga is sokszor beszél arról, a 2.Kor 5. fejezetében is, és másutt, hogy aki Krisztusban van, az új teremtés. Egészen másfajta gondolkodása lesz annak, aki Krisztusban bocsánatot kapott Istentől. Elkezd vágyódni az Istennel való közösség után. Elkezdi keresni, hogy vajon hogyan lehetne úgy élni, döntéseket hozni, a mindennapokat úgy alakítania, hogy az Istennek kedves legyen. S végül rájön arra, hogy neki is egyedül ez a jó.

Valóban az a Krisztus által megmentett ember, aki megtapasztalta, és hálával elfogadta ezt Istentől, egy új kezdetet él át az életében. Sok minden átalakul. kapcsolatai, tervei, a saját magáról, sőt a haragosáról vagy a rá ferde szemmel nézőkről kialakított képe is. Alakul kívül és belül egyaránt.

Ugyanakkor fontos azt kimondanunk, arról is beszélnünk, amit időnként érintünk csak, hogy igen, a hívő is ember marad, ő is vétkezik még. Nekem úgy tűnik, mintha ezzel igazán nem tudnánk mit kezdeni sokszor, hogy mit is takar. Most akkor szabadok vagyunk, vagy nem? Ha vétkezünk, akkor tényleg hívők maradunk még, vagy az egész csak egy felvillanás volt, mert az igazán Krisztust követő ember nem követ el bizonyos dolgokat, és úgymond komolyabb bűnökbe nem esik. Hogy is van ez?

Úgy gondolom, hogy Pál hitéhez talán senki nem merne, aki gyülekezetbe jár, bármifajta kétellyel közeledni, hiszen Pál az az ember, akinek az életén egészen világos Isten kezének a nyoma. Látszik, ahogyan Isten egy öldökléstől, és mindenféle, mások s a hívők iránti rossz szándéktól fűtött embert átformál olyan valakivé, aki az Ő ügyét, és a vele való kapcsolatot tartja mindennél fontosabbnak. Később ez az ember számtalan dolgot felvállal Krisztusért. Gyülekezeteket alapít, az evangélium terjedésének az első nagy hulláma az ő nevéhez fűzhető.

Benne világosan és egyértelműen ott munkálkodik Isten Lelke. Ő az, aki a korinthusi gyülekezetet tanácsolja és inti, amikor különböző erkölcsi döntésekről vitatkoznak, mert némelyek átlépnek bizonyos mértéket. Emlékezzünk például arra, amikor valaki az édesapjának a feleségével él együtt, és Pál azt mondja, hogy ezt nem lehet eltűrni. Lépjetek fel ellene, mert a keresztyénség nem azt jelenti, hogy mindenkire kedvesen mosolygunk, és mindent elfogadunk. A keresztyénség azt jelenti, hogy az Isten törvénye szerint élünk. Az Isten törvénye a szívünkbe van írva.

Ugyanakkor az előbb hallott részben ezt mondja az apostol: "Hiszen, amit teszek, azt nem is értem, mert nem azt cselekszem, amit akarok, hanem azt cselekszem, amit gyűlölök. Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban levő törvényével."

Vagyis Pál is, és vele együtt mi is csak azt mondhatjuk, hogy még hívőként is tapasztaljuk azt a törvényszerűséget, hogy amíg testben a földön járunk, addig nem válunk száz százalékosan szabaddá az Istentől elforduló gondolkodásunktól. Ezt nevezi Pál, hogy ó emberünk vonzása, és egyúttal állandó próbálkozása, hogy minket Istentől elfordítson. A gyakorlat mondatja Pállal, hogy krisztusi emberként már látom, értem, hogy mit kellene tennem. Ez is nagy dolog, mert az Istent nem ismerőknek halvány lila fogalmuk sincs arról sok esetben, hogy mi lenne Isten szerint a jó. Sőt, nem is érdeklődnek iránta, mert nem tudják, hogy ez milyen fontos lehet az életükre nézve.

Pál arról beszél, hogy ő ezt már sok helyzetben látja, és vágyakozik is arra, hogy a Úr szerintit megtegye. Törekszik rá, és mégis újra meg újra arra jut, hogy ami felé törekszik, abból valami egészen más lesz.

Itt érdemes emlékeznünk arra, amit sokszor elmondunk istentiszteleteken és bibliaórákon, hogy a görög szó, ami eredetileg a bűn kifejezést jelölte, ennyit jelent, hogy céltévesztés. Hasonlóról beszél Pál. Célra tartok, bemérem látom a célt. Tudom, hogy mit kellene tennem, milyen döntést kellene hoznom, hogyan kellene viselkednem valakivel, és azt látom, hogy mégis egészen mást valósítok meg. Szeretnék nyugodt maradni egy beszélgetésben, és azt veszem észre, hogy nem sikerül. Olyan szavakat mondok ki, amiket később én magam is megbánok. Szeretnék megállni, és megtartóztatni magam bizonyos rossz döntésektől, és azt veszem észre, hogy amikor már kicsit eltelik az idő, és úgy nézek vissza, sok olyanba belementem, amit én magam is elítéltem. Szeretném magam függetleníteni bizonyos gondolatoktól, ami talán mások kárára van, vagy szennyes, vagy hiábavaló dolgok körül forog. Elhatározom egyszer, kétszer, sokszor, és azon veszem magam észre, hogy mégis, újra és újra előjönnek, és talán nem is próbálok kitérni igazán előlük.

Pál mégsem azt állítja, amikor ezt a küzdelmet az ó ember és a krisztusi új ember között felfedi, hogy akkor valójában ő nem is találkozott Krisztussal. Valójában az az egész, amit ő megélt vele, szalmaláng volt, mint ahogy erre némelyek hivatkoznak. Hát, akkor biztos én nem is tértem meg. Ha ilyen módon el tud erőtlenedni a hitem, ha ilyen nagy kérdőjelek jöhetnek az életemben, akkor nem is az Úrral járok. Itt egy zárójeles megjegyzést hadd tegyek: a kérdőjelek és a küzdelmek nem mindig kötelezően azt jelentik, hogy valaki az Úr útján jár, tisztázzuk, még mielőtt félreértésekbe bonyolódnánk magunkkal és egymással. Nem biztos, hogyha bennem valami bizonytalanság van, akkor az feltétlen azért jön, mert hívőként az ördög támad.

Azt világosan tudnom és látnom kell, hogy az életemben hoztam-e olyan döntést, ami engem Krisztuson keresztül Istenhez köt. Mert ez alapkérdés. Ezen múlik az összes további dolog. Mert amiről itt Pál beszél, és amire majd szeretnék még kitérni, az plusz lehetőséget ad a hívők kezébe. Itt most világossá lett az, hogy a hívő is ugyanúgy küzd, és néha ugyanúgy elbukik, mint a nem hívő.

A hitben élő bukása sem könnyű, és minden további nélkül megemészthető valami. Pált szinte szétszakítja ez a belső feszültség, hogy valamit szeretne tenni az Úr szerint, és mégis valami egészen mást tesz. Ő mégis Krisztus által megtapasztalja az Istenhez való pozitív kötődést.

Az első kérdés tehát, amit fontos feltennünk nem az, hogy küzdő ember vagyok-e, aki sok minden nyomorúsággal, kísértéssel szembesül és harcol, hanem az, hogy ezeket a küzdelmeimet az Úrral élem-e meg, az Úrral folytatom-e. Erre válaszoljunk magunknak őszintén, mert egyébként minden más, amit Pál mond, összekavarodhat bennünk. Ő tehát elmondhatja nekünk, hogy az Úrral éli meg mindezeket, de ettől még nehéz és igen-igen fájdalmas marad a számára.

Sőt, így is fokozza Pál: "Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy miközben a jót akarom tenni, csak a rosszat tudom cselekedni." Ez még keményebb megállapítás, és érdemes erre is figyelnünk. Nem azt mondja, hogy néha kicsit megbicsaklom, hanem azt, hogy az Isten nélküli természetem erre képes, hogy a saját és mások életét is rombolja. Élet-halál kérdés az, hogy az új, a krisztusi ember és a krisztusi gondolkodás lesz bennem az erősebb, vagy pedig azt az ó embert hagyom uralkodni, és újra meg újra megerősödni, aki mások ellen hangol, és Isten igéjét kitakarítja a szívemből.

Itt nem arról van szó, amit némelyek tévesen gondolnak ennek az igének kapcsán. Nem régen hangzott el beszélgetésben egy ilyen kérdés, hogy akkor ez most hogyan képzelendő el. Isten meg az ördög társbérletben egymás mellett ott laknak az ember szívében, és amelyik éppen kedvezőbb pozícióba kerül, aszerint alakul az ember élete? Szó sincs róla!

A Szentírás szerint az olyan ember, aki Krisztust behívta az életébe, és megtapasztalta Isten kegyelmes váltságát Őáltala, az egyszer és mindenkorra Istenhez közötte magát. Erről beszél majd a 8. fejezet első néhány verse. Tehát ez egy visszafordíthatatlan történés az életére nézve. Itt, amiről most beszélünk, az az, hogy a hívő ember a testben hátralévő időt mennyire élheti meg úgy, hogy Isten számára használható legyen, és hogy a saját életére, érzéseire nézve Istennel békességben tudhassa magát.

Akkor van békessége, ha a helyén van, ha azt teszi, amit az Úr elgondolt neki feladatul, hogyha azon az úton jár, amit Isten tisztít meg előtte. A keskeny úton. Itt Pál nem arról beszél, hogy hívőként az üdvösségem felől lehetne kétségem, hanem arról, hogy a mindennapi dolgokban nem tudom magamtól megélni az Isten akaratát.

Azonban a 25. vers - így fejezi be a 7. fejezetet - "Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus! - mármint az, aki megszabadít ebből a halálraítélt testből - Én magam tehát értelmemmel az Isten törvényének szolgálok ugyan, testemmel azonban a bűn törvényének." - és így folytatja: "Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak, ..."

Ez az, ami a képet teljessé teszi. Egyfelől Isten gyermeke, hogyha nem ismeri be magának, és nem ismeri el másoknak, hogy küzdő ember, akkor nem mond igazat. Így mások felé képmutatóvá válik, és hamis képet - mai kifejezéssel élve: image-t - épít fel a többiek előtt, ami azon túl, hogy igen elítélendő, nagyon sokat rombolhat másokban.

Az ilyen hamis építkezés, "szépítgetés" az, ami más hívőkben azt a benyomást alakíthatja ki, hogy jaj, csak én vagyok az, aki támadásokat élek át, a gyülekezetben mindenki más körülöttem olyan szent. A szónak nem a bibliai értelmében, hanem az általunk használt nagyon is emberi értelemben. Rá kell nézni a másikra, egy rossz gondolat nem ment még át az agyán. A szavai, amiket használ, egyértelművé teszik, hogy ő szent ember. Ahogy bejön, ahogy kimegy, ahogy leül, szinte lebeg.

Aki tudatosan ráerősít az ilyen képre, ami másokban esetleg kialakult róla, vétkezik maga és a másik ellen is. Vétkezik maga ellen, mert hazugságot enged feltételezni magáról, és vétkezik a másik ellen, mert a másik hitbeli fejlődését nehezíti meg sok ponton és sokféleképpen.

Itt nem arról van szó, hogy mindig, mindenkit öntsünk le a saját életünk nyomorúságaival és bűneivel, de adott esetben merjünk beszélni arról, hogy mi magunk is Isten kegyelméből élő, nyomorult, bűnös emberek vagyunk. Ettől még lehetünk hívők Isten kegyelméből, ha azok vagyunk. Egy jottányival, fikarcnyival sem lettünk jobbak másoknál, csak mi megtapasztaltuk, hogy Isten abból a mocsokból, nyomorúságból, amiben nélküle éltünk és élnénk, kiszabadított, de ez nem a mi érdemünk. Hívőként is hányszor előfordul, hogy akár úrvacsora vétel előtt, akár más alkalmakkor úgy kell odaállnunk az Úr elé, hogy olyan dolgokat mondunk el ismét neki, amikért már számtalanszor kértük bocsánatát. Olyan bűnöket kell megvallanunk előtte, amiket nagyon-nagyon szégyellnénk mások előtt.

Legyünk tisztában azzal, hogy egyedül az Úr kegyelme tart meg bennünket, és engedjük, hogy adott esetben ezt mások is értsék velünk kapcsolatban. Az mer emberi lenni a többiek között, aki tudja, hogy nem a saját image-a, a róla kialakított kép, nem is a mások által róla mondottak határozzák meg, hogy az élete jól lakul, vagy rosszul. Sem a gyülekezetben, a munkahelyen, sem másutt nem meghatározó, hogy hol tartunk, az Úr előtt lényeges, hogy igazak vagyunk-e. A lényeg, hogy az Úrral való kapcsolatunkban becsületesek vagyunk-e. Legyünk magunkhoz és Istenhez is őszinték, és vizsgáljuk meg ezzel kapcsolatban is újra és újra az életünket.

Arról beszél tehát Pál, hogy azért nincsen kárhoztatása azoknak a hívőknek, akik buknak, de küzdenek is egyúttal, mert Jézus Krisztus állt be az illető helyére, amikor a büntetést el kellett hordozni. Itt válik érthetővé számunkra, amivel kapcsolatban megint sokszor félreértések vannak, hogy amikor valaki megtér, akkor Krisztus váltsága az egész életére nézve érvényes. Mindarra, ami a megtérése előtt történt, és mindarra, ami a megtérése után történik, egészen haláláig. Mert Krisztus váltsága teljes, kiegészítésre nem szoruló váltság. Ami nem azt jelenti, ahogy a Róma 6 foglalkozik vele, hogy akkor, hogy minél nagyobb legyen az Isten kegyelme, ezért minél nagyobb bűnben éljünk, hiszen annál jobban meglátszik rajtunk majd az Úr szabadítása. Ha valaki tapasztalta már, hogy milyen Isten nélkül, Isten áldása nélkül élni, és milyen az Ő áldásával, akkor ő nem akar többé áldás nélkül élni. Bűnben lenni azt jelenti, hogy az Úr leveszi rólam a kezét. Nem ad áldást arra, amit csinálok, tervezek, amiben élek.

Itt van tehát a válasz, hogy miért nem kellene, hogy könnyelműségre indítsa a hívőt mindez. Néha persze ez nem működik ennyire tökéletesen a választottak életében sem, és ebből újra meg újra meg lehet, és meg kell térni.

Azt mondja Pál, hogy amikor látom a tagjaimban a rossznak a vonzását, akkor mégis van egy nagyon nagy reménységem. Az, hogy Krisztus a bukásaimért is elszenvedte a büntetést. Tehát nem kell azt gondolnom, hogy engem bárki és bármi elszakíthat az Isten kegyelmétől. Amit Ő adott: üdvösség, vagyis Istenhez való kapcsolódás, az végleges. Végleges, és nem tudja tőlem elvenni ezt a ördög. Mivel Ő átvállalta tőlem bűneim súlyát, ezért lehet újat kezdeni, és ez az a plusz, ami az Istent nem ismerő embernek az életében nincsen meg. Olyan jó lenne, ha ezt komolyan vennénk, hogy keresztyénként nincs olyan mélység, amiből Isten ki ne hozhatna bennünket. Nincs olyan távolság, amit le ne győzne az Úr az övéiért.

Azt mondja, amikor az átvállalt áldozatról ír Pál a 3. és a következő versekben: "Amire ugyanis képtelen volt a törvény, mert erőtlen volt a test miatt, azt tette meg Isten, amikor a bűn miatt tulajdon Fiát küldte el a bűnös testhez hasonló formában, és kárhozatra ítélte a bűnt a testben, hogy a törvény követelése teljesüljön bennünk, akik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint."

A hívőnek megvan az a lehetősége, hogy megtapasztalja Isten szabadító kegyelmét, amikor csak szükséges. Ezért használom ezt a kifejezést, hogy amikor csak szükséges, mert a kegyelem az, ami mindenre elég a hívő életében, és Isten kész arra, hogy bármikor megújítsa őt általa.

Azért beszélünk itt újra meg újra a hívő emberről, és nem általánosságban csak az emberről, mert akinek nincsen Krisztuson keresztül Istennel kapcsolata, az egyszerűen nem tudja megélni azt, hogy Krisztus átvállalta a bűneit, hiszen számára ez semmit sem jelent.

Ha Dávid királyra emlékezünk, aki a hívők között az egyik legnagyobbként van számon tartva az Ószövetségben, és felidézzük az ő bukását, akkor azt mondhatjuk, hogy valóban kevés, vagy talán nincs is olyan mélység, amit hívő meg ne járhatna.

Ám az is nagyon fontos, hogy nincs olyan bűn, amiből az Úr az övéit ki ne ragadná. Miután kihozta, utána újra használatba veszi. Ismét szolgálatba állítja. Nincs mosolyszünet olyan szempontból, hogy Isten félreállítaná, és azt mondaná, hogy többet nem bízok rád semmit. Ha valaki megvallja a bűneit előtte, és bocsánatot kap rá, akkor onnantól kezdve az Úrral való kapcsolata ismét működik.

Az ördög folyamatosan próbálja félrevezetni a hívőket. Azt mondja, hogy te már túl sokszor kértél bocsánatot. Te már túl mélyre kerültél. Te már túlságosan közömbös lettél stb. - tudnánk, azt hiszem folytatni a sort. Mindez hazugság. Mert az ördög, ha az üdvösségünket nem is tudja elvenni, de használhatatlanná akar tenni minket Isten kezében. Tudja, ha az Úr használhat bennünket, akkor az mások üdvösségét munkálhatja és jelentheti. Akkor olyanokhoz juthat el az örömhír, akikhez másképpen talán nem jutna el. Neki ez fáj. Mellesleg a mi életünket is, amennyire csak lehet emberileg nézve, romba akarja dönteni.

A mérce, amit újra meg újra jó, ha a hívő maga elé állít ez, amivel a 7-8. vers foglalkozik, hogy mennyire járok test szerint, és mennyire járok Lélek szerint. Vagyis mennyire határozza meg a gondolatimat, döntéseimet az Úrral való kapcsolatom. Ezt jelenti Lélek szerint járni. Mennyire fontos nekem az, hogy az Ő áldása legyen minden egyes napomon, vagy úgy vagyok vele: hát, Uram, ha mondasz valamit, akkor majd gondolkozom rajta, de én jól el tudom igazgatni magam is az életemet. Ezt jelenti test szerint járni.

Azt mondja nagyon egyértelműen Pál, hogy akik pedig test szerint élnek, nem lehetnek kedvesek Isten előtt, mert a test gondolatai, vagyis a mi gondolataink szemben állnak az Isten tervével és gondolataival.

Isten arra szeretne bennünket felkészíteni, hogy egyre jobban vegyük észre az ördög különböző csalásait és hazugságait. Ne dőljünk be neki! Amikor ő azt mondja, hogy túl ilyen, vagy túl olyan, vagy ilyen bűnösen nem mehetsz az Úr elé... Ne foglalkozzunk az ördöggel! Azért kell ismernünk az igét, és ezért kell komolyan vennünk, mert amit Isten mond, azt Ő úgy is gondolja. Amikor így biztat, hogy aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el magamtól, akkor Ő ezt így is gondolja. És az ördög hiába tesz mellé különböző kiegészítéseket, valaki vagy komolyan veszi az Úr szavát, vagy pedig engedi magát visszatántorítani tőle.

Legyen ez a mai együttlétünk alkalom arra, hogy mindannyian megvizsgáljuk a szívünket, az életünket az ige, Isten jelenlétének a fényében. Lehet, hogy nincsenek nagy tévelygéseink, bukásaink, de jó hogyha újra és újra ma, meg máskor is mérlegre tesszük magunkat. A Lélek tud-e engem úgy használni, ahogyan szeretne? Tud-e arra indítani, amire Isten eltervezte? Igent mondok-e mindarra, amire az Úr szeretné, hogy igent mondjak? Tudok-e, akarok-e nemet mondani mindarra, amire nemet kell mondanom? Én magamtól erre nem vagyok képes. Emlékezzünk arra, amit Pál mond! De az Úr, a bennem élő Krisztus képes erre. Egyedül Ő képes. Ezért beszélünk olyan sokszor a Krisztussal való közösségről, ennek a fontosságáról, mert magunktól nem tudunk keresztyének lenni, nem tudunk az Úr útján járni. Ha Ő előttünk jár, velünk jön, kézen fog bennünket, akkor mehetünk előre, és akkor megtapasztaljuk, hogy a hitünkben erősödünk, és használhatóak vagyunk az Ő szolgálatában.


Imádkozzunk!

Úr Jézus, köszönjük neked, hogy azért jöttél, hogy megkeresd és megtartsd az elveszettet. Te, amikor az elveszett juhról beszéltél, akkor nem azt mondtad a példában, hogy a gazda leírja veszteségképpen, vagy elmegy és megbünteti, hanem elmegy, megkeresi, és mérhetetlenül örül neki.

Bocsáss meg, Urunk, hogy olyan sokszor magunkból indulunk ki, és azt hisszük, hogy te is emberként gondolkozol. Szeretnénk megismerni egyre jobban szavadat, és hinni neked.

Urunk, a bűn törvényét érezzük tagjainkban. Annyi szégyenletes dolgot teszünk és gondolunk hívőként is. De köszönjük a biztatást, hogy Krisztus váltsága elég a mi számunkra is. A nyomorult vergődés, amit testben megélünk, ez, amikor hozzád megyünk majd, véget ér, addig viszont helyt kell állnunk a te segítségeddel.

Kérünk, újítsd meg a hitünket, az odaszánásunkat, hogy ne fáradjunk bele újra és újra segítségül hívni téged. Könyörgünk, Urunk, hogy így indíts imádságra egymásért is. Hogyha valakinek az életében hullámvölgyet, nyomorúságokat, bűnt látunk, akkor ne az ítélkezés növekedjen bennünk, ami annyira könnyen megesik. Ne képmutatóan mosolyogva rá, a szívünkben ítéljük el, hanem add Urunk, hogy tekintsünk arra a keresztre, ahol a számára is megoldás és újulás van.

Add nekünk, hogy a közbenjárás, az egymás terheinek hordozása mindennél fontosabb szolgálat legyen mindannyiunk életében. Kérünk, Urunk, adj nekünk alázatot arra, hogyha szükséges, akkor merjünk beszélni a saját nyomorúságainkról is a másiknak. Egymást erősítve őszintén téged segítségül hívva álljunk meg a hitben.

Kérünk, azokért, akik közé állítottál: a szeretteinkért, családtagjainkért, munkatársakért vagy iskolatársakért. Hadd járjunk úgy közöttük, hogy szolgálatot bíztál ránk velük kapcsolatban. Engedd, hogy megértsük, és éljük meg ezt. A te nevedben köszönjük Úr Jézus, hogy meghallgatsz minket.

Ámen.