PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2003. május 22.
(csütörtök)

Csákány Tamás


KÉRDEZZ, Ő VÁLASZOL!


Alapige:Jn 14, 1-11

"Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is. Ahova pedig én megyek, oda tudjátok az utat." Tamás erre így szólt hozzá: "Uram, nem tudjuk, hová mégy: honnan tudnánk akkor az utat?" Jézus így válaszolt: "Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam. Ha ismernétek engem, ismernétek az én Atyámat is: mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok őt." Fülöp így szólt hozzá: "Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk!" Jézus erre ezt mondta: "Annyi ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem lát, látja az Atyát. Hogyan mondhatod te: Mutasd meg nekünk az Atyát? Talán nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van? Azokat a beszédeket, amelyeket én mondok nektek, nem önmagamtól mondom; az Atya pedig bennem lakozva viszi végbe az ő cselekedeteit. Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van; ha pedig másért nem, magukért a cselekedetekért higgyetek."


Imádkozzunk!

Dicsőítünk téged Szentháromság Isten, hogy valóban tőled jön minden jó az életünkbe. Te vagy, aki megőriztél és megőrzöl bennünket, és aki még mielőtt egyáltalán szüleink találkoztak volna, gondolt volna ránk valaki, már szereteteddel megterveztél, létre hívtál bennünket.

Olyan jó tudnunk, Urunk, hogy nem véletlenül vagyunk ezen a világon, lehetünk ma itt, hanem a te szerető gondviselésed járt előttünk, és vesz körül bennünket.

Bocsásd meg, ha sokszor mégis kétségek gyötörnek, hiszen olyan kusza világban élünk, hogy néha mi is elhisszük azt, hogy ennek a világnak talán nincs is gazdája. Legalábbis olyan irányítója, aki rendben tartaná a dolgokat. Sokszor elcsüggedünk, amikor a saját életünk kuszaságaira, küzdelmeire tekintünk, mert gyakran nem nyilvánvaló hogy honnan hová tartunk.

Köszönjük, Urunk, hogy te ennek ellenére ismered azt, hogy honnan hívtál el bennünket, vagy hogy honnan akarsz kihívni, és egészen világos előtted, hogy hova akarsz eljuttatni minket.

Kérünk, hogy amit fontosnak tartasz az életünkről, mondd el, hogy előre juthassunk azon az úton, ami a te utad, ahol a helyünkön vagyunk, ahol a feladatunkat végezhetjük, és megelégedetten járhatunk rajta.

Köszönjük, hogy egy munkával telt nap után úgy lehetünk most itt, hogy kérjük és várjuk szavadat. Jézusért, hallgass meg bennünket.

Ámen.


Igehirdetés

Olyan igeszakasz a János 14-nek első néhány verse, ami lelkipásztorok szájából gyakran elhangzik, és különösen is temetési szolgálatok alkalmával, hiszen jó rámutatni arra egy gyászoló közösségben, hogy van tovább. Több, mint amit magunk előtt látunk, az elmúlás jeleiben, a sok minden teherben, amivel éppen abban a nehéz helyzetben levők szembe kell, hogy nézzenek. És van mindenek fölött Isten által elkészített jövő.

Ma egy kicsit más szemszögből, és oldalról próbálom megközelíteni az adott igét. Nyilvánvalóan a már említett része is fontos az üzenetnek, de azt szeretném, hogy egy kicsit ássunk még inkább a mélyére ennek a résznek. Vajon Jézus mit is akar mondani, és mi történik itt közötte és a tanítványok, vagyis a megnevezett Tamás között.

Amit először kijelent, az az, amit az előbb már érintettem. A tanítványok számára három rövid pontban lehetne összefoglalni. Kedves Tanítványok, van cél, ami felé törekedhettek, illetve törekednetek kell. Van út is, ami odavisz a célhoz, és ezt az utat ráadásul még fel is lehet fedezni, lehet rajta járni. Ez nem elmélet, hogy Isten elkészít valamilyen célt az ember számára - mondja Jézus -, hanem ez gyakorlat, megvalósítandó életprogram.

Amikor Jézus itt beszél, akkor a tanítványokat szeretné erősíteni, hogy amikor Ő már nem lesz közöttük, akkor is tudják, hogy merre tartanak, másrészt szeretné világossá tenni előttük, hogy bármi történik is azon az úton, amin már elkezdtek járni, nem lehet, nem szabad visszafordulniuk. Ahogy az útnak volt kezdete, úgy kell hogy legyen olyan vége is, ami a célhoz vezet el, és oda érkezik meg.

Jézus feltételezi, a szavaiból ez derül ki, hogy a tanítványok, akik már csaknem három éve vele vannak, ekkor értik, hogy miről beszél. Hiszen hallották a tanítását, az Isten országáról szóló örömhírt. Azt is, ahogy Jézus az Atyáról beszélt, és ahogy az Atya bizonyságot tett róla. Teljesen magától értetődő lenne, hogy a tanítványok rábólintsanak: igen Jézus, ez így igaz. Valóban milyen jó, hogy van Isten által elkészített cél, van út, és lehet rajta járni.

Meglepő az az őszinteség, és én nagyon-nagyon becsülöm, amivel Tamás, mintha jelentkezne, megakasztja Jézust, megszakítva mondanivalóját, és így fogalmaz: Jézus, álljunk meg egy pillanatra. Te itt arról beszélsz, hogy van cél, meg hogy ismerjük az utat, és lehet rajta járni. De hogyan járnánk az úton, legalábbis céltudatosan, egy irányba haladva, ha nem tudjuk, hogy hova is kell kilyukadnunk. Jézus, meg kell hogy valljuk neked, hogy fogalmunk sincs, hogy hol van az a bizonyos cél.

Amikor először tanulmányoztam a történetet behatóbban, megdöbbentett és megrémített Tamásnak ez a fajta hozzáállása. Hiszen fel kellett, hogy tegyem magamnak a kérdés, hogy én, mai tanítványként vagy legalábbis olyanként, aki szeretnék tanítvány lenni, sokszor nem ugyanígy beszélek-e? Ha hangosan megfogalmaznám, ami bennem van, nem ugyanezt kellene-e mondanom?

Jézus szólít, és arról beszél velem, velünk, mai tanítványokkal, hogy igen, egy csomó minden kiformálódik, kiformálódhat az életemben, az életünkben. Én már előkészítettem. A következő lépést is lehet vállalni, és az Isten terve így egyre csodálatosabban bontakozik ki rajtam, rajtatok keresztül. Megállok: Uram, csak egy apró kérdésem hadd legyen! Tényleg van speciális terved? Az, hogy előre halad, már másik kérdés, de bizonyosan van rám szabott terved? Azt mondod, hogy van cél, de fogalmam sincs, hogy most pontosan merre tart az életem.

Amit Tamás itt megfogalmaz, alapvető, nagyon fontos, eloszlatnivaló kétség. Hiszen, ha ezt nem is mondaná, de ott lenne a szívében, s a szívükben ez a fajta kérdés, akkor ez az egész tanítás megrekedne számukra egy szép, értékes eszmefuttatásnál.

Hányszor tanítjuk mi is így, mai keresztyének egymást, vagy erősítjük úgy, hogy nagy, bölcs, igei dolgokat tudunk mondani, de a kérdés mégis az marad, hogy ez lefordítódik-e, lefordítható-e a hétköznapok nyelvére is?

Jézustól olyan jól meg lehet tanulni, hogy mit jelent Isten közelében élni és járni. Mindig, ha mondott valamit, utána áttette a hallgatói szintjére, hogy egyértelmű, világos legyen valamennyiüknek. Biztos vagyok benne, ha bár elmondta ezeket a szavakat, s a tanítást, mégis, ennek ellenére nagyon is jól tudta, hogy mi volt a tanítványok szívében. Azt akarta, hogy ők maguk adjanak hangot neki. Tamás vállalja most a kérdés hallhatóvá tételét.

Elérkeznek olyan idők az ember életében, amikor fontos kérdéseket feltenni. Kérdésekre lehet választ kapni. Isten nagyon sokszor engedi, hogy kétségeink vagy hiányaink révén jussunk el oda, hogy felismerjük: szükségünk van az Ő vezetésére, válaszára.

A keresztyénség soha nem azt jelentette, és nem azt jelenti ma sem, hogy Isten kézi vezérléssel kényszerít, vagy erősen ráhat emberekre, hogy valamit csináljanak, egyfajta muszáj életet éljenek. A keresztyénség azt jelentette régen, és ma is, hogy egyesekben vágy, igény támad, hogy azokat a kérdéseket, amik az életükben felébredtek, maga Isten válaszolja meg. Attól válik valaki Krisztust követővé az Istent keresőből, hogy a válaszokat, amiket Isten ad, elfogadja.

Nagyon nagy tévedés, amikor időnként keresztyén csoportok úgy viselkednek, és ezt sajnos több helyen volt alkalmam beszélgetésekben, kisebb-nagyobb körben tapasztalni, hogy akinek kérdése van, vagy akiben bármilyen kétely felmerül, az nem hívő. Valamilyen alacsony, tulajdonképpen sajnálandó szinten van, mert ugye, aki hívő, annak nincsenek kérdései, az mindenben tudja a biztos válaszokat.

A szomorú valóság, hogy ez nem így van. Ha így lenne, akkor nem tudom, hogy melyikünk merné azt állítani lelke mélyén, hogy ő aztán igazán hívő, nincsenek kérdései, kétségei. Ha vannak kérdéseink, kételyeink - és ez így emberi -, akkor ezekről adott esetben, az Isten által elkészített alkalmas időben, beszélni kell!

Talán említettem már egy emlékemet, ha igen, akkor attól, aki hallotta, előre elnézést kérek. Akkor jöttem rá először, hogy mennyire veszélyes keresztyén sablonokban gondolkodni, amikor nyolcadikos koromban egy osztálytársam, akivel nagyon jóba lettünk néhány hónap alatt, meghívott egyszer magához. Gyülekezetbe nem járó hitetlen családban növekedő fiatal volt. Én akkor már rendszeresen jártam gyülekezetbe, sőt konformáció-előkészítőre is. Eszembe ötlött, hogy ez nem tartható, hogy én, aki legalábbis magamat hívőként tartottam számon, egy olyan fiúval barátkozom, aki nemcsak nem hívő, de nem is érdekli az egész. Azért ez milyen furcsa dolog. Ezen segíteni kell.

Ekkor - kicsit tetemrehívásszerűen - nem adtam esélyt tovább neki, hogy másról is szó legyen, előhoztam Témámat, és beszélgettünk Isten dolgairól. Nagyon hosszú időn keresztül, több órán át, mindig, amikor ő különböző kérdéseket tett fel: a szenvedésről, az élet értelméről, sok alapkérdésről, ami foglalkoztat mindannyiunkat, én jó hittanosként - úgy gondoltam, hogy egyben jó keresztyénként, ahogy ezt ma mondják: "élből" -, azonnal megválaszoltam. Még végig se mondta a kérdést. A szemén láttam, hogy kérdezni fog, rögtön feleltem hát. Nagyon büszke voltam magamra, mert elfogytak a kérdései. Amikor a záró mondathoz ért, akkor döbbentem rá, hogy mi is történt. Azt mondta: tudod, Tamás, most már nincs értelme tovább beszélgetni ma, mert sok minden szóba került, de engem nagyon zavar, nem hagy nyugodni, hogy nektek keresztyéneknek mindenre kész válaszotok van. Még el sem mondtam a kérdést, te már adtál feleletet. Nem éreztem, hogy együtt keressük meg a válaszokat.

Isten sok mindenre tanított ezen a beszélgetésen keresztül. Egyrészt arra, hogy a misszió nem az én misszióm úgy, hogy kijelölök különböző áldozatokat a környezetemben, és minden áron próbálom őket a saját gondolataim szerint átalakítani. Hanem a misszió többek között azt is jelenti, hogy Isten missziójában, Isten küldésében kész vagyok arra, hogy Ő indítson mások felé. A misszió jelent szeretetet és halló fület, és adott esetben bezárulni kész szájat, hogy először a másik tudja elmondani a saját dolgait.

Arra kellett rájönnöm, hogy a misszió, illetve az Isten küldése szerint járó ember mer kicsivé lenni a másik előtt. Meri elismerni azt, hogy ő is küszködik dolgokkal, esetleg van, amire ő sem tudja a választ. Valamit én sem értek, de jobb esetben mondhatom azt, hogy de ennek ellenére is hiszek az Úrban. Én magam is küszködök fájdalmakkal, és vannak olyan kérdéseim, amikre még nem kaptam feleletet.

Az emberi ember a hiteles - meggyőződésem szerint. Nem az olyan, aki életszerűtlenül, egyfajta szuper kegyességet mutat, mintha soha, semmi probléma nem lenne az életében, s közben csak ő tudja, hogy mennyi mindennel küzd legbelül.

Tamás tehát nem ilyen ember. Kimondja a kérdését, és így választ kap Jézustól. Ez a másik nagyon fontos üzenete - legalábbis számomra - ennek a történetnek, hogy az elhangzó kérdéseket Jézus mindig meghallgatja. Soha nem fojtotta bele senkibe a szót, aki őszintén, azért tett fel kérdést, vagy mondott el valamit neki, mert az valóban nyugtalanította választ, megoldást keresett hát rá. Ám a válasz, a megoldás nem mindig úgy érkezett és érkezik ma sem, ahogy és amikor azt mi elképzeljük. De Jézus nem söpör le bennünket az asztalról.

Döbbenetes felismerésem volt, amikor egyszer hallottam valakitől egy beszélgetésben, hogy nincs olyan, hogy meg nem hallgatott imádság. Olyan imádság van, amire Isten nem úgy válaszol, ahogy mi azt szeretnénk, vagy elképzelnénk. Lehet, hogy nem is látjuk az életünk során, hogy Ő hogyan válaszolt, de meghallgatott, számon tartja, és úgy készíti el a választ, az imádságra való feleletet, ahogy az az adott embernek a lehető legjobb, és leginkább a javát munkálja.

Itt, ebben az esetben az munkálta Tamás és a többiek javát, hogy Jézus azonnal válaszolt a kérdésre. Nem tette hallatlanná ezt a megjegyzést. Nem ment el mellette úgy: Tamáskám, azért egy kicsit gondolkozz már! Ne legyél ilyen hitetlen! Szedd össze magad! Tudod jól, hányszor beszéltünk már erről. Jézus nagyon is komolyan veszi Tamásnak a kérdését. Ugyanakkor hadd mutasson rá az ige arra, hogy mennyire másképp válaszol, mint ahogy az feltételezhető lenne. Nem kezd el teológiai okfejtést, bonyolult magyarázatot adni arról, hogy pontosan hogy járjunk a hívő úton, és hogy ne. Azt mondja, hogy "Én vagyok az út, az igazság és az élet."

Tamás, kár másutt keresned, keresnetek, mert nem kegyességi gyakorlatokban, különböző rutinok által van az ember előrehaladása, hanem egyedül a velem való kapcsolatban. Ugyanis Jézus azt teszi itt világossá, amit már oly sokszor mondott, és az Atya is kijelentette róla, hogy Ő nemcsak egyfajta küldött, hanem Isten tejhatalmú képviselője ebben a világban.

Nem azért beszélünk mi keresztyének annyit Jézusról, mert sokszor szerepel a Bibliában, és központi személyként fontos tanításai vannak, hanem azért, mert amikor Jézusról szólunk, akkor egyúttal Istenről is beszélünk. Amikor Jézus tanítását igyekszünk megérteni, tettekre váltani, akkor Istent értjük meg egyre jobban, és az Ő akarata válik valósággá az életünkben.

Olyan sokan nem értik ezt, és úgy gondolják, hogy a Jézussal való kapcsolat, és az Ő megismerése alternatív feladat a keresztyének számára. Ha úgy gondolom, meg úgy esik épp jól, akkor persze Jézussal is foglalkozom. És csodálkozunk mai keresztyének, hogy miért erőtlen az életünk. Miért olyan hihetetlen mélységeket megjáró egyházi szinten a kegyességünk, a magyarságunk megélése pedig, a saját életünk színterén.

Látjuk azt, ahogy az első szeretet tüzében égő afrikai, dél-amerikai, ázsiai gyülekezetek dicsőítik Jézust. Mindennapi, valós kapcsolatban vannak Vele, és az életük sugárzik, és nem értjük, hogy a miénk miért nem?

Az, amit Jézus hozott, itt válik érhetővé és a saját életünkre is lefordíthatóvá, amikor Ő azt mondja, hogy van cél, van út, és ezen a úton járni is lehet. Tulajdonképpen arról beszél, hogy Ő az út, és benne ismerhető meg a cél. Nem Ő tanít meg különböző célokra, és olyan utakon járni, amin járnunk kell, hanem Ő maga az út.

Egyszer egy nyári táborban mesélte valaki, hogy volt egy hegyi vezető, talán a Tátrában, akinek az volt a beceneve németül: der Weg. Tehát: az út. Egyszer megkérdezte az egyik turista: Kedves uram, hogy kapta ezt a meglehetősen furcsa nevet? Sok mindennek szoktak becézni embereket, de mondjuk útnak ritkán. Azt válaszolta a megkérdezett, hogy ő egész életét azon a környéken, a nagy magasságok világában töltötte, ott nőtt fel. Azt a néhány tíz négyzetkilométert a környéken, mint a tenyerét ismeri, sötétben és hóviharban is tud tájékozódni, tudja, hogy mi a biztonságos és mi nem. Hol omolhat be az ember alatt valami, és hol lehet nyugodtan végigmenni. Ezért, ha valaki vele megy, és mindig figyeli, és az ő lábnyomába lép, akkor nem érheti baj. Lehet, hogy az a nyom tényleg csak egy szűk úton halad a hegygerincen, vagy másutt, de ha valaki pontosan az ő lábnyomába lép, akkor nem történik baja. Ezért nevezték el ilyen furcsán, hogy ő az út, mert tulajdonképpen ő maga volt a biztosítéka annak, hogy a legnehezebb terepen is kockázat nélkül járhassanak az őt követők.

Jézus erre hívta a tanítványokat, amit ők nem értettek, és erre hív bennünket is, amit sokszor mi sem értünk. Nem arra, hogy körülbelül kövessük, vagy csak nagy vonalakban nézzük meg, hogy mi az, ami felhasználható az Ő tanításából, hanem, hogy pontosan oda lépjünk, ahová Ő mutatja nekünk.

A cél a Szentírás szerint az, hogy egyszer Vele személyesen találkozva, annak az örömnek a részesei legyünk, amit Ő mindenkinek, aki ezt elfogadja, elkészített. Viszont Jézus már erre az életre, tehát nem csak odaátra nézve, készít értelmet, életcélt az övéinek. Ami azt jelenti, hogy az az út, amit itt bejárunk, nem hiábavaló, amit valahogy ki kell böjtölni, hogy majd egyszer Nála érhessen véget, hanem olyan út, aminek elkészített pontos terve, sőt menetrendje is van. Jézus tudja, hogy miért és milyen utakon vezet bennünket.

Tisztában volt és van azzal, hogy mi sok mindent meghallunk, meghallgatunk róla, és mégis nagyon sok mindent nehéz elhinnünk és befogadnunk Tőle. És tudta, látta, hogy amikor a tanítványok hitét próbálja erősíteni, azonnal számtalan kérdés ébred bennük: hogy Jézus hogy lehet ez, hogy te lehetsz út, igazság meg élet. Honnan tudjuk, hogy ez tényleg így van? És még mielőtt megszólalnának, már válaszol nekik. Itt már semmit sem szükséges mondaniuk. Megerősítést ad, és azt mondja, hogy két dologra figyeljenek. Egyrészt arra az igére, amiket mondott nekik, mert amiket Ő mondott, azokat az Atya mondta rajta keresztül. Amiket hallottak, azok Isten személyes üzenetei a számukra. Másrészt, figyeljenek arra, amiket tett, mert e tette hitelesítik Őt magát. Jézus hangsúlyozta, hogy gyümölcseiről ismeritek meg a fát. Ő volt az, aki elsőként példát adott erre. Az Ő életének gyümölcseit senki, aki valamennyire ismeri Őt, nem tudja, és igazán nem is vonhatja kétségbe, mert nincs mit kétségbe vonni rajta.

Amikor kételyek támadnak a szívünkben - amit ismétlem, hogy senki sem kerülhet el ilyen vagy olyan formában, olyan jó lenne tudatosan emlékeznünk arra: Uram, miket cselekedtél már meg az életemben. Miket engedtél meg észre venni a körülöttem élők életén keresztül, vagy a gyülekezetben, vagy másutt, szerte a világban. És akkor az ember újra megerősödik abban, hogy amit Ő mond, az valóban igaz.

Amikor azt mondja, hogy Ő az út, amin járhatok, akkor ez nem csupán egy szép, általános igazság, hanem azt jelenti, hogy számomra ma is van út, bármennyire is kilátástalannak tűnik talán a mai vagy a következő nap. Van lehetőség, hogy teljesen más irányba induljak, mint amerre magamtól mennék. Ő ráadásul gondviselő szeretetével végig is tud és akar vezetni ezen az úton.

A Szentírásnak nagy áldása az, hogy a tanítványok küzdelmeiről, kétségeiről, bukásairól is tudósít. Így érthetjük meg, hogy Isten nem azokat hívja, várja magához, akik mindig, mindenben tökéletesek, hanem azokat, akik a nyomorúságaikat, szívük mindenféle terhét nála öntik ki. Mert az ilyen embereket tudja megújítani. Az ilyeneket, az útkeresőket, és Őt kérdezőket tudja vezetni.

A kérdéseinket jó időnként konkrétan megfogalmazni, és ez a mai alkalom is lehet erre egy Isten által elkészített lehetőség. Jó számon tartani az Isten szavát, ami személyesen hozzánk szólt, és mindazt, amit tett az életünkben, hogy igazat adhassunk neki. Valóban legyen út, amin járhatunk, és legyen cél, ahova majd megérkezhetünk.

Olyan nagy gazdagság, hogyha mindez valóság az életünkben, akkor a sok-sok útkereső, vagy cél nélkül bolyongó embernek lehet, szabad mit mondanunk. Adjuk tovább az örömhírt! Vigyük magunkkal szavak nélkül is, hogy nem kell céltalanul járni, értelmetlenül leélni az életünket, mert van Valaki, aki értünk úttá vált, és Aki saját magában célt állított elénk.


Imádkozzunk!

Jézus Krisztus, köszönjük, hogy te Tamásékat sem feddted meg felettébb, amikor feltették a kérdéseiket. Fülöpöt sem kezdted el kioktatni, pedig ha valakinek, akkor neked erre minden alapod meglett volna, hanem megválaszoltad a hitük kérdéseit, megerősítetted őket, és utána újra meg újra, amikor megint elerőtlenedtek, szereteteddel utánuk nyúltál. Végül pedig hitvallóiddá formáltad őket. Azt adtad, hogy rajtuk keresztül az evangélium hatalmasan kiáradhatott, sok ember élete megújulhatott. És ezek a tanítványok, akik nem értettek sok mindent, sőt úgy érezték, hogy az életük erőtlen, nyomorult, a te vértanúiddá válhattak sokan.

Meg kell, hogy valljuk, Urunk, hogy ebben, ha másban talán nem is, de hasonlítunk a tanítványokhoz, hogy a mi életünk is olyan sok ponton hibázik. Annyi kérdésünk van, amiket talán meg sem merünk fogalmazni, fel sem merünk tenni.

Köszönjük, bátorításodat, hogy te nem nevetsz ki kérdéseinkért, nem fordulsz miattuk el tőlünk, és nem tartod butaságnak azokat. Kérünk, hogy mutass meg az életünkben minden olyan gondolatot, nyomorúságot, kérdést, kételyt, amit fontos megfogalmaznunk előtted! És add, hogy hadd tisztuljanak ki ezek az életünkből, hogy ne egyhelyben való toporgás, vagy tévúton járás jellemezzen bennünket, hanem hadd mondhassuk el az apostollal együtt, hogy van cél, ami felé futunk, és nem úgy, mint akik hiába, hanem mint akik a koszorút látva teszik ezt.

Urunk, erősíts minket, hogy nézzünk rád, a hit kezdőjére és bevégzőjére, és ez erősítsen minket mindennapos küzdelmeinkben.

Kérünk áldást, Urunk, egyházunk és országunk vezetőire! Adj nekik bölcsességet. Add, hogy akik nem ismernek közülük, megismerjenek téged, hogy végső soron a Te akaratodnak eszközeivé válhassanak. Köszönjük, hogy ma még szól a te szavad. Add, hogy mi, akik halljuk, meg ne keményítsük a szívünket.

Ámen.