PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2003. május 18
(vasárnap este)

Cseri Kálmán


URAM, HOGY LÁSSAK


Alapige:Mk 10,46-52

Azután Jerikóba értek, és amikor Jézus tanítványaival és elég nagy sokasággal kifelé ment Jerikóból, egy vak koldus, Bartimeus, a Timeus fia ült az út mellett. Amikor meghallotta, hogy a názáreti Jézus az, így kiáltott fel: "Dávid Fia, Jézus, könyörülj rajtam!" Többen is rászóltak, hogy hallgasson, ő azonban annál inkább kiáltozott: "Dávid Fia, könyörülj rajtam!"

Jézus megállt és ezt monda: "Hívjátok ide!" Odahívták a vakot ezekkel a szavakkal: "Bízzál! Kelj fel! Hív téged!" Ő pedig ledobta felsőruháját, felugrott, és odament Jézushoz. Jézus megkérdezte tőle: "Mit kívánsz, mit tegyek veled?" A vak ezt mondta: "Mester, hogy újra lássak." Jézus ekkor így szólt hozzá: "Menj el, a hited megtartott téged." És azonnal újra látott, és követte őt az úton.


Imádkozzunk!

Mennyei édes Atyánk, hálásan köszönjük ezt a csendes vasárnap estét. Köszönjük a te házadat, a gyülekezet közösségét. Köszönjük, hogy ha töredékesen is, de dicsőíthetünk téged. Köszönjük, hogy megvallhatjuk ma újra: egyedül tőled várunk mindent.

Sokszor valóban úgy érezzük magunkat, mint az eltévedt bárány: nem találjuk a helyünket, nem találjuk a pásztort. Sokszor csak keresés a gondolkozásunk is, de olyan kevés bizonyosságra tudunk hivatkozni és támaszkodni.

Köszönjük, hogy igéd igazság. Köszönjük, hogy kijelented nekünk ezt az igazságot. Tedd most a szívünket fogékonnyá, értelmünket világossá. Hadd tudjuk igaznak tartani azt, ami valóban az.

Kérünk, nyitogasd lelkiképpen a szemünket. Sok minden mellett elmegyünk, hogy nem vesszük észre. Sokszor keresztül nézünk egymáson is. Összeütközünk egymással, mert nem látjuk egymást.

Könyörülj rajtunk, és nyisd ki a szemünket, hogy még a láthatatlanokat is érzékeljük. Téged magadat, a te velünk kapcsolatos terveidet, nekünk elkészített feladatokat és ajándékaidat. Ajándékozz nekünk igazi hitet, amivel érzékeljük a láthatatlanokat is.

Kérünk, beszélj hozzánk és nyúlj bele gyógyító kezeddel életünkbe, hogy a szó mindenféle értelmében lássunk.

Ámen.


Igehirdetés

Ez a jól ismert történet olyan emberről szól, aki nagy nyomorúságban volt, nem látott, de találkozott Jézussal és Ő kiszabadította ebből a nyomorúságából. Egészen más emberré lehetett. Ki volt ez a Bartimeus? Hogyan történt a gyógyulása? Lehetséges-e ma ehhez hasonló gyógyulás?

Hogy ki volt, azt megtudjuk az első mondatból, ami tulajdonképpen Bartimeus személyi adatait tartalmazza. A neve: kiderül, hogy nincs saját neve, csak az apja után hívják úgy, hogy a Timeus fia. Bar: azt jelenti fia. Bartimeus, a Timeus fia ott ült az út mellett és koldult. Egy névtelen senki. Kinek fontos egy ilyen ember? Kinek van haszna belőle? Csak gondot és terhet jelent. Minden nap ki kell kísérni az út mellé, hogy összekoldulja azt, ami az aznapi betevőre szükséges.

Neve tehát nincs. Az apja neve Timeus, lakóhelye Jerikó, foglalkozása koldus. Munkahelye az út széle. Ennyi, amit megtudunk róla.

Csak egyetlen érzékszerve nem működik, de ez elég ahhoz, hogy egészen beszűküljön a világa. Egy forgalmas úton jönnek-mennek az emberek. Elkap félmondatokat, szavakat, abból próbálja összeállítani az igazságot, ami ritkán sikerül. Néhány méternyi hallótávolságra szűkült be a világa. Ennyi számára a valóság.

Pedig a legszebb városból kivezető út mellett koldul. Jerikót tartották akkor a legszebb városnak. A pálmák városának. Holdszámra virágzott a balzsam és termelték azt, amiből aztán különböző illatos és gyógykenőcsöket készítettek. Jerikó a balzsam városa.

A kortársai már megházasodtak, gyerekeik vannak, ki-ki keresi valahogy a kenyerét, ő meg mások könyörületéből él. Ha könyörülnek rajta. Szűkös, szegény és kiszolgáltatott az állapota.

A Biblia arról beszél, hogy mi is így jártunk. Valamikor mi is egy egészen tágas világban éltünk, amibe Isten minket beleteremtett. Mi is csak egy érzékszervünket veszítettük el, a hitünket, amivel érzékeltük a láthatatlanokat. Mivel fellázadt az ember Isten ellen, elszakadt tőle, nem gyakorolta ezt az érzékszervét, meg is sérült, meg vissza is fejlődött. És ma mindnyájan úgy születünk, hogy csak a láthatókat érzékeljük. A valóságnak azt a töredéket, amit öt érzékszervünkkel, meg az értelmünkkel úgy, ahogy felismerhetünk. Benne élünk egy beszűkült, szegényes világban, kiszolgáltatva sok olyan erőnek, amik uralkodnak rajtunk.

Sokszor a szó szoros értelmében sem látunk. A minap találkoztam valakivel. Nem régen arra jártam a házuk felé és mondom: nem bírta a fügefátok ezt a hideg telet, nem fakadt ki, úgy látszik megfagyott. Fügefánk? Milyen fügefánk? Mondom: a szomszéd ház előtt van egy óriási nagy fügebokor, az egész környéken nem ismerek olyan nagyot. Sose tűnt még fel a szomszéd ház előtt? Nem.

Más messziről is odamegy, megcsodálja, esetleg vesz is róla, mert az utcán van, de ha nem ott lenne, akkor is vennének némelyek róla. Ő meg nem is látja. Apróság, de elmegyünk naponta a valóság részei mellett úgy, hogy számunkra nem létezik. Nem vesszük észre. És ami szomorúbb, ha egymással így vagyunk. Egymás mellett is elmegyünk úgy, mintha nem létezne. Szokták mondani: keresztül nézett rajtam, mint az üvegen. És ez tényleg így van sokszor. Akarattal meg akaratlanul is előfordul ez.

Ennél súlyosabb formái is vannak a vakságunknak. Beszélget néhány házaspár együtt, és az egyik férfi durván beszél a feleségéről, meg a feleségéhez és olyanokat is elmond ott, ami nem helyes. Olyan hangon semmiképpen nem helyes. Az asszony szeme megtelik könnyel, aztán már nem tudja tartani: végigcsorog az arcán. Kimegy, megmossa az arcát, majd visszajön. Próbál mosolyogni, de nem sikerül feloldódnia ez után a durva bántás után. A férfi semmit nem vesz észre.

A végén úgy adódik: ketten maradunk a férfivel. Nagy levegőt meg bátorságot veszek és megpróbálom udvariasan és tisztelettel megemlíteni, hogy valami olyat mondott, ami miatt a felesége sírt. Sírt? Ő nem látta. Miért, mit mondott? Nem szeretném elismételni, de ha úgy gondolja, kérdezzük meg a feléségét. Akkor lépett be az asszony. Azonnal megkérdezte, naivul, mint aki tényleg semmit nem vett észre. Anyukám, tényleg mondtam valamit, ami megbántott. Mondtál, mondtál, de nem kell abból nagy ügyet csinálni - próbálta elütni az asszony.

Becsületére legyen mondva a férfinek, hogy kiszedte belőle és bűnbánattal kért ott bocsánatot. Nem hallotta, mit mondott, és nem látta, milyen sebet ütött a hozzá legközelebb álló ember lelkén. Még a könnye is kicsordult miatta. Ez egyfajta belső vakság.

Hát még, amikor arról van szó, hogy azt kellene észrevennünk, ami Istennek utálatos az életünkben. A Biblia így nevezi: bűn. Akkor meg nagy tiltakozás, nagy védőbeszéd hangzik. Hányszor hallottam ezt, amikor próbáltam szóvá tenni: ne tessék haragudni, így azért nem lehet viselkedni, vagy nem jó, ha így beszél a gyerekeivel. Vissza fog ez még ütni. Jött a nagy védőbeszéd. Vagy a tagadás, vagy a mentegetőzés, vagy a másra mutogatás, ahelyett, hogy azt mondta volna valaki: szégyellem, nem vettem észre. Pontosan ilyen nem szeretnék lenni. De nem látja.

Most egy kicsit előre ugrok és elmondom az ellenkezőjét ennek. Amikor valakinek az Úr Jézus megnyitja a szemét, például egy ilyen embernek, akit többször kellett figyelmeztetnem és mindig elhangzott a védekezés, néhány évvel később jön, és ő kezdte sorolni: van neked fogalmad arról, hogy milyen gazember voltam? És sorolta azokat a bűneit, amiket enyhítve én is próbáltam szóvá tenni neki, mert már látott, és a valóságot látta. Megnyílt a szeme.

Sajnos mindnyájan úgy születünk, mint a kis macskák, hogy nem nyílik ki a szemünk, és nem látunk. Sok fontos dolgot sem látunk. Emiatt leszünk aztán mi is koldusok, mint Bartimeus, vagy a vakságunk miatt lesznek mások koldusok.

Utazik a buszon egy anyuka meg a négy éves kislánya. A kislányból folyik a szó. Pillanatok alatt mindent megtudunk, hogy mi történt az nap az óvodában. Mi volt uzsonnára, melyik óvó nénin milyen színű kardigán volt. Minden kiderül. Mondja, mondja, mondja. Hajnalban felverte a mamája, betette az óvodába. Most ment érte. Most végre övé az anyja - azt gondolja. És kinek mondja el, ha nem neki? Anyuka azonban beletemetkezik a folyóiratába. Őt is megértem, mert attól kezdve, hogy betette a lábát a lakásba, nem fog folyóiratot olvasni. Úgy várja őt ott minden, ahogy reggel otthagyta. Aztán valamit még főznie is kellene, meg a gyereket ellátni. Ha át akarja nézni, akkor most kell. Csak ezt el kellene dönteni, hogy van-e annak a kisgyereknek anyja, vagy nincs. Akar-e annak a gyermeknek anyja lenni, vagy nem.

Folyik a szó, mondja a kicsi. Egyszer csak mintha elvágták volna, megáll. Anyjára néz, megtelik a szeme könnyel, és azt mondja: Anyu, ha már nem figyelsz rám, legalább néz ide egy picit. Egy négy éves koldus, nem? Koldulja az anyját. Egy van neki és naponta csak rövid percekre az övé. De ha akkor sem kapja meg? Egyelőre még koldulja, aztán, lehet, hogy mikor szeretné az anyja, hogy vágyakozzék utána, már nem kell. Akkor már valaki más lesz. Vagy megszokja, hogy senkije nincs. Mivel vakok vagyunk, koldussá tesszük a körülöttünk élőket, vagy koldusokká leszünk mi magunk.

Így koldulják az öregjeink a törődésünket, a beszámolóinkat. Így koldulják talán a hozzánk legközelebb élők azt a kis elismerést, biztatást, bátorítást, hálát, amit tőlünk kellene megkapniuk, és ami egy fillérbe nem kerülne, de attól lenne meleggé az otthoni légkör. Attól éreznék, hogy összetartozunk, hogy számíthatunk egymásra, hogy érdemes élni, érdemes legközelebb is áldozatot hozni érte. De keresztülnézünk egymáson, mint az üvegen. Nem látjuk egymást. Ezért nem látjuk meg a szükségét sem, és koldussá válnak a hozzánk legközelebb állók is.

Nem látjuk Istent. A múltkor valaki otrombán káromkodott és csúnyán, drasztikusan elmondta, hogy milyen gonosz tervet forral most a szomszédja ellen. Valakiből kibukott ez a mondta: nem fél maga az Istentől? Ennek következménye lesz még. Istentől...?! Isten nincs! Nem látjuk.

Más valaki tele volt félelemmel. Barátnője bíztatni kezdte: már egy kicsit ismered a Bibliát. Tudod, milyen sokszor meg van ott írva, hogy aki Istenben bízik, számíthat rá. Nem kell félni. Dávid azt mondja: "Mikor félnem kellene is, bízom tebenned." Próbálta bátorítani. Mire a barátnő: Ó, Isten messze van, nem látjuk.

Nem látom, amikor felelősnek kellene éreznem magamat neki. Nem látom, amikor számíthatnék rá és az Ő közelsége kiűzhetné a félelmet belőlem. Nem látjuk. Messze van, vagy talán nincs is.

Ugyanígy nem látjuk egymást. Nem látjuk önmagunkat. Nem látjuk a ránk leselkedő csapdákat. Megyünk vakon, vagy száguldunk a magunk útján, míg egyszer nagy reccsenés, aztán belehuppanunk valamibe, amit talán másnak készítettünk. Olykor ilyet is lehet látni. Sokféle formája van a vakságnak.

Ennek az igének a nagy örömhíre, hogy Jézus megnyitotta a vak Bartimeus szemét. Az Úr Jézus azt akarja, hogy lássunk. Lássuk a teljes valóságot. Lássuk a helyes utat, amelyik az életre vezet. Lássuk önmagunkat olyanoknak, amilyenek vagyunk. Lássuk meg egymást és legyünk tekintettel egymásra. Lássuk a láthatatlanokat is, a mi szerető mennyei Atyánkat; a mi jó pásztorunkat, az Úr Jézust. Az általa elkészített feladatainkat. Az általa elkészített jó cselekedeteket - ahogy olvassuk.

Azt akarja, hogy lássunk. Hogyan nyílik meg valakinek a szeme? Szeretnék itt most egy másik igét felolvasni, mert Jézus egyszer Pál apostolnak pontosan ezt a feladatot adta, hogy nyissa meg az embereknek a szemét. Így olvassuk ezt: "Azért küldelek el, hogy nyisd meg a szemüket, hogy a sötétségből a világosságra, és a Sátán hatalmából az Istenhez térjenek meg; hogy az énbennem való hit által megkapják bűneik bocsánatát, és örökséget nyerjenek azok között, akik megszenteltettek." (ApCsel 26,18)

Elküldelek, hogy nyisd meg a szemüket. És mi történik azokkal, akiknek megnyitja a szemüket? Először meglátják az állapotukat, hogy sötétségben vannak. Addig ez nem tűnt fel, mert sosem láttak világosságot. Azt hitték ez a természetes. Aztán meglátják, hogy rabságban vannak. A Sátán rabságában. Aztán felragyog előttük Isten és az Ő világossága.

Érzik az Isten szeretetének vonzását. Meglátják, hogy mi választja el őket Istentől, a bűneik, de meglátják azt is, hogy ezt Isten félre teszi az útból. Van bűnbocsánat és ez az övéké is lehet a hit által. Végül: meglátják, milyen gazdag életre hívta el őket Isten. Örökségük legyen a szentek között. Egyszerre kitárul és kitágul a világ. Tudnak tájékozódni helyesen. Nem beszűkült, szegényes, kiszolgáltatott életet élnek, hanem tágas, gazdag és szabad életre segíti őket Isten. Ez az Ő célja.

Bizonyára sokan ismerik Walesnek A vakok országa című hosszabb novelláját, csak az elejét mondom. Egy látó ember betéved a vakok országába, és mindjárt észre veszik. Megvizsgálják, valami abnormitást találnak nála. A homloka alatt van két furcsa dudor és ennek a furcsaságnak tulajdonítják, hogy olyan különöseket mond. Színekről beszél, miket lát. Mit jelent: látni? Ez képzelődik, súlyos beteg ez az ember. Ki kell operálni a két dudort a homloka alól, és akkor ő is normális lesz, mint a többiek. Aztán megindul a küzdelem. Ő harcol a két szeméért. Amazok meg harcolnak azért, hogy önmagukkal egyformává tegyék.

Annyira hozzászokunk a lelki vaksághoz, hogy egyszerre furcsa lesz, amikor az ember látni kezd. De Jézus nem kioperálni akarja a szemünket, hanem meggyógyítani a vaksi szemünket, hogy újra lássunk.

Hogyan jutott Bartimeus látásra? Három egyszerű lépést látunk itt a Bibliában. Hallott Jézusról, elhitte azt, amit hallott, és amikor ott volt Jézus, kiáltott hozzá.

Hallott róla. Ez nincs itt leírva, de egészen bizonyos, hogy hallhatott, mert amikor meghallja, hogy Jézus jön ott, akkor kiabálni kezd: "Dávidnak Fia, Jézus!" Tudta tehát, hogy Ő a Messiás, ezt komolyan is vette, és vállalta. Ott a járókelőktől sok mindent hallhatott. Talán még azt is hallotta, hogy ez a Jézus vakokat is meggyógyított. Akkor őt is meg tudná gyógyítani. És ez a jó hír, ez az evangélium, hogy van valaki, aki tudna rajta segíteni, hitet ébreszt a szívében. Elkezd bízni az ismeretlen Jézusban. Elkezdi várni Őt, mert ő nem indulhat neki vakon az országnak, hogy megtalálja, éppen hol van. Egy lehetőség van: ha egyszer Jézus erre járna, és ő találkozhatna vele. Hit ébred a szívében, mivel hogy meg van írva: a hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének a hallásából.

Ez a hit vonzza Jézust. Aki egy picit is bízni kezd Őbenne és tőle várja a megoldást, azt Ő nem kerüli el. Az előtt Ő előbb-utóbb elmegy, pedig ez Jézus utolsó útja volt már Jeruzsálembe. Ez az út már egyenesen a keresztre vezetett. Itt igazán megértenénk, ha azt mondaná, hogy éveken át csak másokért élt. Gyógyított, szabadított, tanított, segített. Most már nyomasztja saját sorsa, rávetődik a kereszt árnyéka. Most már csak ezzel van elfoglalva. De nem. Ha egy névtelen senki vágyakozik is utána, Ő azt megkeresi.

Ott megy el előtte, és akkor Bartimeus elkezd kiabálni. Azt olvastuk, sokan csitították. Hogyne tették volna, életveszélyes volt már akkor Jézust Messiásnak tekinteni. Már elfogatási parancs volt ellene és mindazokat, akik Őt Messiásnak tekintették, kizárták a közösségből. Törvényen kívülivé lettek. Bartimeust azonban nem érdekli semmi. Ez soha vissza nem térő alkalom. Ő nem bánja, akárminek akármi lesz a következménye. Jézus az ő szemében Isten Fia, a Messiás, a Krisztus, ezért tud segíteni rajta. Ezt addig kell mondani, amíg el nem jut Jézus füléhez és szívéhez.

Oda pedig eljutott ez már, mielőtt ő kiabálni kezdett volna. Magához hívja. És érdekes, megkérdezi: "Mit akarsz, mit cselekedjem veled?" Vajon mit akarhatna? Nem biztos, hogy csak arra gondol Bartimeus, hogy gyógyítsa meg őt. Attól függ, mekkorának látja Jézust. Hátha csak arra gondol, hogy adj egy kicsit több adományt, mint amit ezek a kemény szívű járókelők adnak. Te próféta vagy, adj igazi nagy adományt, ne kelljen ide jönnöm egy ideig az út szélére. - Ezt kérhetné. Pontosan a hitét vizsgáztatja Jézus, de Bartimeus azonnal válaszol: "Uram, hogy újra lássak."

Az Isten Fiától isteni ajándékot kér. Nem egy kicsit komfortosabb vakságot, hanem látást. Aztán majd dolgozik, és ellátja magát. A nyomorúságának az alapjait kell megoldani, és alapvető, gyökeres, radikális megoldást csak Jézus tud adni. Ezt most kell tőle elkérni.

"És azonnal megjött a szeme világa és követte Jézust az úton." Valószínűleg Jézust látta meg először, hiszen ott álltak egymással szemben. És ő soha többé nem akar elszakadni attól, aki így segített rajta.

A hála, a ragaszkodás, a hűség szólal meg ebben. Követi Őt az úton. Egy beszűkült, szegényes, kiszolgáltatott élet után kap gazdag, tágas, szabad életet Jézussal együtt. Az, hogy követi Őt, azt jelenti: állandóan együtt akar maradni vele. Életközösségben akar maradni vele. Ez az egyetlen olyan közösség, amelyik zavartalanul megmarad a mennyben is, az örökkévalóságban is.

Jó, hogy ma is tapasztalhatjuk, hogy ugyanígy gyógyít Jézus. Hallanak róla emberek a legkülönbözőbb módon. Sokszor egészen badar információkat is. De hallanak Jézusról, és ha egy kicsit is beengedi a szívébe valaki azt, amit róla hallott, az elkezd dolgozni és hitet hív létre. Elkezd hinni az ismeretlen Jézusban. Bartimeus sohasem találkozott vele, mégis tőle várja a segítséget. Nem furcsa ez? Itt már a hit talajára lépett.

Ma is sokan így várják a számukra még egyelőre ismeretlen Jézustól a segítséget. De egyszer kiáltani kell mindenkinek. Egyszer el kell ezt mondani: "Jézus, Dávidnak Fia, könyörülj rajtam!" Vagy ugyanezt akármilyen megfogalmazásban. A magunk egyszerű, sokszor ügyetlen, hozzá nem értő megfogalmazásában. Olyan üdék azok az első imádságok, amiket ezek a már-már hívő, de még alig hívő emberek mondanak.

Akik már teljes szívükkel az Úr Jézus felé fordultak, noha még nem is nagyon tudják, hogy kicsoda Ő. Sohasem volt a kezükben Biblia talán, de a hitet már munkálja az, amit hallottak. Egyszer azonban a kiáltásnak el kell hangoznia, mert ez a kiáltás az, hogy kinyújtja a kezét az ember, és azt mondja: ide kérem szépen az ajándékot, amit csak te tudsz megadni, amit én most már csak tőled várok, és amit teljes bizalommal elfogadok, akármi lesz is az.

Erre a hitre válaszol a mi Urunk, miközben tudjuk, hogy ezt a hitet is Ő hozza létre a szívünkben.

És mi lesz azzal, aki lát? Meglátja először is Jézust. Meglátja benne az Isten Fiát. Azt, hogy Ő nem csodadoktor, nem szupersztár, nem zseniális tanító volt csupán, és egyáltalán nem volt, hanem él és uralkodik örökkön örökké. Aki öröktől fogva ismer és szeret minket, aki várta ezt a találkozást. Aki mielőtt kiáltottunk, már elkészítette azt, amire szükségünk van, és akire számíthatunk a továbbiakban is. Rajta keresztül ismerjük meg a láthatatlan Isten.

Aztán meglátjuk önmagunkat. Ez elég kiábrándító, de végre legalább a magunk valójában kezdjük látni magunkat. Isten gondoskodik arról, hogy ne egyszerre lássuk meg mindezt a szennyet, ami a szívünkben van, mert nem bírnánk ki. Fokról-fokra nyitogatja a szemünket, tisztítja a gondolatainkat, beszédünket, szándékainkat, szívünket - az egész életünket. Egyszerre meglátjuk a másik embert. Fontos lesz a másik ember.

Egyszerre világos lesz, hogy mit tehetek érte. Mit adhatok tovább neki. Meglátja az ember az Istentől kijelölt feladatát. Elfogadja a helyét, elfogadja azokat, akik közé letette. Valóban eljut egy tágas, szabad, gazdag életre.

Pontosan emlékszem arra, amikor először felpattant a szemem és észre vettem a könyvespolcomon azokat a könyveket, amik csak kölcsön voltak ott, de nem akartam visszaadni. Szépen betettem a táskába másnap és hálás köszönettel, meg bevallva sötét terveimet, visszavittem. Hazafelé menet észrevettem a szomszéd házban azt a nénit, akiről jól tudtam, hogy egyedül neveli a gyerekeit. Fiatalon özvegyen maradt. Láttam, hogyan kínlódik egy nagy fejszével és próbál fát vágni. Attól kezdve én vágtam fel a fájukat, és örömöm volt közben, és jókat beszélgettünk a gyerekekkel. Nem sorolom, hogyan vettem észre a fáradt szüleimet és attól kezdve másként segítettem nekik. Hogyan vettem észre egyszer, amikor aludt az öcsém, én meg tanulgattam, hogy milyen aranyos kisgyerek. És én ezt szoktam gyötörni, meg hatalmaskodom felette? Szeretni és védeni fogom ezt a kis fiút. Attól kezdve lettünk jó barátok.

Előtte mindezt számtalanszor mondta édesanyám, hogy így kellene tenni, de nem volt szemem észrevenni. Nem belülről fakadt, külső parancs volt, de nem belső késztetés. Akit Jézus meggyógyít, az magától veszi észre, amit megmutat. Azt nem parancsra teszi, nem izzadság szagú lesz, nem üzletelni kezd, hogy én ezt a szívességet tettem, te azzal tartozol. Dehogy tartozik... Én tartozom mindenkinek. Hiszen akkora ajándékot kaptam, hogy látom az én Megváltómat, látom a testvéreimet, látom a feladataimat. Látok, és el tudok tájékozódni ebben a bonyolult világban. Ha meg nem, ott van közel hozzám, és nézek a hit elkezdőjére és bevégzőjére: Jézusra (Zsid 12). Jézus pedig eligazít engem, csak Őt kell követni.

Isten ajándékozzon meg minket azzal, hogy ha még nem látunk, akkor meglássuk végre, hogy nem látunk. Ezzel kezdődik, hogy feltűnik: sötétségben vagyok. És ne mondjunk le arról, hogy Ő el tud segíteni minket erre a gazdag, szabad, tágas életre, a vele való életre, és tudjuk Őt követni az úton egész életünkben.

Úrvacsorára készülünk sokan. Az idén konfirmált testvéreink jövő vasárnap fognak először úrvacsorát venni. Fontos, hogy ők is, és mindnyájan túllássunk a láthatókon. Túl lássunk az egyszerű jegyeken: a falat kenyéren, a korty boron, és lássuk azt a Jézus Krisztust, akiről mi is mindnyájan elmondhatjuk Pál apostollal: Szeretett engem, és önmagát adta érettem. Merjük komolyan venni, hogy amilyen valóságosan eggyé válik a testünkkel az a falat kenyér és korty bor, olyan valóságos lelki közösségre juthatunk Jézussal, aki bővölködik a kegyelemben és gazdag a megbocsátásban. És akinek a vére megtisztít minket is minden bűntől. Az úrvacsora jegyei pontosan erre emlékeztetnek, ezt a hitünket akarják megerősíteni.

Boldog, aki hisz, aki túllát a láthatókon, és aki engedi, hogy vezesse őt Jézus ezen az úton.


Imádkozzunk!

Úr Jézus, köszönjük, hogy ugyanolyan valóságosan jelen vagy ebben a világban igéd és Szentlelked által, mint amilyen valóságosan végig gyalogoltál a Jerikón keresztül vezető úton. Köszönjük, hogy ugyanolyan valóságosan meg tudsz szólítani minket az igén keresztül, mint ahogy beszélgettél ott Bartimeussal.

Bátoríts minket, hogy mi is ugyanolyan valóságosan tudjunk kiáltani hozzád és várni tőled életünk nyomorúságaira a megoldást, kérdéseinkre az igaz választ, tanácstalanságunkban az eligazítást, aki szerettél minket, és önmagadat adtad érettünk.

Köszönjük, hogy ezt mi most nem a magunk vigasztalására mondjuk, hanem ez megtörtént. Köszönjük, hogy történik is körülöttünk. Köszönjük, hogy sokan jutnak ma is igazi látásra.

Kérünk, nyisd meg a mi szemünket is. Hadd legyünk tekintettel egymásra. Segíts, hogy le ne vegyük a tekintetünket rólad, aki előttünk jársz, és akit követhetünk. Hadd lássuk ajándékaidat, amiket nap mint nap kapunk tőled. Hadd teljék meg a szívünk hálával és azzal a vággyal, hogy soha egy percre el nem akarunk távolodni tőled, és semmiképpen nem akarunk elszakadni. Követni akarunk az úton.

Segíts ezt gyakorolni már ma és a jövő héten. Kérünk, növeljed a hitünket.

Könyörgünk most különösen azokért, akik készülnek az első úrvacsora vételükre. Hadd legyen veled valóságos találkozásuk. Erősítsd hitüket a sákramentummal, a szentséggel is. Tedd őket bizonyosakká a szeretetedről.

Köszönjük, Atyánk, hogy adtál esőt, de alázatosan kérünk, adj még. Szárazak a földjeink. A te kezedben van a mindennapi kenyerünk, légy irgalmas nekünk, és ne bűneink szerint ítélj minket.

Ámen.