PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2003. január 26.
(vasárnap)

Csákány Tamás


MI KÖZÖM A TÖBBI EMBERHEZ?


Alapige:Mt 19, 16-22

"Odament hozzá (Jézushoz) valaki, és ezt kérdezte: "Mester, mi jót tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?" Ő így válaszolt neki: "Miért kérdezel engem a jóról? Csak egy van, aki jó. Ha pedig be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat." Az megkérdezte: "Melyeket?" Jézus így felelt: "Ezeket: ne ölj, ne paráználkodj, ne lopj, ne tanúskodj hamisan, tiszteld apádat és anyádat, és szeresd felebarátodat, mint magadat!" Az ifjú erre ezt mondta: "Ezt mind megtartottam, mi fogyatkozás van még bennem?" Jézus így válaszolt neki: "Ha tökéletes akarsz lenni, menj el, add el vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; aztán jöjj, és kövess engem." Amikor hallotta az ifjú ezt a beszédet, szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt."


Imádkozzunk!

Urunk, Istenünk, kérünk, hogy szavad által végezd el bennünk, hogy nyugodt szívvel, Jézus Krisztusban bízva tekinthessünk az ítélet, a veled való találkozás elé.

Urunk, kérünk, hogy helyezz minket arra a helyre, amit te készítettél nekünk ezen a földön, hogy megtaláljuk azt a feladatot, amit te bíztál ránk. Köszönjük, hogy még ma is készíted nekünk annak a lehetőségét, hogy halljuk, elfogadjuk és megtartsuk a te szavadat.

Urunk, köszönjük, hogy előtted nem számít az, hogy régóta hallgatjuk igédet, vagy most először. Lehet neked most sokadszor vagy először igent mondani. Köszönjük Urunk, hogy a kegyelmed mérhetetlenül nagyobb annál, mint amit mi elképzelhetnénk. A szereteted sokkal nagyobb mélységekből is kihozhat minket, mint ahonnan remélhetnénk. Kérünk, hogy így újíts meg minket! Te, aki ismered a szívünket, aki jól tudod, hogy melyikünket honnan kell továbbsegíteni magad felé. Csendesíts most el, hogy hallhassuk azt, amit mondasz nekünk. Jézus Krisztusért köszönjük, hogy meghallgatsz most is.

Köszönjük, hogy Szentlelked által ma is velünk vagy. Kérünk, hogy a szívünk legmélyéig hatoljon el a te szavad! Köszönjük, Urunk, hogy már eltervezted a mi megmentésünket, még mielőtt megszülettünk volna. Add, hogy engedjük ezt kiteljesedni, megvalósulni az életünkben!

Ámen.


Igehirdetés

Egy olyan fiatalember van előttünk ebben a jól ismert történetben, aki szeretné megtalálni a kulcsot élete még harmonikusabbá tételéhez. Úgy látja, hogy valami hiányzik még az életéből. Ez pedig nem más, mint az, ami örök élet néven ismert előtte. Tulajdonképpen így is mondhatjuk, hogy az Istennel való bensőséges kapcsolatnak lehetősége és valósága.

Odamegy megkérdezni Jézustól, hogy hogyan lehetne még az életében ezt megszerezni a sok egyéb mellé. Kiderül a beszélgetésből, hogy ő már sok mindent megcsinált, még ez hiányzik.

Jézus azonban másfajta választ ad neki, mint amilyenre számít. Ő úgy gondolná, hogy a sok jó mellé, amit eddig tett, és a törvények mellé, amiket megtartott, még valamit tesz, és akkor övé lesz az örök élet. Tulajdonképpen már így is megérdemli. Jézus viszont azt mondja, hogy az egész megközelítése nem jó. Ha téged valóban érdekel, hogy Istennel kapcsolatba kerülj, az teljesen újfajta látásmódot igényel a részedről.

Nem lehet mint egy hiányzó dísztárgyat begyűjteni az örök életet, hanem azért vagy mindent hajlandó vagy odaadni, vagy pedig soha nem lesz a tied. Soha sem lesz valóság az életedben.

Jézus itt nagyon nagyvonalú. Amikor azt fejtegeti ez a fiatalember öntudatosan, hogy az összes parancsolatot megtartotta, Ő nem kérdez vissza, pedig nyilvánvalóan lenne rá lehetősége, hiszen ismeri ennek az embernek az életét. Tudjuk mindannyian saját magunkról is, hogy nincs olyan tökéletes ember, aki be tudná tartani a Tízparancsolatot teljesen, mindenestől, egész életén keresztül. Jézus nem kezd el vitatkozni ezzel a fiatalemberrel, hanem azt mondja, hogy még egy valami van, ami jól láthatóan ott áll az életedben közötted és Isten, közötted és a többi ember között. Mi ez? A te esetedben ez a vagyonod, ami elválaszt, ami mindennél fontosabba számodra. Honnan derül ki, hogy mindennél előbbre való ez neki? Onnan, hogy amikor szembekerül az üdvösség és a vagyon kérdése az életében, akkor ő a vagyont választja.

Amikor azt mondja neki Jézus, hogy add el mindenedet, oszd szét a szegények között, gyere, és kövess engem! Akkor ez a fiatalember szomorúan elkullog onnan, mert nagy vagyona volt, és azt nem akarta feladni. Lehet, hogy fontosnak tartotta az örök életet, mint sok mást az életében, de nem fontosabbnak.

Jézus szeretné megértetni ezzel az emberrel és mindannyiunkkal, hogy az Úrral való kapcsolat, és az egymáshoz fűződő viszony szorosan összefügg. Hiába mondja ez a fiatalember, hogy ő megtartotta a törvényt. Isten felé ő rendben van. De az emberek felé nem hajlandó megnyitni az életét, a pénztárcáját. Jézus azt mondja, hogy ez így nem működik.

Valaki vagy hajlandó - vagy nem - a nagy parancsolatnak mind a két részét összekötni, hiszen összetartoznak: "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből. És szeresd felebarátodat, mint magadat." Bármelyik részét hagyod ki, mondja ennek az embernek, akkor nem működik jól az életedben a másik sem. Akkor nem tartod meg a törvény lényegét. Hiába tudsz sok mindent kipipálni, alapvetően mégis a szellemét nem érted mindannak, amit Isten kíván tőled.

Mai istentiszteleti alkalmunkon röviden azt tekintsük át ennek a fiatalembernek a története révén, hogy milyen módon tudunk egymáshoz viszonyulni Isten nélkül? Mik a különböző variációink erre, és mi az a plusz, amit Isten kíván tőlünk, és amit el is végezhet bennünk?

Két nagy területre szeretném osztani az Isten nélkül élő ember viszonyulását másokhoz. Az egyik egy - hadd nevezzük így - negatívabb, a másik egy pozitívabb hozzáállás. Rögtön kiderül majd, hogy mire gondolok.

A negatívabb viszonyulás az, amikor valakinek a másik emberrel való kapcsolatát nagyrészt befolyásolják régebbi emlékek, talán fájdalmas csalódások, olyan tapasztalatok, amik védekezésre kényszerítik vagy késztetik őt. Egyszer valakiben, akiben nagyon bíztam, csalódtam, ezért már többet nem bízom meg senkiben - mondta egyszer valaki. Én már nem adok senkinek semmit, mert egyszer nagyon kihasználták az adakozókészségemet. Bezárkózom tehát, nehogy újabb támadás érjen.

Másik fajta megközelítés, amikor az illető azzal jön, hogy én súlyozom az embereket, és van, aki megérdemli, hogy megnyissam a szívemet, az életemet előtte, és van, aki nem. Aki megérdemli, annak segítek, a barátja leszek, azzal jót teszek. Az ilyenek vannak kevesebben. Aki nem érdemli meg, az meg kapja azt, ami jár neki, én nem foglalkozom vele.

Sokan egyfajta lustasággal és sok előítélettel közelítenek a körülöttük élők felé. Úgy hiszem, hogy ez környékez talán mindannyiunkat kisebb nagyobb mértékben. Az ilyen gondolkodás mögött az van, hogy úgy sem tudnék ennek a másiknak segíteni, vagy úgysem lehet megoldani a problémáját. Én túl kicsi vagyok hozzá, túl erőtlen, túl elfoglalt. Akkor bele se kezdek. Oldja meg, ahogy gondolja, én meg szépen foglalkozom a saját gondjaimmal.

Egyszer egy beszélgetésben mesélte el egy tanár, hogy mostanában jött rá arra, hogy a gyerekkori emlékei mennyire mélyen meghatározzák az ő tanári gondolkodását is. Ő maga mondta, hogy drákói szigorral vizsgáztató tanár hírében áll, aki, ha a legkisebb félreérthető mozdulatot teszi valaki, attól azonnal elveszi a dolgozatot, ráírja az egyest. Ennek a hátterét - ahogy mesélte - abban fedezte fel, hogy fiatal, általános iskolás korában az első sorba ültették ki. Nagyon jó tanuló volt, de így kimaradt abból a pusmogásból, ami minden dolgozat alatt, után ott volt az osztályban. Próbáltak egymásnak segíteni a gyerekek, s neki soha, senki nem tudott segíteni, mert ott volt a tanárral szemtől szemben. Benne ez olyan traumát okozott, hogy megpróbálja, a hallgatóin, a diákjain megbosszulni valamilyen formában azt, amit ő sérelmeként élt meg. Mondta: tudja, hogy ez nagyon helytelen dolog, de nem tud ellene védekezni.

Vajon nincs számtalan olyan emberi kapcsolatunk, ami azért olyan, amilyen, mert sérelmeket dédelgetünk, mert előre elgondoljuk, hogy a másik mit fog mondani, vagy csinálni, vagy mit csinálna, vagy mondana. Azt gondoljuk, hogy nekünk pont elég bajunk van. Mit foglalkozzunk még más emberekkel, adott esetben idegenekkel is?

A másik alapvető hozzáállás - amit én magamban pozitívnak neveztem -, az más megközelítésben szemléli a körülötte levő világot. Sokkal nyitottabb, mint az előző. Van, aki ösztönösen próbál segíteni másoknak, megnyílni előttük, de van sokfajta egyéb rejtett mozgatórugó itt is. Például van, aki azért próbál segíteni másoknak, vagy azért próbál nyitott lenni, hogy bizonyos dolgokat kompenzáljon, ellensúlyozzon az életében. Nem bízik eléggé magában, és ezért úgy kell feltűnnie közösségében, hogy őrá számítani kell, mert ha ő nincs, akkor minden összeomlik. Ennek az érzése tartja őt valahogy életben. Esetleg egy régi-régi rossz emléket próbál valahogy elnyomni segítő kapcsolatoknak a kiépítésével.

Valaki egészen egyszerűen anyagi hasznot remél egy-egy kapcsolattól. Kifelé úgy tűnik, hogy segítőkész, kedves, rendes ember, de valójában - amit senki nem lát, nem tud -, olyan gondolatok kavarognak a fejében, hogy ő már nagyon jól kiszámította, tudja, hogy miért érdemes éppen abba a kapcsolatba belemennie. Ez igaz lehet sajnos párkapcsolatra, munkatársi és sokféle más kapcsolatra is.

Van olyan, akit az elismerés utáni vágy hajt. Lássák az emberek, hogy én jó ember vagyok. Én valamit leteszek az asztalra, és ezért adott esetben áldozatot is vállalok. Az ilyen ember igyekszik úgy jót tenni, hogy az minél szélesebb körben ismert legyen. Megjátssza a szerénységet, de valójában nem az.

Hogyha magunk elé képzelünk néhány táguló kört, akkor úgy lehetne ábrázolni a minket körülvevő világot, hogy a közepén van egy pici tömör pont, és ebbe azt írhatnánk bele, hogy Én. Ez a legszűkebb világunk, amivel, akivel a legtöbbet foglalkozunk: saját magunk. Utána egy picit tágabb körben van a családunk. A legtöbb embernek ez a következő kör, akik a legfontosabbak a számára, akikért a legtöbbre képes. Megint egy szélesebb kör a barátoké. Utána jönnek az ismerősök, majd az olyan emberek, akik ismeretlenek számunkra, közömbösek, és a legkülső kör, tőlünk a legtávolabbra, azok, akik ellenszenvesek nekünk, vagy akiket talán ellenségként tartunk számon.

Az Isten nélkül élő ember legfeljebb abban különbözik, hogy milyen szintig hajlandó elmenni abban, hogy megnyissa magát mások előtt. Valaki megáll ott, hogy a családom és a barátaim elegek számomra. Ez az első negatív hozzáállású társaság, aki azt mondja, hogy aki nem a barátom, aki nem tartozik a közvetlen környezetemhez, annak a dolga egyszerűen nem érdekel. Nem egyszer hallottam ezt megfogalmazni. Minek érdekeljen az ő dolga? Minek segítsek neki, ő sem segít nekem. Elég nekem a magam baja - ahogy ezt valaki mondta a múltkor.

A másfajta hozzáállású, úgynevezett jó emberek, akiket sokan így tartanak, tartunk számon, talán odáig is elmennek, hogy az ismerősi kört, sőt még az ismeretlen emberek körét is hajlandóak valamilyen szinten időnként beengedni az életükbe. Adott esetben még értük is hajlandóak tenni valamit. A legkülső kör, az ellenszenves ember, az ellenség, még tőlük is távol áll.

Hadd szemléltessem két egymás mellé rakott képpel azt a különbséget, amit az Isten nélküli és az Isten által megújított életű ember élete jelent az egymással való emberi kapcsolatok tekintetében.

Az Isten nélkül élő ember hasonló ahhoz a világképhez, ami azt mondta a középkorban, hogy föld körül forog a nap, meg az égitestek, meg minden. A föld a középpont. Az ilyen ember számára ő saját maga a nagybetűs ÉN a középpont. Akár megnyílik a másik felé, akár bezárkózik a másik előtt, a szempont egyes egyedül az, hogy neki mi a jó. Aki bezárkózik, róla még világosabban lerí, hogy félti magát, a saját érdekét keresi, de sajnos Isten nélkül arra vagyunk képesek, hogy még a megnyílásunkban is a nagybetűs ÉN-ünk játssza a főszerepet. Akkor vagyok hajlandó a másikért valamire, ha az nekem valamilyen szinten jó. Hogyha abból valamilyen profitot, hasznot tudok húzni. Lelki, érzelmi, anyagi, bármilyen tekintetben.

Tehát az ilyen ember úgy tekint a világra, hogy az egész mindenség azért van, hogy én jól érezzem magam, én megvalósítsam azokat az elgondolásokat, amiket olyan szépen kigondoltam a saját életemre nézve. Legyen ez kicsi vagy akár nagy dolog. Azért van ez a világ, hogy érvényt szerezzek az igazamnak, s ami jár, azt kihajtsam minden áron. Elmondjam a véleményemet mindenkiről akár kell, akár nem, mert én tudom, hogy ki milyen, és ki mit érdemel. Az ilyen ember úgy tekint a körülötte lévőkre, hogy aki hajlandó ehhez valamilyen szinten asszisztálni, az belefér az ő világába. Aki hajlandó körülötte keringeni, az rendben van, jó ember. Aki pedig valamilyen szempontból hátráltatja őt, vagy közömbös, az kívül esik az ő világán.

A Jézus által megújított életű ember világa azonban a mai csillagászati világképre hasonlít, amiben a nap körül keringenek az égitestek. A nap vonza és állítja őket pályára. Ez a nap Isten. A világ elsősorban, első renden nem rólunk szól, habár úton útfélen ezt halljuk, és a tv-ből, mindenhonnan ez folyik. Nem rólunk szól ez a világ. Az ért tartunk emberiség, nemzet, keresztyénség szinten ott, ahol tartunk - óriási nyomorúságban -, mert azt gondoljuk, hogy úgy oldhatjuk meg életünk dolgait, ha szépen mindent és mindenkit magunk köré próbálunk rendezni, mint ahogy ez a gazdag ifjú tette. Ez zsákutca. Csak az talál a helyére, aki hajlandó elfoglalni azt a pályát Isten körül, amit Ő tervezett személyre szólóan egyen-egyenként nekünk.

Jól tudjuk, hogy amikor egy műholdat, egy mesterséges égitestet megépítenek, akkor megtervezik a pályáját is. Úgy tervezik meg, hogy semmilyen más égitesttel vagy űrben lévő testtel ne ütközzön.

Ilyen személyre szabott, egészen egyedülálló terv létezik Isten által elgondolva a mi életünkre nézve is. Olyan feladat, ami speciálisan nekünk szól. Ez azt jelenti - az emberi kapcsolatok tekintetében -, hogy amikor azt mondja az Úr, hogy szeresd Isten, és szeresd az embertársadat, akkor ezt nem nagy általánosságban a keresztyéneknek, az istenkövetőknek, hanem ezt neked és nekem mondja. Nem tágabb értelemben a világra nézve mondja, hanem azokra az emberekre, akikkel együtt élek és élsz, akikkel naponta találkozom és találkozol, akik esetleg nem szeretnek, gyűlölnek, utálnak bennünket bármi miatt. Róluk és rólunk van szó.

Gyakori kifogás az, amivel sokszor élnek hívők és nem hívők egyaránt, hogy lehetetlen dolog az egész világon segíteni, az egész világot szeretni, mindenkinek a problémáját hordozni. Belerokkan az ember.

Nem azt kéri tőlünk Isten, hogy mindenkit szeressünk úgy általában, az egész világ problémáit hordozzuk. Jézus Krisztus hordozta az egész világ bűneit, nekünk nem kell. Nekünk csupán azt a részfeladatot kell betöltenünk és komolyan vennünk, amit Isten ránk bíz. Azokat az embereket kell szeretnünk, azok felé kell megélnünk a szeretetet, akiket Isten a szívünkre bíz a szívünkre helyez. Nyilván sok-sok százezer emberrel találkozunk életünk folyamán, és nem tudunk mindenkivel ugyanolyan mélységig eljutni, de keresztyén emberként bízzunk már abban, hogy Isten világosan megmutatja majd, hogy ki az, aki felé nekünk feladatunk van.

Újra csak egy képpel élve: képzeljünk magunk elé egy ápolónőt, aki azért választja ezt a hivatást, mert elkötelezett szeretetet érez az emberek iránt. Mindenképpen szeretne segíteni nekik. Elmegy dolgozni a János Kórházba. Úgy érzi, hogy az összes ember, aki ott van a kórházban, az a talán több ezer, mind-mind az ő felelőssége és feladata. Nem egy osztályon dolgozik, hanem rohangál összevissza, megállás nélkül. Nem is pihen, nem is eszik, nem csinál semmit, mert az ő felelőssége minden. Mi történik az ilyen emberrel? Egyrészt pillanatok alatt tönkremegy és összeomlik, mert egy hordozhatatlan súly van a vállán, másrészt azt a feladatot sem végzi el, ami pedig rá lenne bízva.

Ugye világosan értjük, hogy az az ápolónő tölti be a hivatását helyesen, aki azt a néhány embert - tíz, tizenöt, akárhány embert -, akik rá vannak bízva, a feladata szerint ellátja, és bízik abban, hogy az orvos tudja, hogy mit csinál, és meg fogja tenni, amit neki kell, a többi ápoló is elvégzi a dolgát, de neki is meg kell tennie ahhoz, hogy minden rendben legyen. Nem akar sem többet csinálni, sem kevesebbet, mint ami rábízatott

Szoktuk-e úgy nézni a környezetünket, mint olyan emberek közösségét, akik közé azért helyezett minket Isten, mert feladatot bízott ránk. Nem azért, hogy túléljünk közöttük, valahogy elviseljük őket, hanem hogy keresztyénekként hordozzuk a nyomorúságaikat, imádkozzunk a bűneikéért, megbocsássunk nekik.

Isten az által, ahogyan Jézus Krisztusban megszabadított minket, meg szeretné értetni velünk, hogy mi a lehetőségünk a többi emberrel való kapcsolatunkban. Aki napi kapcsolatban van az Úrral, az válik képessé arra, hogy megélje ezt a teljesen másfajta, más minőségű szeretetkapcsolatot a körülötte élő emberekkel. Az ilyen ember érzi, hogy akiket Isten bíz rá, azoknak a terhe alatt nemhogy összeroppanna, de még épp, hogy erősödik. Nemhogy az ideje kevesebb lenne, hanem minden kitelik az idejéből, hiszen Isten által rábízott munkában áll. Nemhogy elszegényedne, mint ahogy ez a gazdag ifjú félt, hogy mindenét el fogja veszíteni, hanem mérhetetlen gazdagságot kap ahhoz képest is, amit eddig csak elképzelni tudott: testvéreket, olyan hátteret, ami magától nem telt volna, barátokat, feladatot és sok minden mást.

Ez a teremtett világ Pál szavai szerint "Sóvárogva várja Isten fiainak a megjelenését." Ti vagytok, mi vagyunk Isten fiai. Ez a teremtett világ azt várja, hogy olyan emberek menjenek közéjük, akik Isten szeretetét sugározzák, mert ez a világ szeretetet - az Isten szeretetét - sóvárgó világ.

Jó lenne, hogyha az úrvacsorára készülve, vagy otthon - amikor majd egy kis csendünk, akkor - így gondolnánk végig az ismeretségi körünket: mennyit tudok továbbadni nekik Isten szeretetéből? Egy igével szeretném befejezni, mely azt mondja: "Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be Krisztus törvényét." Így legyen!


Imádkozzunk!

Köszönjük neked, mennyei Atyánk, hogy te annak ellenére, hogy sokszor olyan könyörtelen, kemény szívűek vagyunk, mégsem könyörtelenséggel közelítesz hozzánk, hanem még mindig, ma is szól megtérésre, megújulásra hívó szavad.

Köszönjük neked, hogy Jézus Krisztusban minden bűnünkért elégtételt vettél, és nem akarsz elítélni, hanem a te gyermekeidként új életre segítesz, és az új életben erősítesz bennünket.

Urunk, bocsáss meg nekünk, hogy sokszor nem építői, hanem éppen rombolói vagyunk a körülöttünk lévő világnak. Bocsásd meg, és kérünk azokért a kapcsolatainkért régen és ma, amelyekben magunk körül forogtunk és forgunk. Bocsáss meg, hogy keresztyénekként is olyan sokszor elfeledkeztünk arról, hogy feladatképpen kaptuk a körülöttünk élőket, és nem azért, hogy uralkodjunk rajtuk, és bármilyen szempontból kizsákmányoljuk őket.

Könyörgünk Urunk, hogy adj nekünk most világos látást az életünkre nézve, hogy méltóképpen járulhassunk majd a te szent asztalodhoz! Köszönjük, hogy te még ma is meg akarod erősíteni szövetségedet velünk. Add Urunk, hogy hadd legyünk erre mi is készek!

Kérünk, hogy most, ahogy szívünk csendjében állunk majd eléd, a te Lelked biztasson és vezessen minket őszinteségre, hogy merjünk mindent feltárni előtted, ami csak nyomorúság, bűn elválaszthat tőled és egymástól.

Kérünk, Urunk mindazokért, akik háborúságot szenvednek az igazságért itthon vagy szerte a világban. Kérünk, a missziói munkában dolgozókért, álld meg az ő szolgálatukat. Kérünk a betegekért, a gyászolókért, a kísértésben szenvedőkért, a halál szélén állókért. Urunk, a te lelked által kérünk, állj melléjük, hadd tapasztalják meg, hogy te kegyelmes, könyörülő Isten vagy.

Kérünk, Urunk, hogy segíts minket tovább azon az úton, amelyet ma mutattál nekünk. Maradj velünk akkor is, amikor majd folytatjuk az életünk dolgait, őrizz minket, és járj velünk. Jézusért köszönjük, hogy meghallgatsz minket.

Ámen.