PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2004. december 16.
(csütörtök)

Csákány Tamás


AKI RÁTEKINT, ÉLETBEN MARAD!


Alapige:4Móz 21,4-9

"Majd elindultak a Hór-hegyről a Vörös-tenger felé, hogy megkerüljék Edóm országát. De útközben elfogyott Izráel népének a türelme, és így beszélt a nép Isten és Mózes ellen: Miért hoztatok el bennünket Egyiptomból? Azért, hogy meghaljunk a pusztában? Hiszen nincs kenyér és nincs víz, szívből utáljuk ezt a hitvány eledelt. Ezért mérgeskígyókat küldött az Úr a népre, és azok megmarták a népet, úgyhogy sok izráeli meghalt. Ekkor odament a nép Mózeshez, és ezt mondta: Vétkeztünk, mert az Úr ellen és ellened szóltunk. Imádkozz az Úrhoz, hogy távolítsa el rólunk a kígyókat! És imádkozott Mózes a népért. Az Úr pedig ezt mond-ta Mózesnek: Csinálj egy rézkígyót, és tűzd rá egy póznára. Mindenki, akit megmart a kígyó, életben marad, ha föltekint arra. Mózes tehát csinált egy rézkígyót, és föltűzte egy póznára. Ha azután megmart valakit a kígyó, és föltekintett a rézkígyóra, életben maradt."


Imádkozzunk!

Mennyei Atyánk, arra kérünk ezen a csendes, téli estén, hogy igéddel ismételten könyörülj meg rajtunk. Ahogy visszanézünk erre az esztendőre, sok minden van, amit talán nem értünk világosan. Vannak kérdéseink, amikre nem találunk választ. Szeretnénk most az érzéseinkkel, a kérdéseinkkel, a hálaadásunkkal vagy éppen a gyászunkkal és a fájdalmunkkal hozzád jönni.

Sokan tapasztaltuk már, hogy egyedül csak nálad van igazi megújulás és megerősödés. Te vagy az, aki olyan helyzetekben is megtarthatsz bennünket, ahol mindenki más kudarcot vallott. Így jövünk hozzád. Megvalljuk, hogy nálad nélkül semmit sem cselekedhetünk, de kérjük, hogy te magad cselekedj bennünk és értünk.

Sokan vagyunk ma itt, sokfelől, sokféle életúttal a hátunk mögött. Jól ismersz mindannyiunkat, és tudod, hogy mire van szükségünk. Könyörgünk, ajándékozz meg bennünket. Kérünk, add nekünk azt, ami leginkább szükséges most, ebben a pillanatban: bátorítást, vigasztalást, útmutatást, erősítést vagy feddést. Szeretnénk engedni szavadnak, hogy az életünk más legyen, amikor továbbmegyünk innen, a te házadból.

Köszönjük, hogy elkérhetjük Jézus nevében hálaadással a mára készített ajándékaidat, és tudhatjuk, hogy te meggazdagítasz minket ezekkel.

Ámen.


Igehirdetés

Izráel népe vándorol a pusztában, megtapasztalják Isten gondoskodását. Sok olyan helyzetet említ már ez előtt a történet előtt a Biblia, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az Úr a szó szoros értelmében csodák sorozatán keresztül vezette, vezeti őket. Így jöhettek el Egyiptomból, nyílott előttük szét a Vörös-tenger, arattak győzelmeket, és kapták Istentől ajándékképpen az égből jövő kenyeret, a mannát és hozzá a fürjeket nap mint nap.

Azonban a népnek elege lett - ahogy ezt ma szoktuk mondani. Úgy gondolták, hogy most már újra a saját kezükbe veszik a dolgaikat, mint addig is sokszor, és beolvasnak Istennek. Hogy gondolja Isten, hogy mindig ugyanazzal az ennivalóval. Igaz, hogy e nélkül éhen halnának, de mégis. Meg egyáltalán, nem úgy történnek a dolgok pont, ahogyan ők ezt elképzelték.

Azt hallottuk a történetből, hogy ezt mondták Mózesnek: Miért hoztatok el bennünket Egyiptomból? Azért, hogy meghaljunk a pusztában? Hiszen nincs kenyér és víz se, szívből utáljuk ezt a hitvány eledelt.

Olyan módon beszéltek ezek az emberek Mózessel és azzal az Istennel, akit Mózes képviselt, ahogyan tulajdonképpen még két idegen, vagy egymást valamelyest ismerő ember sem szokott beszélni. Egymáshoz közelállók meg különösen nem.

Izráel népe viselkedésében viszont látjuk azt a gondolkodást, ami minket, embereket nagyon sokszor jellemez. Azt hisszük, hogy az életünk minden dolga a saját kezünkben van, és hogy tulajdonképpen mindenki, még Isten is azért van, hogy megvalósítsa mindazt, amit mi elgondolunk. Én elmondom neked Isten, hogy minek hogyan kell történnie, és utána, tessék megvalósítani! Ha nem teszed, akkor számíthatsz negatív véleményemre. Aztán pedig hátat fordítok, vess magadra.

Hány olyan beszélgetésre emlékezhetünk, amikor egyesek azt mondták: hát, én már nem foglalkozom az Istennel, nekem elegem volt. Vannak olyan pillanatok, amikor az ember azt gondolja, hogy ezt megengedheti magának.

Izráel népének viselkedése visszamutat egészen az első emberpárnak az Istennel való kapcsolatára. Mert ennek a szörnyű, istentelen és teljesen alaptalan pöffeszkedésnek a gyökere az első engedetlenségben rejlett és rejlik. Amikor is Éva és Ádám azt gondolták, hogy ők majd felülbírálják mindazt, amit Isten mondott. Hittek a kígyónak, aki mindig - azóta is - újra és újra próbálja Isten népét eltántorítani attól, amit Ő mond, és olyat csináltak, ami utálatos volt az Úr előtt. A Biblia azt mondja, hogy innentől kezdve valami, itt legbelül romlott el. Elkezdtünk lázadni Isten ellen.

Eredeti tervében a halál nem szerepelt, hanem a vele való tökéletes és örök kapcsolatra formált meg bennünket, de utána mi emberek voltunk azok, akik ezt tönkretettük. A következmény, hogy nemcsak - ahogyan szoktuk teológus nyelven fogalmazni - az eredendő bűn az, amit magunk-kal hozunk, de be van kódolva a gondolatainkba, a belsőnkbe az Isten ellen való lázadás. Ahogyan ezeknek az embereknek sem kellett tanítani, jött ez magától.

Legyünk őszinték, hogy vajon mi, mai teremtmények nem ugyanezt éljük-e meg, amikor azt gondoljuk, hogy a saját testünkkel, életünkkel, lehetőségeinkkel azt teszünk, amit akarunk? Ne szóljon bele az Isten! Időnként elmondjuk neki, ami nem tetszik. Ha nehéz helyzetbe kerülünk, akkor felszólítjuk, hogy most, pedig tessék intézkedni, egyébként pedig az életünk arról szól, hogy nekünk hogyan lehetne a legjobb. Ha bármi másképp alakul, mint ahogy elterveztük, akkor komoly gondok lesznek, legalább is így gondoljuk.

Izráel népének nagyon hamar ki kellett ábrándulnia abból, hogy majd ők mondhatják meg, hogy mi hogy történjen. Ugyanis Isten - így olvassuk az igében - mérgeskígyókat bocsátott rájuk, de fogalmazhatnánk így is, hogy azt az oltalmazó szeretetet, amivel addig körbevette őket, elvette tőlük, és a mérgeskígyók - amik valószínűleg egyébként is ott voltak a pusztában - elözönlötték a tábort. Nagyon sokat martak meg. Ott már hiába volt valaki nagyfiú vagy nagylány, meglett ember és komoly véleménnyel bíró egyén, ez nem számított. Ha valakit megmart a kígyó - ezt hallottuk az előbb a történetből -, akkor az nagyon rövid időn belül meghalt.

Sokan vannak itt ma olyanok, akik ebben az évben át kellett hogy éljék azt a kegyetlen törvényszerűséget, hogy milyen szörnyű az, amikor olyan valakit kell elengednünk - habár semmiképpen sem szeretnénk -, aki nagyon közel áll a szívünkhöz, talán fontosabb, mint amilyenek mi a magunk számára vagyunk. Szívesen mondanánk azt, hogy inkább én megyek, és ő még maradjon, de nem lehet. Megállni egy ravatal előtt hihetetlen trauma az ember életében. Óhatatlanul feltesszük magunknak a kérdést, hogy miért. Istenem, miért most, így, és egyáltalán miért kellett az egésznek megtörténnie.

Az előbb említett gondolkodásmód, Istentől elszakadt természetünk a válasz minderre - ahogy az előbb már említettem is. Az, hogy elszakítottuk magunkat Isten kegyelmétől és szeretetétől, ezt eredményezte, hogy sok fájdalommal éljük az életünket, és mérhetetlen kín, amikor el kell mennünk innen. Küzdelem annak a számára, aki elmegy, és fájdalom azoknak, akik itt maradnak.

Tudjuk jól, hogy aki kígyóméreg által hal meg, nagy szenvedésen megy keresztül. Az a néhány perc vagy óra, amennyit még él, szörnyű kínok között telik el. Senki nem tud rajta segíteni. Akkor sem tudott. Nem volt szérum, nem volt semmifajta gyógyulási lehetőség.

A Szentírásban arról tesz bizonyságot Isten igéje által, hogy ha valamiféle gyógyulás nem történik az ember életében, akkor számára a földi halál nem a végállomás, hanem még sokkal rosszabb is következhet ennél. Ugyanis a Szentírásból tudjuk, hogy mindannyiunknak meg kell állnunk Isten ítélőszéke előtt. Semmivel sem tudunk már védekezni, amikor ott állunk előtte. Nem tudjuk azt, amit ezek az emberek sem tudtak volna mondani: Istenem, én nem gondoltam komolyan. Bocsáss meg, most már másképp gondolkozom. Megvan az ideje az Istennel való kapcsolat rendezésének, és olyan is van, amikor erről számot kell adni. Az alapján - ami itt a földön történt - lesz majd Isten színe előtt az, hogy valaki az Istennel való közösségbe kerül - ezt hívja úgy a Biblia, hogy üdvösség -, vagy pedig az, hogy valaki az örökkévalóságot Isten nélkül tölti majd el.

Ez a történet is arról szól, amiről a Szentírás egésze. Lázadtunk és lázadunk Isten ellen számtalan módon: - van, aki láthatóan, más csak a szívében és a gondolataiban -, és mindenféle módon ingereljük, a törvényét áthágjuk, és halmozzuk az adósságot, amit nem tudunk megfizetni neki. Ő mégis úgy dönt, hogy könyörül rajtunk.

Ennek a történetnek a vigasztalás az üzenete ma mindannyiunk számára, hogy Isten nem gyönyörködik a fájdalmunkban, abban, ha elveszünk, hanem a nyomorult, a szenvedő után nyúl. A teljesen reménytelen helyzetben - egyik pillanatról a másikra - felragyog a megoldás. Hogy történik ez? Isten azt mondta Mózesnek: Mózes, csinálj ércből egy kígyót. Nem tudjuk, hogy hogyan nézett ki, de az biztos, hogy úgy kellett felállítania, hogy a tábor minden pontjáról jól látható legyen.

Azt mondta továbbá az Úr: Mózes, hangosan, hogy mindenki hallja, mondd el, hogy aki feltekint erre a kígyóra, életben marad. Aki nem tekint fel rá, az meghal. Ha a logikánkkal próbáljuk megérteni azt, ami itt történt, akkor megállapíthatjuk, hogy ez teljesen logikátlan volt. Egy ércdarab hogyan menthetné meg valakinek az életét, akit a kígyó megmart? Az érckígyóban nincs vakcina, nem történhet hát semmiféle orvosi beavatkozás általa. Teljesen lehetetlen. És ezt sokan gondolták így valószínűleg akkor is. Akik pedig így gondolták, azok meghaltak. Logikájukkal és mindenfajta szilárd meggyőződésükkel egyetemben kínos halállal haltak meg.

Azok, akik arra jutottak magukban, hogy nem értik a logikájukkal, és azt sem tudják, hogy valójában működik-e, mert furcsa, beláthatatlan, ami itt elhangzik, mégis Mózes, az Isten embere mondja, meg egyébként sincsen veszíteni valójuk, ők feltekintettek, és mint ahogy mindig, amikor az Úr mond valamit, az ige itt is igaz volt. Az ilyenek életben maradtak.

Ugyanis Isten úgy döntött, hogy kegyelméből a halál nem győzedelmeskedhet végképp az emberen. Elkészített egy olyan menekülési utat, szabadulást, ami a legnagyobb fájdalom közepette is ott áll mindannyiunk előtt. Érezzük a kígyó mérgét a testünkben. Látjuk pusztító erejét, és úgy tűnik, hogy nincs kiút. Sokan, sokféle okosságot mondanak, de mit ér az?

Aki állt már meg közeli hozzátartozója ravatala mellett, tudja, hogy micsoda semmitmondó szavak tudnak ilyenkor elhangzani: mindannyian meghalunk egyszer, hát, ennek már így kellett lennie. Szörnyű, szívtelen gondolatok és mondatok, amiket sokszor jobb lenne, ha - nem futja okosabbra - magunkban tartanánk. Mert valóban mindannyian meghalunk, de ez abban a helyzetben nem vigasztalás.

Mi a vigasztalás? Az, hogy a halál nem végállomás. Az, hogy van élet a halál után. Az, hogy a halál átmenet e földi küzdelmes életből abba az életbe, amit az Úr az Őt szeretőknek készített. De nem automatikus az átmenet. Itt arról beszélt az előbb az ige, hogy csak az menekült meg, aki föltekintett az érckígyóra.

A János evangéliumából szeretnék felolvasni egy jól ismert részből, néhány mondatot. Jézus szavai ezek: "Ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, annak örök élete legyen őbenne. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön a világ általa. Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, már ítélet alatt van, mert nem hitt Isten egyszülött Fiának a nevében." (Jn3, 14-18)

Az Úr Jézus az, akit Isten menekülési útként elkészített a számunkra. Az Ő neve is már ez: Szabadító.

Az Ószövetségben többször szerepel a következő mondat: "Én, az Úr vagyok, a te gyógyítód." Ez nem csupán kedves, vallásos közhely, hanem ez Isten kijelentése önmagáról. Egyedül Ő az, aki életünk sebeit, és legnagyobb sebét, a tőle elszakadt ember összeomlott egzisztenciáját meg tudja gyógyítani. Ő az egyedüli, aki a lehetetlent lehetségessé tudja alakítani, hogy a kilátástalanságban is utat találjunk magunk előtt. Amikor odáig jutunk, hogy most már semminek sincs értelme, új jelentőséget nyerjen az életünk.

Meg kell, hogy valljuk őszintén, hogy a mi keresztyén hitünk nem a felejtésről szól. Nem arról, hogy az idő majd megoldja a problémáinkat. Az idő talán bizonyos érzéseket megváltoztat, vagy kevésbé élesen hoz majd elénk, de az idő végső soron semmit sem old meg. A seb, seb marad. A bűn, bűn marad, a kérdés, kérdés marad.

Az Úr Jézus azért jött el közénk, hogy mint az érckígyó, mindegyikünk előtt ott állhasson az Ő keresztje. Így is fogalmazhatnánk: aki Krisztus keresztjére tekint, aki Jézus Krisztust segítségül hívja, az bármilyen körülmények között legyen, jöjjön vallásos családból, vagy teljesen hitetlenből; legyen mögötte egy hosszú, Isten felé törekvő élet, vagy egy teljesen istentelen; legyen fiatal vagy idős, férfi, nő vagy gyerek, az megtartatik. Aki pedig elutasítja magától az Isten egyszülött Fiát, azt a gyógyírt, akit Isten készített nekünk, az ilyenen nem lehet segíteni. Lehet, hogy még fizikailag létezik valameddig, de már halott. Halott, mert azt az egyetlen életmentő lehetőséget utasította el, aki fel volt kínálva a számára. Így is mondhatnánk, hogy a sorsa már megpecsételődött, hacsak nem tér észhez, amíg lehet.

Arról is bizonyságot kell tennünk a Szentírás alapján, hogy a halál a hívő számára - bármennyire fájdalmas is -, de egyúttal olyan távlatokat és perspektívát nyit meg, amely viszont örömteli.

Furcsa erről beszélnünk, de a Biblia egyértelműen adja ezt elénk. Honnan tudjuk? Pál apostol maga mondja, amikor vár a halálos ítéletére: "Nekem az élet Krisztus, (vagyis, amit itt töltök még az emberi testben, azt krisztussal töltöm el), és a meghalás nyereség." Mi az, hogy nyereség? Öngyilkos akar lenni Pál? Szó sincs róla. Hanem azt mondja, hogy végigküzdöm ezt az előttem lévő néhány napot, évet, évtizedet, amennyit az én Uram ad még nekem, mert tudom, hogy azért élek még, mert feladatom van, és tudom, hogy még formálódnom kell. Isten ezért nem hív még haza. De, hiszem, hogyha az én Uramhoz hazamehetek, hiszen kapcsolatom állandó vele, akkor sokkal jobban járok. Azért, mert azzal lehetek együtt, akit nagyon szeretek. Mert már nem csak bizonyos időközönként tapasztalhatom meg átütő jelenlétét, utána megint elerőtlenedve, s várva, hogy ismét visszatérhetek hozzá. Nemcsak kisebb-nagyobb jelekben látom meg az Ő csodálatos munkálkodását, hanem színről színre találkozom majd vele.

Isten Jézus Krisztus kereszthalálával és feltámadásával tette rá a pecsétet arra az ígéretére, hogy valóban van örökélet, és igaz az, amit így mondunk a hitvallásban: hiszem, hogy feltámadnak a halottak, azaz hiszek a halottak feltámadásában. Ezért nem mondjuk azt keresztyénként, hogy végső búcsút veszünk valakitől. Elbúcsúzunk tőle a földi élet tekintetében, de ő - aki elment - nem múlt el. Istennél van. Látja azt az Istent, akiről nekem még csak nagyon-nagyon halvány elképzeléseim lehetnek.

Isten az, aki tudja és megítéli, hogy amikor valaki elmegy ebből a földi életből, a szívében mi van, és mi volt. Ezt azért jegyezzük meg csendesen, hogy az ítélet egyedül Istené. Mi emberek nem vagyunk jogosultak bárki felett is ítéletet mondani. Ahogyan ezt értelmezve valaki így fogalmazott: amikor a mennyországba kerülünk, ha Isten kegyelméből oda kerülhetünk, akkor három nagy meglepetés ér majd bennünket: az első, hogy sokan lesznek ott olyanok, akikről soha nem gondoltuk volna, hogy ott még találkozhatunk velük. Másodszor sokan nem lesznek ott olyanok, akiket pedig keresnénk, de Isten nem ítélte igaznak a hitüket. A legnagyobb csoda, ha valóban mi magunk is ott lehetünk Isten kegyelméből a vele való végső közösségben.

Számtalan olyan esetről tudunk, amikor valaki a halálos ágyán hívta segítségül Istent. Talán mások számára nem is nyilvánvaló módon. Az Úr szeretete sokszor még ezt is lehetővé teszi. Mi csak annyit tehetünk, hogy szeretteinket Isten kezében tudva, az Ő szeretetére bízzuk őket. Nem kell imádkoznunk értük, mert már az ő sorsuk eldőlt. A saját magunk életét pedig Urunk kegyelmébe, gyógyító szeretetébe, abba a csodálatos hatósugárba hozzuk, ami nem más, mint Krisztus keresztjének a közelsége. Még odamehetünk Jézushoz azt mondva: Jézus, én nélküled nem tudom igazán élni az életemet. Különösképpen is nem úgy, ahogy érdemes, hogy örüljek annak, aki vagyok, hogy szívesen csináljam mindazt, ami rám van bízva. Tudjam, hogy ez az élet értékes, amit még itt eltöltök, és bizalommal tekintsek a túlvilágra, ez nekem nem megy. Jézus, könyörülj rajtam!

Ez a mai este mindannyiunk számára nagy lehetőség. Ugyanis nem kisebb csoda történik itt, mint Isten ma este is felállította közöttünk azt a csodálatos érckígyót, Krisztus keresztjét, amire tekinthetünk, és amihez jöhetünk.

Talán többször jöttünk már. Az Úr hív bennünket újra: gyere, és újulj meg a kegyelemben. Talán még soha nem jöttünk. Nem is hallottunk erről a lehetőségről, vagy ha igen, azt gondoltuk, hogy csak másnak szól. Mindegy. Ma igenis hozzánk szól Isten igéje. Gyere, kapaszkodj bele talán csak egy mondattal: Úr Jézus, könyörülj rajtam, és megtapasztalod te is és én is, hogy Isten szava most is igaz.

Van hova fordulnunk. Eljött a Szabadító. Az Ő eljövetelére készülünk karácsonyhoz közeledve. Ma is meghallgatja mindazok könyörgését, akik hozzá kiáltunk. Tegyünk így, és tőle jövő vigasztalásunk, tőle kapott életcélunk és az Ő személyéből az életünkbe áradó erőnk lesz, ami végigsegít bennünket ezen az életen, és megajándékoz olyan hellyel, amit csak Ő tud nekünk elkészíteni, ahova szívesen mehetünk majd.

Adja Isten, hogy mindez ne csak másoknak szóló örömüzenet, hanem a mi drága erőforrásunk is lehessen ma este. Így legyen!


Imádkozzunk!

Köszönjük neked Istenünk, hogy te nem részvétlenül, távolról, csupán nagy dolgokkal foglalkozva nézed az életünket. Sokszor úgy tűnik, hogy nagyon magunkra maradtunk a küzdelmeinkben. Jó hallanunk, hogy te készítettél nekünk szabadulást és olyan gyógyulási lehetőséget, amiről nem is álmodhatnánk.

Köszönjük, hogy nem bűneinket olvasod a fejünkre ma este, nem azt mondod, hogy megérdemeltük mindazt, amit kapunk, sőt még többet is, hanem féltő szeretettel veszel körül bennünket. Biztatsz hazaköltözött szeretteinkre nézve, és csodálatos ígérettel ajándékozol meg a saját életünk tekintetében.

Megvalljuk neked, Istenünk, hogy magunktól még keresni sem tudunk téged. Még arra is képtelenek vagyunk, hogy felnézzünk a te keresztedre, de kérjük, hogy Szentlelked által ajándékozz meg bennünket a vággyal, hogy Krisztushoz jöhessünk segítségért. Megtapasztalhassuk azt, hogy a te igéd ma is igaz. Aki segítségül hív téged, az ma is csodálatosképpen meg-tartatik.

Kérünk téged, Urunk, hogy könyörülj azokon a családokon, ahol szo-morú hiány maradt valaki után ebben az évben. Könyörülj a férjeken, fe-leségeket, a gyermekeken, barátokon, rokonokon. Könyörülj azokon a csa-ládokon is, akik közül némelyek ma el tudtak jönni, de azokon is, akik valamilyen okból nem lehetnek itt. Kérünk, hogy hadd tapasztalják meg azt, amit az Úr Jézus így mondott, hogy hozzá mehetünk mindannyian, és ő mellénk áll a terheink hordozásában, és az Ő igáját adja nekünk, ami hordozható, könnyű és gyönyörűséges.

Könyörgünk, hogy most, amikor a saját szavainkkal imádkozunk tovább magunkban, hadd legyünk őszinték hozzád. Hadd mondjuk el neked mindazt, ami itt kavarog bennünk. Hadd várjuk azt, hogy te válaszolt az imádságunkra. Jézus nevében köszönjük, hogy meghallgatsz minket.

Ámen.