PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2004. október 24.
(vasárnap)

Varga Róbert


TARTSD MEG, ÉS EMLÉKEZZÉL!


Alapige:5Móz 8,2-7

"Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az Úr, már negy-ven esztendeje a pusztában, hogy megsanyargatva, és próbára téve téged, megtudja, mi van a szívedben: megtartod-e a parancsolatait, vagy sem? Sanyargatott és éheztetett, de aztán mannával táplált, amelyet nem ismertél, és atyáid sem ismertek. Így adta tudtodra, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal él az ember, ami az Úr szájából származik. Ruhád nem szakadt le rólad, lábad sem dagadt meg ez alatt a negyven év alatt. Megértheted ebből, hogy úgy fegyelmez téged Istened, az Úr, ahogyan az ember fegyelmezi a fiát. Tartsd meg tehát Istenednek, az Úrnak parancsolatait, az ő utain járj, és őt féljed! Mert jó földre visz be most téged Istened, az Úr, ..."


Imádkozzunk!

Köszönjük, Urunk, hogy ezen a vasárnapon is az jut nekünk, hogy hallgathatjuk a te igédet, felüdülhet a mi lelkünk és szívünk.

Köszönjük, hogy újra tanácsot, bátorítást, vezetést kaphatunk tőled, s újra átélhetjük, vagy talán életünkben először azt a csodát, megszólalsz közöttünk, s egészen személyesen megszólítasz bennünket.

Köszönjük a te igédet, amely ma is élő és ható, amely megcselekszi mindazt, amit te jónak látsz. Így áldd meg, kérünk, a mi ünnepet-szentelésünket.

Köszönjük, Urunk, hogy adod a te szent igédet úgy is, hogy nem kérünk arra. Köszönjük, hogy akkor is szeretnél megszólítani minket, ha egyáltalán nem azzal a szándékkal jöttünk ide, hogy téged akarunk hallani, rád akarunk figyelni. Lehet, hogy egyáltalán nem is hisszük ezt az egészet, csak valami más ok hozott minket ide.

Köszönjük, hogy olyan nagy a te szereteted, hogy még ez is belefér abba. Köszönjük, hogy olyan nagy a te szereteted, hogy még mi is beleférünk abba úgy, ahogy vagyunk, és úgy, amilyen szívvel jöttünk.

Áldunk és dicsőítünk, hogy a te szavad, igéd, akaratod előtt nincsen lehetetlen.

Ámen.


Igehirdetés

Nem egyszer felmerül az a kérdés, hogy létezik-e az, amit sokan útnak vagy életútnak neveznek. Nem olyasmit keresnek-e sokan, ami nincs. A filozófiát tréfásan így határozzák meg: "Egy vak ember sötét szobában keresi azt, ami nincs." Nem hasonló, meddő csapdába futnak-e bele azok, akik azt mondják, hogy a keresztyéneknek is van életútjuk, és egy bizonyos úton járhatnak. Létezik-e az, hogy Út, amikor ebben a világban hívőként élnek?

A János evangéliuma 14. fejezetében azt olvassuk, ezt mondja Jézus: "Én vagyok az út, az igazság és az élet." És ezzel egyszer és mindenkorra egyértelművé teszi azt, hogy a keresztyén, hívő embernek is van életútja, életpályája, amelyen időnként megáll, megállhat, visszanéz, emlékezik, számadást tesz, s aztán ha kell, halad tovább.

Olyan időszakban vagyunk, amikor van mire emlékeznünk. A megtett életutunkra, 1956-ra, a forradalomra, a reformáció eseményeire, az elhunyt szeret-teinkre. Jogos az a kérdés tehát, hogy lehet-e, szabad-e emlékezni. Vajon Isten is emlékezik, vagy Ő csak a jövővel törődik, és visszafelé sosem néz? Ő csak felejt, és előtte nem fontos az, ami következik?

Keressük meg ma együtt Isten válaszát ezekre a kérdésekre!

Izráel népe történetének egy jelentős szakaszához, pontjához érkezett, amikor befejeződött a negyvenéves pusztai vándorlás, és ott álltak az ígéret földje határán. Isten megállítja őket, s mielőtt belépnének oda, amit megígért az Isten, még egyszer inti, figyelmezteti és bátorítja őket, s aztán így mennek tovább.

Üdítő és bátorító is lehet, noha néha szomorú, hogyha végiggondoljuk mindazt, ami történt velünk eddigi életutunk során. De az is kérdés lehet jogosan, hogy hol vagyunk, hol állunk, és merrefelé haladunk?

Milyen szerepe lehet tehát az emlékeknek meg az emlékezésnek a hívő ember életében? Általában azt mondják, hogy emlékezni csak kiemelkedő évfordulókkor érdemes vagy szokás, vagy nagy események kapcsán. Isten igéje ma reggel egyszerűen arra hív minket, hogy emlékezzünk meg arról az útról, amelyen hordozott minket az Isten!

Lehet Istent is emlékeztetni, vagy csak mi emberek emlékezhetünk? Ézsaiás könyvében ezt olvassuk a 62,6-ban "Kőfalaidra Jeruzsálem őrizőket állítottam. Ti, akik az Urat emlékeztetitek, ne nyugodjatok, és ne hagyjatok nyugtot neki." Lehet tehát Istent emlékeztetni az Ő ígéreteire. Ez azonban akkor igaz, ha olyan ígéreteink vannak, amelyeket az Isten ígért. Nem magunknak kerestük ki a Bibliából, vagy magunknak találtuk ki, hanem, amit valóban Ő adott. Mert, ha ígéretet ad az Isten, akkor mindig ad hitet is hozzá, hogy hinni tudjuk azt, hogy Ő az ígéreteit beteljesíti.

A bibliaolvasó, hívő embernek Isten ígéreteket ad, például ilyeneket: "Nem távozom el tőled, és nem hagylak el téged." "Nem romlást tervezek, hanem békességes jövőt adok nektek, és a végén megkapjátok azt, amiben reménykedtek." "Nem jó az embernek egyedül lenni - ez egy általános ígéret -, adok mellé segítőtársat, hozzáillőt."

Az emberi emlékezet sok mindent elfelejt. József hiába kérte ott a börtönben a főpohárnokot, hogy emlékezzen meg róla a fáraó előtt, ha majd kiszabadul. A főpohárnok elfelejtette Józsefet, és József még több éven át a börtönben raboskodott hiába.

Ami sértés és bántás ér, azt bizony sokszor nem felejtjük el. De milyen jó, hogy azt is kérhetjük az Istentől, hogy a mi bűneinkről ne emlékezzen meg. A 25. Zsoltárban olvasunk erről. Vagy Ézs 43-ban azt olvassuk, maga Isten mond-ja: "A bűneidről többé nem emlékezem meg. A hátam mögé, a tenger mélyre vetem azokat, s nem hozom elő többet azokat." Jézus mellett ott függ a lator, és akkor a lator azt kéri Jézustól: "Uram, emlékezzél meg rólam, ha eljössz, a királyságodba."

Aztán arra is biztat minket az ige a Zsidókhoz írt levél 13. fejezetében: "Emlékezzetek meg vezetőitekről, akik Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket." A Lukács 17,32-ben arra int Jézus: "Emlékezzetek Lót feleségére, aki mivel megfordult (vagyis engedetlen volt), nem kerülte el az ítéletet." Megmenekülhetett volna, de ugyanaz lett az engedetlenség miatt a sorsa, mint Sodomáé és Gomoráé.

A 119. Zsoltárban azt olvassuk: "Megemlékezem a te öröktől fogva való ítéleteidről Uram, és ez megvigasztal engem." Isten igéje megvigasztalhat minket.

Bizony jó dolog, hogyha emlékezünk, öröm fakad a szívünkből, s nem túl jó, amikor kellemetlen dolgokra kell emlékeznünk, mert néha ez is előfordul.

Azokra is kell emlékeznünk, akik életüket adták azért az októberi forradalomban, hogy mi egy szabadabb életet élhessünk politikai értelemben. Akiket megöltek, akiket elüldöztek, akiket megkínoztak, s akikkel éreztették azt, amit tettek hosszú-hosszú évtizedeken keresztül.

Aztán emlékezhetünk azokra is, akiket már eltemettünk a családunkból, az ismerőseink közül, azok közül, akiket szerettünk, s megbecsültünk, s akik, lehet, hogy csak nekünk voltak igazán fontosak. Egy kedves arcra, egy simogató tekintetre vagy kézre, egy foszlánnyá váló hangra vagy hanghordozásra, egy házasságra nyolc, tíz vagy éppen negyvenöt év után. Egy kedves felnőttre vagy gyermekre, aki olyan fontos volt nekünk, akiket nem kell, és nem is lehet sosem elfelejteni. Szabad időnként, és kell is emlékezni kegyelettel mindazokra, akik már nincsenek közöttünk.

És emlékezhetünk a reformáció nagyszerű eseményeire is, amikor az emberek szerte a világban újra visszakapták a csorbítatlan, hamisítatlan Szentírást. Saját, nemzeti nyelvünkön kinyomtatva, mert Isten erről is gondoskodott Guttenberg által. Emlékezhetünk a magyar reformátorokra, akik a szétszabdalt, három részre szakított országban életüket kockáztatva azon fáradoztak, hogy eljusson mindenkihez Isten élő és írott igéje. Szabad tehát, és kell is emlékeznünk a forradalomra, a reformációra. Ha valaki erre azt mondja, hogy ez nacionalizmus, az nem tudja, hogy mit beszél.

Jézus is nacionalista volt. Szerette az ő zsidó népét, és folytak a könnyei Jeruzsálem fölött. Az Ő prófétai szemei látták, hogy az ellenség elpusztítja a szent várost. Jézus szerette az Ő népét minden bűne és látszólagos vallásossága ellenére is.

Isten azt akarja, hogy ezen a mai napon emlékezzünk a megtett utunkra. Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazság megismerésére eljusson. Istennek ez a célja ezzel a mi nemzetünkkel is.

A Jelenések könyvében azt olvassuk, hogy oda kell állnia minden népnek, nemzetiségnek, nemzetnek az Isten színe elé. Egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál, legyen az kisebb vagy nagyobb nép.

Én szeretem ezt a népet, amely közé Isten szolgálatba tett, ahol élek, s ahol eddig is megtartott. Mert Isten is szereti a magyar népet. Szereti azokat is, akik nem szeretik Őt, és az a célja, hogy megtalálják minél többen, hogy egy nemzet találjon rá Istenre, mert attól lesz más a nemzet élete és sorsa is.

Isten ma délelőtt elsősorban arról akar beszélni velünk, amit eddig megtettünk. Arról az útról, amelyen hordozott minket, és hordoz továbbra is. Eddig az októberi napig is mennyi minden történt velünk. Ha ki-ki visszagondol csak erre az évre. Van, aki megtalálta az élete értelmét, és van, aki elveszítette azt. Van, aki gyarapodott lelkileg és anyagilag, és van, aki veszteségeket kellett elhordozzon.

Amikor Isten azt mondja, hogy emlékezzél meg az útról, az egyet biztosan nem jelent. A saját dicsőséges cselekedeteinkre nem kell emlékezni.

Mózesnek azt mondja Isten: Emlékezz meg arról, hogy én, az Úr, hordoztalak téged. Vagyis az Isten hordozott minket a mi utunk során. Vagyis Isten létezik. Isten gondviselő Isten. Nemcsak gondviselés van, hanem élő, létező személy, a gondviselő Isten. Ez azt jelenti, hogy ez a világ nem a semmiben lóg csak úgy. Nemcsak úgy magától jött létre, hanem egy tudatos tervezés, gyöngéd, kedves teremtés által teremtette meg Isten ezt a világot. Nem kaotikus ősrobbanás által jött létre, hanem Isten teremtő igéje, szava által.

Nem véletlenül alakultak úgy a nemzetünk eseményei, ahogy alakultak, és nem volt véletlen az sem, ami velünk történt eddig, személyesen. Ő hordozott minket minden fontos és kevésbé fontos esemény során. Mindegyiknek célja és értelme volt, és van most is. Akkor is, ha ezt csak később fogjuk megérteni, vagy ezen a földön sosem fogjuk megérteni.

Az, hogy Isten hordozott, azt is jelenti ám, hogy sokszor nem azt tette velünk, amit tennie kellett volna, ha igazán igazságosan kellett volna bánnia velünk. Hányszor tűrt az Isten, mint szerető édesatya, és nem szólt, és nem vert minket, legfeljebb intett, vagy még azt sem. Hányszor nem kellett aratnunk a mi vetésünk következményeit, a cselekedeteink következményeit? Hányszor engedte el eddigi életutunk során a bűneink következményét, pedig oda kellett volna tennie az asztalunkra. Ez lett volna igazságos, de mivel Ő szeret és úgy igazságos, ezért nem tette.

Izráel népe tudta ott a negyven év pusztai vándorlás végén, az új ország ha-tárán, hogy Isten vezette és hordozta őket. Mi hisszük ezt? Vagy pedig csak úgy véletlenül sorolódtak az események az életünkben.

Miért alakult úgy az életünk, a családunk, a nemzetünk sorsa, ahogyan alakult? Lehet visszanézni, lehet visszakérdezni, emlékezni is, de gondoljunk csak bele, ha Isten is csak szüntelenül ezt tenné. A legapróbb vétkünket is odatenné elénk, ha beleverné az orrunkat. Ő soha nem tesz ilyet. Soha nem emlékeztet a bűnünkre. A jó szülő ilyen. Ha a gyereke odament hozzá, és azt mondta: papa, ne haragudj, mama, bocsáss meg, soha többet nem vehetjük elő. Még ha úgy jönne is, ahogy történik ez sokszor, hogy emlékszel papa, amikor azt csináltam. Miről beszélsz? Megbocsátottam. Nincs. Nem így bánik velünk az Isten?

Ma délelőtt így mehetünk az Isten elé. Ha megvalljuk a mi bűneinket, megbocsátja a mi vétkeinket, és a mi hamisságunkról többé nem emlékezik meg, mert Jézus Krisztus vére megtisztít minket minden bűntől. Mintha soha, semmilyen bűnadósságom nem lett volna, úgy tekint azokra az Isten, akik tőle bocsánatot kérnek.

Mi sokszor sóhajtozva nézünk vissza, fájdalmas szívvel, és néha még ez is jogos, a megtett utainkra. De szoktunk-e így visszanézni? Emlékezünk-e így, ahogy Izráel népe a határon? Akárhogyan is volt, de az Isten hordozott. Amit mi jónak tartunk abban is, és amit mi rossznak tartunk - noha nem biztos, hogy az az, majd később talán megértjük -, abban is, és akkor is az Isten hordozott.

Pár hete beszéltünk erről, hogy ne az okot keressük, hanem a célt. Mi célból teszi ezt Isten? Isten úgy hozza elénk még a múltunkat is, hogy közben előremutat arra a célra, ahova el akar minket juttatni.

Igazságos volt mindaz, ami történt velünk nemzetileg: tatár, török, német, orosz, ki tudja még hányféle náció szívta a vérünket, s részben szívják most is? Nem érdemes ezen gondolkodni. Igazságra nem tudunk jutni. Az Istennél van az igazság egyedül. Ő majd a dolgok végén kimondja az igazságot minden nép és nemzet fölött. A legtöbbször mi nem is tudjuk a választ a saját életünkre nézve sem. Így kellett történnie? Volt részünk abban, hogy így történt? Volt, amikor igen, volt, amikor nem. Lehet itt földi szemmel jól mérni? Semmiképpen nem. Azért nem értjük sokszor az egészet, mert nem bírjuk átlátni az egészet. Mert a szálak végső soron az Isten kezében futnak össze, és nem a mienkben.

Jól megítélni, mérni igazán semmit sem tudunk testi szemmel. Isten azon-ban mindig valaminek az érdekében és céljából cselekszik.

A második, amit mond tehát Isten, ami történt azért volt, és az első célt meg is jelöli, hogy nyilvánvaló legyen, hogy mi van a szívedben.

A szívünk állapota és a mi életutunk szorosan összefügg. A szívünk állapota, és az, hogy milyen döntéseket hozunk, és milyen útra tévedünk vagy megyünk tudatosan, ez a kettő szorosan összefügg.

Azt olvastuk az elején a 119. Zsoltárban: "Boldogok, akiknek az útjuk fedhetetlen, akik az Isten törvényében járnak." A mi szívbeli és hitbeli állapotunk határozza meg nagyon sokszor a boldogságunkat. Hányszor soroltuk, hogy ez és ez, és ez kell, hogy boldogok legyünk. Isten igéje meg azt mondja, hogy egy valami kell. Boldog, akiknek az útjuk feddhetetlen, mert az Isten törvényében járnak, s minden egyéb következik majd ebből, ha ez igaz.

Ha az Isten szava szerint élünk és döntünk, akkor az életünk minősége Isten szerinti minőség lesz. Akkor igaz volt eddig is, és igaz lesz ez után is, hogy az Isten hordozott, és az Isten fog hordozni. Akkor minden jó kell, hogy legyen? Nem mondja ezt a Biblia. Mit mond? Azt mondja, hogy megsanyargatva, próbára téve, éheztetve, de én hordoztalak titeket a pusztában.

Miért kellett úgy lennie sok mindennek, ahogy lett? Nem értjük. A fegyelmezés, a vezetés, a nevelés része volt, és része lesz ez után is. Miért kellett így történnie? Nem mindenre tudjuk a választ, de Isten azt mondja, hogy én hordoztalak. Én hordozlak. Aki ezt hittel hiszi, az a célt is kezdi érteni.

Így járt tehát időnként Izráel népe, így járt és jár most is Isten hívő népe. Mi célból? Hogy megtudja Isten, és megtudjuk mi is, hogy mi van a szívünkben.

Ha most sokan elmondhatnánk közülünk hívő emberek, hogy milyen életünk volt eddig, mi történt az utunkon eddig, sokan elmondanák: puszta, nyomorúság, sok-sok öröm, bánat, éheztetés is, bajok, betegségek, halálesetek, háborúk, forradalom, elnyomás, szegénység, éhezés, kitelepítés, gyötrelem, üldöztetés a hit miatt. Mennyi mindent felsorolhatnánk.

Mi célból? Azért, hogy megtudja Isten, és megtudjuk mi is, hogy mi van a szívünkben. Úgy folytatja, hogy mindennek ellenére én hordoztalak titeket. Ruhád nem szakadt le rólad, lábad nem dagadt meg az úton. Vagyis Isten ott volt velük, és volt velünk is. Minden szál az Ő szent kezébe fut össze. Isten hordoz.

Az űrhajózásban a rakéta kilövése után a hordozórakéta végez el egy ideig mindent. Adja meg a kezdő és aztán a haladósebességet, a gyorsulást, az útirányt, a célba irányítást, a haladáshoz és célba éréshez szükséges energiát és erőt. Aztán leválik az űrkabinról. Milyen jó, hogy Isten nem válik le rólunk. Isten hordozott, és Isten hordoz. Ezért semmi sem történt és történik véletlenül, amiről Isten ne tudna.

Egyik cél tehát, hogy kiderüljön, mi van a szívünkben. Mivel a mi szívünk a Szentírás szerint csalárdabb mindennél, így Isten mindenkinél a szívvel kezdi. A mi szívügyeinkkel. Nagyon fontos azért az, hogy adjuk neki a szívünket, az életünket. Megújult vagy új szívet akar az Isten újra és újra.

Isten segít tehát megismerni Őt, meg a saját szívünket is. Ez bizony időnként nem megy másképpen, minthogy megfog és megsanyargat. Mint ahogy látjuk a döntéseink és az istentelen életünk következményét a nyakunkba szakadni a maga valóságában. Nem tud másként bánni velünk, mert semmi másból nem tanulunk. Jó esetben ez a kettő: a sanyargatás, a próba kifordítja a szívünk belső indulatait Isten elé. Rossz esetben pedig Istentől elfordítja. S akkor derül ki igazán, hogy mi van itt belül, min lehet és kell változtatni. Tükre a mi szívünk állapotának mindaz, ahogyan reagálunk mindarra, ami történik velünk.

A harmadik célja Istennek, hogy kiderüljön, rájöjjünk egy-egy emlékezés által, hogy mi van a szívünkben az az, hogy Isten akkor is képes megtartani minket, amikor már semmilyen fogódzkodó nincs az életünkben, amikor nincs többé kapaszkodó: sem ember, sem más.

A negyven év alatt Izráel kenyeret nem tudott enni. Kapott Istentől mannát, de kenyér nem volt. Vagyis kiderült, hogy az életet túlélni csak az Istennel lehet. Csak az Isten szövetségében lehet. Ma sincs ez másképpen. Egy életet végigélni, egy életutat végigjárni, kibírni, túlélni, megélni nem lehet másképpen, csak az Isten szövetségében. Aki Isten nélkül akar élni és túlélni, az előbb-utóbb teljesen lepusztul lelkileg és sokszor fizikailag is.

Isten időnként azért engedi meg, hogy ne maradjon mellettünk senki sem, hogy nyilvánvalóvá váljék, hogy csak Ő tud megtartani. Kiderüljön, hogy a dolgok végére nem marad más, csak Jézus. Mint ahogy a szülőszobán egy szülőasszonynak is csak Jézus tud segíteni. Mint ahogy a halálos ágyunkon kiderül, még akkor is, ha szeretteink állnak körülöttünk, sokunkkal nem így lesz, de ha még így lenne is, akkor is kiderül, hogy senki más nem marad a számunkra, csakis Jézus.

Az tis akarja Isten, és ez a következő cél, amikor a bőségben vagyunk, bőségben élünk, hajlamosak vagyunk arra, hogy elfeledkezzünk róla. Elfelejtjük azt, amit itt mond az Ő népének: "Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem Isten igéjével." Az emlékezés megtanít arra, hogy csak Őbenne bízhatok igazán, hogy amikor nagyon jól megy, akkor is bízzak benne, s ne bízzam el magam, mert lehet másképpen, és akkor ki segít rajtunk?

Bővölködés és szűkölködés idején - sokféle értelemben gondolhatjuk - nincsen más, aki hordozni tud minket, hogy ne szálljon el velünk a dolog, és ne apadjon el a mi szívünk, ne essünk depresszióba a nyomorúság idején. Az az Isten, aki azt mondja: én hordoztalak titeket.

A negyedik, amit mond Isten Mózes által: megértheted mindabból, ami történt, mit kell tenned. Meg akarjuk érteni, mit kell tennünk? Megmondja Isten. Tartsd meg Istennek, az Úrnak parancsolatait. Vagyis másik célja, következő célja Isten bánásmódjának, a történéseknek, hogy a szívünk más legyen.

Izráel népe úgy, ahogy volt, abban a lelkiállapotban, nem mehetett be Isten országába. Nem mehetett be az előre elkészített helyre, a jó földre, amit Isten elkészített. A maguk bűne miatt kellett kerülni, és negyven éven át vándorolni. Isten a határon újra elmondja, ha olyanok maradtatok volna, ahogy elindultatok, nem mehettetek volna be az ígéret földjére. Minden feszültség, minden veszteség, minden próba azért volt: tudjuk megtartani az Isten törvényét. Ezt pedig csak új szívvel lehet.

Egyszer néztem egy fűtésszerelőt, ahogy a hegesztőláng alatt hajlította a csöveket. Minél jobban felmelegítette, annál könnyebben hajlította. Szükség van tehát a tűzre, mert a tűz nélkül nem ment volna ilyen könnyen. Bizonyos csöveket hidegen is lehet hajlítani, de azért az nem ugyanaz.

Miért enged Isten tüzet? Mert akkor könnyebben hajlunk. Én tudom ezt saját magamról. Amikor jön a tűz, sokszor hajlok ész nélkül, nehogy folytassa tovább. Meg kell ezt mindig várni? Tűz kell ahhoz, hogy hajoljunk vagy törjünk?

Szükséges nekünk újonnan születnünk, ha még ez nem történt meg, mert Isten el akar készíteni minket az Ő csodálatos országa számára, az igazi ígéret földjére, amelybe bemehet mindenki, aki hisz Jézusban.

Emlékezzünk tehát ma délelőtt, amire emlékezni lehet és kell: a megtett útra, arra, hogy mi van a szívünkben, kegyelettel azokra, akik helyettünk ott, akkor a forradalomban a köveken meghaltak, akiktől el kellett válnunk, mert elmúltak. A reformáció őseire és hőseire, mindarra, ami történt, ha kell emlékeznünk. Vagy engedjük el egyszer és mindenkorra, hogy soha többé ne kelljen emlékeznünk, mert Isten megbocsátotta és eltörölte.

Gondoljuk meg a jelent, és tekintsünk a jövőbe reménységgel és bizalommal, mert Istennél létezik a múlt, de azt Ő eltörli. Létezik a jelen, amiben élünk, és békességes jövőt készít, ha mi vele járunk, és törvényét megtartjuk.

Mit is olvashatunk a fejezet elején? Tartsátok meg, és teljesítsétek a parancsolatokat, vagyis engedelmesség, puszta, hit. Ezek nélkül nincsen ígéret földje. Olyan állapotban nem mehetünk be, ahogyan megszülettünk, Isten nélkül, vagy ahogyan most élünk esetleg Isten nélkül. Istennel a szívünkben igen.

Lehet a zsoltáríró szava a mi imádságunk is: Uram, hadd igazítsam az én utaimat a te rendelkezéseid megőrzésére, soha ne hagyj el engem. Olyan jó lenne, ha együtt a szívünkben ez lenne most ott: Uram, hadd igazítsam az én uta-imat. Igazítsd a lábaimat a békesség útjára, a te rendelkezéseid megőrzésére. Soha ne hagyj el engem!

Ha valaki ezt komolyan hiszi és komolyan veszi, akkor átéli azt a bizonyosságot, az örökkévaló Isten örökkévaló karjai tartanak a mélység színe fölött, s Ő hordoz minket életutunk során.


Imádkozzunk!

Téged dicsőítünk, mindenható Istenünk, hogy eddig megtartottál minket. Ruhánk nem szakadt le, az elkeseredés nem végzett velünk. Olyan sok örömet adtál, annyi békességben és áldásban volt részünk olyan időkben is, amikor háborúság volt, és békétlenség, és mégis elmondhatjuk most így együtt is, hogy te hordoztál minket.

Köszönjük, Urunk, hogy a megvallott bűneinket ott hagyhatjuk nálad a keresztfánál. Köszönjük, hogy a te véred megtisztít minket minden hamisságtól, s a mi bűneinkről többé nem emlékezel meg.

Köszönjük, hogy ma reggel is felemelhetjük a mi fejünket, rád tekinthetünk. Biztatást, bátorítást, áldást nyerhetünk, kaphatunk tőled, s folytathatjuk azt az utat, amelyet te jelöltél ki a számunkra.

Köszönjük azokat, Urunk, akiket szerethettünk, s akik nincsenek mellettünk már. Köszönjük azt is, Urunk, hogyha az igaznak emlékezete áldott, s ez igaz lesz ránk nézve is. Adj nekünk olyan életet, kérünk, amely áldott emlékű élet lesz majd egykoron. Köszönjük, hogy ezt most itt akarod elvégezni bennünk.

Köszönjük, hogy hordoztál, hordozol minket, és hit által beviszel minket a te csodálatos országodba. Áldunk és dicsőítünk ezért.

Ámen.