PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2004. július 15.
(csütörtök)

Csákány Tamás


MAGUNKRÓL VAGY KRISZTUSRÓL?


Alapige:2Kor 3,17 - 4,6

"Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. Mi pedig miközben fedetlen arccal, mintegy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre.

Ezért tehát, mivel ilyen szolgálatban állunk, minthogy irgalmat nyer-tünk, nem csüggedünk el, hanem elvetjük a szégyenletes titkos bűnöket; nem járunk ravaszságban, nem is hamisítjuk meg az Isten igéjét, hanem az igazság nyílt hirdetésével ajánljuk magunkat minden ember lelkiismeretének az Isten előtt. Ha pedig nem elég világos a mi evangéliumunk, csak azok számára nem világos, akik elvesznek. Ezeknek a gondokozását e világ istene megvakította, mert hitetlenek, és így nem látják meg a Krisztus dicsőségéről szóló evangélium világosságát, aki az Isten képmása. Mert nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat, önmagunkat pedig mint szolgáitokat Jézusért. Isten ugyanis, aki ezt mondta: "Sötétségből világosság ragyogjon fel", ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán."


Imádkozzunk!

Mennyei Atyánk, szeretnénk téged dicsőíteni ezen a csendes, nyári estén. Dicsőíteni mindazért a sok jóért, amivel megajándékoztál bennünket az elmúlt héten is. Szeretnénk most hozzád jönni a szükségeinkkel, elmondani neked őszintén mindazt, ami fáj, eléd tárni a kérdéseinket. Kérünk, Istenünk, adj nekünk bátorságot, hogy őszinték legyünk hozzád.

Kérünk tőled készséget igéd hallgatására és szívünkbe fogadására, hogy ne csak a fülünkig, de a szívünkig is eljuthasson mindaz, amit nekünk mondasz.

Urunk, igehirdetőt és igehallgatókat Lelked által egyaránt ragadj most meg, hogy mindnyájan megtapasztalhassuk azt a csodát, hogy te, aki ismered az életkörülményeinket, bennünket újra megajándékozol életet adó szavaddal. Sokféle kuszaság vesz körül bennünket. Talán a szívünkben legbelül is ott kavarog még sok minden nem odavaló. Kérünk, hogy teremts most bennünk csendet, hogy alkalmassá váljunk szavad hallgatására.

Köszönjük, hogy Jézusért te már meghallgattál bennünket.

Ámen.


Igehirdetés

Így kezdi előbb hallott szakaszunkat az apostol, hogy: Isten Lélek, és ahol az Úrnak Lelke van, ott van a szabadság. Nagyon fontos ez a mondata, hiszen így válik érthetővé, amit a keresztyének szolgálatáról szeretne továbbadni a korinthusi gyülekezetnek, ahol sokan sokféleképpen gondolkodtak a szolgálatról és a keresztyén életről. Óriási túlzások jellemezték a gyülekezetet. Voltak, akik hihetetlen szabadossággal tekintettek keresztyén életükre, és azt mondták, hogy nekik mindent szabad. Mások szerint minden döntés csak nagyon szűk mezsgyén hozható meg, és egyesek törvénykező irányba hajlottak el.

Pál, amikor tanítani kívánja ezt a közösséget, akkor először arra irányítja a figyelmüket, hogy ebben a világban való szolgálatuknak keresztyénként az alapja nem lehet más, mint a Jézus Krisztussal való személyes és állandó kapcsolat.

Ugyanis a hívők életében is csupán akkor válik valósággá és láthatóvá az Isten által nekünk, hívőknek ajándékozott szabadság, hogyha Isten Lel-ke jelen van, ott van, és így munkálkodhat bennük.

Mit jelent ez a nagyon szép bibliai kifejezés, hogy Isten Lelke jelen van egy mai hívő életében? Mindenekelőtt azt, hogy ez az ember tapasztalja meg a krisztusi szabadságot, bizonyos kényszercselekvések, kényszergondolatok, félelmek, aggódás, sok minden olyan alól, amik hajlamosak gúzsba kötni az életünket, s amikre mindannyian hajlamosak vagyunk. Aki életében már legalább egyszer így kiáltott: Úr Jézus, én szeretnék veled valami egészen újat kezdeni, hozzád térni. Ez az, amit úgy nevez a Biblia, hogy megtérés.

Itt a megtért hívőkhöz szól Pál. Azt mondja, hogy az ő életükben már valóság lehet az, hogy ahol az Úrnak Lelke van, ott van a szabadság is. Ahogy másutt int: a szabadság azonban semmiképpen nem lehet ürügy a szabadosságra. Ez Istentől kapott lehetőség a szolgálatra, Isten dicsőítésére, és nem arra való, hogy a saját, önös érdekeimet próbáljam meg így igazolni.

Tehát, csak aki már megtapasztalta, elfogadta és megköszönte Jézus Krisztus kereszthalálának a váltságát, az tud egyáltalán bármit is kezdeni Pálnak ezzel a mostani tanításával. Ami azonban nem jelenti azt, hogyha valaki már megtért hívő, akkor életét automatikusan, most már mindig csupán a krisztusi szabadság jellemzi majd.

Ugyanis Isten Lelkét meg is lehet szomorítani. Amikor engedetlen valaki Isten igéjével szemben, amikor az Úrnak feltett kérdéseire adott válaszok nem igazán érdeklik, amikor üdvösséget kapott hívőként is a saját indulatai kezdenek megint dominálni benne, akkor Isten Lelke háttérbe vonul. Sokunknak lehetett már ez szomorú tapasztalata, hogy újra azok a kötöttségek kezdenek az életünkben, uralkodni, amik a hitetlen életünkre, és az Istentől idegen gondolkodásunkra voltak jellemzők. Ugyanis egye-dül Isten Lelke az, aki saját gonosz természetünktől, szennyes gondolkodásunktól, a kemény, ítélkező érzülettől, ami annyira jellemző sokszor ránk meg tud oltalmazni bennünket. Önigazultságunktól, ami olyan gyakran próbál bennünket arra indítani, hogy másokat lenézzünk, mintha lenne va-lamink is, amire büszkék lehetnénk. Amint háttérbe vonul Isten Lelke, ezek a múltunkból hozott beidegződések előtérbe kerülnek hívő életünkben is.

Vannak hívő, megtért emberek, akiknek az élete sok szempontból rabságban zajlik. Ám ez nem szükségszerű, hogy így legyen. "Minket nem erre hívott el az Úr, hanem arra, amit így mond Pál, hogy mi pedig miközben fedetlen arccal, mintegy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét, mindnyájan ugyanarra a képre formálódunk az Úr Lelke által, dicsőségről dicsőségre."

Arra hívott bennünket Isten, és szabadított vagy szeretne felszabadítani, hogy újra rácsodálkozhassunk, hogy milyen hatalmas is Ő. Milyen fantasztikus az Ő szeretetének és kegyelmének a gazdagsága.

Isten találékony, hihetetlen gazdag módon nyúl bele övéinek az életébe a legváratlanabb pillanatokban újra meg újra, és ajándékozza meg őket az ige ismeretével, és egészen kézzelfogható ajándékokkal, társsal, testvérekkel és így tovább. Mindennel, amire csak szükségünk lehet.

Tehát újra felismerhetjük az Atya dicsőségét, azt, hogy Ő hatalmas, világot teremtő Úr, és ugyanakkor minket nagyon szerető Isten. Ezért dicsőítjük, és ahogyan szemléljük Őt, úgy kezdünk el napról napra, lépésről lépésre, egyre inkább az Ő képére formálódni.

Most elméletileg nyár van, de az időjárás ezt nem mindig engedi látnunk. De, amikor süt nap, és néhány órát a napon töltünk, mi történik? Előbb-utóbb meglátszik az arcunkon és a kezünkön: barnulunk. Nem azért, mert feltétlenül barnítani akarjuk magunkat, hanem ez törvényszerű. Ha valaki a napon van, az barnulni fog. Bocsánat, az egyszerű példáért, de Isten jelenlétében lenni ugyanilyen. Aki az Úr jelenlétében van, és megtanulja, hogy hogyan kell Őt dicsőíteni, az óhatatlanul változni fog. Nem azért, mert tudatosan próbál hasonlítani Jézushoz, hanem mert Isten maga formálja a gondolkodását és a szívét.

Olyan sokszor előkerül egy-egy beszélgetésben a kérdés, hogy vajon hogyan tudok majd helytállni, Isten akarata szerint élni, a döntéseimben mindig az Úr gondolataihoz igazodni. Hogyan tudok nehéz helyzetekben sem elcsüggedni, összeroppanni, hanem az Úr gyermekeként megállni?

Erre a válasz csak egy lehet. Én magamtól nem tudok, sőt ha a saját erőmből próbálom, akkor szégyenletes kudarcok fognak érni. Azt fogom tapasztalni, hogy egyre fogy az erőm, a reménységem, már a mai naphoz is alig van energiám, a holnapihoz még kevésbé és így tovább.

De ha az Úrra próbálok és törekszem nézni, akkor megtapasztalom, hogy döbbenetes módon kapok erőt, annyi energiát, amennyi kell ahhoz, hogy a napot végig tudjam csinálni, és a következő napot is el tudjam kezdeni. Sőt, a lehető legszörnyűbb élethelyzetek közepette is kapok vigasztalást és békességet. Olyat, amilyet senki és semmi nem tud más adni. Ezért fontos, hogy kitegyem magam úgy Isten jelenlétének, mint ahogy az ember kiteszi magát a napsugárzásnak, nem maradva árnyékban. Tudatos dön-tést hozva megy ki a napra. Ugyanígy újra meg újra tudatosan az életemet az Isten közelébe igyekszem, akarom vinni, mert tudom, hogy csak ott van esélyem arra, hogy változzam, erősödjem, hogy mindazt, ami szükséges az életemhez és a szolgálatomhoz, Istentől ajándékképpen megkapjam.

Így hirdeti Pál, hogy ezért tehát, mivel ilyen szolgálatban állunk, minthogy irgalmat nyertünk, nem csüggedünk el, hanem elvetjük a szégyenletes titkos bűnöket. Nem hamisítjuk meg az Isten igéjét, hanem az igaz-ság nyílt hirdetésével ajánljuk magunkat minden ember lelkiismeretének, az Isten előtt. Nem csüggedünk el, nem fordulunk a régi menekülési útjainkhoz, az istentelen ember menekülési próbálkozásaihoz, hanem még a legnehezebb helyzetekben is arra az Istenre mutatunk, aki megtart bennünket a lehető legelképesztőbb helyzetekben is Ő éppen ezért megtartó erő, személy lehet mindenki számára, aki körülöttünk van.

Később folytatja az 5. versben, ami nagyon szorosan kapcsolódik ehhez a gondolathoz, hogy "Mert nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisz-tus Jézust, az Urat, önmagunkat pedig, mint szolgáitokat Jézusért." A hívő, hogyha igazán Krisztus szerint gondolkodik, soha nem magára mutat. Sőt, igyekszik minél láthatatlanabb lenni. Olyan, mint a tolmács egy kormányfői találkozón. A tolmács fel van öltözve, rendesen megborotválkozik, vagy ha nő, akkor elmegy előtte fodrászához. Nyilván normálisan kell kinéznie, de nem ő szerepel ott elsősorban. Az ő feladata nagyon körülhatárolt és világos. Azt kell végeznie, és azon túl a háttérben kell maradnia. Ő is ott van a képeken, a tudósításokban, de nem az ő nevével fémjelzik ezeket. Nem az ő munkája a legfontosabb. Ha jól tolmácsol, nem kap érte külön dicséretet, vagy legfeljebb csak egy-két elismerő szót, de hát ez volt a munkája. Ilyen a mi keresztyén hivatásunk is. Az a keresztyén, aki magáról beszél, és magára mutat, szereptévesztésben van.

Ugyanis, ahogy Pál mondja: mid van, amit nem kaptál volna. Hogyha kaptad, akkor miért dicsekszel? Hogyha bármiben is úgy látod, hogy szabad vagy, akkor ez nem Isten ajándéka? Ha úgy látod, hogy meg tudsz állni bizonyos élethelyzetekben és dolgokban, vagy kísértésekben, amikben mások nem. Ez nem Isten munkája az életedben és az életünkben? Ha megtapasztalhattuk, hogy Isten milyen mélységekből is kihozott bennünket, legyen ez depresszió, bármilyen félelem, egy istentelen életgyakorlat vagy szenvedély, akármi. Kicsi vagy nagy, nyilvánvaló vagy mások előtt rejtett mélység, teljesen mindegy, de nem nekem, a megszabadítottnak.

Hogy jönnék én ahhoz, hogy a másikban elkezdjem megítélni azt, ami az én életemből is csupán Krisztus kereszthalálának az érdeméért tisztulhatott ki? Nem sokkal inkább az a feladatom, hogy Krisztusról beszéljek annak, aki hasonló nyomorúságok közepette jár, mint amiben én is voltam, vagy talán még járok, és amiben mégis megtart az Úr?

A hívő, amikor magára mutat sokszor öntudatlanul is, a lényegről, Jézusról vonja el a figyelmet. Ezért számtalan olyan nem hívő van, aki azt mondja: köszönöm szépen, nekem ebből a Jézusról szóló dologból nem kell semmi. Találkoztam egy olyan - magát hívőnek mondó - emberrel, ismerek egy olyan vallásos rokont, vagy éppen belebotlottam egy olyan lelkipásztorba, aki ..., és lehet folytatni a mondatot. Hány ilyen ember van, akinek fogalma sincs arról, hogy mit jelent a Krisztus örömüzenete? Mit jelent az, hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért, és feltámadt azért, hogy nekünk életünk legyen, hogy mi Isten előtt igazak lehessünk. Fogalma sincs arról, hogy lehetne szabaddá válnia, mert mi, akik tudjuk ezt a titkot, akiket Isten megajándékozott ennek a tapasztalatával és felismerésével, ezt sokszor megtartjuk magunknak.

Olyan szomorú az, hogy hívőként is sokszor belemegyünk semmitmondó beszélgetésekbe. Elfogadjuk, hogy teljesen értelmetlen dolgokkal teljesen az idő akár egy utazás, akár egy baráti találkozás során. Amikor nagyon világos utalások hangoznak el, hogy másoknál valami nincs a helyén, valahol segítségre lenne szükség, szemérmesen hallgatunk.

Nem olyan régen találkoztam valahol egy templomba nem járó emberrel. Nem tudta, hogy mi a foglalkozásom, azt sem, hogy hívő vagyok. A beszélgetés során szóba került a házasság, család témaköre is. Legyintett, és azt mondta: hát, a házasságot csak tizenöt, húsz évre találták ki. Ma már túl sokáig élnek az emberek ahhoz, hogy kapcsolatuk az életük végéig tartson. Nyilvánvaló, hogy tizenöt, húsz év után szét kell, hogy menjen a házasságuk. Érdekes indítás volt. Visszakérdeztem: ezek szerint neki van családja? Á, nem. Volt. Elég volt abból annyi. Mondtam tisztelettel és szeretettel, hogy én azért ezt a gondolatot - így ebben a formában - nem tudom a magamévá tenni. Egyrészt, mert úgy gondolom, hogy Isten a házastársi szövetséget egy életre adja, másrészt, látok magam körül olyan példákat, amik az ő véleményének az ellenkezőjét mutatják. Sokszor küszködve, a harcaikat megharcolva, de mégis arra biztatnak, hogy egy életen keresztül lehet két ember egymás társa. Ahogy tovább beszélgettünk, rákérdezett, hogy mivel foglalkozom. Megmondtam. Kiderült, hogy ő egy sérült valaki, aki nagy elánnal adta elő sajátos gondolatait, valójában azért menekült az abszolút elutasításba, mert nem látott maga előtt más utat. Nem volt sok időnk, így csak néhány mondatot engedtem meg magamnak arról, hogy Isten az én életemben hogyan végezte el sok-sok szabadítását. Ezért gondolom azt gyerekkoromtól fogva, hogy mindannyiunk számára van remény és esély. Döbbenetes volt, ahogy ez a középkorú ember hirtelen elkezdett érdeklődni, és a végén még azt is megkérdezte, hogy hol lehet erről az útról többet hallani, és kérdezte a gyülekezet elérhetőségét. Mert valami olyat hallott, amit még soha nem. Én egyedülállóként, akinek nincsenek gyermekei, nem tudtam személyes tapasztalatokat megosztani ebben a témakörben vele. De arra a Jézusra próbáltam mutatni, aki sokféle egyéb nyomorúságból már engem is megszabadított. Azt is igyekeztem érthetővé tenni, hogy nem ítélem el őt a gondolatai és a véleménye miatt. Nem hiszem, hogy én bármiben is jobb vagy több lennék nála. Sőt, sok mindenben ő talán előttem is jár. Csak éppen én már találkoztam Jézussal, és ez alapvetően változtatta meg az életemet. Szívszorító volt ennek a férfinek a reakciója. Sokan vannak ilyenek körülöttünk.

Hadd bátorítson eredeti igénk bennünket, hogy ne mi döntsük el, hogy kinek, mire van szüksége a közelünkben. Isten majd eldönti. Arról is beszél Pál, hogy akik előtt az evangélium titka zárva marad, azokat már megkeményítette az ördög, ennek a világnak a fejedelme, és azért nem értik az igét. Ám ez nem a mi, hanem Isten dolga.

A magvető példázatában is megy a magvető - Isten -, és szórja a magot, az ige-magvakat mindenfelé. Esik köves talajra, tövisek közé, az útfélre is, és a jó földbe is. Minekünk, amikor Isten ad lehetőséget, hogy csendesen Őrá mutassunk, akkor nincs semmifajta jogalapunk ennek megtagadására. Úgy fest, mintha az életmentő gyógyszert fognánk vissza egymástól. Tudom, hogy hol lehet hozzájutni, de nem mondom meg a másiknak. Hallgatom a panaszkodását, azt, hogy mennyire reménytelen előtte minden, és nem mondom meg, hogy igen is van remény, meg lehet gyógyulni, mert én is meggyógyultam. Talán még sok minden fáj, sok mindennel küzdök, de megújultan élek, amíg az én Uram akarja. Nem titkolhatom ezt el.

Az apostol így fejezi be ezt a szakaszt, hogy Isten, ugyanis, aki ezt mond-ta: "Sötétségből világosság ragyogjon fel, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán."

Ezzel kezdtük, és ezzel is fejezzük be mai istentiszteletünket, hogy ahol az Úr Lelke árad, ott van rácsodálkozás Isten dicsőségére. Ha ez megtörténhet valakinek a szívében, már ez is Isten munkája. Ő hoz ki bennünket a sötétségből a világosságra. Ő az, aki fényt gyújt a mi sokszor nagyon sötét gondolkodásunkba és a szívünkbe. Aki engedi, mert ennyi a mi lehetőségünk, az megtapasztalja, hogy Krisztus arcán felragyog számára Isten dicsősége. Nincs olyan sötétség, mélység, legyen az betegség, családi probléma, egy szeretett hozzátartozónak az elengedése, alapvető életkérdésekre válaszkeresés vagy bármi egyéb, ahol fel ne ragyoghatna Isten dicsősége Krisztus arcán, hogyha valaki valóban őszintén törekszik annak meglátására. Az Úr örül, ha minket ilyen módon megerősíthet és megvidámíthat.

Hadd legyen erősítés mindannyiunk számára, hogy az Úrtól kapott szabadságunkkal, ha már hívők vagyunk, lehet, sőt kell élnünk. Felszabadulhatunk arra, hogy ne saját magunkról beszéljünk, hanem tudatosan is próbáljuk meg kontrollálni, figyelni egy kicsit magunkat. Ez nem azt jelenti, hogy minden második mondatnak az Úr Jézus nevével kell kezdődnie, de meghatározó, hogy a szívünk mivel és kivel van tele? Ha nem Jézussal, ha nem az Ő szabadításával, akkor ez azt jelenti, hogy a legfontosabb kikerült az első helyről. Újra oda kell menni hozzá, és őszintén leborulva előtte, újat kell kezdeni vele. Ha ezt teszem, akkor várhatom, hogy Isten dicsőségének a fénye, csodája Jézus Krisztuson keresztül ma is, holnap is, és minden nap felragyog nekem.


Imádkozzunk!

Úr Jézus, köszönjük, hogy te megmutatod nekünk az Atyát. Ez elég nekünk. Olyan sok mindent tervezünk és szeretnénk, de valójában rá kell jönnünk mindig, hogy egyedül csak rád van szükségünk, mert benned van az életnek teljessége, tőled kapjuk mindazt, ami csak kell ahhoz, hogy az életünk teljes, békés és elégedett legyen.

Urunk, kérünk téged, hogy ajándékozz meg most bennünket azzal a vággyal, hogy akarjunk a te jelenlétedben élni. Akarjunk egyre közelebbről szemlélni téged, és akarjuk engedni azt, hogy a te képedre formálj bennünket anélkül, hogy tudnánk róla.

Bocsáss meg nekünk, kérünk, hogy gyakran annyira tele vagyunk magunkkal. Ismételten csak magunkról, a saját dolgainkról tudunk beszélni és gondolkodni. Bocsáss meg, hogy olyan sokszor kísért bennünket, hogy azokhoz az eszközökhöz nyúljunk, amik ennek a világnak a fiait jellemzik, amikhez ők nyúlnak.

Szeretnénk Urunk mindent rád bízni. Szeretnénk mindent a te kezedből elfogadni, és neked visszaadni. Kérünk, hogy erősíts meg bennünket, hogy ez a vágyunk ne csupán álom legyen, hanem valóság. Hisszük, hogy neked erre is van erőd és hatalmad. Kérünk, hogy most, hogy csendben a saját szavainkkal beszélünk hozzád, Lelked által mindazt eléd vihessük, amit te fontosnak tartasz most.

Köszönjük, hogy meghallgattál minket szent nevedért.

Ámen.