PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2004. június 10.
(csütörtök)

Varga Róbert


ISTEN KERÜLŐ ÚTJAI


Alapige:2Móz 13,17-22

"Amikor elbocsátotta a fáraó a népet, nem vezette őket Isten a filiszteusok országa felé, bár az közel volt, mert úgy gondolta Isten, hátha megbánja a nép a dolgot, ha harcot lát, és visszatér Egyiptomba. Ezért kerülő útra vezette Isten a népet a Vörös-tenger pusztája felé. Hadirendben vonultak el Izráel fiai Egyiptomból. József tetemét is magával vitte Mózes, mert ünnepélyesen megeskette ő Izráel fiait: Bizonyosan gondja lesz rátok Istennek, és akkor vigyétek el innen az én tetememet is magatokkal! Azután fölkerekedtek Szukkótból, és tábort ütöttek Étámban, a puszta szélén. Az Úr pedig előttük ment nappal felhőoszlopban, hogy vezesse őket az úton, éjjel meg tűzoszlopban, hogy világítson nekik, és éjjel-nappal mehessenek. Nem távozott el a felhőoszlop nappal, sem a tűzoszlop éjjel a nép elöl."


Imádkozzunk!

Urunk, olyan hálásak vagyunk azért, hogy biztosítod a számunkra ezt a késő délutáni csendes órát, amikor a napi rohanás, fáradozás, sokféle nyomorúság vagy éppen öröm mellett megállhatunk a te színed előtt, és figyelhetünk rád. Köszönjük, hogy nemcsak a gyermekek hangja dicsőíthet téged, hanem az idősebbeké, sőt az egészen öregeké is.

Köszönjük, Urunk, hogy olyan sokszor láthattuk már a te dicsőségedet a mi nyomorult, por és hamu életünkben. Annyiszor adtál áldást, amikor egyáltalán nem érdemeltük azt, sőt épp nem arra készültünk, hogy az áldást vegyük, s te mégis elébe mentél a dolgoknak, és adtad a te áldásodat, és áldássá lehettünk mások számára is.

Köszönjük a legnagyobb ajándékot, a te szavadat, hogy még mindig nincsen végünk, még mindig adsz alkalmat, amikor szólhat a te igéd, hogy hallhatják ezt országok, népek, nyelvek, és formálhatod mindnyájunk életét.

Szeretnénk, Urunk, most újra királyként elismerni, sőt egyre jobban megismerni. Rád hagyatkozni egészen, a te jó, bölcs és tökéletes vezetésedre. Így áldd meg, kérünk, most ezt az esti órát, hogy aztán áldássá lehessünk mások számára mindazáltal, amit itt kapunk.

Ámen.


Igehirdetés

Amikor valaki egy nép történelmét, történetét tanulmányozza, akkor gyakran találkozhat, találkozhatunk azzal a kifejezéssel, a történelmi helyzet és a szükségszerűség alakította így, és így annak a népnek a sorsát. Egy nagyobb népvándorlás, vagy egy migrációs (menekült) áradat megváltoztathatja valóban egy népnek, egy országnak a helyzetét. Ma is sokszor halljuk azt, hogy olyan elviselhetetlen egy-egy országban az emberek sorsa, hogy inkább azt is vállalják, hogy rozoga tutajokon nagyobb távolságot, az életüket is kockára téve, tegyenek meg, akár egy uniós ország partjai irányába.

Azt valóban mindenkinek magának kell eldönteni, hogy azt hiszi-e, hogy a népek, és a mi népünk sorsát a véletlenek, meg a történelem irányítja, vagy pedig igaz, amit a Szentírás mond, hogy a népek és nemzetek sorsa, csakúgy, mint a hatalmasságoké, királyoké és hatalomon lévőké, Isten kezében van. Gondolkozzunk el ezen: mi az, amit hiszünk?!

A véletlenek, a sors, egy nemzet tehetsége vagy tehetségtelensége, az emberek tehetségtelensége irányítja, szabja meg egy nép sorsát és jövőjét, vagy pedig Uram, tied az ország, a hatalom és a dicsőség. Ezt valóban kinek-kinek el kell dönteni, hogy ebben a kérdésben mi az, amit hisz.

Sokszor úgy vannak még a hívők is, a történelem folyamát nézve, azt gondolják, hogy Isten nem foglalkozik a kérdéssel. Belenyúl, beleszól, érdekli egyáltalán egy népnek a sorsa?

A Biblia egyértelműen azt tanítja, hogy Isten nagyobb a népeknél és a nemzeteknél. Nagyobb az uralkodóházaknál, és nagyobb a politikusoknál is. Kezében tartja a történelem eseményeit, és nincs más hatalom az Istenen kívül, aki minderről tud, aki bizonyos dolgokat megenged, és aki bizonyos dolgokat akar, és akaratát véghez is viszi.

Maga Isten hozhat egy népet olyan helyzetbe, hogy kénytelenek az emberek új útra indulni. Pontosan ez történt itt is.

Izráel népe annyira megszerette - tíz generáció alatt volt rá idejük -, a rabságot, a szolga életet, hogy nem igen akartak elmenni Egyiptomból. Egyszer az út során szemrehányásként mondják Mózesnek: mekkora uborkák voltak ott Egyiptomban, a póréhagymákról nem is beszélve, meg a fokhagymák, mert ez a leglényegesebb dolog egy nép életében. Vannak népek, ahol a sör meg a tokaszalonna határozza meg, hogy ki hogyan gondolkodik bizonyos kérdésekről. Bizony vannak ilyen elsilányult és amortizálódott gondolkodású népek. Sajnos.

Egyiptomban a szolgaság és a rabság idején Izráel is ilyenné vált. A hagyma, a póréhagyma és a fokhagyma. Az, hogy rabságban éltek, hogy szorongatták őket, hogy ütötték verték, hogy a gyerekeiket tömegesen gyilkolták meg közvetlen megszületésük után, azt kezdték elfelejteni. Megszokták a rabságot, és elfelejtették azt, hogy a legjobb föld is - mert Gósen földje, ahol laktak rabságban, a legjobb föld volt -, a legjobb föld is bizony csak rabság, mert a szabadságot az sem válthatja meg, és az sem helyettesítheti.

Kellemes és szörnyű élmények sorakoztak a gondolkodásukban: munka, öröm, bánat, sírás és sírok. Mindez összegyűlt bennük, s talán sosem indultak volna el, ha Isten nem szól nekik.

Könnyen összetévesztheti ám az ember a rabságot és a szabadságot, ha megtompul a lelki érzékelés.

Amikor a börtönmisszióban szolgáltam pár évvel ezelőtt, jártam egy olyan börtönben, egy olyan rabnál, akinek a cellája rendkívül otthonossá vált. Megszerették a börtönőrök. Tévéje volt, akvárium tele halakkal, külön kis műszerészműhelye. Minden megvolt, csak a szabadság hiányzott, de ő ezt már nem vette észre. Azt mondta, hogy neki sokkal jobb odabent, ott nem bántja senki, azt csinál, amit akar. Igaz ugyan, nem mehet ki, meg jó pár év hátravan még, de hát úgyse szokná már meg odakinn - nyolc vagy tíz évre ítélték - ennyi idő után.

Ha valaki megszokja a rabságot - és itt most régen már nem a celláról és a börtönről van szó -, akkor könnyen eljuthat ám oda, hogy nem veszi észre, hogy rab, és jobban tetszik már neki a rabság, ugyan ott ütik, verik, meg a gyerekeit megölik, de annyira megszokta már Egyiptom földjét erre az időszakra Izráel népe, hogy nem akartak onnan elmenni.

Isten népére mégis az a jellemző, hogy felismeri az Isten akaratát, ha valóban Isten népe. Megismeri azt, és ott van a szívében az az akarat, hogy cselekedni akarja azt. Ez bizony fontos kérdés, ha nem a legfontosabb mindnyájunk számára, hogy mi vagyunk-e ilyen helyzetben, hogy felismerjük az Isten akaratát? Vajon ott van-e a készség a szívünkben? Rugalmasak vagyunk-e annyira, hogy kész a szívünk az engedelmességre? Vagy annyira megszoktunk bizonyos körülményeket, annyira megszoktunk bizonyos hiányokat, annyira megszoktuk, hogy mindig meg akarják mondani, hogy nekünk hogyan kell dönteni, s mit kell csinálni, hogy ez ellen az ember már nem is tiltakozik. Elveszítette az érzékét arra, például, hogy észrevegye azt, hogy mi a bűn, s mi az igazság. Mi a hamisság és mi az igazság. Ki hazudik, és ki mond igazat? Hányan megtompulnak sokszor a hívők közül is. Mint ahogy ott Egyiptomban megtompultak.

Akik azonban Istenhez tartoznak, azok előbb vagy utóbb mégis csak engedelmeskednek. Egyszerűen azért, mert Isten nem hagyja őket békén. Itt is küld egy Mózest, aki felismeri Isten akaratát, akinek a szívében ott van az engedelmességre való készség, és így elindul a nép sokfajta emlékkel, fájdalommal, örömmel, bánattal, keserűséggel, de mégis csak elindul arra az útra, amit Isten kijelölt a számukra.

Tényleg így van az, ha Isten szól, akkor menni kell. Maradhat az ember, de annak mindig tragikus következményei lesznek. Amikor az Isten mond valamit, amikor szól, amikor int, amikor megérzi az ember, meglátja, átéli, és világossá válik, hogy ez most az Isten vezetése, utasítása, szava, akkor annak mindjárt kezdjünk el engedelmeskedni, hogy rosszabbul ne menjen a mi dolgunk.

Szabadok vagyunk-e tehát arra, vagy megcsontosodott a mi hívő életünk? Tudjuk ugyan, hogy mi az Isten akarata, de mégsem változtatunk. Mégsem merünk például munkahelyet váltani. Nem akarunk lakóhelyet váltani. Lehet, hogy régóta erre int Isten, hogy induljunk el egy másik úton, és lehet, hogy ezzel együtt gyülekezetet is kell váltani. Ettől mindenki ódzkodik. Úgy megszokta már. Olyan jó jönni, akár ide. Annyira a helyén van, olyan otthonosan érzi itt magát. Úgy beépült, de lehet, hogy leépült, mert annyira beépült valaki, hogy nem beszélhet már vele az Isten. Leépül, mert nem tud fejlődni, mindenfajta lelki rugalmasságát elveszítette.

Az Istennek engedelmeskedni akaró élet felismeri az Isten akaratát, és azzal együtt el akar indulni, annak akar engedelmeskedni, és azzal járni. Nem mindig könnyű egy döntést meghozni. A változás senkinek sem kedves. Néha a fiatalok még jobban bírják, s ahogy idősödik az ember, úgy esik egyre jobban nehezére az, hogy valaki valamit változtasson, akár Isten akarata szerint is.

Izráel népe vitte magával az ezüstöt és az aranyat, amit az egyiptomiaktól kaptak, s vitték egy szarkofágszerű ládában magukkal József tetemét, hiszen ezt kérte József. Megeskette az izráelieket, hogy ne hagyjatok ott, ne hagyjátok ott a testemet, majd ha kivonulást ad Isten. Ő már tudta, hogy Isten meghallgatja az imádságot. Ha Isten megadja a szabadulást, az én holttestemet vigyétek magatokkal.

Isten fordulatokat készített el az Ő népe számára, és ezeket végig kellett járniuk. Az egyiptomi kivonulás után pedig Egyiptom Izráel számára mindig a halál földje volt. Soha nem lehetett arrafelé visszamenni. Egyiptom egyenlő a halállal. A rabság és a halál földje volt. Soha nem mehettek többé oda vissza.

Volt úgy, hogy Isten például Jézust szüleivel elküldi Egyiptomba, akkor menedék volt, de a nagy többségében, ha az igehelyeket nézzük, mindig átok, halál és pusztulás volt Izráel számára Egyiptom.

Aztán az is kiderül ebből, hogy ahonnan Isten az Ő népét elviszi, onnan elmegy az áldás is Isten népével. Nem volt ott az áldás. Ahol nincs ott Isten népe, vagy akár egy képviselője - ezért nem mindegy, hogy kik vagyunk mi, s hogyan élünk és dolgozunk ott, ahol vagyunk, ott a halál az Úr, és ott nincs, aki az életről beszéljen a továbbiakban.

Volt olyan munkahely, ahol kereken megmondták egy fiatalembernek, egy hívő fiatalembernek, aki elment onnan, mióta nem vagy ott a cégnél, valahogy a tisztaság is eltávozott veled együtt. Persze ők így mondták, mert azt hitték, hogy ő hordozza a tisztaságot. De ez a fiatal fiú tudta, hogy nem ő a tisztaság, hanem rajta keresztül volt ott Isten Lelkének a légköre, a szentség és a tisztaság légköre. Míg ott volt - ez is érdekes -, addig támadták a hite miatt. Sokszor viccelődtek vele, meg szórakoztak vele, meg rajta köszörülték a nyelvüket, s gúnyolták a hite miatt. S mikor eljött onnan, akkor észrevették azt, hogy mintha valami vele együtt eltávozott volna. Isten Lelke elment vele együtt. S attól kezdve visszatértek a kicsinyes acsarkodások, a gyűlölködés és így tovább.

Az egyiptomiak nem szerették Izráel népét. Ütötték, vágták őket, pusztították őket, de mégis ragaszkodtak hozzájuk. Mégsem akarták elengedni, s nem csak a rabszolgamunka miatt. Mert felismerték azt, hogy Izráel népéhez kötődik Izráel Istene az Ő szeretete által.

Isten gyermekeivel együtt jelen van Isten ereje is még akkor is, ha csak rabszolgák voltak. Vagy akkor is, ha egy irodában, egy munkahelyen nem is főnök az, aki keresztyén, csak beosztott. Lehet, hogy csak egy iratkézbesítő. Nincs pótolhatatlan beosztása, funkciója, szerepe, feladata. De mégis benne van Isten Lelke. Nagy kincs egy munkahely számára, ha ott dolgozik egy hívő ember. Vajon mi így látjuk-e ezt, ha mi hívő emberek vagyunk már, hogy nagyon fontos, hogy ahogyan ott vagyunk, azon keresztül Isten adhatja-e az Ő mennyei erőit és Szentlelkét?

Ott lehet az áldás, ami mással nem pótolható. Így vagyunk-e ott, ahol élünk és mozgunk, ahol dolgozunk, és lakunk?

Egyszer egy társasház képviselői kerestek meg, s azt kérték, azt mondták először, hogy úgy tudják, hogy az az illető, aki ott lakik abban a társasházban, az templomba járó ember. Azért jöttek ide, hogy talán ... az egyház, a református egyház, hiszen az illető is református, tud segíteni ezen az emberen, tudjuk befolyásolni, hogy próbálja feladni az antiszociális tevékenységét, s legalább valamilyen minimális szinten próbáljon meg normálisan együtt élni a többi lakóval. Azt gondolták, hogy az egyház tud segíteni. Bizony nem mindegy, hogy milyen a kép. Egy templomba járó mit képvisel. Ezt a fajta viselkedést sugározza, és tulajdonképpen Istenre hoz szégyent, vagy pedig Isten Lelkének az ereje áradhat rajta keresztül.

Nem mindegy, hogy hogyan gondolkodunk, élünk, beszélünk és cselekszünk azok között, akik nem ismerik az Istent.

A második, ami kiderül ebből a részből, hogy Isten kerülő úton viszi ki az Ő népét abból a szorongató helyzetből, ami a kivonuláskor előállt. Így olvassuk, hogy nem vezette őket a filiszteusok országa felé, hanem kerülő úton vitte őket, mert tartott attól Isten, hogy megijednek a filiszteusoktól, és a végén még visszafutnak a rabságba, Egyiptomba.

Isten, a mi Istenünk nemcsak a történelem Ura, hanem a mi útjaink Ura is, vagy útjaink Ura akar lenni. A gyerekeink útja is előtte van. A férjünk útja, a feleségünk útja. Isten látja. Azzal - azt mondja az ige -, ha egy hívő ember már van a családban, akkor azt mondja, hogy megszenteltetik mindaz, aki még nem hívő abban a családban. Esősorban a házastárs. Lehet, hogy valaki most kapaszkodik, és azt mondja, hogy hát én nem tudom hogy van ez, de hogy nálunk ez nem látszik, az biztos. És mégis igaz, mert az Isten mondja, hogy a hívő által mennyei erők áradnak. Akkor is, ha nem látszik abból semmi. Akkor is, hogyha nem úgy tűnik, mintha Isten szervezné és irányítaná az életutunkat.

Valaki az Amazonaszon hajózott. Tudjuk, hogy olyan széles folyó, mint egy tenger. Sokszor egyik part nem látszik, ha a másik közelében van valaki. S nem értette, hogy a kormányos miért rángatja a kormányt egyszer jobbra, egyszer balra, és miért szlalomozva haladt a hajó. Megkérdezte a kapitányt? Miért csinálja ezt az embere? A kapitány azt válaszolta: tudja, egyedül ő ismeri, hogy hol van a szikla meg a homokpad, zátony a folyó sima víztükre alatt. Kerülget. Látszólag hosszabb így az út. Ha nem így ment volna, ha nem így vitte volna a hajót, rövidesen zátonyra futottak volna.

Mi gyakran elmondjuk Istennek a kérdéseinket, s elé visszük a nehéz helyzeteinket és embereinket, és Isten úgy tűnik, hogy nem válaszol, és nem cselekszik. Nem történik látszólag semmi sem.

Kicsit olyan ez, mint a bibliai Lázár története, aki egyre betegebb lett. Szóltak, küldtek Jézushoz, szóltak neki: Uram, akit szeretsz, beteg. S azt olvassuk, hogy Jézus ott maradt két napon keresztül, pedig már megkapta az üzenetet. Uram, akit szeretsz, beteg. Erre csak siet Jézus! De nem így történt. Lázár egyre betegebb lett. A nővérek kifutnak megnézni, hogy jön-e már. Nem jött. A betegség elhatalmasodott. A végén meghalt, negyednapja a sírban volt, s akkor jön Jézus. Meg is mondják neki: most már minek! Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérünk. Most jössz Jézus?! Most már eltemettük. Már negyednapja a sírban van. Oszlásnak indult a holttest. Most jössz Jézus? Minek? Jézus nem szól semmit. Azt mondja, hogy menjünk ki a sírhoz. Együtt sír velük. Egyszerűen azért vitte, a nővéreket kerülő úton, megtehette volna, hogy megy, amikor Lázár egyre betegebb, s meggyógyítja, mert valami nagyobbat, valami jobbat szeretett volna megmutatni. Az Isten dicsőségét, hogy Jézus Úr a halálon is, nem csak a betegségen. Ezért várt. Ők azt hitték, hogy elkésik, Jézus meg sose késik el. Akkor sem, ha látszólag minden meghalt. Amikor kimondja azt sokszor egy hívő ember is, hogy itt már az Isten sem segíthet. Nem igaz, Jézus sosem késik el, nem fordulhat elő, hogy elkésik. Csak nem úgy jár az Ő órája, meg az Atya ideje, ahogy azt mi gondoljuk vagy elképzeljük.

Isten szeretné megértetni velünk, hogy Ő sosem késik el. Semmikor, semmilyen kérdéssel kapcsolatban. Ha mi valamit egyszer elmondtunk neki, ha elé vittük, nyugodtan bízzuk rá a megoldást. Lehet, hogy elvisz a végsőkig. Meghal a mi Lázárunk, és azt mondjuk, hogy itt már az Isten sem segíthet. Most jössz, Uram? Most adod ezt a bátorító igét? Hát már vége. S akkor egyszerűen átnyúl a dolgok fölött, mert Ő megteheti, s meglátták az Isten dicsőségét. Beszól a sírba Jézus, kijön Lázár, s amit a szeretet rátett kötelékeket, becsomagolták, beburkolták finom kelmékbe, azt mondja Jézus, hogy amit rátettetek, vegyétek le róla. Az ember mindent megtesz. Jézus meg azt mondja, hogy ez csak akadály. Nem gondoltatok rá, hogy feltámad. Persze, hogy nem. Nem is gondolhattatok.

Ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét. Nála ez tényleg ilyen egyszerű, mi bonyolítjuk a dolgokat.

Isten a kerülőút áldásait akarta megmutatni Mártának és Máriának. A legtöbben úgy akarnánk élni, mint az autóvezetők többsége, százharminc, százötvennel suhanni az autópályán: piros jelzés, akadály, sorompó, felül- és aluljáró, és megállás nélkül, még tankolni sem kell, csak menjünk. Nyomjuk a gázt, s minél előbb odaérni a veszélyekkel sem törődve. De azért a mennybe nem négysávos autópálya vezet. Időnként hegyeket kell megkerülni, hegyeket kell elhordani. Időnként egyszerűen nekünk kell megtenni valamit ahhoz, hogy előbbre tudjunk jutni. A magunk akarata, a százharmincas tempó, semmi kitérő, kerülőút, várakozás, Isten pedig az Ő áldása miatt sokszor kerülőutakat iktat be. Szerpentin, de felérünk a hegyre, ahonnan csodálatos a kilátás, és átjutunk a hegyen, és a völgyön is átmegyünk, mert az Isten átsegít a kerülőút áldásai segítségével.

Talán mi elképzeltük már, hogy hogyan kellene a gyerekeinken, a férjünknek meg a feleségünknek megtérnie. Hogy kellett volna már megtérni, mióta mi hívők vagyunk. Isten meg pontosan tudja, mert Ő az igazi szakértő ebben a kérdésben, hogy még mi mindent kell elvégezni ahhoz bennünk és benne, és bennük, hogy valóban eljuthasson oda az a másik, hogy most már kinyissa a szívét Jézus előtt, és valóban befogadja Őt.

A legbölcsebb ember is elszámíthatja magát, s a jó érzékkel bíró is elvétheti az utat. Isten soha nem engedi meg az Ő népének, hogy saját akarata és indulata szerint éljen. Az mindig katasztrofális következményekkel járt Izráel életében is, amikor a saját akaratuk és indulatuk alapján indultak el.

Még akkor is így van ez, hogy Isten tudja az utat, ha látszólag minden távolabb visz a céltól. Azt olvassuk, hogy jó nagyot kellett kerülniük a pusztában. De megsanyargatta és megpróbálta őket, hogy lássa Isten, meg ők is, hogy mi van a szívükben. Megvolt a célja és az értelme mindannak, ami velük történt.

Akkor is a cél felé visz, ha látszólag távolodunk attól. Dolgozik az Isten. Pont az mutatja ezt a legtöbbször, amikor valakiért elkezdünk imádkozni, gyakran tapasztalom ezt, az illető egyre mélyebbre süllyed a bűnbe, a nyomorúságba, az istentelenségbe, a káromkodásba, a paráznaságba, az italozásba, a lopásba, a hazugságba, és lehetne sorolni vég nélkül. Gyűlölködésbe és így tovább. De elkezdte Isten a munkát. Lehet, hogy az kell, nem tudjuk. Nem mindenkinél. Én nem úgy tértem meg, hogy nagy nyomorúságba jutottam, meg megbetegedtem, meg elzüllöttem stb. Nem. Nálam nem így munkálkodott az Isten. Másoknál meg úgy munkálkodik. Nem mindenkit kell egészen a mélyre vinni, hogy onnan ki tudja aztán szabadítani, hogy kiáltson az Istenhez. Van, akit jó körülmények között szólít meg, és onnan hív el Isten.

De olyan sokszor meghal a remény a mi szívünkben, és nem értjük, hogy minek a kerülőút, miért nem lenne jó egyenesen menni. Ha most megtérne, milyen jó lenne, már együtt örülhetnénk. Ilyen szent célt is kitűzünk, hogy együtt dicsőíthetnénk az Istent. Miért nem engedi az Isten? Miért nem akarja? Miért nem történik meg? Azért, mert valami hátra van még, amit az Isten el akar végezni.

Végül is, hogy célba érjen a hívő ember arra is Isten egyedül a garancia. Nincs más. Mi nem vagyunk azok, ha már keresztyének vagyunk, akkor sem. Mi nem tudunk belépni az Isten országába, csak az Isten tud bevinni.

A házasságkötések alkalmával olyan világosan látható a különbség: Vannak párok, akik nagy szerelemmel, nagy akarattal, nagy erővel, mindent ismerve, tudva vágnak bele a házasságba. Százharmincas tempó, pörkölnek - ahogy nem régen mondta valaki - előre, nincs semmi akadály. Ha van is, átlépik, benyomják a földbe, átgázolnak, s egyszer csak összetörik a házasságuk, sokszor menthetetlenül. S vannak hívő fiatalok, akik kicsit kételkedve, talán kicsit bizonytalanul, talán látva, hogy milyen kicsinyek, mennyire nem értenek a házassághoz, hiszen sosem éltek még abban, nem próbálták. Még ha próbálta is valaki, minél több próbálkozása van valakinek, annál inkább bizonyítja, hogy nem ért hozzá. Minél több a válás egy ember életében, annál keményebben bizonyítja, hogy egyes, nem ért hozzá. Nem értünk hozzá. De ha valaki behívja Jézust, bevonja, ha valaki átadja a házassága vezetését Jézusnak, az átéli ezt a csodát, hogy nemcsak a lelkész vezet innen ki a kapuig, hanem attól kezdve, meg előtte is már - jó esetben - vezeti őket külön-külön, aztán együtt is a mindenható Isten, és Jézus Krisztus, aki meghalt értünk, s feltámadott, ma is él, és vezeti az ő népét. Nemcsak a házasságban, egyéb kérdésben is.

De aki Jézussal jár, az soha nem marad magára. Az átéli, még hogyha bűnökbe is esik, meg bűnbánattal is él, Jézus Krisztus csodálatos szabadítását. Így olvastuk, hogy nem vitte Isten őket a filiszteusok földje felé, noha az volt a rövidebb út, netalán mást gondol a nép, és visszatér Egyiptomba. Milyen előrelátó az Isten? Ezért visz kerülő úton, mert Ő azt is tudja, hogy holnapután mire fogunk gondolni, s hogyan fogunk dönteni. Ezért szeretne ma segíteni rajtunk, hogy holnap meg holnapután jó döntéseket tudjunk hozni.

A harmadik, Isten maga vezette az Ő népét. Nem hagyta őket magukra. A vándorló Izráel maga nem talált volna rá sosem az útra a pusztában. Nincsen út. Ők törtek utat maguknak. Ők mentek át úgy a pusztán, hogy nem tudták, merre kell menni. S azt olvassuk, hogy Isten éjjel tűzoszlopban vezette őket, nappal meg felhőoszlopban vitte őket.

Vagyis - nagyon fontos dolog jön - mindenki, aki akarta, láthatta Isten vezetését. Mindenki, aki akarta, láthatta Isten vezetését. Éjjel tűzoszlop, ezt nem volt nehéz látni. Nappal kicsit nehezebb volt, a világosban meg a felhőoszlop vitte őket, vezette őket. De aki csak akart, tudott engedelmeskedni. Pontosan úgy, mint a rézkígyónál, mikor megmarta Izráel fiait egy csomó mérges kígyó. Aki felemelte arra a rézkígyóra a tekintetét, amelyet elkészítettek, az bocsánatot kapott, és megmaradt. Így, azt mondja a Biblia, aki csak akart megmenekült.

Van akkor az emberi akaratnak is szerepe? Valami kicsiny kis szerepe nyilván van, mint ahogy Jézus nem kelt fel helyettünk ma reggel. Ahogy nem fog felkészülni a vizsgára helyettünk. Ahogy nem tanulja meg az angol vagy német vagy görög szavakat helyettünk. Ahogy nem öltözik fel helyettünk. Vannak dolgok, amiket meg kell tennünk. Természetesen Isten segít. Felkészülök a vizsgára, kérem Istent, hogy segítsen, és nagyon sokszor átéltem magam is a teológián, hogy én mindent megtanultam, amit lehetett, mégis olyat húztam, amit nem tudtam, és akkor Isten megkönyörült rajtam, s átvitt azon a nehéz ponton. Hány más, ennél sokkal nehezebb és súlyosabb kérdésben is. Még abban is segít, hogy felébredjek, de vannak dolgok, amiket nekünk kell megtenni.

Isten gyermeke a jóban - mondhatom így -, a nappali felhőoszlop, meg az éjszakai sötétségben, amikor minden besötétedik, amikor nem látjuk azt sem, hogy a következő lépés merre visz, de mégis csak vezeti az övéit a mindenható Isten.

Ezért nagyon fontos, hogy ne csak akkor imádkozzunk, amikor nagy a sötétség, amikor egyiptomi sötétség van, amikor nem látunk semmit. Hanem már akkor törekedjünk az Istennel való jó közösségre, amikor éppen nincsen baj, amikor megy a szekér, amikor sikerülnek a dolgok, amikor egészségesek vagyunk, s amikor nincs semmi olyan, ami fenyegeti a mi létezésünket és békességünket. Ha akkor fogjuk Jézus kezét, s foghatja Ő a mienket, akkor mikor nagyon nagy a félelem, a sötétség és a baj, amikor puszta előttünk minden, mint az izráeliták előtt, akkor is átélhetjük az Ő szabadítását.

Sivárság, lelkileg lepusztult lelkek, tönkrement emberek, megüresedett emberi kapcsolatok, félelem, ha fogja, mert foghatja Jézus az Ő átszögezett kezével a kezünket, ha tarthatja a lelkünket, akkor lesz tartásunk, akkor kitartunk és kibírjuk, és túléljük, és vele a kőfalon is átugrunk, vele és érte. Az Ő szereteténél fogva még olyat is megteszünk valakinek, amit egyébként soha nem tudnánk megtenni, mert az Isten szeretete a hívők szívébe kitöltetett. S ez a szeretet képes legyőzni minden akadályt.

Nehémiás 4,10-ben azt mondták a fogságból hazatértek, a rom pedig sok, mi képtelenek vagyunk megépíteni a kőfalat. Egy adott helyzet volt, lerombolták a templomot és a várost, hazatérnek az első csoportok. A rom pedig sok, mi pedig képtelenek vagyunk megépíteni a kőfalat.

Mit mond először nekik Isten? Takarítsátok el a romokat! Neki kellett állni, dolgozni. Ellapátolják a törmeléket, letisztítják a falmaradványokat, s a következő: és építeni kezdték a falat. Ez is kerülőút volt. Hazamennek a fogságból. Azt hitték, hogy mindjárt nekiállhatnak az építkezésnek. Nem. Először el kellett takarítani a romokat, letisztítani a felületet. Volt, amit vissza kellett bontani az alapja alá, tehát teljesen lebontani, mert nem lehetett folytatni csak így, kerülőút, de miután megtették, amit az Isten mondott, elkezdték építeni a falakat, s hihetetlen rövid idő alatt felépült a kőfal.

Először a romeltakarítás, aztán az építkezés. Kerülőút annak minden áldásával, s aztán megérkezés a célba, amit Isten kijelölt a számunkra. Soha ne vessük meg Isten kerülőútjait!


Imádkozzunk!

Urunk, megvalljuk neked őszintén, mi sokszor kétségbeesünk, amikor látjuk, hogy azonnal nem érkezünk célhoz, amikor látjuk, mennyire hatástalannak tűnik mindaz, amit rólad mondtunk, amit érted tettünk, ahogyan próbálunk neked, veled élni. Sokszor csak legyintenek, nevetnek, gúnyolnak, vagy egyszerűen észre sem veszik.

Isten, légy irgalmas nekünk, bűnösöknek, hogy ne a saját teljesítményünkre, szolgálatunkra nézzünk, hanem rád, a dicsőséges, feltámadott Úrra, aki most is szüntelenül közbenjársz, könyörögsz értünk.

Köszönjük, Úr Jézus, hogy te nem hagysz el minket. Valóban velünk vagy a világ végezetéig minden napon. Még azon az úton is, ami most kerülőútnak tűnik a számunkra. Köszönjük, hogy ahogy vezetted Izráel népét, úgy vezetsz minket is, most is, meg adsz majd vasárnap is bölcsességet. Így kérünk, Urunk arra is, hogy te adjál nekünk világosságot minden olyan kérdésben, amiben nehéz a számunkra a döntés. Hadd tudjunk mi a jó és a rossz, az igaz és a hamis között világosan, egyértelműen különbséget tenni.

Köszönjük azt is, hogy te nagyon szereted a mi népünket, velünk együtt. Így kérünk, Urunk arra, hogy ha már hívők vagyunk, hadd tudjuk egyre inkább a te áldásodat közvetíteni ennek az istentelen, tőled elfordult nemzetségnek. Használj minket a te célod érdekében, belátásod szerint.

Ámen.