PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2004. április 29.
(csütörtök)

Csákány Tamás


ALKALMATLANUL - ALKALMAS!


Alapige:1Kor 1,26-31

"Mert nézzétek csak meg a ti elhívásotokat, atyámfiai; nem sokan vagytok bölcsek test szerint, nem sokan vagytok hatalmasok, nem sokan vagytok előkelőek. Mert Isten éppen a világ szerinti bolondokat választotta ki, hogy megszégyenítse a bölcseket, és a világ szerinti erőtlenek választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket: és a világ szerinti alacsony rendűeket és lenézettek választotta ki az Isten; és a semmiket, hogy megsemmisítse a valamiket; hogy Isten előtt ne dicsekedjék senki. Az ő munkája, hogy ti a Krisztus Jézusban vagytok, aki bölcsességgé lett nekünk Istentől, és igazságul, szentségül és váltságul, hogy amint meg van írva: "Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék."


Imádkozzunk!

Dicsőítünk téged, mennyei Atyánk, hiszen olyan sokszor tapasztalhattuk már, hogy legnagyobb szükségeinkben is utánunk nyúltál. Szereteted számunkra sokszor érthetetlen módon és bőséggel nyilvánult meg az életünkben.

Bocsáss meg, Urunk, hogy mégis küszködünk kérdésekkel, kétségekkel, napi gondokkal, bűnökkel, és elfelejtjük szeretetedet, azt a kegyelmet, amire sokunk szemét felnyitottad, amivel megmostál, újjászültél, megerősítettél már.

Bocsáss meg azért, mert olyan gyakran elmondjuk magunkban, vagy talán másoknak is, hogy miért vagyunk alkalmatlanok a szolgálatra, miért ne minket használj, küldj, s ne rajtunk keresztül szólíts meg sokakat.

Köszönjük, Urunk, hogy voltak az életünkben olyanok, akik nem kerestek kifogásokat, hanem elfogadták azt a küldetést, ami alapján üzenetet bíztál rájuk, és igével, egy beszélgetéssel, bármilyen módon szóltak nekünk rólad, az életükben megláthattunk téged.

Add, hogy erősödjön a hitünk. Hadd tisztuljon az életünk ezen a mai estén. Olyan nagy a nyomorúság körülöttünk. Megvalljuk, hogy sokszor reménytelennek látjuk a helyzetet, ami elénk tárul, mégis hisszük, hogy előtted nincs reménytelen eset, nincs túl elesett ember, túlságosan nagy bűn, amit el ne vehetnél. Így kérünk, Urunk, add az evangélium erejét és örömét mindannyiunk szívébe, hogy megerősödjünk a veled való találkozás által. Tudjuk, hogy ez csak kegyelmedből, a te igéd és Lelked munkájaként történhet. Ajándékozz meg ezzel, kérünk! Jézus nevében.

Ámen.


Igehirdetés

Az elmúlt hetekben, hónapokban Isten sok olyan élethelyzetbe, válságba engedett belelátnom, vagy azokban valamilyen módon részessé lennem, amikre csak azt lehet mondani, hogy nagyon nehéz. Vagy ha kevésbé semlegesen fogalmazunk, akkor azt, hogy szörnyű. Szörnyű a családi válság, egy olyan betegség, amivel küzd valaki, de reménytelennek tűnik a küzdelme, az, amikor az ember próbál szabadulni valamitől, és mégis úgy tűnik, hogy nem tud, és lehetne sorolni. Úgy gondolom, hogy a legtöbben a közvetlen környezetünkből is számtalan példát hozhatnánk abból, ami csak az elmúlt napokban is elénk került.

Az Úr mégis nagyon erőteljesen vigasztalt Lelkével és Igéjével, és ezt szeretném ma megosztani. A nélkül, hogy nagy újdonságot mondanék, Isten igéje mégis felfrissíthet bennünket. Én arról győződtem meg, hogy nem a képzettségünk, nem feltétlenül a hitben eltöltött időnk, és sok minden más, ami szerintünk olyan fontos, szükséges ahhoz, hogy Isten számára használhatóak, vagy használható legyek.

Éveken keresztül kínzott az a gondolat, amivel sok keresztyén testvéremet látom kínlódni a mai napig, hogy túlságosan nyomorult vagyok. Messzire kerültem az Úrtól, gyenge az életem, sokszor kellett újat kezdenem és így tovább.

Ez a gondolkozás felmentést is adhat, hiszen hogyha ezzel az indokkal ki tudjuk magunkat húzni Isten szolgálatából, akkor az nyilván másnak a felelősségévé válik.

Félelmetes, amikor valaki rájön arra, hogy Isten milyennek látja az életét. Én sokáig rugdalóztam tinédzserként az ellen, hogy kellene beszélni a bűneimről. Persze a bűnkérdés fontos bibliai igazság, de hát Isten kegyelme annyival nagyobb. Persze, bűnösök vagyunk, de hát Isten megszabadít. Egyszer Isten megengedte, hogy olyan módon döbbenjek rá az életemre egy imádság alkalmával, ahogyan talán Ő is láthat engem. Elém hozott sok mindent, amire nem, vagy nem is szerettem volna gondolni. Rádöbbentett arra, hogy Ő mindezt látja az eltitkolt cselekedeteket, a múltamat és a jelenemet. Hallja a ki nem mondott szavaimat. Hihetetlen érzés volt. Akkor már a teológiára készülődtem, és egyértelműen az fogalmazódott meg bennem: Uram, itt valami félreértés van. Te tudod, hogy milyen nyomorult és erőtlen az életem. Akkor ennek egyenes következménye az kell, hogy legyen, hogy te azt mondod: itt tévedés történt, valaki mást küldök el helyetted! Az volt az egészben a legfurcsább, hogy Isten nem mondta ezt.

Azt látom mások életében is, hogy akik Istent hívják segítségül, azok közül egyiknek sem mondja azt, hogy te túlságosan ilyen vagy olyan vagy. Ugyanis az, hogy magamtól, magunktól alkalmatlanok vagyunk, ez egyértelmű. Aki kicsit is reálisan nézi az életét, és még maga elé teszi a Tízparancsolatot is, néhány másodperc alatt rájön arra, hogy Isten törvénye szerint mit érdemel. Ha végiggondolja az elmúlt néhány hónapját és hetét, emberi kapcsolatait, időbeosztását, rádöbben, hogy mennyire nem képes megfelelni annak, amire Isten hív bennünket.

Tehát, valóban egyféle megközelítésből igaz, hogy az Isten követésére alkalmatlanok vagyunk. De hála neki, hogy nem itt fejeződik be életünk története. Ez lenne a törvény szerint való igazság: az ember azt mondhassa, hogy én mindent betartottam, mindennek megfeleltem, Isten meg kell, hogy dicsérjen engem. Ám ilyen ember nincs. Ez nem jelenti azt, hogy akkor lehet magunkat azzal vigasztalni: másik is megbotlik, ő is nyomorult és vétkezett, így engem sem lehet elítélni. Ettől még szerencsétlen marad az életem, terhelnek a bűneim, nem tudom betölteni a küldetésemet. Kibúvókat lehet keresni, de ezektől nem oldódik meg életünk nyomorúsága.

Mitől oldódik meg hát? Azt mondja előbb hallott igénkben az apostol: "Nézzétek csak az elhívásotokat atyámfiai, nem sokan vagytok bölcsek test szerint, nem sokan vagytok hatalmasok, nem sokan vagytok előkelőek, mert Isten éppen a világ szerint bolondokat - a Károli fordítás ennél drasztikusabban fogalmaz -, a világ szemetjét választotta ki, hogy megszégyenítse a bölcseket, és a világ szerint erőtleneket választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket." - Érdekes megközelítés.

Talán furcsa úgy beszélni a gyülekezetről, mint nagy csoport erőtlen és mások számára butának tűnő emberről, mégis azt mondja Pál, hogy alapvetően ez az igazság. Mert nem az erőnk, az ügyességünk, az okosságunk, a szépségünk alapján hívott el minket az Isten, hanem mert látta az életünk nyomorúságait. Valakié nyilvánvalóbb, másiké kevésbé, de Ő úgy döntött, hogy rajtunk, erőtleneken mutatja meg a hatalmát, azt, hogy még ilyen eszközökkel is képes dolgozni. Annál nyilvánvalóbbá lehet, hogy ki az, aki a munka lényegét végzi.

Annyiszor hallok ilyen lelkigondozói megfogalmazásokat: Egy beszélgetés alkalmával, a másik kiöntötte a szívét előttem, de fogalmam sem volt, hogy mit kellene válaszolnom. Ám amikor imádságban hozzá kiáltottam, megadta a mondanivalót. Ilyenkor csodát tapasztal az is, aki választ kap a kérdésére, és sokszor az is, akin keresztül az erősítés, az útmutatás elérkezik az ott éppen rászorulóhoz. Istennek van hatalma arra, hogy aki engedi, és az Ő maradéktalan szolgálatába adja az életét, azt használja.

Az Írás egyértelműen beszél arról, hogy nem mi tehetjük magunkat alkalmassá az Isten szolgálatára. Nincs olyan püspök, lelkipásztor, misszionárius, tanító, gyülekezeti munkás, aki azért lenne alkalmas, mert annyit tanult, olyan nagyszerű hívő családban nőtt fel, annyira kevés bűnt követett el. Mindannyian nyomorult, kegyelemre szoruló emberek, akiket Isten talál alkalmasnak erőtlen voltuk ellenére, bizonyos szolgálatok igazi betöltésére.

Itt nagyon fontos megjegyeznünk, hogy a szolgálatok között nincs értékbeli különbség. Van különbség látványosságban, azaz, hogy melyik mennyi ember előtt válik nyilvánvalóvá. Kire Isten mekkora súlyú, mennyire látványos feladatot bíz, de az értékében nincs különbség, mert a sáfároktól csak az kívántatik meg, hogy hűek legyenek.

A világban élő emberek sokszor eljutnak odáig, hogy ez az élet értelmetlen. Nem lehet benne egyről a kettőre jutni. Bele lehet viszont fásulni abba a taposómalomba, amit a hétköznapok jelentenek. Ez a felismerés önmagában még nem hoz változást. A kérdés az, hogy mi Isten gyermekeiként tudunk-e ennél többet mondani nekik, vagy mi is mellettük bólogatva ismételgetjük: hát, igen, az élet szörnyű, borzasztó dolgok történnek a saját környezetünkben és a nagyvilágban is. Ha így állunk, akkor tulajdonképpen fel kell tennünk a kérdést magunknak, hogy a hitünk milyen többletet ad, ha ugyanannyira - mint másoknak - nincs reménységünk, amit továbbadhatnánk. Akkor mi az a plusz, amit kaptunk Jézustól?

Aki megtapasztalta a reménytelenséget, és utána Isten kegyelmét, és engedi, hogy ebben Ő megerősítse újra meg újra, az tud beszélni hitelesen arról az éppen nagyon mélyen lévőnek is - s közben rá reménységgel nézni -, hogy testvér, lehet, hogy még nem is gondolod, de a te alkalmatlan életed is alkalmas lehet az Úr kezében arra, amire Ő téged elgondolt, amire nézve teremtett.

Olyan nagyon jó, hogy nem nekünk kell kigondolnunk, hogy mi a feladatunk ezen a világon. Sokszor elhangzik kérdésként, hogy honnan fogom én majd megérteni, hogy mit kell tennem? Mi alapján tudom eldönteni? Nem nekem kell kitalálni, eldönteni. A mindenható Isten mielőtt megszülettünk volna, már látta, hogy milyenek leszünk. Mik lesznek azok a jellegzetességek, amik a karakterünket, lelki alkatunkat, fizikai felépítésünket jellemzik majd. Felruházott és megajándékozott minket mindazzal, amire szükségünk van ahhoz, hogy az általa, nekünk elkészített feladatot betöltsük. De ez feltételezi azt, hogy engedjük magunkat az Úr Isten által vezetni. Azt is, hogy hajlandóak legyünk azt mondani, hogy én feladom a reménytelenségnek azt a sokszor görcsösen szorongatott maradványát, ami ott lapul bennem, amikor azzal "dicsekszem", hogy én mennyi mindenre alkalmatlan vagyok, vagy milyen lehetetlenül elbánt velem az élet. Hajlandó vagyok végre arra is, hogy Isten elkezdhesse az életemet meggyógyítani. Hajlandó vagyok annak elfogadására, hogy mindenfajta logikus, emberi következtetéssel szemben Isten - engem, a teljesen alkalmatlant is - használhasson olyan helyzetekben, amikor Ő ezt jónak látja.

Ennek a világnak - most értsük jól - nem neves teológusokra van szüksége, akik nagy elméleteket gyártanak, és ezeket bölcsen tovább mondják. Olyanokra van szükség ebben a világban, akiket Isten igéje alapvetően átformált, Lelke újjáteremtett, kirántott abból a reménytelenségből, amiben voltak, és ők ezt tudják egyszerűen megélni és továbbadni másoknak is. Nyilván más és más körben, különböző, testhezálló megfogalmazásban, de erre van szüksége az embereknek. Aki megtapasztalta Istennek ezt a mentő szeretetét, hogy elesettsége ellenére is magához húzta, és azt mondta, hogy bár valóban semmire nem vagy alkalmas, de én ennek ellenére szeretlek téged, és ezt eltitkolja, nem adja tovább másoknak, vétkezik a körülötte élők ellen.

Ez nem azt jelenti, hogy úton és útfélen ne lehessen szóhoz jutni mellettük, és dorongoljunk mindenkit agyon azzal, amit mi jónak és fontosnak tartunk. De, ha tudok egy életmentő gyógyszerről, akkor hogy jövök ahhoz, hogy eltitkoljam a betegtársaim előtt, akik ott szenvednek, és látom, hogy sorvad az életük. Ha tudok arról a reménységről, ami megmentheti a másikat is, akkor nem kötelességem, hogy alkalmas, Isten által előre elkészített időben ezt megosszam vele? Az már a másik felelőssége, hogy hogyan él, vagy nem él azzal a lehetőséggel, ami Krisztusban neki is adatott.

Olyan jó lenne, ha komolyan vennénk azt, hogy ez a mai magyar társadalom, a város, amiben élünk nem azért nyomorult csupán, mert rengeteg ember van, aki nem követi az Urat, hanem azért, mert mi hívő, Isten igéjét ismerők sem visszük tovább az örömhírt úgy, ahogy arra lehetőségünk lenne.

Csak tegyük fel csendesen magunknak a kérdést, hogy a körülöttünk élők vajon az Isten örömét, erejét, az evangélium reménységét kapják-e tőlünk, vagy pedig csak az alkalmatlanságunkat látják.

Az 1Kor 1. fejezete a kereszt evangéliumának csodájáról beszél, és arról, hogy ilyen nyomorultak által is el tudja juttatni Isten ezt a megmentő örömhírt azokhoz, akikhez Ő akarja. Eljut-e rajtunk keresztül másokhoz az örömhír? Hajlandó vagyok-e engedni, hogy Isten, amikor és ahogyan akar, használjon?

Olyan nagy áldás lesz, ha az elméleteink és menekülési útvonalaink tervezgetéséből és gyártásából végre megszabadíthat bennünket az Úr! Mert életekről, emberi életekről van szó. Amíg a saját alkalmatlanságunkat bizonygatjuk, sebeinket nyalogatjuk, emberek mennek tönkre mellettünk. Emberileg megfordíthatatlan törések és tragédiák történnek, amikben ott állhatnánk egymás mellett, amiket közösen tusakodhatnánk végig ahelyett, hogy magunkkal, a saját nyomorúságunkkal foglalkozunk.

A 2. Korinthusi levél végén a saját harcáról beszél Pál, amikor a betegségét az Úr elé vitte. Imádkozott az Úrhoz háromszor. Kérte Isten angyalát, hogy vegye el tőle azt a betegséget, ami gátolja a szolgálatban, és Isten azt mondta, hogy nem veszi el. Megmarad ez a tövis - így mondja - a testedben, hogy mindig emlékeztessen arra, hogy egyedül az én kegyelmemből teheted, amit teszel, hogy mindenki számára nyilvánvaló legyen, hogy egy- fizikailag is - ennyire kiszolgáltatott ember a Mindenható akaratából képessé válhat arra, hogy gyülekezeteket alapítson - egyiket a másikat után -, hogy elviselje a börtönt, és hűséges maradjon az ő Urához a nélkül, hogy fizikailag és lelkileg összeroppanna.

Akik ismerték Pált, gyenge fizikumát, azt a sok mindent, amivel ismételten megküzdött, világosan látták, hogy nem ő az, aki valami egészen hihetetlenül kiemelkedő egyéniség - bár nyilván sok szempontból az volt - hanem élő Ura tette őt kiemelkedő személyiséggé. A kegyelem volt az, ami az ő életén áttetszett.

Ha azt látod, hogy nincs sok mindened, amit adhatnál másoknak, ez kezdetnek jó. De vajon eljuttathat-e Isten először vagy életünkben sokadszor oda, hogy akkor ebből vonjuk le a szükséges következtetést, hogy most már ne a saját kis dolgaimat akarjam mindenképpen továbbadni, a tanácsaimat ráerőszakolni a másikra, a segítségemmel gúzsba kötni úgy, hogy akkor is segítek neki, ha nem akarja. Hanem azt mondjam: Uram, itt vagyok. Nem tudom, hogy mire tudsz használni, de ha te úgy látod jónak, használj engem! Tedd rendbe a saját életemet, és utána pedig mutasd meg azokat, akiknek még ilyen nyomorult módon is továbbvihetem az evangéliumot.

Nem olyan régen beszélgethettem egy olyan barátommal, aki nagyon nehéz körülmények közé került. Emberileg minden oka meg lenne a csüggedésre. És egészen erősítő volt hallani, ahogyan beszélt a helyzetéről. Azt mondta: tudod, Tamás, sok minden átértékelődött bennem, amióta megismertem az Urat. Azt látom, hogy egyrészt ez a jelenlegi megpróbáltatás is válhat a hasznomra, mert Isten ezt is felhasználja, hogy formáljon, másrészt itt is feladatot bíz rám. Egyfajta zárt körben élő emberekhez eljuttatni az örömhírt, akikhez egyébként más talán nem tudná. Körülötte sokan - rokonai, barátai - elkeseredtek, amikor látták, hogy mi történt vele, őt pedig az Úr megerősítette. Nyomorúságos szituáció, és valaki, akiben mégis békesség van, és a helyén érzi magát. Sokaknak a története sokkal kevésbé kilátástalan, de az életük mégis sokkal értelmetlenebb.

Nem külső helyzetünk határozza meg, hogy mi van bennünk, hanem belső állapotunktól függ, hogy az éppen aktuális lehetőségek között mennyire tudunk az Isten erejével, az Ő szolgálatában helytállni, elhívásának eleget tenni.

Ez a mai igénk engem abban erősített meg, hogy a lehető legreménytelenebb helyzetekben is előtűnhet Jézus szabadítóként és magát megmutató dicsőséges Úrként. Minél kevésbé vagyok én látható, Ő annál jobban meg tudja magát dicsőíteni. Minél inkább tisztában vagyok azzal, hogy nekem nincs is mit adnom éppen, és minél inkább engedem, hogy Ő adjon rajtam keresztül, annál többet kaphat az, akivel kapcsolatba kerülök.

Erre mondja a Róma 8. fejezetében Pál: "A teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak a megjelenését." Mert azok, amik Istentől érkeznek ebbe a világba, a bűnbocsánat, a szabadság és a szabadítás, az örök élet ajándéka, Isten Lelkének áldásai, ezek mindenki számára kívánatosak. Ezeket Isten sokakhoz a mi nyomorult és alkalmatlan életünk által szeretné eljuttatni. Ha valaki ezt elfogadja, úgy lehet alkalmatlanul is alkalmassá.


Imádkozzunk!

Köszönjük neked Istenünk azt a mérhetetlen nagy türelmet, amivel sok minden kesergésünket, kifogás-keresésünket viseled. Köszönjük, hogy Te még mindig nem vetettél el bennünket ezek miatt.

Külön köszönjük, ha rajtunk keresztül engedted már, hogy szereteted másokhoz is eljusson. Olyan nagy reménység és biztatás a számunkra, hogy nem hiábavaló az életünk. A mi alkalmas voltunk nem a mi ügyességünkben, erőnkben, hitünkben vagy kitartásunkban rejlik, hanem ez Tőled kapott ajándék, szuverén döntésed alapján.

Bocsásd meg, ha ezt sokszor mi magunk próbáljuk felülbírálni, és azt mondjuk magunkban, hogy tévedtél, mert mi valójában minderre alkalmatlanok vagyunk.

Urunk, szeretnénk most abba a váltságba kapaszkodni, ami az egyedüli biztos pont ebben a világban, hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért, és feltámadt azért, hogy nekünk életünk legyen. Magával vitte mindazt, ami nyomorít bennünket, és a benned megújult élet lehetőségét ajándékozta nekünk. Engedd Urunk, hogy megújuljunk ebben az örömhírben!

Könyörgünk, hogy mindenfajta szégyenkezéstől, takargatástól, pótcselekvéstől ments meg bennünket, szabadíts meg, hogy tudjuk azt adni egymásnak, amire igazán szüksége van a másiknak. Merjünk rólad bizonyságot tenni, merjük a tőled kapott áldott, lelki gyógyszert egymásnak is ajánlani.

Kérünk, Urunk, adj nekünk bűnbánatot, hogy a körülöttünk lévő világ nyomorúságát ne másokra hárítsuk, hanem merjük magunkat megalázni bűnbánattal előtted, és megvallani, hogy miattunk ilyen ez a világ. Hadd újuljunk meg, hogy a város, és ez a nép is megújulhasson tebenned. Jézus Krisztus, a te nevedért köszönjük, hogy meghallgatod kérésünket.

És hadd kérjünk Urunk még egy testvérünkért, akinek az édesanyja most súlyos helyzetben van, te adj erőt a családnak, és te mentsd meg ezt az asszonyt. Kérünk gyászoló testvéreinkért, és azokért, akik különösképpen is terhek között vannak most, te erősítsd őket. Kérünk a reménytelennek tűnő helyzetekért, amikor az emberi megoldás teljesen erőtlennek tűnik, hadd bízzuk rád mindezeket az eseteket, helyzeteket, életeket is.

Kérünk, hogy most, a szívünk csendjében te adj nekünk bizalmat, bátorságot, elszánást, hogy eléd álljunk, beléd kapaszkodjunk, és hozzád még inkább ragaszkodva mehessünk tovább.

Ámen.